Putyin Oroszországa, avagy jön az új hidegháború?

A „menedzselt demokrácia” alkotóelemei

Christian Caryl, a Newsweek tokiói irodájának vezetője a New York Review of Booksban  Edward Lucasnak, az Economist közép- és kelet-európai tudósítójának könyvét méltatja (The New Cold War. Putin's Russia and the Threat to the West. Palgrave Macmillan, 260 o.).

A kötet 2008 februárjában jelent meg először, azóta 12 nyelvre fordították, és átdolgozott kiadásához Norman Davies történész írt előszót. Címe különös jelentőséget nyert a grúziai háború nyomán, amikor Európa és az Egyesült Államok külpolitikai szakértői, politikusai között vita kerekedett arról, hogyan válaszolhatnának Moszkva erődemonstrációjára. Félelmeiket fokozta az orosz-ukrán gázháború és Medvegyev elnök bejelentése, hogy válaszlépéseket terveznek Amerika cseh- és lengyelországi rakétatelepítési programjának ellensúlyozására.

Lucas megállapítja, hogy Oroszország - lenézve a nyugati normákat - bel- és külföldön is egyre inkább úgy viselkedik, mint a hajdani Szovjetunió, mégis változott valami: elfogadták a kapitalizmus sajátos formáját, így a gyakran korábbi oligarchák irányította, „menedzselt demokrácia" jött létre, amelyben a liberalizmus elemei (választások, tulajdonjog, mozgásszabadság) szovjet nosztalgiával és a Nagy-Oroszország nacionalista víziójából születő idegengyűlölettel keverednek. A rendszer kritikusait (például Anna Politkovszkaja újságírót és Alexander Litvinyenko hajdani hírszerzőt) elhallgattatják, a politikai ellenfeleket (Kaszparovot és a korábbi miniszterelnök Kaszjanovot) üldözik, a jelcini korszakban kialakult sajtószabadságot csorbították, a rivális üzletemberek (például Mihail Hodorkovszkij) börtönbe vagy  száműzetésbe kényszerültek, a tankönyvek dicsőítik Sztálin második világháborús vezérségét. Vlagyimir Putyin mégsem veszített népszerűségéből, mert bár az oroszok nem azt választják, akit akarnak, és nem tudnak hatni a kormányzatra vagy a rendszer működésére, jobban és szabadabban élnek, mint valaha. Noha a gazdasági világválság, az olajárak drasztikus csökkenése Oroszországnak sem kedvez, Putyin korábbi óvatos reformjainak, a visszafogott katonai kiadásoknak köszönhetően mégsem elviselhetetlen a visszaesés.

De ha az új ország nem azonos a régi Szovjetunióval, akkor miért beszél Lucas „új hidegháborúról"? A revizionista nacionalizmus nemcsak szomszédait, hanem magát Oroszországot is veszélyezteti, amely egyértelműen igyekszik helyreállítani hatalmát az Európát is magába foglaló régióban. Hadereje nem a régi, mégis elég más országok megfélemlítéséhez - olyan, mint „egy mankójával hadonászó ember", mondja Lucas. Moszkva legveszélyesebb fegyvere világbeli helyének megerősítésében épp a kapitalizmus lehet. A világ második legnagyobb olajexportőre és legnagyobb gázkitermelője. A földgáz még mindig csővezetéken szállítható a leggazdaságosabban, amelynek megépítése sokba kerül, így a gázmonopólium révén Oroszország politikai nyomást is gyakorolhat. A Gazprom - amelyet korábban a mai elnök, Medvegyev vezetett - nemcsak az orosz gázmezők birtokosa, hanem a földgázt a piacokra eljuttató vezetéket is ellenőrzi (az Európai Unió gázellátásának mintegy 30 százalékát adja). Az orosz politikát helytelenítő szomszédot a gázárak drasztikus emelésével vagy az ellátás megszakításával bünteti. Egyes elemzők úgy vélik, hogy a januári gázháború során is a Nyugatot akarták figyelmeztetni az oroszok, hogy ne avatkozzon az ukrán ügyekbe. Ráadásul a Gazprom résztulajdonossá vált számos nyugati állam energiaipari cégeiben (ilyen az olasz Eni, a német BASF vagy a Gaz de France), ezzel még inkább növekedett a befolyása.

Ha a Kreml nacionalista erői mindenáron igyekeznek érvényesíteni az orosz nemzeti érdekeket, ha ez a szándék vezérli az orosz külpolitikát, akkor valóban fenyegetheti Európa energiabiztonságát és bizonyos mértékig politikai függetlenségét is. Kérdéses azoknak az országoknak a politikai-gazdasági jövője, amelyek az Európai Unió és Oroszország közötti törésvonalon találhatók (Grúzia, Ukrajna és Belorusszia), hiszen ez a térség kulcsfontosságú szerepet játszik abban, hogy a közép-ázsiai köztársaságokból (például Türkmenisztánból) származó földgáz eljusson a világpiacra. Ukrajna nagy és instabil ország, lakosságának több mint 20 százalékát oroszok alkotják, ezen kívül jó ideje folyik a politikai vetélkedés Juscsenko elnök és Timosenko miniszterelnök között. Az orosz nacionalista törekvéseket a világ pénzügyi központjainak szabályozóival lehet megfékezni, ha a sokszor pénzmosásra szolgáló és kétes tulajdonosi körű cégeket nem engedik a piacra, így az orosz gazdaság nagyobb mértékben integrálódhatna a nyugati piacokba, szabályozási rendszerekbe, és stabilabbá válna. Lucas arra is rámutat, hogy Oroszországot ki kellene zárni azokból a nemzetközi szervezetekből, amelyek szabályait nem tartja tiszteletben (például az EU emberi jogi szervezetéből vagy akár a gazdasági nagyhatalmak G-8 csoportjából). A gazdasági szankciók hatástalannak bizonyultak, sőt erősítik a korrupciót és az elkülönülést, és az oroszok bizalmatlanul fogadják, újabb beavatkozási kísérletnek tekintik a „demokráciatámogató" programokat is. Ezért hangsúlyozza a szerző, hogy Európa csakis úgy enyhítheti az orosz energiaforrásoktól való függőségét, ha igyekszik létrehozni egy sokféle ellátási forrásra alapozott, egységes európai energiapiacot. Az európai országok közösen építhetnének olyan csővezetékeket, amelyek orosz közvetítők nélkül, közvetlenül kapcsolódnának a türkmenisztáni vagy kazahsztáni forrásokhoz.

Lucas úgy véli, hogy a szabadság előbbre való a piacnál. Kérdés - különösen ha figyelembe vesszük a mai pénzügyi válság várható következményeit -, hogyan birkóznak meg a liberális demokráciák a kapitalizmus autoritárius formájával. Az orosz törekvések megfékezésének másik útja az lehet, ha Grúzia és Ukrajna csatlakozik a NATO-hoz, hiszen a szervezet korábbi bővítése is stabilizálta a közép-európai térséget a Varsói Szerződés szétesése után, véli a szerző. Caryl azonban úgy látja, hogy ez aligha következhet be a közeljövőben, részben a grúzok és Abházia, Dél-Oszétia etnikai kisebbségei közötti konfliktusok miatt, Ukrajna esetében pedig az oroszok lakta keleti országrész és a krími térség okozhat gondot. Az elhamarkodott bővítési kísérlet a NATO-nak is árthat, mert tagországai még egymással sem tudtak megállapodni e kérdésben. Az Egyesült Államok és Európa is távol állnak a megegyezéstől, hiszen a Szovjetunió összeomlása óta Amerika az egyedüli, „nélkülözhetetlen" nagyhatalom, ugyanakkor Európa is igyekszik megalapozni a maga gazdasági hatalmát és „posztnacionális" jövőjét. Obama ígéretet tett, hogy javítani igyekszik országa viszonyát a szövetségesekkel, de egyértelműen nem mond le a vezető szerepről. Caryl szerint nem beszélhetünk új hidegháborúról, mert egyrészt már Amerika sem a régi, veszített a kétpólusú világban elfoglalt helyzetéből, másrészt Oroszország sem nyerte vissza szuperhatalmi pozícióját. Az utóbbi hatalmas energiaforrásokkal rendelkező, erősödő regionális hatalom, a gazdasági válság és a Grúzia elleni fellépése mégis rámutatott a gyengéjére: elveszítette a befektetők bizalmát, részvényeinek értéke az elmúlt hónapokban 75 százalékkal csökkent. Ráadásul az ország demográfiai változásai is aggodalomra adnak okot, mert nő a kábítószer- és az alkoholfogyasztók aránya, roskadozik az egészségügyi ellátás, és gyorsan terjed az AIDS. Caryl úgy véli, csakis Oroszországon múlik, hogy pozitív változást indít-e határain belül és az egész régióban. Szerinte most kerülendő a (hideg)háborúskodás, inkább azt kell közösen kitalálnunk, hogyan találhatja meg a helyét a zűrzavaros 21. században a birodalmi pozícióját vesztett Oroszország - ami nem lesz könnyű, hiszen egyrészt rá kell kényszeríteni a szabályok betartására, másrészt nem lehet örök ellenségnek tekintve végleg elszigetelni.

http://www.nybooks.com/articles/22277