1977. június 22., szerda

Prohászka Ottokár: A házassági elválások ellen.

Ami áldást az Ür Jézus hozott, azt nemcsak a lelki világra, hanem az egész életre, egyesekre, családokra s nemzetekre árasztotta ki. Ezen életet s világot megújító áldások közé tartozik az, hogy a házasságot megszentelte, s azt nemcsak ősi tisztaságában állította vissza, hanem szentséggé rendelte s az anyaszentegyház hét szakramentumának sorába helyezte, Szent Pál mondása szerint «nagy titokul».
Az Ür Jézusnak ez imádandó rendelkezése nemcsak nem ellenkezik az emberiség közérzésével, hanem ellenkezőleg, nagyon is megfelel neki; hiszen a népek mind, kivétel nélkül öntudatlanul is valami sejtelmes tisztelettel viseltettek az élet s az éíeteredés titka iránt, a család s a gyermekáldás s az egybekelő férfi és nő életsorsa iránt. Megérezték a házasság
fontosságát, megsejtették a Teremtő Isten szándékait s azért azt sejtelmessé, valamiképen áhítatossá tenni s vallási szertartásokhoz kötni akarták. Ök, kik a forrásokat tisztelték, az emberélet fakadása iránt is tisztelettel viseltettek s azt valamiképen szentnek nézték.
Ezzel szemben korunk erkölcsi megfogyatkozásának egyik nagyon is siralmas jele épen a házasság intézményének megrendülése. Az emberekben elhomályosult az a látás, mely az apostolnak a házasságban nagy szentséget mutatott, megfogyatkozott a hit a házasságnak szent s szentségi volta, felbonthatlansága s a holtomiglan-holtodiglan való kötés szétszakíthatlansága iránt. A világias érzés, az önző érdek s a vad érzékiség, a lelkiség s igazi barátság hiánya, azután pedig a gazdasági élet nehézségei, a lakásviszonyok életet s közösséget bontó kegyetlensége, a drágaság s a sokféle gond nagyon megrendítették a házasság alapjait s sok piszkos hullámot kevertek az élet s a tiszta érzések folyásába.
Rendkívül nagy s vészthozó társadalmi baj volt az is, hogy az állami törvényhozások, hódolva a szabadsági eszmék túlzásainak, leléptek a keresztény tanok s elvek alapjáról s a szentségi házasság helyébe, mely katholikusok közt egyedül érvényes házasság, a polgári házasságot állították s azáltal annak a fölületes, világias s nem-komoly gondolkodásnak nyitottak tért, mely a házasságban csak szerződést, még pedig felbontható szerződést lát. A kereszténységnek ez a törvényekben kifejezett megtagadása megrendítette s meggyöngítette az erkölcsi érzéket s lazította a legerősebb társadalmi kapcsot és pántot.
A házasság szakramentuma ugyanis a legerősebb pántja a társadalmi életnek, melyet ha leütünk, maguktól esnek szét a társadalom dongái. Bizonyára onnan is van a mai házasságok züllése és bomlása, onnan a szeretet és hűség megfogyatkozása, onnan a könnyűvérűség, a felelősség s kötelességérzet hiánya s az az erkölcsi frivolság, mely már a polgári házassággal sem éri be, hanem házasság helyett szabad szerelmet hirdet s így az európai kultúrát minden barbárságnál alacsonyabb színtájra szorítja. Ennyire jut a X X . század, ha az isteni kinyilatkoztatástól elfordul s házasságáról a szentségi jelleget letörli. A házasságok száma, dacára e szertelenségeknek, nem csökkent, de igenis csökkent a születések száma s félelmetesen felszökött a házassági elválások száma. A házassági elválások szégyenletes felszaporodása komoly veszedelmet jelent minden nemzetre s az egész társadalomra nézve.
Az egyház aggódva nézi e baj elharapózását, s jóllehet minden tényezőnek, minden államnak, családnak s polgárnak is kötelessége volna e nagy romlás ellen küzdeni, de elsősorban az egyházé ez a gond s kötelesség, mint akinek kezeire az Űr a házasság szentségét bízta s mint akinek oltalma alá állította a családot, a gyermeket s az otthont. Az egyház úgy is érzi, hogy a házassági elválások eszeveszett s istentelen divatja támadás oltár s tűzhely ellen egyaránt,
szentségtörő erőszak a keresztény hit s erkölcs ellen, támadás a társadalmi rend s az örök törvény ellen. E bűnös szertelenségben siratja az értelmetlenség s ösztönösség felülkerekedését s azt az oktalanságot, mellyel a legszentebb törvényeket, a társadalmi lét föltételeit s az ősök élet-kipróbált bölcseségét nagyképű törvényrontók s éretlen emberek ötleteinek s szeszélyeinek dobják oda. Ezek a nagy társadalmi s ernberségi érdekeket alárendelik az egyéni sorsnak s csalódásoknak, előtérbe állítják s döntő súlyt tulajdonítanak az egyéni jó vagy rossz érzésnek, mely azután bont, köt s ha kell, megint bont s megint köt házasságokat s ügyet sem vet a közjóra s arra, hogy minden emberélet, ha lehetséges, boldogan, de ha kell, akkor áldozatosan is, hódoljon a törvénynek.
Részlet a Budapest, 1923. evi október 10-én tartott pii.-.pokkari konferenciából. Folytatjuk…