Ami
áldást az Ür Jézus hozott, azt nemcsak a lelki világra, hanem az egész életre,
egyesekre, családokra s nemzetekre árasztotta ki. Ezen életet s világot
megújító áldások közé tartozik az, hogy a házasságot megszentelte, s azt nemcsak
ősi tisztaságában állította vissza, hanem szentséggé rendelte s az
anyaszentegyház hét szakramentumának sorába helyezte, Szent Pál mondása szerint
«nagy titokul».
Az Ür
Jézusnak ez imádandó rendelkezése nemcsak nem ellenkezik az emberiség
közérzésével, hanem ellenkezőleg, nagyon is megfelel neki; hiszen a népek mind,
kivétel nélkül öntudatlanul is valami sejtelmes tisztelettel viseltettek az
élet s az éíeteredés titka iránt, a család s a gyermekáldás s az egybekelő
férfi és nő életsorsa iránt. Megérezték a házasság
fontosságát,
megsejtették a Teremtő Isten szándékait s azért azt sejtelmessé, valamiképen
áhítatossá tenni s vallási szertartásokhoz kötni akarták. Ök, kik a forrásokat
tisztelték, az emberélet
fakadása iránt is tisztelettel viseltettek s azt valamiképen szentnek nézték.
Ezzel
szemben korunk erkölcsi megfogyatkozásának egyik nagyon is siralmas jele épen a
házasság intézményének megrendülése. Az emberekben elhomályosult az a látás,
mely az apostolnak a házasságban nagy szentséget mutatott, megfogyatkozott a
hit a házasságnak szent s szentségi volta, felbonthatlansága s a
holtomiglan-holtodiglan való kötés szétszakíthatlansága iránt. A világias
érzés, az önző érdek s a vad érzékiség, a lelkiség s igazi barátság hiánya,
azután pedig a gazdasági élet nehézségei, a lakásviszonyok életet s közösséget bontó
kegyetlensége, a drágaság s a sokféle gond nagyon megrendítették a
házasság alapjait s sok piszkos hullámot kevertek az élet s a tiszta érzések
folyásába.
Rendkívül
nagy s vészthozó társadalmi baj volt az is, hogy az állami törvényhozások,
hódolva a szabadsági eszmék túlzásainak, leléptek a keresztény tanok s elvek
alapjáról s a szentségi házasság helyébe, mely katholikusok közt egyedül érvényes
házasság, a polgári házasságot állították s azáltal annak a fölületes, világias
s nem-komoly gondolkodásnak nyitottak tért, mely a házasságban csak szerződést,
még pedig felbontható szerződést lát. A kereszténységnek ez a törvényekben
kifejezett megtagadása megrendítette s meggyöngítette az erkölcsi érzéket s
lazította a legerősebb társadalmi kapcsot és pántot.
A
házasság szakramentuma ugyanis a legerősebb pántja a társadalmi életnek, melyet
ha leütünk, maguktól esnek szét a társadalom dongái. Bizonyára onnan is van a
mai házasságok züllése és bomlása, onnan a szeretet és hűség megfogyatkozása,
onnan a könnyűvérűség, a
felelősség s kötelességérzet hiánya s az az erkölcsi frivolság, mely már a
polgári házassággal sem éri be, hanem házasság helyett szabad szerelmet hirdet
s így az európai kultúrát
minden barbárságnál alacsonyabb színtájra szorítja. Ennyire jut a X X . század,
ha az isteni kinyilatkoztatástól elfordul s házasságáról a szentségi jelleget
letörli. A házasságok száma,
dacára e szertelenségeknek, nem csökkent, de igenis csökkent a születések száma
s félelmetesen felszökött a házassági elválások száma. A házassági elválások
szégyenletes felszaporodása komoly veszedelmet jelent minden nemzetre s az
egész társadalomra nézve.
Az
egyház aggódva nézi e baj elharapózását, s jóllehet minden tényezőnek, minden
államnak, családnak s polgárnak is kötelessége volna e nagy romlás ellen
küzdeni, de elsősorban az egyházé ez a gond s kötelesség, mint akinek kezeire
az Űr a házasság szentségét bízta s mint akinek oltalma alá állította a
családot, a gyermeket s az otthont. Az egyház úgy is érzi, hogy a házassági
elválások eszeveszett s istentelen divatja támadás oltár s tűzhely ellen
egyaránt,
szentségtörő
erőszak a keresztény hit s erkölcs ellen, támadás a társadalmi rend s az örök
törvény ellen. E bűnös szertelenségben siratja az értelmetlenség s ösztönösség
felülkerekedését s azt az oktalanságot, mellyel a legszentebb törvényeket, a társadalmi
lét föltételeit s az ősök élet-kipróbált bölcseségét nagyképű törvényrontók s
éretlen emberek ötleteinek s szeszélyeinek dobják oda. Ezek a nagy társadalmi s
ernberségi érdekeket alárendelik az egyéni sorsnak s csalódásoknak, előtérbe
állítják s döntő súlyt tulajdonítanak az egyéni jó vagy rossz érzésnek, mely
azután bont, köt s ha kell, megint bont s megint köt házasságokat s ügyet sem
vet a közjóra s arra, hogy minden emberélet, ha lehetséges, boldogan, de ha kell,
akkor áldozatosan is, hódoljon a törvénynek.
Részlet a Budapest, 1923. evi október 10-én
tartott pii.-.pokkari konferenciából. Folytatjuk…