2009. június 22., hétfő

A Nyugat alkonya még várat magára


„Ázsia erősödése legfeljebb multipoláris világot eredményezhet.”

Az elmúlt években és különösen a globális gazdasági válság tavaly őszi kirobbanása óta egyre több közgazdász és külpolitikai elemző jut arra a következtetésre, hogy véget ért a nyugati világ hegemóniája, és a 21. század a feltörekvő keleti nagyhatalmak, mindenekelőtt Kína és India dominanciáját hozhatja. Min-Xin Pei, a Carnegie Endowment for International Peace Kína-szakértője a Foreign Policy-ben sorra veszi - és cáfolja - a Kelet előretörésével kapcsolatos legelterjedtebb feltételezéseket, és arra hívja fel a figyelmet, hogy a gazdasági növekedés önmagában kevés a geopolitikai befolyás növeléséhez.
Ami a gazdaságot illeti, vitathatatlan, hogy az elmúlt évtizedek az ázsiai csodákról szóltak. De Ázsia a nagy növekedés ellenére is elmarad a Nyugat mögött. A globális GDP-nek még ma is csak 30 százalékát adja, ráadásul az ázsiai egy főre jutó össztermék mindössze 5800 dollár, miközben az Egyesült Államokban 48 000. Ha az ázsiai országok továbbra is az elmúlt évtizedekben látott ütemben fejlődnek, akkor is átlagosan 77 évre lesz szükség ahhoz, hogy egy főre jutó GDP tekintetében utolérjék Amerikát - Kínának 47, Indiának 123 évre. Kína gazdasági termelése a mai növekedéssel számolva csak 2027-re, Indiáé 2050-re érheti el az amerikait.
Egyáltalán nem biztos azonban, hogy a közelmúltban már megszokottá vált, esetenként kétszámjegyű növekedés a jövőben is fenntartható lesz - figyelmeztet Pei. A produktivitás élénkülésének hátterében ugyanis a nyugati országok által generált kereslet állt, amely most a gazdasági válság hatására elapadt. De még ha sikerül is úrrá lenni a válságon sem garantált az elmúlt évtized dinamizmusa. Kína népessége ugyanis drámai ütemben öregszik, és félő, hogy az eltartottak számának növekedése és a szociális kiadások egekbe szökése visszahúzhatja a gazdaságot, ahogyan az korábban Japán esetében történt.
Ráadásul innováció terén sem rózsás a Kelet helyzete. Igaz ugyan, hogy ezen a téren is dinamikusan fejlődnek a térség országai, de az Egyesült Államok még mindig kétszer annyi új szabadalmat jegyez be évente, mint a Japán és Dél-Korea, a térség két innovációs fellegvára. Az oktatás színvonala sem mérhető az amerikaihoz - nem meglepő, hogy az elmúlt 30 évben mindössze 8 ázsiai (egy kivétellel japán) természettudós kapott Nobel-díjat annak ellenére, hogy ma már Kínában 700 000, Indiában 350 000 mérnököt képeznek évente (az Egyesült Államokban mindössze 70 000-et). Kína és India a tömegoktatást fejleszti, de kifejezetten elmaradottnak számít a kutatás-fejlesztés terén, ami szintén fékezheti a növekedést.
Ha a temérdek a strukturális problémát sikerül is leküzdeni, hosszú távon további problémát jelent a kvázi-tervgazdaság: a kínai növekedés ugyanis nem kis részben annak köszönhető, hogy a kommunista vezetés kézi vezérléssel dönt a megtakarításokról és a beruházásokról.
A közelmúltban számos elemző vélekedett úgy, hogy a következő évszázad a Kelet, és mindenekelőtt Kína geopolitikai előretörését hozhatja. Pei elismeri, hogy a második világháború óta jelentősen nőtt az ázsiai nagyhatalmak geopolitikai súlya, de azért túlzás hegemóniáról beszélni. „Ázsia erősödése legfeljebb multipoláris világot eredményezhet."
Ráadásul - teszi hozzá Pei -, a keleti rezsimek hatalmuk növekedésével szükségképp szembe kerülnek egymással, és a lokális hegemóniáért folytatott versengés lassíthatja őket. Valószínűleg az Egyesült Államok sem fogja ölbe tett kézzel nézni, ahogy befolyási övezete kicsúszik az irányítása alól. A helyzetet súlyosbítja, hogy a térségben több rivális atomhatalom található: India és Pakisztán viszonya pedig régóta feszült. Ha Pakisztán a bukott államok sorsára jut, akkor az egész régió stabilitása veszélybe kerülhet, és a rendezés a térség vezető országaitól jelentős erőforrásokat vonhat el.
Különösen a sokak által a világ jövőbeni urának tartott Kína helyzete ingatag: az ország lakosságának közel harmada valamilyen nemzeti kisebbséghez tartozik, és mint azt a tavalyi tibeti és a mostani ujgur felkelés megmutatta, a kommunista vezetés hatalma és tekintélye már nem a régi. A kormány viszont nem engedhet teret semmilyen ellenzéki kezdeményezésnek, hiszen az lavinát indíthat el. A párt csak a töretlen gazdasági növekedéssel, az ellenzék elhallgattatásával és az egyre nacionalistábbá váló külpolitikával őrizheti meg egyeduralmát - ezekhez azonban a hadsereg fejlesztésére van szükség, ami ismét csak költséges.
Végül, de nem utolsó sorban Pei megemlíti, hogy a geopolitikai hegemóniához nem csak gazdasági befolyásra és erős hadseregre van szükség, hanem politikai vízióra is. Ezen a téren pedig súlyos deficit jellemzi a térség államait, különösen Kínát. Az Egyesült Államok a szabad kereskedelem és a wilsoni liberalizmus elveinek exportjával, illetve a multilaterális intézményeknek a segítségével tudott globális szuperhatalommá válni. „Lehet, hogy a világ legdinamikusabban fejlődő gazdaságai Ázsiában vannak, ötletek terén azonban Ázsia nem tekinthető a világ vezetőjének. Az ázsiaiak joggal büszkék az új ipari forradalomra. A magabiztosság azonban nem ideológia, és az agyondicsért ázsiai modell nem exportálható."


http://www.foreignpolicy.com/articles/2009/06/22/think_again_asias_rise?page=full

A Nyugat alkonya még várat magára


„Ázsia erősödése legfeljebb multipoláris világot eredményezhet.”

Az elmúlt években és különösen a globális gazdasági válság tavaly őszi kirobbanása óta egyre több közgazdász és külpolitikai elemző jut arra a következtetésre, hogy véget ért a nyugati világ hegemóniája, és a 21. század a feltörekvő keleti nagyhatalmak, mindenekelőtt Kína és India dominanciáját hozhatja. Min-Xin Pei, a Carnegie Endowment for International Peace Kína-szakértője a Foreign Policy-ben sorra veszi - és cáfolja - a Kelet előretörésével kapcsolatos legelterjedtebb feltételezéseket, és arra hívja fel a figyelmet, hogy a gazdasági növekedés önmagában kevés a geopolitikai befolyás növeléséhez.
Ami a gazdaságot illeti, vitathatatlan, hogy az elmúlt évtizedek az ázsiai csodákról szóltak. De Ázsia a nagy növekedés ellenére is elmarad a Nyugat mögött. A globális GDP-nek még ma is csak 30 százalékát adja, ráadásul az ázsiai egy főre jutó össztermék mindössze 5800 dollár, miközben az Egyesült Államokban 48 000. Ha az ázsiai országok továbbra is az elmúlt évtizedekben látott ütemben fejlődnek, akkor is átlagosan 77 évre lesz szükség ahhoz, hogy egy főre jutó GDP tekintetében utolérjék Amerikát - Kínának 47, Indiának 123 évre. Kína gazdasági termelése a mai növekedéssel számolva csak 2027-re, Indiáé 2050-re érheti el az amerikait.
Egyáltalán nem biztos azonban, hogy a közelmúltban már megszokottá vált, esetenként kétszámjegyű növekedés a jövőben is fenntartható lesz - figyelmeztet Pei. A produktivitás élénkülésének hátterében ugyanis a nyugati országok által generált kereslet állt, amely most a gazdasági válság hatására elapadt. De még ha sikerül is úrrá lenni a válságon sem garantált az elmúlt évtized dinamizmusa. Kína népessége ugyanis drámai ütemben öregszik, és félő, hogy az eltartottak számának növekedése és a szociális kiadások egekbe szökése visszahúzhatja a gazdaságot, ahogyan az korábban Japán esetében történt.
Ráadásul innováció terén sem rózsás a Kelet helyzete. Igaz ugyan, hogy ezen a téren is dinamikusan fejlődnek a térség országai, de az Egyesült Államok még mindig kétszer annyi új szabadalmat jegyez be évente, mint a Japán és Dél-Korea, a térség két innovációs fellegvára. Az oktatás színvonala sem mérhető az amerikaihoz - nem meglepő, hogy az elmúlt 30 évben mindössze 8 ázsiai (egy kivétellel japán) természettudós kapott Nobel-díjat annak ellenére, hogy ma már Kínában 700 000, Indiában 350 000 mérnököt képeznek évente (az Egyesült Államokban mindössze 70 000-et). Kína és India a tömegoktatást fejleszti, de kifejezetten elmaradottnak számít a kutatás-fejlesztés terén, ami szintén fékezheti a növekedést.
Ha a temérdek a strukturális problémát sikerül is leküzdeni, hosszú távon további problémát jelent a kvázi-tervgazdaság: a kínai növekedés ugyanis nem kis részben annak köszönhető, hogy a kommunista vezetés kézi vezérléssel dönt a megtakarításokról és a beruházásokról.
A közelmúltban számos elemző vélekedett úgy, hogy a következő évszázad a Kelet, és mindenekelőtt Kína geopolitikai előretörését hozhatja. Pei elismeri, hogy a második világháború óta jelentősen nőtt az ázsiai nagyhatalmak geopolitikai súlya, de azért túlzás hegemóniáról beszélni. „Ázsia erősödése legfeljebb multipoláris világot eredményezhet."
Ráadásul - teszi hozzá Pei -, a keleti rezsimek hatalmuk növekedésével szükségképp szembe kerülnek egymással, és a lokális hegemóniáért folytatott versengés lassíthatja őket. Valószínűleg az Egyesült Államok sem fogja ölbe tett kézzel nézni, ahogy befolyási övezete kicsúszik az irányítása alól. A helyzetet súlyosbítja, hogy a térségben több rivális atomhatalom található: India és Pakisztán viszonya pedig régóta feszült. Ha Pakisztán a bukott államok sorsára jut, akkor az egész régió stabilitása veszélybe kerülhet, és a rendezés a térség vezető országaitól jelentős erőforrásokat vonhat el.
Különösen a sokak által a világ jövőbeni urának tartott Kína helyzete ingatag: az ország lakosságának közel harmada valamilyen nemzeti kisebbséghez tartozik, és mint azt a tavalyi tibeti és a mostani ujgur felkelés megmutatta, a kommunista vezetés hatalma és tekintélye már nem a régi. A kormány viszont nem engedhet teret semmilyen ellenzéki kezdeményezésnek, hiszen az lavinát indíthat el. A párt csak a töretlen gazdasági növekedéssel, az ellenzék elhallgattatásával és az egyre nacionalistábbá váló külpolitikával őrizheti meg egyeduralmát - ezekhez azonban a hadsereg fejlesztésére van szükség, ami ismét csak költséges.
Végül, de nem utolsó sorban Pei megemlíti, hogy a geopolitikai hegemóniához nem csak gazdasági befolyásra és erős hadseregre van szükség, hanem politikai vízióra is. Ezen a téren pedig súlyos deficit jellemzi a térség államait, különösen Kínát. Az Egyesült Államok a szabad kereskedelem és a wilsoni liberalizmus elveinek exportjával, illetve a multilaterális intézményeknek a segítségével tudott globális szuperhatalommá válni. „Lehet, hogy a világ legdinamikusabban fejlődő gazdaságai Ázsiában vannak, ötletek terén azonban Ázsia nem tekinthető a világ vezetőjének. Az ázsiaiak joggal büszkék az új ipari forradalomra. A magabiztosság azonban nem ideológia, és az agyondicsért ázsiai modell nem exportálható."


http://www.foreignpolicy.com/articles/2009/06/22/think_again_asias_rise?page=full