2009. február 12., csütörtök

Putyin Oroszországa, avagy jön az új hidegháború?

A „menedzselt demokrácia” alkotóelemei
Christian Caryl, a Newsweek tokiói irodájának vezetője a New York Review of Booksban  Edward Lucasnak, az Economist közép- és kelet-európai tudósítójának könyvét méltatja (The New Cold War. Putin's Russia and the Threat to the West. Palgrave Macmillan, 260 o.).
A kötet 2008 februárjában jelent meg először, azóta 12 nyelvre fordították, és átdolgozott kiadásához Norman Davies történész írt előszót. Címe különös jelentőséget nyert a grúziai háború nyomán, amikor Európa és az Egyesült Államok külpolitikai szakértői, politikusai között vita kerekedett arról, hogyan válaszolhatnának Moszkva erődemonstrációjára. Félelmeiket fokozta az orosz-ukrán gázháború és Medvegyev elnök bejelentése, hogy válaszlépéseket terveznek Amerika cseh- és lengyelországi rakétatelepítési programjának ellensúlyozására.
Lucas megállapítja, hogy Oroszország - lenézve a nyugati normákat - bel- és külföldön is egyre inkább úgy viselkedik, mint a hajdani Szovjetunió, mégis változott valami: elfogadták a kapitalizmus sajátos formáját, így a gyakran korábbi oligarchák irányította, „menedzselt demokrácia" jött létre, amelyben a liberalizmus elemei (választások, tulajdonjog, mozgásszabadság) szovjet nosztalgiával és a Nagy-Oroszország nacionalista víziójából születő idegengyűlölettel keverednek. A rendszer kritikusait (például Anna Politkovszkaja újságírót és Alexander Litvinyenko hajdani hírszerzőt) elhallgattatják, a politikai ellenfeleket (Kaszparovot és a korábbi miniszterelnök Kaszjanovot) üldözik, a jelcini korszakban kialakult sajtószabadságot csorbították, a rivális üzletemberek (például Mihail Hodorkovszkij) börtönbe vagy  száműzetésbe kényszerültek, a tankönyvek dicsőítik Sztálin második világháborús vezérségét. Vlagyimir Putyin mégsem veszített népszerűségéből, mert bár az oroszok nem azt választják, akit akarnak, és nem tudnak hatni a kormányzatra vagy a rendszer működésére, jobban és szabadabban élnek, mint valaha. Noha a gazdasági világválság, az olajárak drasztikus csökkenése Oroszországnak sem kedvez, Putyin korábbi óvatos reformjainak, a visszafogott katonai kiadásoknak köszönhetően mégsem elviselhetetlen a visszaesés.
De ha az új ország nem azonos a régi Szovjetunióval, akkor miért beszél Lucas „új hidegháborúról"? A revizionista nacionalizmus nemcsak szomszédait, hanem magát Oroszországot is veszélyezteti, amely egyértelműen igyekszik helyreállítani hatalmát az Európát is magába foglaló régióban. Hadereje nem a régi, mégis elég más országok megfélemlítéséhez - olyan, mint „egy mankójával hadonászó ember", mondja Lucas. Moszkva legveszélyesebb fegyvere világbeli helyének megerősítésében épp a kapitalizmus lehet. A világ második legnagyobb olajexportőre és legnagyobb gázkitermelője. A földgáz még mindig csővezetéken szállítható a leggazdaságosabban, amelynek megépítése sokba kerül, így a gázmonopólium révén Oroszország politikai nyomást is gyakorolhat. A Gazprom - amelyet korábban a mai elnök, Medvegyev vezetett - nemcsak az orosz gázmezők birtokosa, hanem a földgázt a piacokra eljuttató vezetéket is ellenőrzi (az Európai Unió gázellátásának mintegy 30 százalékát adja). Az orosz politikát helytelenítő szomszédot a gázárak drasztikus emelésével vagy az ellátás megszakításával bünteti. Egyes elemzők úgy vélik, hogy a januári gázháború során is a Nyugatot akarták figyelmeztetni az oroszok, hogy ne avatkozzon az ukrán ügyekbe. Ráadásul a Gazprom résztulajdonossá vált számos nyugati állam energiaipari cégeiben (ilyen az olasz Eni, a német BASF vagy a Gaz de France), ezzel még inkább növekedett a befolyása.
Ha a Kreml nacionalista erői mindenáron igyekeznek érvényesíteni az orosz nemzeti érdekeket, ha ez a szándék vezérli az orosz külpolitikát, akkor valóban fenyegetheti Európa energiabiztonságát és bizonyos mértékig politikai függetlenségét is. Kérdéses azoknak az országoknak a politikai-gazdasági jövője, amelyek az Európai Unió és Oroszország közötti törésvonalon találhatók (Grúzia, Ukrajna és Belorusszia), hiszen ez a térség kulcsfontosságú szerepet játszik abban, hogy a közép-ázsiai köztársaságokból (például Türkmenisztánból) származó földgáz eljusson a világpiacra. Ukrajna nagy és instabil ország, lakosságának több mint 20 százalékát oroszok alkotják, ezen kívül jó ideje folyik a politikai vetélkedés Juscsenko elnök és Timosenko miniszterelnök között. Az orosz nacionalista törekvéseket a világ pénzügyi központjainak szabályozóival lehet megfékezni, ha a sokszor pénzmosásra szolgáló és kétes tulajdonosi körű cégeket nem engedik a piacra, így az orosz gazdaság nagyobb mértékben integrálódhatna a nyugati piacokba, szabályozási rendszerekbe, és stabilabbá válna. Lucas arra is rámutat, hogy Oroszországot ki kellene zárni azokból a nemzetközi szervezetekből, amelyek szabályait nem tartja tiszteletben (például az EU emberi jogi szervezetéből vagy akár a gazdasági nagyhatalmak G-8 csoportjából). A gazdasági szankciók hatástalannak bizonyultak, sőt erősítik a korrupciót és az elkülönülést, és az oroszok bizalmatlanul fogadják, újabb beavatkozási kísérletnek tekintik a „demokráciatámogató" programokat is. Ezért hangsúlyozza a szerző, hogy Európa csakis úgy enyhítheti az orosz energiaforrásoktól való függőségét, ha igyekszik létrehozni egy sokféle ellátási forrásra alapozott, egységes európai energiapiacot. Az európai országok közösen építhetnének olyan csővezetékeket, amelyek orosz közvetítők nélkül, közvetlenül kapcsolódnának a türkmenisztáni vagy kazahsztáni forrásokhoz.
Lucas úgy véli, hogy a szabadság előbbre való a piacnál. Kérdés - különösen ha figyelembe vesszük a mai pénzügyi válság várható következményeit -, hogyan birkóznak meg a liberális demokráciák a kapitalizmus autoritárius formájával. Az orosz törekvések megfékezésének másik útja az lehet, ha Grúzia és Ukrajna csatlakozik a NATO-hoz, hiszen a szervezet korábbi bővítése is stabilizálta a közép-európai térséget a Varsói Szerződés szétesése után, véli a szerző. Caryl azonban úgy látja, hogy ez aligha következhet be a közeljövőben, részben a grúzok és Abházia, Dél-Oszétia etnikai kisebbségei közötti konfliktusok miatt, Ukrajna esetében pedig az oroszok lakta keleti országrész és a krími térség okozhat gondot. Az elhamarkodott bővítési kísérlet a NATO-nak is árthat, mert tagországai még egymással sem tudtak megállapodni e kérdésben. Az Egyesült Államok és Európa is távol állnak a megegyezéstől, hiszen a Szovjetunió összeomlása óta Amerika az egyedüli, „nélkülözhetetlen" nagyhatalom, ugyanakkor Európa is igyekszik megalapozni a maga gazdasági hatalmát és „posztnacionális" jövőjét. Obama ígéretet tett, hogy javítani igyekszik országa viszonyát a szövetségesekkel, de egyértelműen nem mond le a vezető szerepről. Caryl szerint nem beszélhetünk új hidegháborúról, mert egyrészt már Amerika sem a régi, veszített a kétpólusú világban elfoglalt helyzetéből, másrészt Oroszország sem nyerte vissza szuperhatalmi pozícióját. Az utóbbi hatalmas energiaforrásokkal rendelkező, erősödő regionális hatalom, a gazdasági válság és a Grúzia elleni fellépése mégis rámutatott a gyengéjére: elveszítette a befektetők bizalmát, részvényeinek értéke az elmúlt hónapokban 75 százalékkal csökkent. Ráadásul az ország demográfiai változásai is aggodalomra adnak okot, mert nő a kábítószer- és az alkoholfogyasztók aránya, roskadozik az egészségügyi ellátás, és gyorsan terjed az AIDS. Caryl úgy véli, csakis Oroszországon múlik, hogy pozitív változást indít-e határain belül és az egész régióban. Szerinte most kerülendő a (hideg)háborúskodás, inkább azt kell közösen kitalálnunk, hogyan találhatja meg a helyét a zűrzavaros 21. században a birodalmi pozícióját vesztett Oroszország - ami nem lesz könnyű, hiszen egyrészt rá kell kényszeríteni a szabályok betartására, másrészt nem lehet örök ellenségnek tekintve végleg elszigetelni.

http://www.nybooks.com/articles/22277

„Középosztály, demokrácia nélkül”

A kínai kommunista elit és a középosztály kiegyezése
Sokan azt gondolják, hogy a gazdasági szabadság szükségképp elhozza a politikai szabadságot és a demokráciát. Kína a hetvenes évek végén meghirdette a nyitás politikáját, és harminc év alatt a világgazdaság egyik vezető nagyhatalmává vált. A gazdasági szabadság következtében egyre inkább megerősödik a középosztály, demokratikus fordulatra egyelőre azonban nem sok jel mutat. A The Economist annak próbál utánajárni, hogy a középosztály miért nem követel határozottabban politikai reformokat.
Az elmúlt években sokan reménykedtek benne, hogy a gazdasági reformok meghirdetése után három évtizeddel megkezdődhet a politikai átalakulás is. Nem is teljesen alaptalanul, hiszen Kínában széles körben ismert és népszerű volt számos, a demokratikus politikai fordulat szükségességéről szóló tanulmány. A pártvezetés óvatos szavaiból is arra lehetett következtetni, hogy van esély a politikai reformokra. Az értelmiség nagy öregjei - akik közül többen hatvan éve párttagok - is az átalakulás mellett érveltek, és a jogállami normák és a demokratikus intézményrendszer bevezetését sürgették.
A gazdasági válság hatására azonban mintha a lassú reformok is megtorpantak volna. Tavaly decemberben nagy nemzetközi visszhangot váltott ki, hogy a kínai rendőrség őrizetbe vette a Charta '08 aláíróinak egy részét. A Csehszlovák Charta '77 alapján az ENSZ Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 60. évfordulójára szövegezett ellenzéki kiáltvány az emberi jogok nevében átfogó politikai reformokat sürgetett Kínában. Az interneten terjesztett dokumentumot egy hét alatt több mint ötezren írták alá. A kiáltvány egyebek között a magántulajdon nagyobb védelmét és elismerését követelte, amely a középosztály egyik legfontosabb törekvése.
Számos társadalomtudományi elmélet szerint a politikai reformfolyamatokat általában a középosztály indítja el - írja a The Economist. A demokratizálódás és a középosztály szerepének összefüggéseit legalaposabban talán Barrington Moore amerikai történész fejtette ki. 1966-ban megjelent A diktatúra és a demokrácia társadalmi gyökerei. Úr és szolga szerepe a modern világ létrejöttében című könyvében a demokratikus berendezkedést a kommunista és a fasiszta rezsimekkel összevetve arra a következtetésre jutott, hogy az iparosodás és a decentralizáció mellett a középosztály hatalma és szerepvállalása határozza meg a társadalmi változások irányát. „Ha nincs polgárság, nincs demokrácia" - állítja Moore. A szállóigévé vált mondattal Moore nem azt akarta mondani, hogy a középosztályok hatalmából egyértelműen következtetni lehetne a társadalmi berendezkedésre vagy a társadalmim változásokra. A polgárság kialakulása és megerősödése szükséges, de nem elégséges feltétele a demokratizálódásnak: ha a középosztályok az arisztokráciával szövetkeznek, akkor valószínűbb, hogy fasiszta fordulat, és nem demokratikus reformok következnek.
Vajon Kínában milyen stratégiát követ majd a középosztály? - kérdezi a brit gazdasági hetilap. Ahhoz kevés kétség fér, hogy az elmúlt években nagyon megerősödött a középosztály: becslések szerint 800 millió kínait tekinthetünk középosztálybelinek. De a számbeli növekedéssel nem járt együtt a demokratikus reformok iránti elkötelezettség erősödése. Csakúgy, mint Oroszországban, a vagyonosodó és egyre nagyobb társadalmi és politikai befolyásra szert tevő réteg hallgatólagos szövetséget kötött az engedményekre hajló autoritárius rezsimmel. „Minkét országban jellemző, hogy a középosztály jobban fél a bizonytalanságtól, mint amennyire demokratikus fordulatot szeretne." A kínai kommunista rezsim már évekkel ezelőtt elismerte a magántulajdon korlátozott jogát, és bizonyos keretek között lehetőséget teremt a gazdasági és társadalmi kérdésekkel kapcsolatos véleménynyilvánításra. Önkormányzati szinten egyes falvakban már lehetőség van a kvázi-demokratikus választásokra. A kínai kommunista vezetés jól megfér a gazdasági növekedést biztosító magánvállalkozásokkal.
Bár általában igaz, hogy a középosztályok támogatják a szólásszabadságot és többpárti demokráciát, Kínában mégsem törekszenek a kommunista pártvezetés megdöntésére. Ennek hátterében elsősorban az áll, hogy a pártvezetés nyitott az apró reformokra. A Kínai Kommunista Párt fiatalabb vezetői maguk is középosztálybeliek. Már a múlté a hagyományos kommunista megközelítés, amely a parasztok soraiban kereste a tehetséges vezetőket: a kínai elit többsége diplomás, egy jelentős részük külföldön szerzett doktorátust. A pártvezetés nem zárkózik el a középosztály elöl, sőt, törekszik rá, hogy a feltörekvő ifjakat magába olvassza, és ezzel a rendszer részévé tegye.
„A virágzó középosztály nem elégség a demokrácia kialakulásához. Kínában van középosztály, de nincs demokrácia. Sőt, még csak azt sem állíthatjuk, hogy feltétlenül szükség lenne középosztályra a demokratizálódáshoz: Indiában már jóval azelőtt demokrácia volt, hogy létezett volna középosztály."

http://www.economist.com/surveys/displaystory.cfm?story_id=13063306

Itt az ideje a reálpolitika újragondolásának

Vissza az „őspragmatista” Kissingerhez!
Az egyszer már háborús bűnökkel vádolt Henry Kissinger visszatért és besegít az Obama-adminisztrációnak. Ez vajon az amerikai elszántság jele vagy a Hillary Clinton-féle bölcs hatalom („smart power") megnyilvánulása? - teszi fel a kérdést Sholto Byrnes a The New Statesman egyik cikkében. Az „őspragmatista" Kissinger a 70-es években olyan külpolitikát folytatott, mely jelentősen növelte a globális biztonságot. A korábbi amerikai külügyminiszter javaslatait a Nyugatnak az Obama-elnökség idején érdemes meghallgatnia és követnie.
Az amerikai Nemzetbiztonsági Tanács a legutóbbi jelentésében igen sötét képet festett a jövőről. Szerinte 2025-re az amerikai dominancia meg fog szűnni, az Európai Unió pedig „sánta óriássá" fog válni, mely gazdasági ereje ellenére képtelen lesz jelentős globális befolyást gyakorolni. Miközben az egyetlen szuperhatalom „elsővé válik az egyenlők között", keleten pedig új óriások emelkednek fel, az „egypólusú világ" megszűnik. A jelentés figyelmeztet a nukleáris proliferáció, a tömeges migráció, a környezeti katasztrófák veszélyeire. Így fogalmaz: „A következő 20 év kockázatokkal teli." E kockázatok és a bizonytalanság ellenére némely nyugati vezető még mindig megpróbál „Istent játszani", amit pedig Kissinger mindig is ellenzett.
A február 7-i müncheni Biztonsági Konferencián „a világbékéért és a nemzetközi együttműködésért" folytatott tevékenysége elismeréséül Kissinger megkapta az Ewald von Kleist-díjat, Obama elnök pedig felkérte, hogy folytasson titkos tárgyalásokat az oroszokkal a nukleáris fegyverek korlátozásáról Moszkvában. Münchenben Joe Biden alelnök először beszélt az új adminisztráció külpolitikai elveiről és a tárgyalási szándék mellett elhangzott az Oroszországnak és Iránnak szóló figyelmeztetés, valamint a szövetségesek még nagyobb erőfeszítésre való sarkallása a fegyveres konfliktusokban. Ez egybevágott azzal, amit Clinton a szenátusi meghallgatásán mondott: „Nem értek egyet azokkal, akik szerint a történelemben eljött az amerikai pillanat vége." Támogatja az erő bölcs alkalmazását a „kemény katonai és gazdasági, valamint a „lágy" kulturális és diplomáciai eszközök kombinálása révén.
Byrnes szerint ezek veszélyes kijelentések, mert napjaink bizonytalan világa teljesen más megközelítést kíván. Új reálpolitikára van szükség. Egyfelől a reálpolitika sohasem tűnt el. Legfőbb elve, a be nem avatkozás olyan elv, amelyet elméletben az emberiség több mint fele támogat, hiszen az el nem kötelezett országok erre épülő mozgalmának 118 állam a tagja. Jelenleg Kuba az elnöke, Hugo Chávez pedig az egyik mozgatórugója, az Egyesült Államok már csak ezért sem hagyhatja figyelmen kívül. Fontos jel, hogy ezek az országok együtt szavaznak az ENSZ Közgyűlésében. 2008 végén Noam Chomsky kijelentette, szó sincs arról, hogy az el nem kötelezettek a hidegháború relikviái lennének. „Azt gondolom, inkább a jövőt jelentik."
Keveset hallunk a Sanghaji Együttműködési Szervezetről is, pedig figyelnünk kéne rá. Oroszország, Kína és négy volt szovjet közép-ázsiai köztársaság a szervezet alapelvévé tette az egymás ügyeibe való be nem avatkozást ugyanúgy, ahogyan az ASEAN (Délkelet-ázsiai Nemzetek Szövetsége) 600 millió embert összefogó tagállamai.
A reálpolitikát időnként arra használták, hogy mindennek az ellenkezőjét jelképezze. Kissinger idején az amerikai külpolitika túlzásai is idetartoznak. A nemzeti érdekek hideg védelme (a „szabadság terjesztésének" maszkja mögött) miatt vádolták meg Kissingert háborús bűnökkel. S ez elhomályosította reálpolitikájának sikereit: a Szovjetunióval szembeni enyhülést, a Kínával való kapcsolatok felvételét és a 4. arab-izraeli háború utáni ingadiplomáciát, amely elvezetett az Egyiptom és Izrael közötti Camp David-i egyezményekig.
A kissingeri külpolitikának ez a pragmatikus aspektusa szolgálhat számunkra felvilágosítással az új reálpolitikát illetően. Igaz, hogy ezekben az országokban az emberi jogok helyzete komoly kételyeket hagyott maga után, az eredmény mégis a béke és a stabilitás megszilárdulása lett. Az idősebb Bush nemzetbiztonsági főtanácsadója, Kissinger tanítványa, Brent Scowcroft mondta: „A realisták az idealizmus következményeitől tartanak igazán." Őrült idealizmus volt a NATO keleti expanziója a szovjet blokk új demokráciái felé. Egyetlen NATO-tag sem alszik nyugodtabban attól, hogy tudja, Lettország és Litvánia erői a rendelkezésére állnak... Egy realistának rá kell mutatnia arra, hogy ez Oroszország megalázása, a balti enkláve, Kalinyingrád körbezárása pedig nem a legjobb módszer arra, hogy baráti kapcsolatokat építsünk ki a világ legnagyobb természetes földgázvagyonának birtokosával. Ugyanígy elhibázott ötlet rakétavédelmi pajzsot telepíteni Lengyelországba és a Cseh Köztársaságba. Oroszország reakciója Grúziában és a rakétavitában előre látni lehetett. Medvegyev nem az utolsó olyan orosz elnök, aki megvédi hazája „privilegizált érdekeit" a szomszédos államokban.
Az idealizmus a nyugati-kínai kapcsolatokat is megfertőzi. A kínai emberjogi politikát vagy Tibet kérdését feszegető amerikai kórus tavaly még a pekingi olimpia bojkottjának lehetőségét is felvetette. Pedig ma az Egyesült Államoknak a válság közepette minden korábbinál nagyobb szüksége van Kína segítségére. Az idealisztikus liberális internacionalisták azt képzelik, hogy a hasonló fogyasztási szokások Rijádtól Szentpétervárig elvezetnek majd a közös politikai kultúrához. A demokráciát nem a neokonok mintájára, hanem segítve, a hagyományos úton kell bátorítani (kórház-, iskolaépítés stb.). Tudomásul kell vennünk, hogy a vahhábita iszlám az elmúlt 30 évben sokkal sikeresebben exportálta magát a muzulmán országokban, mint a liberális politikai kultúra.
Nagyon is sok jel mutat arra, hogy a liberális univerzalizmus elkerülhetetlen terjedése tévedés. Hamarosan Kína, Oroszország és mások követelni fogják, hogy az ő nyelvükön tárgyaljunk velük, ne pedig a miénken. A reálpolitika nem adja meg azt a kényelmet, hogy a „helyes" dolgot cselekedjük. De addig, amíg meg nem egyezünk abban, hogy mi a „helyes", együtt kell élnünk a morális kényelmetlenséggel.

http://www.newstatesman.com/north-america/2009/02/obama-kissinger-world-russia

Gázai háború: izraeli viták és vizsgálatok

The Jerusalem Post, Háárec, Dissent, The Huffington Post, The Economist, Time, The Guardian, The International Herald Tribune, The Atlantic, The Independent, Neue Zürcher Zeitung
A gázai offenzíva kapcsán sokan háború bűnök elkövetésével vádolták Izraelt. A harcok lezárulta után indított izraeli vizsgálatok arra a következtetésre jutottak, hogy a katonák nem sértették meg a hadviselés nemzetközi jogi és erkölcsi normáit. A héten napvilágot látott katonai beszámolók miatt azonban újra feltámadt a vita az izraeli hadsereg által elkövetett esetleges embertelenségek körül.
A két hónapja véget ért 22 napos offenzíva közben és után is sokan a hadviselés nemzetközi szabályainak megsértésével vádolták az izraeli védelmi erőket. A Human Rights Watch egyebek között azt állította, hogy a katonák polgári célpontok ellen vetették be a rendkívül súlyos égési sérüléseket okozó foszfor tartalmú lövedékeket. Az izraeli hadsereg visszautasította a vádakat: először azzal, hogy egyáltalán nem használnak be foszfor tartalmú lövedékeket, később azt állítva, hogy lakott területen nem vetettek be ilyen lőszert.
Mások a civilekkel szembeni fellépést kifogásolták, és azért bírálták Izraelt, mert nem tesz meg mindent a polgári áldozatok számának minimalizálása érdekében, ahogyan ezt a háború nemzetközi normái és a jó erkölcs megkövetelik. A The Guardian januárban szemtanúkra hivatkozva azt állította, hogy az izraeli hadsereg fehér zászlóval menekülő civileket is támadott.
Michael Walzer, tekintélyes amerikai politikai filozófus, az igazságos háború kérdésének szaktekintélye még január elején, a harcok közepette kifejtette, hogy a katonák még a legitim célból indított háborúban is kötelesek a hadviselés normáinak betartására. Walzer az Igazságos és igazságtalan háborúk című könyvében megfogalmazott alapelvre utalt, amely különbséget tesz az igazságos okból indított és az igazságos eszközökkel vívott háborúk között. A nemzetközi jogi és erkölcsi szempontból egyaránt igazságos okból indított katonai csapás sem legitimálhatja az aránytalan erő alkalmazását és a polgári áldozatokkal szembeni kegyetlenséget. Az amerikai politikai filozófus a gázai háború kapcsán megerősítette, hogy bár a polgári áldozatok száma nem csökkenthető nullára - már csak azért sem, mert a Hamász előszeretettel telepített rakétaállomásokat lakóházak és mecsetek szomszédságába -, az izraeli katonáknak akár biztonságuk kockáztatása árán is törekednie kell a civilekkel szembeni kíméletre.
Mint arról a The Economist beszámolt, az izraeli haderő következetesen kitartott mellette, hogy mindent elkövetnek a civilek megóvása érdekében, és a Hamászt hibáztatták a polgári áldozatokért.
Az izraeli védelmi erők válasza azonban nem mindenkit elégített ki. Az Arab Liga és a Nemzetközi Vöröskereszt a háború vége óta szeretné elérni, hogy Izrael ellen a hágai Nemzetközi Büntetőbíróság vádat emeljen emberiség elleni bűncselekmények elkövetése miatt - írta március elején a The Guardian.
A héten ismét fellángoltak a gázai hadművelet során alkalmazott izraeli erő arányossága körüli viták, miután a Háárec nyilvánosságra hozta az offenzívában résztvevő katonák nyilatkozatát. A tivoni Orani Egyetem egyik katonai előkészítő kurzusán a hadműveletek során besorozott fiatalok élménybeszámolójából eddig nem ismert részletekre derült fény. „Az Öntött Ólom hadművelet során a laza előírások lehetővé tették, hogy az izraeli erők palesztin civileket gyilkoljanak és házakat romboljanak le" - írta szerdán az izraeli napilap, és egyúttal részleteket közölt a nyilatkozatokból. A hadműveletben résztvevő katonák arról számoltak be, hogy a hadsereg vezetése utasításba adta, hogy a felszólítás ellenére a házaikban maradt palesztinokat automatikusan terroristának tekintsék és lőjék agyon. „A palesztinok élete sokkal, sokkal kevesebbet ért, mint a katonáinké" - mesélte az egyik szemtanú. Egy másik fiatal katona arról számolt be, hogy a parancsnoka a teljesen ártalmatlannak tűnő, minden bizonnyal eltévedt, az izraeli csapatoktól 100 méterre tartózkodó palesztin idős asszony lelövésére utasította a mesterlövészeket. „A beszámolók ellentmondani látszanak az Izraeli Védelmi Erők azon állításának, hogy a katonák mindent elkövettek a hadviselés erkölcsi szabályainak betartása érdekében."
A Háárec másnap, csütörtökön közölte az izraeli katonák beszámolóinak teljes szövegét. Az újabb beszámolókból kiderül, hogy több katona is kifogásolta, hogy automatikusan terroristának kellene tekinteni, és le kellene mészárolni azokat a palesztinokat, akik a felszólítás ellenére sem hagyták el házaikat. „Tényleg nem tudtam mire vélni a dolgot. Nekünk azt mondták a feletteseink, hogy a házaikban maradt palesztinok saját felelősségükre döntöttek úgy, hogy nem távoznak. Pedig valójában csak nem volt hova menniük" - mesélte az egyik fiatal.
Egy másikuk azt hozta fel az izraeli védelmi erők mentségére, hogy a harctéren a katonáknak gyors döntéseket kell hozniuk, és a helyszínen gyakran nem lehet megkülönböztetni az ártatlan, a tiltott zónába véletlenül keveredett civileket és a Hamász szélsőségeseit. A kurzusvezető erre azt kérdezte, hogy kivizsgálták-e a hasonló eseteket. A katonák azt mondták, hogy nincs tudomásuk arról, hogy vizsgálat indult volna az említett esetek miatt. Az egyik fiatal szerint a hadseregnek nem érdeke, hogy kiderítse, pontosan mi történt a harctéren.
A beszélgetés teljes anyagból az is kiderül, hogy az Izraeli Védelmi Erők rabbinátusa „az Ígéret Földjének elfoglalását akadályozó idegenek" elleni harcként állította be a gázai hadműveletet. „A rabbinátus üzenetének lényege ez volt, és a katonák közül sokan vallásháborúnak tekintették a küldetést" - mesélte az egyik gázai veterán.
A The International Herald Tribune által megkérdezett szakértők felhívták rá a figyelmet, hogy a civilekkel szembeni fellépés megítélést nagyon megnehezíti, hogy a Hamász a múltban többször civilnek álcázott öngyilkos merénylőkkel, esetenként nőkkel hajtatott végre terrorcselekményeket és támadásokat. Akadt olyan katonai szakértő is, aki kétségbe vonta a beszámolók hitelességét arra hivatkozva, hogy évtizedes szolgálati ideje alatt mindvégig azt tapasztalta, hogy a hadsereg mindent elkövet a civilek védelmében. Yaron Ezrahi, a jeruzsálemi Héber Egyetem professzora szerint viszont elképzelhető, hogy Gázában az izraeli erők az elrettentésre törekedtek, és meg akarták mutatni, hogy a kegyetlenségtől sem riadnak vissza. Ami Ayalon nyugalmazott izraeli tábornok a Time magazinnak úgy nyilatkozott, hogy az Izraeli Védelmi Erők Gázában félretették az erkölcsöt, és kizárólag a katonai erőfölény érvényesítését tartották szem előtt. Jeffrey Goldberg, a The Atlantic tekintélyes publicistája arra hívta fel a figyelmet, hogy az izraeli hadsereg által elkövetett brutális cselekmények miatt nem csak a katonákat, hanem Izrael államot fogják hibáztatni.
Az Izraeli Védelmi Erők parancsnoksága a résztvevők beszámolóinak nyilvánosságra kerülése után vizsgálatot rendelt el - adta hírül a Háárec pénteken. „Az Izraeli Védelmi Erők vezetésének nem volt tudomása a katonák által említett eseményekről" - nyilatkozta a hadsereg szóvivője. A katonaság jelezte, hogy mindenki segítségére számít, aki az ügy kivizsgálásával kapcsolatos információval rendelkezik. Ehud Barak védelmi miniszter ígértet tett rá, hogy alaposan utánajárnak mindennek. Utalt arra is, hogy bármi történt is, a hadsereg vezetése nem adott parancsot olyan cselekedetekre, amelyek ellentétesek a hadviselés erkölcsével.
Sokan azt akarják, ha az izraeli hadsereg helyett nemzetközi vizsgálat indulna a történtek tisztázása érdekében. Az Amnesty International és a hágai Nemzetközi Bíróság több bírája azt szeretné, ha az ENSZ vizsgálná ki, hogy történt-e emberiség elleni bűncselekmény. Richard Falk, az ENSZ emberi jogi megbízottja, aki korábban is hevesen bírálta Izraelt úgy vélte, hogy a nyilatkozatok bizonyítják, hogy Izrael emberiség elleni bűncselekményeket követett el.
Eyal Benvenisti, a Háárec kolumnistája már februárban is úgy érvelt, hogy Izraelnek elemi érdeke a háborús cselekmények és a polgári áldozatokkal szembeni fellépés alapos és elfogulatlan kivizsgálása. Így például tisztázni lehetne, hogy ha történtek is hibák, azok nem feltétlenül minősülnek emberiség elleni bűncselekménynek. „És a vizsgálattal Izrael azt is kifejezésre juttatná, hogy komolyan veszi és igyekszik betartani a hadviselés szabályait."
Hasonló szellemben érvelt a brit The Telegraph is az újabb információk nyilvánosságra kerülése után. Azzal, hogy Izrael kivizsgálja a történteket bizonyíthatja, hogy az izraeli társadalom elutasítja az embertelenséget. „Izrael ereje nem csak a hadsereg katonai erejében rejlik, hanem a nyílt társadalomban és annak értékeiben. Ha Izrael nem számolja fel az embertelenséget a hadseregben, akkor sokkal súlyosabb veszteséget okoz saját magának, mint amekkorát a Hamász és a Hezbollah képes lenne."
A Neue Zürcher Zeitung sorkatonák és alacsonyabb beosztású tisztek beszámolóira hivatkozik, akik elmondták, hogy lazítottak a fegyverhasználatra vonatkozó szabályokon, esetenként pedig teljes mértékben figyelmen kívül hagyták őket. Ha az állítások igaznak bizonyulnak, ez a háborús játékszabályok semmibe vételével jelentene egyet, ráadásul szöges ellentétben állna az izraeli hadsereg önképével is. A hadsereg jogi részlege azt közölte, hogy utánajár a Hááretzben  részletesen közölt beszámolóknak.
Annyi mindenképpen tény, írta a zürichi napilap, hogy Izraelben az utóbbi években sokat sötétedett az ellenségkép, és ez a hadseregen belül az emberi élet értékének alábecsüléséhez vezetett. Ugyanakkor örvendetesnek tartja, hogy a katonák  tanúvallomásait komolyan veszik és nyilvánosan mérlegelik.
Egy izraeli terror-elhárítási intézet eheti közlése szerint nem felelnek meg a valóságnak a Palesztin Emberi Jogi Központ (PEJK) adatai, melyek szerint a gázai harcok 1434 palesztin halálos áldozata közül 960-an polgári személyek voltak - számol be egy kapcsolódó hírről a zürichi napilap. Az intézet munkatársai összevetették a PEJK listáját és a Hamasz illetve más szervezetek honlapjain említett áldozatok nevét, és megállapították, hogy az állítólagos polgári áldozatok közül többeket harcban elesett hősökként dicsőítenek. Az izraeli hadsereg szóvivői hangsúlyozzák, hogy a halottak többségét nem a lakóterületek ellen végrehajtott támadások során, hanem harcban, illetve fegyveresek üldözése során lőtték le.