Mi maradt Atatürk államából?
Asia Times
Asia Times
Az Asia Times terjedelmes elemzést szentel a törökországi
iszlámizmus veszélyének. Az írás aggodalmait egyre többen osztják, legyenek azok
diplomaták vagy vezető publicisták. A szekulárisnak egyre kevésbé nevezhető
kormányzat múlt héten 82 egyént tartoztatott le, többségük a katonai elithez
tartozott, de szép számmal akad közöttük vezető értelmiségi is. A vádakat egy
2445 oldalas titkos irat összesíti. A kormányhű sajtó káprázatos és
ugyanennyire képtelen bűnök özönét sejteti, mely cselekményekben a
letartóztatottak érintettek lennének, az al-Kaidához kapcsolódó Ergenekon-összesküvéstől,
a betiltott kurd munkáspárti aktivitásig bezárólag
Számos vezető publicista az esettel kapcsolatban már meg is
kongatta a vészharangot, bár valódi tények a szóban forgó vádak
megalapozottságáról – sőt magáról a vádanyagról és a vaskos titkos dokumentumról
– egyelőre nem láttak napvilágot. Michael Rubin, az American Enterprise
Instituttól határozottan állítja: olyasféle iszlamista puccs van készülőben,
mint amilyen Ruhollah Khomeini ajatollah hajtott végre 1979-ben, Iránban. Az
első, indokolt kérdés az üggyel kapcsolatban mindazonáltal nem úgy hangzik,
hogy összeegyeztethető-e a tömeges letartóztatás a Törökországról bennünk élő
demokratikus és európai képpel – írja az elemzés –, hanem az, hogy a mérvadó világsajtó
gyakorlatilag soha nem közölt egyetlen komoly bírálatot sem Recep Tayyip Erdoğan
miniszterelnök egész eddigi működéséről.
Ezzel szemben számtalan vád fogalmazott meg az egész
demokratikus világban azon szekuláris török erők ellen, akik hosszú évtizedek
óta egyetlen támaszai, sőt garanciái az országban a demokráciának, s akik ennek
következtében külföldi támogatók nélkül maradtak. Ez a tragikus helyzet könnyen
lerombolhatja mindazt, amit Kemal Atatürk, a mai Törökország megteremtője, az
első világháború után intézményekben, stabilitásban, értékekben megvalósított.
Ám az is igaz, hogy a hadsereg és a titkosszolgálat – a szekularizáció két
garanciájának – visszaélései is sokat erodáltak a demokrácia képén, bátorítást
adva az iszlamistáknak.
Az Egyesül Államok kormánya pedig úgy tűnik, szeretne megteremteni
valamiféle, a moderált iszlámizmust képviselő modellt, melynek megjelenítésében
– és világi képviseletében –Törökország játszaná a legfőbb szerepet, s amely rövid
távon csillapítólag hatna az iraki helyzetre, hosszú távon pedig kialakíthatna egy
szunnita egységet Irán azon ambícióival szemben, ami síita forradalom
kirobbantására törekszik a Közel-Keleten.
Az, hogy Franciaország és Németország megakadályozta
Törökország gyors uniós csatlakozását, szintén megtette a maga hatását: aláásta
azon világi erők hitelét, amelyek az integrációs folyamat legfőbb támogatói
voltak. A következmények e téren is világosak: Törökország liberális
értelmisége, mely kénytelen volt elszenvedni a szekuláris katonai rendszer időnkénti,
de annál brutálisabb fellépéseit, a mai iszlamista kormányzatban saját
ellenségeinek ellenségét látja, s az sincs kizárva, hogy olykor közelebb érzi
magához e kormányzatot, mint az eszközökben nem válogató hadsereget.
Erdoğan a ’90-es évek elején kezdte karrierjét erőteljes és
kevéssé világi iszlamista nézetekre alapozva azt, s minden olyan jelzés, hogy
feladta volna e nézeteket, egyelőre nem bizonyítható. Viszont tény, hogy pártja,
az Igazság és Fejlődés (AKP) elsöprő sikerrel gyűri maga alá a török vidéket; a
falvakban az AKP hasonló missziót teljesít, mint az elmúlt két évtizedben Szaúdi
Arábia a pakisztáni medresszék támogatásával, melyeknek vahabita hite eltörölte
az ottani világi szemléletet, és mindmáig alkalmas hétteret biztosít az
al-Kaida számára.
A kemali szekularizáció és a muszlin törvénykezés (a sárija)
nem egyszerűen két politikai tábor – ahogy az Erdoğan és társai szemében tűnik,
s melyeknek harcában ők ez utóbbi mellett szállnak síkra –, hanem a török
társadalom két, teljesen különböző konfigurációja. Az iszlám az anatóliai vidéket
és az Isztambul-környéki slum-ok bevándorló lakóit jelenti, a szekuláris
Törökországot viszont a hadsereg, a civil társadalom, az egyetemek népe, a
nyugatos műveltségű isztambuliak képviselik.
A modern Törökország egy konstrukció, nem egy hagyományos
ország – állapítja meg az elemzés. Vegyes etnikai csoportok roncsain épült fel
ez a konstrukció az első világháborúban összeomló oszmán birodalomból számos
nyelvvel, szokással, értékkel rendelkező csoportjaiból, melyeknek közös létét
kizárólag a felvilágosult hadsereg vezetése tudta – egyébként kegyetlen erőszakkal
– összetartani. Az ebből származó bajokat már az alapító, Kemal Atatürk is
felismerte. Hatalma és hódításai csúcspontján, a 17. században, az Ottomán Birodalomnak
több keresztény alattvalója volt, mint muzulmán; ez utóbbiak pedig nem
töröknek, hanem számos más etnikumnak tekintették magukat. Atatürk számára világos volt, hogy
Törökországban nincs elég török, így aztán megpróbált valamilyen türk nemzeti
identitást felépíteni, mely képes túllépni az etnikai határokon. Az első
világháború előtti 20 milliós ország, a vesztett háború után 7 milliósra
zsugorodott; a születés kínjait fokozta több millió „idegen” polgár (örmények,
görögök) lemészárlása, majd a határozott atatürki nemzetépítést. De a török
társadalom 30 százaléka mindmáig kurd, akiknek az integrációja a társadalomba
több, mint kérdéses. Már csak azért is, mert ők legalább tudják, hogy kinek is
tekintsék magukat: nem töröknek. De a lakosság fennmaradó 70 százaléka nem
tudja, hogy tulajdonképpen ki is ő.
Az iszlamista opciónak ez a legfőbb magyarázata – állapítja
meg az elemzés, és hozzáteszi – a belső tudatválság vámszedői nem ugrásra
várnak, hanem már rég, csendben tevékenykednek, hogy kihasználják ezt a
válságot. A hitterjesztő Szaúdi Arábia érdekei most határozottan találkoznak
Washington érdekeivel. Erdoğant nagy respektussal fogadták a nemzetközi erők
által megszállt Irakban az elmúlt hetekben; a bagdadi kormány szóvivője, Ali
al-Dabbagh, sietett kijelenteni: „Törökország Irak kapuja Európa felé. A
biztonság és a politikai dimenzió még nagyobb szerepet játszik
kapcsolatainkban, hisz mindkét ország a demokrácia útjára lépett…”
Fontos körülmény az is, hogy a múlt heti tömeges letartóztatásokat
megelőzően az Alkotmánybíróság megkísérelte betiltani a kormányzó pártot, mert
„az aláássa a szekuláris állam biztonságát”. Alighanem Erdoğan biztosította be
önmagát így, eltávolítva az útból azokat, akik az Alkotmánybíróság döntésének
érvényt tudtak volna szerezni.
De az események formálásában egy másik bíróságnak, a
Legfelsőnek is szerepe lehet, mely szintén most hozott egy beszédes döntést. Megsemmisített
minden olyan korábbi vádat, melyet egy bizonyos Fetullah Gulen nevű hitszónok
ellen korábban emeltek, s aki mindmáig az Egyesült Államokban él száműzetésben.
A Legfelső Bíróság döntésének kihirdetése után viszont Ankarában sokan
kijelentették: Gulan hazaérkezése minden pillanatban várható.
A történet így kezdődött Iránban is, Khomeini érkezésével.
http://www.atimes.com/atimes/