John F. Kennedy
meggyilkolásának 50. évfordulója némiképp ismét felszította a - jelek
szerint - soha véget nem érő vitát a magányos tettes hivatalos
teóriáját védelmező konvencionalisták és a különböző
összeesküvés-elméleteket hangoztató konspiracionisták között. Egy
legutóbbi Gallup-felmérés szerint ez utóbbiak ugyan már csak (még mindig
?) az amerikai társadalom 61 százalékát képviselik, de volt olyan
időszak is, amikor öt amerikai közül négy gondolta azt, hogy nem Lee
Harvey Oswald követte el a dallasi merényletet, vagy legalábbis nem
egyedül.
A
történészek azonban állítólag "minden részletre kiterjedően
megcáfolták ezeket az elméleteket", mondja Hahner Péter történész A nem
létező rejtély c. monográfiája megjelenése kapcsán, hozzátéve: "Ma a
dokumentumok 98 százaléka hozzáférhető" (Népszabadság, 2013. november
22.). Ez persze önmagában nem jelent semmit, mert egyes megrögzött
konspiracionisták nyilván élnek a gyanúperrel, hogy talán éppen a
továbbra is titkosított 2 százalék tartalmazza a lényeget. Ráadásul
igencsak tekintélyes mennyiségű anyagról van szó. "A dokumentumok,
amelyek több tízezer oldalt tehetnek ki, csak a gyűjtemények egy részét
képezik, amelyeket a kormányzati levéltárosok szerint még fél
évszázaddal Kennedy elnök meggyilkolása után sem hoztak nyilvánosságra"
("Troves of files on JFK assassination remain secret", The Boston
Globe, 2013. november 25.).
Jefferson
Morley, a Washington Post volt riportere, a JFKfacts című honlap
moderátora évek óta folytat jogi csatározást 1100 titkos dokumentum
nyilvánosságra hozataláért, amelyeket a CIA továbbra sem hajlandó
kiadni, egy 1992-es bírósági döntés ellenére sem. Lamar Waldron
amerikai történész, aki nemrég megjelent könyve tanúsága szerint -
Hahner Péterrel ellentétben - továbbra is rejtélyesnek véli Kennedy
meggyilkolását (The Hidden History of JFK Assassination, Kindle Edition,
2013 november 12.), a napokban egyenesen a Fehér Háztól kérte, hogy
rendelje el az FBI, a CIA és más kormányügynökségek által visszatartott
dokumentumok kiadását, amelyek mennyiségéről a Nemzeti Levéltár
egyszerűen nem hajlandó nyilatkozni.
Hahner
Péter szerint az összeesküvés-elméleteket Oliver Stone filmje is
gerjesztette, amelyben úgymond "mindenki gyanús, kivéve, furcsamód, a
Szovjetuniót". Vele ellentétben Paul Findley, Illinois állam
republikánus képviselője speciel azt tartotta furcsának, hogy "a
Kennedy-gyilkosságról írt és mondott összes szó között a Moszad izraeli
titkosszolgálat sohasem került említésre" (Washington Report on Middle
Eastern Affairs, 1992 március). Oliver Stone ominózus politikai
thrillere (JFK, 1991) sem törte meg az ezzel kapcsolatos omertát, ami
egyáltalán nem meglepő, ha tudjuk, hogy a film producere, Arnon Milchan
volt az izraeli atomprogram egyik főszponzora.
Majd
csak 1994-ben jelenik meg Michael Collins Piper
underground-bestsellere (Final Judgment. The Missing Link in the JFK
Assassination Controversy), amely a CIA legfelsőbb körei, az amerikai
szervezett bűnözés és a Moszad kooperációjának tulajdonítja a merénylet
kitervelését és elkövetését. Piper tézisét egyébként a néhai elnök
levelezését tartalmazó referencia-kötet (The Letters of John F. Kennedy
by Martin W. Sandler, Bloomsbury Publ., 2013) kiadója "az összes
összeesküvés-elmélet közül az egyik legérdekesebbnek" tart, mert
"vitathatatlan, hogy a sajtó és a közvélemény tudtán kívül kemény vita
bontakozott ki egyrészt Ben-Gurion izraeli miniszterelnök, aki úgy
vélte, hogy nemzete túlélése az atomkapacitás elérésétől függ, másrészt
Kennedy között, aki hevesen ellenezte azt". Kettejük kötélhúzását Ethan
Bronner, a New York Times főszerkesztő-helyettese utóbb "hevesen
védelmezett titoknak" minősítette lapjában (The NYT, 1998. október 31.).
Piper
szerint "nagyon széleskörű forrásainak, valamint hírszerzési és
szervezett bűnözői körökkel fenntartott nemzetközi kapcsolatainak
köszönhetően Izraelnek megvolt az eszköze, a lehetősége és az indítéka,
hogy főszerepet játsszon az évszázad egyik legnagyobb bűncselekményében
- és meg is tette". Ben-Guriont ugyanis, aki 1948 óta egészen 1963.
június 16-i lemondásáig vezette országát, és aki - Michael Karpin
izraeli szerző szerint - egyenesen "szentnek" tekintette az izraeli
atomprogramot, annyira feldühítette Kennedy e téren tanúsított
okvetetlenkedése, hogy hivatalának utolsó napjaiban parancsot adott a
Moszadnak az amerikai elnök kiiktatására. Más források is megerősítik,
hogy Ben-Gurion valósággal megszállottjává vált a témának, amely nála a
totális paranoiáig fajult, mert úgy érezte, hogy Kennedy makacskodása
közvetlen fenyegetést jelent Izrael puszta létezésére nézve.
Ahogyan
Avner Cohen fogalmaz, "Ben-Gurionnak egyáltalán nem voltak skrupulusai
a tekintetben, hogy Izraelnek tömegpusztító fegyverekre kell szert
tennie", ugyanakkor viszont "egyetlen amerikai elnököt sem aggasztotta
jobban az atomfegyverek elterjedésének veszélye, mint Kennedyt" (Israel
and the Bomb, Columbia University Press, 1998). Miután tapasztalta,
hogy Kennedy a nyomásgyakorlás különböző formái ellenére sem
változtatta meg a véleményét, Izrael titokban a kommunista Kínával
szövetkezett, és mivel mindkét ország elemi érdeke volt az
atomfegyverkezés, a Moszad és a kínai titkosszolgálat egyesített erővel
igyekezett kifürkészni az amerikai atomtitkot (vö. Gordon Thomas, Seeds
of Fire. China and the Story Behind the Attack on America, Dandelion,
2001).
Ezen
az úton haladva az izraeliek létrehozták a dimonai atomtelepet, amikor
azonban Kennedy amerikai ellenőröket küldött a létesítménybe,
Ben-Gurion utasítására sebtében felhúztak egy kamu változatot is,
amelyben természetesen nem találtak bizonyítékokat az
atomfegyver-fejlesztésre. Kennedy persze tökéletesen tisztában volt az
izraeliek mesterkedésével. "Ezek a kurafik állandóan hazudoznak az
atomkapacitásukról", mondta egyik bizalmasának, Charles Bartlett
újságírónak. Könyvében Cohen megismétli ezt a kijelentést, szerinte
ugyanis Ben-Gurion annyira szívén viselte az atomkérdést, hogy arra a
következtetésre jutott: az amerikai vezetőknek még magánkörben sem
célszerű elmondani az igazságot Dimonáról.
Mivel
Kennedy tovább fokozta a nyomást Izrael titkos atomfegyverkezési
programjának feladása érdekében, Ben-Gurion inkább megvált a
posztjától. Az amerikai elnök azonban nem kímélte az új izraeli
miniszterelnököt, Lévi Eskólt sem. Avner Cohen szerint világosan az
értésére adta, hogy az USA Izrael iránti elkötelezettségét és
támogatását "komolyan veszélyeztetheti", ha az izraeli vezetők nem
szolgáltatnak "hitelt érdemlő információkat" a nukleáris téren kifejtett
erőfeszítéseikről. Kennedy kérése példátlan volt, és valójában sokkal
inkább ultimátumnak tűnt. "Kennedy levele válság közeli helyzetet
teremtett Eskól irodájában", írja Cohen.
JFK
meggyilkolása tehát közvetlen hatással volt az amerikai cionista
lobbira, az USA közel-keleti politikájára és Izrael militarizálódására
egyaránt. A "cui prodest" posztulátuma ismét beigazolódott. Alig egy
évtized múlva az Izrael-lobbi már úgy elhatalmasodott Amerikában, hogy
William Fulbright demokrata párti szenátor egy tévéműsorban kondította
meg a vészharangot miatta: "Izrael ellenőrzi az Egyesült Államok
szenátusát: tagjainak nagy többsége, mintegy 80 százaléka feltétel
nélkül támogatja Izraelt; mindazt, amit Izrael akar, meg is kapja.
Megdöbbentő, amilyen mértékben a zsidók ellenőrzik a médiumokat, és az a
gát, amelyet a Kongresszusban kiépítettek. Itt a zsidó befolyás
teljesen uralja a terepet, és csaknem lehetetlen megkapni a
Kongresszustól valamit, amit nem támogatnak" (Face the Nation / CBS,
1973. április 15.). Szavainak utóbb republikánus képviselőkollégája,
Paul Findley adott súlyt azzal, hogy elmondta: "Elnökválasztási kampánya
során egy New York-i zsidó csoport felajánlotta Kennedynek, hogy
fedezik a kampányköltségeit, ha engedi, hogy ők alakítsák a közel-keleti
politikáját. Ő azonban nem egyezett bele. (...) Elnökként csak
korlátozott támogatást nyújtott Izraelnek" (Washington Report on Middle
Eastern Affairs, 1992. március).
Michael
Collins Piper végkövetkeztetése szerint "a mérleg a következő: John F.
Kennedy szilárdan elhatározta, hogy megakadályozza Izraelt az
atombomba gyártásában. Lyndon B. Johnson egyszerűen az ellenkező
irányba fordította tekintetét. JFK halála tehát jótékonynak bizonyult
Izrael nukleáris ambíciói számára, ahogyan a bizonyítékok mutatják".
Piper elméletét a dimonai létesítmény katonai jellegét leleplező és
ezért Izraelben 18 év börtönre ítélt Mordeháj Vanunu atommérnök is
osztja, világosan azzal vádolva a Moszadot, hogy meggyilkolta Kennedyt.
Utóda, a vietnámi háborúba belegabalyodott, könnyen befolyásolható
Johnson már csak egy tehetetlen báb volt Izrael és amerikai cinkosai
kezében. 1965 januárjában például elsüllyesztette az Izrael ellen is
kemény atomsorompó-erőfeszítéseket szorgalmazó Gilpatric-jelentést,
mert tartott az amerikai zsidók reakciójától. Richard Nixon azonban még
nála is továbbment a cionista entitással való kollaborálás útján, nem
véletlenül nevezte Golda Meir izraeli miniszterelnök "Izrael valaha
volt legjobb barátjának".
Avner
Cohen Israel and the Bomb című könyvének recenziójában Reuven Pedatzur
katonai elemző elismeri, hogy "JFK amerikai elnök meggyilkolása
brutálisan véget vetett az amerikai adminisztráció masszív
nyomásgyakorlásának Izrael kormányára, hogy ez utóbbi fejezze be az
atomprogramját. (...) Kennedy nagyon világosan megmondta az izraeli
miniszterelnöknek, hogy semmiképpen sem fogadná el Izrael atomhatalommá
válását". Pedatzur így folytatja: "Ha Kennedy életben maradt volna,
kétséges, hogy ma Izrael a nukleáris opció birtokosa lenne" (Ha'aretz,
1999. február 5.). Cohen könyve, amely tehát megerősíti a zsidó állam és
Kennedy közötti konfliktus tényét, bombaként robbant Izraelben,
leleplezései az ország vezető napilapja szerint "szükségessé tennék
Izrael egész történelmének az átírását". A szerző fő tézise, hogy az
izraeli atombomba kérdése kapcsán egy "szentháromság" érvényesül: a
homály mint hivatalos politika, a cenzúra mint kényszerítő erő és a tabu
mint társadalmi magatartás. Ahogyan Cohen teljes joggal megállapítja,
jelenleg Izrael az egyedüli atomhatalom a nyolc közül, amely homályba
burkolja ezt a képességét. Mindez különösen aggasztó annak tudatában,
hogy "az izraeliek lényegében készek lennének szükség esetén
felrobbantani a világot, önmagukat is beleértve, ha arab ellenségeik
legyőzéséhez ezt kellene tenniük" (Seymour M. Hersh, The Samson option:
Israel's nuclear arsenal and American Foreign Policy, Random House,
1991).
Egy
jogállamban a törvények mindenkire vonatkoznak. Legalábbis ezt
gondolta a már említett William Fulbright, az amerikai szenátus külügyi
bizottságának elnöke, akit megdöbbentett az a tény, hogy a Zsidó
Ügynökség által létrehozott Amerikai Cionista Tanácsot (AZC) az
érvényben lévő jogszabályokkal ellentétben nem egy "idegen kormány
ügynökeként" regisztrálták. Ezért 1962-ben szenátusi meghallgatásokat
tartott az anomália felderítésére. Emlékeztetőül: ekkoriban JFK volt az
államfő, fivére, Robert Kennedy pedig az igazságügyi miniszter. A
szenátusi vizsgálat eredményeként 1963 októberében - vagyis egy hónappal
Kennedy elnök meggyilkolása előtt - az igazságügyi tárca azt
követelte, hogy a Cionista Tanácsot "külföldi ügynökként" vegyék
nyilvántartásba. A körülmények szerencsés összejátszása (?) folytán
azonban ad acta került az ügy. Kennedy halála kétszeresen is Izraelnek
kedvezett, amely így az atomprogramjával kapcsolatos indiszkrét
kérdezősködést éppúgy megúszta, mint az amerikai adminisztráció szívébe
plántált dárdahegye (az AZC) idegen ügynökként való regisztrációját.
Ilyen véletlenek vannak? Egyes megrögzött konspiracionisták kételkednek
ebben. Izrael végül kikecmergett a darázsfészekből. Egy államfő
meggyilkolása árán.
JFK
halála az amerikai kormány átalakítását eredményezte, és fivére
megvált az igazságügyi tárcától. Az "idegen ügynök" stigma elkerüléséhez
a Cionista Tanács nevet változtatott: immáron belső lobbivá
maszkírozva Amerikai-izraeli Közügyek Bizottsága (AIPAC) néven
koordinálja azt a több tucat szervezetet, amelyek azon ügyködnek, hogy
az amerikai politikai környezet egy idegen állam érdekében
befolyásolják. A jelek szerint igen eredményesen.
JFK
meggyilkolásának hivatalos tézisére a Warren-bizottság jelentése tette
rá a pecsétet. Ezt a testületet a Legfelsőbb Bíróság elnökéről
nevezték el, akire Johnson elnök a vizsgálat vezetését bízta, helyette
azonban - David Talbot amerikai újságíró szerint - Allen Dulles, a CIA
Kennedy által nyugdíjazott ex-igazgatója vitte a prímet. Konklúzióit egy
évvel később hozták nyilvánosságra 26 kötetben. Eszerint Lee Harvey
Oswald egyedül követte el a tettét, egyértelműen sohasem tisztázott
indítékból. Három golyót lőtt ki a dallasi könyvraktár ötödik emeletének
egyik ablakából: az első célt tévesztett, a második hátulról találta
nyakon az elnököt, majd áthaladva rajta John Connally texasi kormányzóba
fúródott, aki Kennedy előtt ült az elnöki párt szállító nyitott
limuzinban, a harmadik pedig telitalálatnak bizonyult, gyakorlatilag
szétrobbantva az elnök fejét.
A
hivatalos tézis ellenfelei meghamisított dokumentumokról (Oswald
puskás fényképe, Kennedy bonctani jelentése stb.) beszélnek, és arról a
túlságosan is ideális és túlságosan is komplett életrajzról, amellyel a
hatóságok etették a sajtót alig pár órával Oswald letartóztatása után.
Ráadásul a hivatalos ballisztikai szakvélemény is hagyott (enyhén
szólva) némi kételyt maga után. Ez utóbbi kérdéssel a Kennedy - és az
időközben ugyancsak politikai merénylet áldozatává vált Martin Luther
King - meggyilkolásának vizsgálatára utóbb felállított képviselőházi
különbizottság (HSCA 1976-78) is behatóan foglalkozott, és 1979-es
jelentésében nyíltan bírálat tárgyává tette a Warren-bizottság munkáját
és következtetéseit. Noha hitelesítette azt a feltételezést, hogy
Oswald háromszor lőtt, és ő ölte meg hátulról az elnököt, a
különbizottság mégis "95 százalékosra" teszi egy második orvlövész
létezését. Jelentésének teljes terjedelmét azonban csak 2029 után
ismerheti meg a közvélemény.
Hahner
Péter történész és kollégája, Meszerics Tamás egyfajta "komilfó"
leereszkedéssel viszonyul a JFK meggyilkolása kapcsán (is) felmerült
összeesküvés-elméletekhez, amelyeket a szakmabeliek úgymond "minden
részletre kiterjedően megcáfoltak" (Népszabadság, 2013. november 22.).
Efféle gondolatok azonban nem csak egzaltált képzelgők agyából
pattannak ki. Amint azt Ungváry Krisztián történész - konkrétan a
kormány által felállítani tervezett Veritas Történetkutató Intézet
kapcsán - nemrég kinyilatkoztatta: a "veritas" szó azt a látszatot
kelti, mintha létezne egyetlen történelmi igazság, és valaki ennek az
igazságnak a kizárólagos birtokosa lenne, holott ennél azért előrébb
tart a történettudomány, és egymás mellett több igazság is létezhet, a
történészeknek éppen az a feladatuk, hogy minél sokoldalúbban, a
politikától függetlenül mutassák be a múlt eseményeit (Népszabadság,
2013. november 13.).
Admonícióját
bizonyára általános érvényűnek szánja, beleértve a holokauszt-kutatást
is, amelyet számos országban (így nálunk is) törvényileg korlátoztak,
de például francia történészek egy csoportja kampányt folytat a
korlátozást elrendelő ún. Gayssot-törvény megváltoztatásáért. "A
történelem az emlékezet csatája, de amikor az ellenbizonyítékot
elfojtják, közelebb vagyunk a szovjet korszak történelem-gyártásához",
írja Oliver Stone, aki szerint "mindig meg kell kérdőjeleznünk azokat,
akik megmondják nekünk, hogy mit gondoljunk" ("JFK conspiracy denials
are in denial", USA Today, 2013. november 21.).
Ami
Kennedy meggyilkolását illeti, elsőként mindjárt a fivére, Robert
találta hihetetlennek a "magányos gyilkos" teóriát, aki bár politikai
okokból nyilvánosan nem hangoztatta, kezdettől fogva összeesküvésre
gyanakodott, és magánkörben bátyja özvegye, Jackie is osztotta ezt a
nézetét (vö. Tim Naftali és Alexander Fursenko, One Hell of a Gamble:
Khrushchev, Castro, and Kennedy, 1958-1964). Oswald másik feltételezett,
de túlélő "áldozata", Connally kormányzó a maga részéről "egyetlen
másodpercig sem hitt a Warren-bizottság következtetéseiben"(idézi O.
Stone uo.). Sőt mi több, Kennedy utóda, Lyndon B. Johnson, akit egyes
konspiracionisták a lehetséges összeesküvők között tartanak számon,
szintén összeesküvésre gyanakodott: "Sohasem hittem, hogy Oswald egyedül
cselekedett, bár azt el tudom fogadni, hogy meghúzta a ravaszt" (vö.
Leo Janos: "The Last Days of the President, LBJ in retirement", The
Atlantic Monthly, 1973. július). Robert McClelland, aki a dallasi
Parkland kórház fiatal sebészeként a merénylet után elsőként vizsgálta
meg JFK holttestét, 50 évvel később is kategorikusan állítja, hogy a
Warren-bizottság megállapításai "hamisak", és hogy "a gyilkossági
parancs kormányunk legfelsőbb szintjéről jött...". Első kézből származó
információi szerint Oswald a CIA ügynöke volt, és csak "azért volt ott,
hogy elterelje a figyelmet a másik lövészről" (metronews.fr, 2013.
november 22.).
Ezek
közé az XXL-méretű konspiracionisták közé tartozik Valéry Giscard
d'Estaing volt francia köztársasági elnök is. Amikor amerikai hivatalos
látogatásán megkérdezte vendéglátóját, Gerald Fordot, a
Warren-bizottság egykori tagját, hogy vizsgálataikban mire jutottak, ezt
a választ kapta: "Először arra a következtetésre jutottunk, hogy ez
nem egy elszigetelt bűncselekmény, hanem valami szervezett dolog. Abban
biztosak voltunk, hogy szervezett volt, de nem tudtuk felderíteni,
hogy kik által." Az eddigi francia köztársasági elnökök sorában
racionális gondolkodása miatt "technokrataként" elkönyvelt VGE a
televízió nyilvánossága előtt nyilatkozva mindehhez hozzátette:
"Létezett tehát egy szervezet, amelyet valójában nem derítettek fel,
amely gyűlölte Kennedy elnököt, vagy félt tőle, és ezért elhatározta,
hogy megszabadul tőle. Ez a meggyőződésem" (RTL, 2013. november 21.).
Egy
nappal Giscard d'Estaing szenzációs bejelentése után John Kerry
amerikai külügyminiszter az amerikai köztévében ugyancsak elmondta, hogy
komoly kétségei vannak a "magányos gyilkos" elmélettel kapcsolatban.
Oswaldot szerinte irányították, hogy kik, azt nem tudja, de a CIA
érintettségét kizárta (NBC, 2013. november 22.). Egyébként Kerry egy
héttel korábban azt kérte, hogy nyissák meg a Kennedy-gyilkosság titkos
archívumait. Ki tudja, talán olyan dokumentumok is lapulhatnak bennük,
amelyek még a (magyar) történészeknek is újat mondanának. A
konspiracionistákról nem is beszélve.
MD 2013. XII.4.-18.