A „menedzselt demokrácia” alkotóelemei
Christian Caryl, a Newsweek tokiói irodájának vezetője a New York Review of Booksban Edward Lucasnak, az Economist közép- és kelet-európai tudósítójának könyvét méltatja (The New Cold War. Putin's Russia and the Threat to the West. Palgrave Macmillan, 260 o.).
A
kötet 2008 februárjában jelent meg először, azóta 12 nyelvre
fordították, és átdolgozott kiadásához Norman Davies történész írt
előszót. Címe különös jelentőséget nyert a grúziai háború nyomán,
amikor Európa és az Egyesült Államok külpolitikai szakértői,
politikusai között vita kerekedett arról, hogyan válaszolhatnának
Moszkva erődemonstrációjára. Félelmeiket fokozta az orosz-ukrán
gázháború és Medvegyev elnök bejelentése, hogy válaszlépéseket
terveznek Amerika cseh- és lengyelországi rakétatelepítési programjának
ellensúlyozására.
Lucas megállapítja, hogy Oroszország - lenézve
a nyugati normákat - bel- és külföldön is egyre inkább úgy viselkedik,
mint a hajdani Szovjetunió, mégis változott valami: elfogadták a
kapitalizmus sajátos formáját, így a gyakran korábbi oligarchák
irányította, „menedzselt demokrácia" jött létre, amelyben a
liberalizmus elemei (választások, tulajdonjog, mozgásszabadság) szovjet
nosztalgiával és a Nagy-Oroszország nacionalista víziójából születő
idegengyűlölettel keverednek. A rendszer kritikusait (például Anna
Politkovszkaja újságírót és Alexander Litvinyenko hajdani hírszerzőt)
elhallgattatják, a politikai ellenfeleket (Kaszparovot és a korábbi
miniszterelnök Kaszjanovot) üldözik, a jelcini korszakban kialakult
sajtószabadságot csorbították, a rivális üzletemberek (például Mihail
Hodorkovszkij) börtönbe vagy száműzetésbe kényszerültek, a tankönyvek
dicsőítik Sztálin második világháborús vezérségét. Vlagyimir Putyin
mégsem veszített népszerűségéből, mert bár az oroszok nem azt
választják, akit akarnak, és nem tudnak hatni a kormányzatra vagy a
rendszer működésére, jobban és szabadabban élnek, mint valaha. Noha a
gazdasági világválság, az olajárak drasztikus csökkenése Oroszországnak
sem kedvez, Putyin korábbi óvatos reformjainak, a visszafogott katonai
kiadásoknak köszönhetően mégsem elviselhetetlen a visszaesés.
De
ha az új ország nem azonos a régi Szovjetunióval, akkor miért beszél
Lucas „új hidegháborúról"? A revizionista nacionalizmus nemcsak
szomszédait, hanem magát Oroszországot is veszélyezteti, amely
egyértelműen igyekszik helyreállítani hatalmát az Európát is magába
foglaló régióban. Hadereje nem a régi, mégis elég más országok
megfélemlítéséhez - olyan, mint „egy mankójával hadonászó ember",
mondja Lucas. Moszkva legveszélyesebb fegyvere világbeli helyének
megerősítésében épp a kapitalizmus lehet. A világ második legnagyobb
olajexportőre és legnagyobb gázkitermelője. A földgáz még mindig
csővezetéken szállítható a leggazdaságosabban, amelynek megépítése
sokba kerül, így a gázmonopólium révén Oroszország politikai nyomást is
gyakorolhat. A Gazprom - amelyet korábban a mai elnök, Medvegyev
vezetett - nemcsak az orosz gázmezők birtokosa, hanem a földgázt a
piacokra eljuttató vezetéket is ellenőrzi (az Európai Unió
gázellátásának mintegy 30 százalékát adja). Az orosz politikát
helytelenítő szomszédot a gázárak drasztikus emelésével vagy az ellátás
megszakításával bünteti. Egyes elemzők úgy vélik, hogy a januári
gázháború során is a Nyugatot akarták figyelmeztetni az oroszok, hogy
ne avatkozzon az ukrán ügyekbe. Ráadásul a Gazprom résztulajdonossá
vált számos nyugati állam energiaipari cégeiben (ilyen az olasz Eni, a
német BASF vagy a Gaz de France), ezzel még inkább növekedett a
befolyása.
Ha a Kreml nacionalista erői mindenáron igyekeznek
érvényesíteni az orosz nemzeti érdekeket, ha ez a szándék vezérli az
orosz külpolitikát, akkor valóban fenyegetheti Európa
energiabiztonságát és bizonyos mértékig politikai függetlenségét is.
Kérdéses azoknak az országoknak a politikai-gazdasági jövője, amelyek
az Európai Unió és Oroszország közötti törésvonalon találhatók (Grúzia,
Ukrajna és Belorusszia), hiszen ez a térség kulcsfontosságú szerepet
játszik abban, hogy a közép-ázsiai köztársaságokból (például
Türkmenisztánból) származó földgáz eljusson a világpiacra. Ukrajna nagy
és instabil ország, lakosságának több mint 20 százalékát oroszok
alkotják, ezen kívül jó ideje folyik a politikai vetélkedés Juscsenko
elnök és Timosenko miniszterelnök között. Az orosz nacionalista
törekvéseket a világ pénzügyi központjainak szabályozóival lehet
megfékezni, ha a sokszor pénzmosásra szolgáló és kétes tulajdonosi körű
cégeket nem engedik a piacra, így az orosz gazdaság nagyobb mértékben
integrálódhatna a nyugati piacokba, szabályozási rendszerekbe, és
stabilabbá válna. Lucas arra is rámutat, hogy Oroszországot ki kellene
zárni azokból a nemzetközi szervezetekből, amelyek szabályait nem
tartja tiszteletben (például az EU emberi jogi szervezetéből vagy akár
a gazdasági nagyhatalmak G-8 csoportjából). A gazdasági szankciók
hatástalannak bizonyultak, sőt erősítik a korrupciót és az
elkülönülést, és az oroszok bizalmatlanul fogadják, újabb beavatkozási
kísérletnek tekintik a „demokráciatámogató" programokat is. Ezért
hangsúlyozza a szerző, hogy Európa csakis úgy enyhítheti az orosz
energiaforrásoktól való függőségét, ha igyekszik létrehozni egy sokféle
ellátási forrásra alapozott, egységes európai energiapiacot. Az európai
országok közösen építhetnének olyan csővezetékeket, amelyek orosz
közvetítők nélkül, közvetlenül kapcsolódnának a türkmenisztáni vagy
kazahsztáni forrásokhoz.
Lucas úgy véli, hogy a szabadság előbbre
való a piacnál. Kérdés - különösen ha figyelembe vesszük a mai pénzügyi
válság várható következményeit -, hogyan birkóznak meg a liberális
demokráciák a kapitalizmus autoritárius formájával. Az orosz törekvések
megfékezésének másik útja az lehet, ha Grúzia és Ukrajna csatlakozik a
NATO-hoz, hiszen a szervezet korábbi bővítése is stabilizálta a
közép-európai térséget a Varsói Szerződés szétesése után, véli a
szerző. Caryl azonban úgy látja, hogy ez aligha következhet be a
közeljövőben, részben a grúzok és Abházia, Dél-Oszétia etnikai
kisebbségei közötti konfliktusok miatt, Ukrajna esetében pedig az
oroszok lakta keleti országrész és a krími térség okozhat gondot. Az
elhamarkodott bővítési kísérlet a NATO-nak is árthat, mert tagországai
még egymással sem tudtak megállapodni e kérdésben. Az Egyesült Államok
és Európa is távol állnak a megegyezéstől, hiszen a Szovjetunió
összeomlása óta Amerika az egyedüli, „nélkülözhetetlen" nagyhatalom,
ugyanakkor Európa is igyekszik megalapozni a maga gazdasági hatalmát és
„posztnacionális" jövőjét. Obama ígéretet tett, hogy javítani igyekszik
országa viszonyát a szövetségesekkel, de egyértelműen nem mond le a
vezető szerepről. Caryl szerint nem beszélhetünk új hidegháborúról,
mert egyrészt már Amerika sem a régi, veszített a kétpólusú világban
elfoglalt helyzetéből, másrészt Oroszország sem nyerte vissza
szuperhatalmi pozícióját. Az utóbbi hatalmas energiaforrásokkal
rendelkező, erősödő regionális hatalom, a gazdasági válság és a Grúzia
elleni fellépése mégis rámutatott a gyengéjére: elveszítette a
befektetők bizalmát, részvényeinek értéke az elmúlt hónapokban 75
százalékkal csökkent. Ráadásul az ország demográfiai változásai is
aggodalomra adnak okot, mert nő a kábítószer- és az alkoholfogyasztók
aránya, roskadozik az egészségügyi ellátás, és gyorsan terjed az AIDS.
Caryl úgy véli, csakis Oroszországon múlik, hogy pozitív változást
indít-e határain belül és az egész régióban. Szerinte most kerülendő a
(hideg)háborúskodás, inkább azt kell közösen kitalálnunk, hogyan
találhatja meg a helyét a zűrzavaros 21. században a birodalmi
pozícióját vesztett Oroszország - ami nem lesz könnyű, hiszen egyrészt
rá kell kényszeríteni a szabályok betartására, másrészt nem lehet örök
ellenségnek tekintve végleg elszigetelni.
http://www.nybooks.com/