Mivel a törvényes
uralkodói rend csúcsát (királyi rang) a magyar hierarchia-rendszerben
már ekkorra közel 500 esztendővel magunk mögött hagytuk (bár az időközi
uralkodócskákat nem is tekentve, de a Monarchikus-rendet figyelembe
véve, látni fogjuk milyen hatást fejtett ki a jövőre nézve), így a
maradék arisztokratikus rend ismertetésével kezdjük történeti és nem
történelmi áttekintésünket. Inkább életmódbeli dolgokra kihegyezve. A
liberális létszemlélet ezt követelte ki.
A
főnemesség (bárók, grófok, hercegek honosított családoknál őrgrófok),
valamint a magukat honfoglaló ősöktől származtató "de genere" családok
tartoztak ide. Ez utóbbiak rangjukat tekintve köznemesek voltak, de
családfájuk gyakran ősibb volt a rangot kapott családokénál, és ez
némileg "kompenzálta" ezt a hátrányt. Az igazi hátrányt az jelentette,
hogy ez utóbbiak általában csupán közepes- vagy kisbirtokkal
rendelkeztek, sőt, hétszilvafások is bőven akadtak köztük, ezért
életformáját tekintve ez a csoport inkább a középosztály valamelyik
rétegébe tartozik. A két csoportot politikai és vallási orientációja is
jócskán elválasztotta egymástól. A magyar arisztokrácia ranggal
rendelkező családjai (az Erdődyek kivételével) a Habsburgok idején
kaptak rangot, katolikusok, udvar-hűek voltak, és külföldi kapcsolatot
is elsősorban a német birodalmi családokkal ápoltak. A "de genere"
nemesség "kuruc" érzelmű és jelentős részben protestáns volt, esetleg az
erdélyi arisztokráciával keveredett. A "de genere" családok,
életformájukat tekintve gyakorlatilag a középosztály úri- vagy alsó
rétegébe tartoztak. A rangnak még a 30-as években is nagy jelentősége
volt: a "mesalliance" (a rangon kívüliség elfogadása pl. házasságban) a
férfiak számára megengedhető volt: előfordult, hogy arisztokrata férfi
pl. híres színésznőt vagy operaénekest vett feleségül (mint pl.
Esterházy Pál herceg), mivel ő a nőt mintegy magához emelte rangban is.
Ha azonban egy grófkisasszony ment hozzá egy közemberhez, az ô gyermekei
elvesztették a rang nimbuszát, így ô ezzel a házassággal
"leértékelődött".
A
régi arisztokrácia politikai-közéleti zsidó befolyása az 1919-es
patkánylázadás csekély megingás ellenére töretlenül érvényesült. Ennek
alapját a kisebb földosztások ellenére is tekintélyes földbirtok adta.
Ez olyan anyagi hátteret is biztosított, ami miatt ezek a családok nem
érezték szükségét annak, hogy a gazdasági- vagy a szellemi élet
területén válasszanak maguknak élethivatást. Ilyesmit esetleg hobbyból
tettek, a pénzkereső munkának szigorúan kerülve még a látszatát is. (Inkább
szívesen játszották el sokszor és sokan közülük teljes vagyonukat
zsidók által üzemeltetett kártyabarlangokban, üzekedő kuplerájokban.
Lettek szenvedélynincstelen önként kiforgatottak, rangjukat immár csak
névlegesítve és az urhatnám jellegűek. És lettek a rajtuk megtollasodott
zsidó/félzsidó „új-nemesek”.) Fő létezésmódjuk a
reprezentáció maradt, a magamutogatás. Budapesten és gyakran Bécsben is
palotákkal rendelkeztek, nyáron és télen Monte Carloba vagy Biarritzba
utaztak. Anyagi helyzetüktől függött, hogy idejük mely részét töltötték
vidéki kastélyaikban, hatalmas szolgaszemélyzettel körülvéve. Az
arisztokrata családok jelentős része ekkor még nagyvonalú, jó gazda
volt: személyzetükkel atyai módon bántak, segítettek gyermekeik
kiházasításában, gondoskodtak az idősek és betegek eltartásáról,
gondozásáról. Természetesen előfordultak hatalmaskodó, zsarnokoskodó
gazdák is, de az ilyeneket saját rétegük is megvetette. Sajnos a későbbi
besimulókra ez nem jellemző. Már aki maradt kommunista
pártfunkcionáriusként az tovább „élhetett” TSZ - elnökként. Ezek
javarészt már az elzsidósított szemléletű és életmódú „arisztokraták”
voltak. Ezek leszármazottai elnökölnek ma a TSZ-ekből kimentett
ezer-hektárok felett, amolyan modern földesúrként. Más
volt a helyzet azon családoknál, akiknek birtoka a Trianon által
leszakított országrészeken terült el, főképp, ha az illető repatriált.
Kivételes esetben (pl. Apponyi Albert) előfordult, hogy a magyar állam
vásárolt nekik kis birtokot az elveszettek helyett, ehhez azonban
hatalmas érdemek kellettek. Elsősorban az erdélyi családok tagjai
kényszerültek életformájuk alapvető megváltoztatására. Egyesek
vagyonukat vesztvén munkát vállaltak, lesüllyedtek az alsó középosztály
soraiba, illetve - életmód-változtatásra képtelenek lévén- elzüllöttek.
Vagy a nyugat - kényszerű üldözöttek - emigrációjába sodorták az élet
verő hullámai (pl. a 40-es évek végén Wass Albert).
A
korszak egyik jellemző szellemi terméke az Arisztid-Tasziló-Jean viccek
tömege, melyek az egészen irreálisan hülye, degenerált (nem de genere!)
arisztokratákat és valamivel kevésbé agyalágyult inasaikat voltak
hivatva kipellengérezni.
Pl. : Jean, kéhem, mennyi a pontos idô?
- Tiz perc mulva nyolc.
- Jean, nem azt kéhdeztem, hogy tíz pehc múlva mennyi!
Vagy:
Arisztid
vonaton utazik. Utitársa csodálkozva figyeli, hogy az úr bámul ki az
ablakon, és néhány percenként unottan legyint egyet. Arisztid, észrevéve
útitársa csodálkozását, a következô magyarázattal szolgál:
- Tudja, kéhem, hogy az utazás unalmát elüzzem, vicceket meséltem magamnak. Sajnos, azonban mindegyiket ismehtem máh.
Azok
a családok, akik a 19- esetleg a 20. század során kaptak rangot, sok
szempontból különböztek a fentebb említett "régi" arisztokráciától.
Ezeknek jelentős része milliomossá lett polgárként kapott nemességet,
gazdagsága révén nem egy esetben rögtön bárói rangot (ennél magasabb
rangot nemigen). Ezek a bankárból, gyárosból lett bárók nagyrészt idegen
eredetűek (ld. Sina Simon), nem ritkán zsidók (pl. a Hatvanyak,
Ullmannok), kiknek jelentős része az 1908-1909-es rangadományozási
hullám idején lépett elô. A régi arisztokrácia eleinte kifejezett
fintorgással fogadta ôket, ôk azonban mindent elkövettek, hogy
betagozódhassanak az igazi bárók, grófok közé. Ennek valójában egyetlen
elfogadott módja volt, a beházasodás. Ez nem ment könnyen: általában
olyan arisztokrata volt hajlandó az ilyen felkapaszkodottak leányát
feleségül venni, aki lecsúszott, gőgös tartását már feladta, és
kifejezetten a hozományra hajtott. A gyáros-bárók jellemzője, hogy
rangszerzésüket igen gyorsan földbirtok- és kastélyvásárlással
folytatták. Birtokuk azonban hamarosan jelentős különbségeket kezdett
mutatni a régi arisztokratákétól: ezek ugyanis a földet is tőkés
termelőeszközként fogták fel, és rögtön korszerűsíteni kezdtek. Az új
arisztokrácia életmódja is alapvetően különbözik a régiétől. "Előző
életükben" megszokták a lázas tevékenységet, az állandó, megfeszített
munkát, és most sem bírták abbahagyni. Sohasem tudnak olyan elegánsan,
élethivatás-szerűen henyélni, mint az igazi arisztokraták. Jellemző volt
rájuk a felkapaszkodottak szenzáció- és élvhajhászása. Ennek a rétegnek
nem volt tradicionálisan kiépített politikai vezetői szerepe, mint a
valódi arisztokrácia hivatottjainak, ezért inkább a közélet egyéb
szféráiban, a művészek, tudósok között keresték helyüket. Műveltségük is
különbözött a régi arisztokratákétól, akik klasszikus, széles körű,
ezek azonban általában kissé felületes, csupán az elegáns társalgásra
használható tudásanyaggal rendelkeztek. Az új arisztokrácia műveltsége
új-keletű, csak egy-egy témakörben alapos, már-már tudományos igényűnek
is mondható, azonban sem politikailag nem képzett és társadalmilag sem
átlátó összességében. Ez a műveltség általában szenvedélyes
kíváncsiságon alapuló, állandóan frissülő-gyarapodó tudásanyag, de
korlátozott. Ez a réteg hamarosan részt vállal a kulturális élet
vezetésében, mint pl. mecénás (ld. a Hatvany család). Hajlamosak voltak
felkapni minden új divatot, új eszmét, sokszor forradalmi tanokat is.
Többségük a fôvárosban élt, nagystílű polgár-lakásokban (7-8 szoba), de
még-inkább budai, esetleg Andrássy-úti villákban. Az új arisztokrácia
köreibe tartozott néhány hivatalnok és katonatiszt-származék is. Ezek a
polgári arisztokrácia és a régi arisztokrácia között lebegtek, szerepük
nem meghatározó.
Középosztály - úri középosztály
Az
arisztokrácia életmódja csupán távoli, sokak számára megismerhetetlen
álomkép volt. A társadalom többsége számára az igazi, követhető mintát
az úri középosztály adta. A korszak jellegzetes kulturális termékei, a
regények és a filmek szinte kivétel nélkül ezzel a réteggel
foglalkoznak. Ez talán a korszak legösszetettebb társadalmi rétege.
Nehéz definiálni: szinte mindenki a középosztályba tartozott, aki az
arisztokrácia és a munkásság-parasztság között létezett. A felső körök
alkották a már könnyebben meghatározható "úri középosztály" kategóriát.
Ide tartozott a csekély létszámú nagypolgárúság, ide tartoztak a
köznemesi, vagy esetleg nemességgel már nem rendelkező középbirtokosok, a
közalkalmazottak, a magánhivatalnokok, papok, katonatisztek és bizonyos
értelmiségi pályák betöltői (jogászok, egyetemi és középiskolai
tanárok, mérnökök, orvosok), mindazok, akiket méltóságos, nagyságos,
tekintetes vagy nemzetes úrnak szólítottak. Ezek elsősorban magyar és
jórészt dzsentri eredetűek. Ha megnézzük a korszak Tiszti Cím-és
Névtárait, egyre inkább és egyre több nemesi előnévvel is rendelkező
nevet találunk benne. Ráadásul mivel Trianon után a leszakított
országrészből szinte az összes magyar köztisztviselő elmenekült, a
csonka országban hirtelen nagyon sokan lettek, és a kis híján csődbe
ment magyar államnak gondoskodnia kellett róluk. 1930 körülre
felszámolták a vagonlakó-telepeket, többé-kevésbé polgári körülmények
közé kerültek, és többségük állást is szerzett. Azonban majdnem
mindegyikükben ott élt még az emlék, hogy régi helyzetük mennyivel
magasabb életszínvonalat biztosított nekik. Az 1920-as években szinte
általános közérzet volt a romló életszínvonal: ez megmutatkozott a
lakáskörülményekben, az öltözködésben, a rokonlátogatások
intenzitásában, és csak jócskán a 30-as évek közepén kezdett ez a réteg
valamelyes emelkedést észrevenni. Nagyon jellemző a 30-as évek magyar
középosztályára, hogy polgári-tisztviselői foglalkozást üz, ám
viselkedésmódja, szokásai, életvitele ôrzi a vidéki köznemesség
értékrendjét. Ez olyan erôs hatótényező, hogy a parasztság vagy
kispolgárság köreiből a tisztviselői rétegbe felemelkedett kevesek is
átveszik ezt a "dzsentri-stílust". A réteg legfőbb gondja a külszín
fenntartásának kényszere volt. A fiatalembernek először iskolákat
kellett végeznie, hiszen anélkül nem lehetett tisztviselő (ez a tény
jelentősen emelte a magyar középrétegek átlagműveltségét). Azután állást
kellett találnia, lehetőleg a "havi 200 pengő fix" körül. Ez az összeg a
30-as évek folyamán - infláció híján - lényegében nem változott. Az
alsóbb hivatalnokoknak azonban jó pár évbe tellett, amíg a szamárlétrán
előrehaladva elérték ezt a szintet. Egy tanító csak 163 P-el kezdte, a
középiskolai tanár már rögtön 226-al. A tekintélyesebb középpolgári lét
úgy 350 P magasságában kezdődött. Egy egyetemi tanár 500-600 P körül
keresett. A havi 200 tette lehetővé a családalapítást, egy társadalmi
helyzetnek megfelelő, vagyis 2-3 szobás lakás fenntartását, valamint
legalább egy cselédlány vagy bejárónô foglalkoztatását, amely szintén
általános elvárás volt. Ennek következtében a családalapítás kitolódott:
a fiatal férfiak és nôk 27-29 illetve 25-26 éves korukban gondolhattak a
családalapításra, ennek megfelelően lecsökkent a szülőképes kor: a
középosztálybeli családok átlagos gyermekszáma a 3 lett. Voltak dolgok,
amin lehetett, és voltak, amin nem lehetett spórolni. Nem lehetett a
lakáson - még az is számított, hogy melyik kerületben, illetve utcában,
hanyadik emeleten, udvari vagy utcára nézô lakásban, és két-három vagy
négy szobában lakik-e az ember. Budapesten a jó polgári lakás minimum
két szobából, hallból plusz cselédszobából kellett álljon. Magasabb
rangú köztisztviselő azonban ragaszkodott a 4 szobához. A lakásideál a
nemrég épült, Bauhaus-stílusú, központi fűtéses, liftes ház volt. A
"praktikum" szempontjából itt forgatták fel első ízben a klasszikus
univerzumi rend hármas tagoltságú építkezési módját, ami a lélekkel
összhangban volt. Az áram és a vízvezeték ekkor már általános elvárás
volt, és a középosztálybeli lakások túlnyomó többsége fürdőszobával és
vízöblítéses WC-vel is rendelkezett. Nem lehetett spórolni a
cselédlányon, mert az is kellett. Az öltözködésen sem lehetett egészen
spórolni: a fazonnak és az anyagnak követnie kellett a divatot - a kor
divat- és társasági lapjai egymással versengve adták a jó tanácsokat,
hogyan lehet otthon, saját kezűleg, esetleg a házivarrónő
közreműködésével lekoppintani a legújabb "párizsi" divatot. A szalon -
vagy nevezzük inkább szerényen vendégszobának - berendezésénél is
tartani kellett a színvonalat: kellett bele egy kb. 10 személyesre
bővíthető ebédlőasztal, többé-kevésbé hozzáillő szekrénnyel, hozzávaló
tálalószekrénnyel, ha jó nagy volt a helyiség, belefért egy kártyaasztal
meg néhány fotel. Fontos volt a vitrin, amelyben illett legyen néhány
-hajdani gazdagságra emlékeztető monogramos-címeres ezüsttárgy, néhány
ólomkristály-váza, meg altwien vagy herendi porcelántárgy. Spórolni a
háló- meg a gyerekszobán lehetett. Meg az étkezésen. A cselédlány
félig-meddig külsô megfigyelô volt, így ezt is ravaszul csinálták: az
ötfogásos ebéd általános volt (mert hátha éppen betoppan valaki, meg a
lány is mit szólna...), az alapanyagokkal azonban lehetett ügyeskedni.
Paradox módon ebben a korban viszonylag a középosztály étkezési módja
volt a legegészségesebb, ugyanis gyakran ettek fôzelékfélét, szószokat,
viszont kényszerüségbôl heti 1-2 alkalomra korlátozták a húsfogyasztást.
A háziasszonyokat a szükség leleményessé tette: érdeklôdtek a fôzési
fortélyok, különleges füszerek és ételkészítési eljárások iránt, így az ô
konyhájuk eléggé változatos, olykor kifejezetten érdekes és élvezetes
volt. A szárazfôzelékek helyett zöldfôzeléket, hús helyett tejterméket,
sok gyümölcsöt, kávét, kakaót fogyasztottak. A lapokban kezdtek
feltünedezni a különféle természetes, egészséges életmódot segítô
étrend-javaslatok. Megjelentek a mesterséges tápszerek (Ovomaltine). Már
a 20-as években divatba jött a karcsúság, és ez a divat azóta sem múlt
el. Hatalmas keletje lett a bombabiztos fogyókúra-recepteknek. Persze, a
társadalom szélesebb köreiben lassabban ment az áttörés, a tudat mélyén
ott lappangott, hogy a férfiember akkor tekintélyes, ha a derékbôsége
legalább 100 cm körül van. A korszak nagy találmánya többek között a
sütôpor. A középosztálybeli ebédek állandó befejezô része volt a
sütemény. A legnagyobb fényüzés a vendéglátás volt. Ez is a
dzsentri-örökség része. A hajdani udvarházban és birtokon nem jelentett
nagy gondot, ha egy vendég néhány hétre vagy hónapra meglátogatta az
embert, aki, ha kedve szottyant, szintén 15-20 házban tehette hasonló
módon a tiszteletét. Most viszont, amikor egy lakásnak 2-3 szobája volt
összesen, és minden élelmiszert a piacról kellett beszerezni, a régi
szokás hirtelen rendkívül terhessé, megerôltetôvé vált. A konyhán sem
10-20 személy dolgozott, hanem a háziasszony, meg egy cseléd. A
tisztviselô-családok nagy része nagyon gyorsan felismerte, hogy képtelen
tartani s színvonalat, és ez a tény nagyon rossz közérzetet keltett,
leginkább ebben a kérdésben érezték anyagi-társadalmi helyzetük
romlását. A helyzet annál kellemetlenebb volt, mivel az ilyen
dzsentri-köztisztviselô családoknak szinte mindig volt egy-két olyan
rokona, akik folytatták a vidéki kúriák életmódját, velük szemben
méginkább kellemetlen volt, hogy nem tudták viszonozni az ottani,
hagyományos vendéglátást. A rokonlátogatások sietôs vizitekké
csonkultak, a köznemességet egykor oly erôsen összetartó rokoni szálak
pedig elszakadoztak. A középosztály másik nyomasztó gondja a müvelôdés
volt. A családok költségvetésében egyre komolyabb tételt jelentett a
gyermekek iskoláztatása. 1930-ban Magyarországon 80 ezer diplomás ember
élt, így egy középosztálybeli fiúgyermeknél természetes elvárás volt,
hogy egyetemet, vagy legalábbis főiskolát végezzen. A leányoknál ez nem
volt kötelező, ám a középiskolát illett elvégeznie, legalább az ú.n.
"polgári" iskolát. Ez fontos lépés volt a nôk emancipációja felé: a
20-as és 30-as években a középosztály leányainál általános lett az
iskolázottság, majd férjhezmenetelig a munkavállalás. Akik értelmiségi
pályára mentek, azok férjhez menés után is folytatták azt. Legtöbbször
azonban alsóbb hivatalnoki, tisztviselői, illetve oktatói-nevelői
munkakört töltöttek be. Az iskolázás költségei komoly összeget
emésztettek fel, minek következtében az ilyen családok igyekeztek
mérsékelni az élvezeti kiadásokat. Sokaknak gondot okozott a színház,
hangverseny látogatása, a könyvvásárlás, a lap-előfizetés, nem is
beszélve valamely költséges szenvedélyről, mint pl. a műkincsvásárlás.
Idegennyelvi környezet és nevelők híján egyre nehezebb volt
idegennyelv-ismeretre szert tenni: a német nyelv ismerete általános
volt, a francia is, az olasz, az angol már ritkább. Ha nem is éltek
egészen könnyedén, nem volt szokás, hogy a tisztviselők tönkretegyék
magukat a munkában. Volt egy mondás: "aki a közhivatalban megszakad,
annak f..al harangoznak". A hivatalnokok munkaideje általában 9-tôl 2-ig
tartott. Ha esetleg délután be is kellett menni, mindenkinek volt
néhány órája, hogy hazamenjen, kényelmesen megebédeljen, még szundítson
is egyet utána. A munkahelyi étkeztetés ekkoriban teljesen ismeretlen
fogalom volt. Aki esetleg nem otthon étkezett, igénybe vehette a
nagyvárosokban szép számmal nyíló kocsmákat, éttermeket, kávéházakat,
kisebb helyeken az úri kaszinókat. A kor újdonsága volt az 1937-ben
megnyíló első espresso.
Voltak
az életnek új elemei is. 1934-ben már 340 ezer rádió előfizető volt az
országban: a középosztálybeli lakások többsége rendelkezett ilyen
készülékkel, ami jelentősen tágította a látókört. Sokaknak volt
fonográfjuk és egyre gyarapodó lemezgyűjteményük. Ez aztán a társasági
életnek is új lehetőségeket adott: divatba jöttek a zsúrok, az ötórai
teák, amelyek lehetővé tették kisebb, nem formális és nem éjszakába
nyúló táncmulatságok rendezését. Ezek az alkalmak kifejezetten olcsók
voltak: egy kis tea (vagy egyéb ital, de nem berúgásig), egy kis
teasütemény, a zenét a rádió vagy a gramofon szolgáltatta, és a legjobb
amerikai tangó- rumba- charleston- vagy egyéb éppen divatos számokra
lehetett táncolni. Nagy divat lett a mozi: a film hirtelen befolyással
kezdett lenni az egész életformára, a sztárok követendő mintákká lettek.
A középosztály számára divatba jött a sport (szoros összefüggésben az
egészséges élet- és karcsúság-mániával). Persze, nem a futball, vagy
egyéb tömegsportok. Teniszeztek, télen korcsolyáztak, esetleg síeltek,
gazdagabbak lovagoltak, lovas pólóztak. Az 1930-as évek újdonsága a
week-endezés. Már nem a vidéki rokonságot szállták meg hetekre, hanem a
Balatonhoz, a Dunakanyarba, vagy a frissen épült Lillafüredre ruccantak
le, egy piknikre, vagy egy-két napra.
A kispolgárság
Mig a felsô - vagy úri - középosztály lényegében a felsô körökhöz számított,
a kispolgárság már a társadalom alsó régióiba tartozott. Az alsó középosztályba
tartoznak a kisiparosok, kiskereskedôk, vasúti- illetve államapparátus-beli
altisztek, alacsonyabb rangú alkalmazottak, és egyes értelmiségi pályák
betöltöi: általános iskolai tanítók, házitanítók, óvónôk, ápolónôk,
bábaasszonyok.
Ezt a réteget részben szerényebb anyagi helyzete, másrészt eredete,
hagyományai, müveltségi foka, és a mindennapi élettel szemben támasztott
igényei különítették el az úri középosztálytól. Csak a tanítók végeztek közülük
felsôbb iskolát. A tanítók esetében kissé bizonytalan a besorolás: néha a
felsôbb középosztályba sorolják ôket, pontosan iskolai végzettségük okán. A
"nemzet napszámosának" lenni azonban már a 30-as években sem
jelentett nagy presztizst, sem nagy jövedelmet.
A többiek besorolása eléggé egyértelmü. Ezek általában általános iskolát,
esetleg szaktanfolyamot vagy tanonc-iskolát végeztek. Származásukat tekintve
kispolgári, vagy paraszti eredetüek. A parasztságból altisztnek vagy iparosnak
kerülni igazi karriert jelentett. Bár a kispolgári élet eléggé szerény
kereteket biztosított, a paraszti sorhoz képest valódi kiemelkedést jelentett:
ami a legszembeszökôbb volt, az az átlagos kispolgár (iparos, altiszt,
kiskereskedô) kiegyensúlyozott, rendszeres életvitele, jóltápláltsága,
tartósabb egészsége, tovább megôrzött fiatalsága. Ha két testvér közül az egyik
paraszt maradt, a másik altiszt lett, 40-50 éves korukra 10-20 év korkülönbség
látszott köztük, ennyivel jobban elhasználta az élet azt, aki a paraszti
életformát folytatta. A kispolgárság háztartása is a felsôbb rétegekét másolta,
kicsiben.
A tipikus kispolgári család lakása a bérház udvari fronján helyezkedett el,
vagy egy szoba-konyhás, vagy két szobás-konyhás felosztással. A lakáshoz
esetleg egy kamra tartozott. A bejárat általában a konyhában, vagy egy kis
elôszobában volt. A lakások kis részéhez tartozott fürdôszoba, a WC általában a
folyosón, az emelet lakói számára közösen volt. A tisztálkodást lavórral
oldották meg. A szobák átlagos berendezése egy szobaasztal 4 székkel, egyszerü
ruhásszekrény, esetleg egy karosszék (hintaszék), egy nagy, támlás dupla ágy a
szülôknek, kiságy a gyerekeknek, (mármint egy kiságy két-három gyereknek). A
falon szentkép vagy Kossuth apánk. Vitrin vagy könyvespolc nemigen volt. Ha két
szoba volt, nem ritkán albérlôt vagy ágybérlôt fogadtak, szegényes jövedelmük
kiegészítésére. A kispolgárságnak azonban jelentôs része nem a nagyvárosi
"gangos" bérházakban, hanem városszéli kis kertes magánházakban élt.
Maga a lakrész kényelmét és berendezését tekintve nem különbözött lényegesen a
bérházi lakástól, ám az önálló ingatlan sokkal nagyobb tekintélyt, kényelmet és
lehetôségeket hordozott magában, márcsak a kiskert révén is. A magyar
lakás-állománynak egyébként 98%-a földszintes magánház volt, tehát ilyen
körülmények között lakott a magyar lakosság túlnyomó többsége. A 30-as években
épült magánházak többségében még nem volt vízvezeték - ennek következtében WC
és fürdôszoba sem. Országosan 1% volt a gázvezetékkel rendelkezô házak száma,
ez tehát kuriózumnak számított. A villany is ritka luxus volt vidéken. Az
újonnan épített házak azonban formailag nagymértékben különböztek a hagyományos
pitvaros parasztházaktól: ekkor kezdôdôtt a sátortetôs, négyzet-alaprajzú házak
divatja, amely egészen a 70-es évekig meghatározó maradt, és jelentôsen
átalakította a magyar elôvárosok, kisvárosok és falvak arculatát.
Természtetesen a kispolgárságon belül is voltak különbségek. A kisiparosok
jórészt egyszerü, dolgos emberek voltak, erôs hazafias és ellenzéki szellemmel
megáldva. Munkájukat becsületesen végezték, az ügyféllel szemben aggályosan
törekedtek jó hírük fenntartására. Az adót azonban igyekeztek mérsékelni, ennek
érdekében olykor kisebb ügyeskedéseket is csináltak. Vállalkozó szellem nemigen
szorult beléjük, munkájukat leginkább hagyományos módszerekkel és szerszámokkal
végezték, tôkeerejük sem volt a termelés alapvetô modernizálásához. A gazdasági
válság eléggé megtépázta ezt a réteget is. A céhrendszer megszünt, ám egy-egy
város vagy régió mesterei afféle kartellekbe tömörültek, amelyek -
tulajdonképpen illegálisan, egy kedélyes kocsmaasztalnál - felosztották maguk
között az éppen aktuális pályázatokat és megrendeléseket. Az iparosok
társaskörei vidéken kifejezett társadalmi erôt képviseltek.
A kiskereskedôk jelentôs része idegen nyelvü, nem kis részben zsidó
származású volt. Városokban specializált szaküzleteket, vidéken
mindenesboltokat üzemeltettek, kis tôkeerôvel, családi vállalkozásképp. Nem
rendelkeztek komoly társadalmi befolyással.
Az altisztek voltak a kispolgárság másik fôeleme. Ide tartoztak azok a
kôz- és magántisztviselôk, akiket nem vettek fel az úri kaszinóba: a vasúti
kalauz, ellenôr, a postás, a rendôr, csendôr, közkatona, a polgármesteri
hivatalok hivatalsegédei. Nagy részük paraszti származású. Bérért dolgoztak, de
nem voltak munkások, mert munkájuk nagyrészt bizalmi jellegü volt, és ha nem is
magas isolát, de alapos képzést igényelt. Munkájuk mindig a fizikai és
adminisztratív munka keveréke volt. Ami igazán fontos volt egy altiszt
presztizsét illetôen: munkája állandósított és intézményesített munkaviszonyt
jelentett, havi fix fizetéssel, társadalombiztosítással és nyugdíjjal, és egyéb
juttatásokkal (egyenruha, cipó, ingyenes utazás, illetményföld, stb.). Az
elômenetel hosszú éveken át, elôre, pontosan szabályozott szamárlétrán zajlott,
kellett hozzá sok évi hüséges, megbízható munka, gyakorlatiasság, imponáló,
határozott fellépés (föleg a rendôrôknél-csendôrôknél). Ez a fellépés persze,
fôleg az alattuk állókkal szemben fölényes utasítgatásként jelent meg, amelyet
fontoskodás, tudálékosság, és a feljebbvalókkal szemben sokszor undorítóan alázatos
modor tarkított. Körülményei következtében ez a réteg alapvetôen a
nemzeti-konzervatív uralkodóosztály szövetségese volt, nem lázadozott a
fennálló rend ellen, hanem minél magasabbra törekedett benne. Ez a réteg
igyekezett egy fokkal magasabb iskolába juttatni gyermekeit, mint amit maga
végzett. A cél az úri középosztály volt. A 30-as évek kultúrpolitikájának hála,
ha nem is tömegesen, de egyre több kispolgár-gyermek került egyetemre, föleg
tanárnak vagy mérnöknek.
Várhegyi Kálmán