2003. november 26., szerda

AZ UKRÁN NÉP ELLEN ELKÖVETETT KIÉHEZTETÉSES NÉPIRTÁS 1932-33-BAN:

AZ ELKÖVETÉS MÓDSZEREI


"Parlamentáris úton a hatalmat addig lehetett megszerezni, amíg a politikai hatalom nem volt a zsidóság kezében.
Amint a zsidóság a politikai hatalmat is megkaparintotta - teljesen mindegy, hogy közvetlenül vagy közvetve, és hogy politikai hatalmát közvetlenül vagy közvetve gyakorolja - teljesen kizárt, parlamentáris úton a hatalmat átvenni. Az így hatalmat gyakorló zsidóság mindent vérbe vagy anarchiába fojt. Ellenszere: a népmozgalom."
Szálasi Ferenc

VESZELOVA Alexandra,

a történelmi tudományok kandidátusa,

az UTA Ukrán Történettudományi Intézetének

vezető kutatója.



Ma már nagyon sok, az ukrán nép legnagyobb nemzeti tragédiájára utaló történelmi dokumentummal rendelkezünk. Az 1932-33-as ukrajnai éhínség című, 2001-ben megjelent bibliográfia 6 400 címet tartalmaz. A szomorú témát érintő kutatások száma különösen a 70. évforduló tájékán szaporodott meg. Ezzel foglalkozik a közelmúltban megjelent, ukrán történészek által összeállított, és alapműnek számító kollektív monográfia „Az 1932-33-as ukrajnai éhínség: okok és következmények” című kiadvány; valamint az Ukrajnai Éhínségeket Kutatók Egyesülete és az Ukrán Tudományos Akadémia Ukrán Történettudományi Intézetének munkatársai által összeállított könyv, amelynek címe: Éhínségek a szovjet (ZSIDÓ) uralom idején Ukrajnában, és még számos más munka.
Elmondhatjuk, hogy összességét tekintve az éhínség témája feldolgozott. Elérkezett az elmélyült tanulmányozás ideje. Ebből a szempontból időszerű, helyénvaló és szükséges ez a konferencia is. Köszönetét mondok a szervező bizottságnak, hogy a kiéheztetéses népirtás 70. évfordulóján lehetőséget teremtett e tekintélyes összejövetel megrendezésére.
Ismerjük a népirtásra vonatkozó ENSZ konvenciót, amelyet 1948. december 9-én fogadtak el, és „A népirtás bűncselekményének megelőzéséről, illetve büntetéséről” címet viseli. A konvenció kitételei olyan cselekményekre vonatkoznak, amelyek valamely nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport tagjainak szándékos, teljes vagy részleges megsemmisítését célozzák. Röviden: a nemzetiségi politika egyik megnyilvánulását jelentik, amely valamely konkrét népcsoport ellen irányul és a célja az adott csoport fizikai megsemmisítése. A népirtás két alappillére: olyan életkörülmények megteremtése egy meghatározott csoport számára, melyek következtében részben vagy teljesen megsemmisül, illetve olyan cselekedetek, amelyekkel megakadályozzák a születéseket az adott csoporton belül. E két ismérv jellemzi az ukrán nép ellen a XX. század 30-as éveiben elkövetett népirtást is.
Így cselekedett az orosz birodalom, a Szovjetunió moszkvai központja is, mikor az ukrán nép elleni népirtást végrehajtotta.
Soroljuk fel az éhínség már megismert jellegzetességeit. A totális rendszer szándékosan és előre kitervelten hajthatta végre, mert Ukrajna nem rendelkezett önálló államisággal. Az éhínség az erőltetett, mindent átfogó kollektivizálás, a falusi lakosság vagyonfosztása, a járási vezetők, kolhozelnökök, egyszerű kolhoztagok és egyéni gazdák elleni megtorlások, a falvak teljes kirablásának, az embertelen beszolgáltatási politika következménye volt. Tulajdonképpen ez utóbbi okozta az éhínséget. A beszolgáltatás megszervezése és lebonyolítása Sztálin közvetlen utasításai szerint történt, a mezőgazdasági termékek - elsősorban a gabona - szállítását irányító gyeplő az ő kezében volt. A „népek atyjának” és a legmagasabb párt és állami tisztségeket elfoglaló harcostársainak - Molotovnak, Kaganovicsnak és a többieknek - a beszolgáltatásra vonatkozó utasításai párt- és minisztertanácsi határozatok formájában érkeztek a köztársaságokba és megyékbe, többnyire Sztálin aláírásával, aki a kommunista birodalom és a különleges direktívák megszemélyesítője volt.
A gyarmati függésben lévő Ukrajnában az ukrán pártnak és kormánynak zokszó nélkül kellett végrehajtania a szovjet pártállami utasításokat. A moszkvai központ állandó nyomása alatt álló hatalmi vertikum és megtorló gépezet kegyetlen terrorral gyűjtötte be a kolhozokban és a lakosságnál fellelhető minden szem gabonát. Az úgy nevezett „aktivisták” és a párthatározattal létrehozott „segítő brigádok” a porták átkutatásakor erőszakkal elvették a parasztoktól a télire elraktározott élelmet, és ha ellenállással találták szemben magukat, a gyilkosságtól sem rettentek vissza. Az Ukrán Kommunista Párt Központi Bizottsága és a kormány ötnaponként, de gyakran naponta foglalkozott a megyékben zajló begyűjtéssel, határozatokat hozott és odafigyelt arra, hogy ezeket a döntéseket végrehajtsák. Koszior, az Ukrán Kommunista Párt Központi Bizottságának titkára egy 1932 decemberében Sztálinnak írt levelében kitért arra, hogy a megyékben gyengén ellenőrzik a központi bizottság és a megyei pártbizottságok határozatainak végrehajtását, minek következtében egy sor komoly intézkedés vagy teljesen elmarad, vagy csak eltorzítva kerül megvalósításra.
A központi bizottság minden megyéből begyűjtötte a különféle megtorlásokra vonatkozó adatokat. íme, egy részlet, az eddig még publikálatlan, 1932. december 3-án kelt, „zárt borítékban, titokban nyújtandó át” megjegyzéssel ellátott Koszior táviratból, amelynek címzettje a központi bizottság megbízottja. „Kérem, röviden tájékoztasson arról, hogyan teljesülnek a KB direktívái. Először: megtorlások alkalmazása a beszolgáltatási tervet nem teljesítő kolhozokkal és egyéni gazdákkal szemben, áruval történő ellátásuk leállítása, természetbeni büntetések kiszabása, a kolhoztagokat megillető természetbeni előlegek kiadásának leállítása, a törvényellenesen kiosztott gabona visszavétele, a jogtalanul eltulajdonított értékek visszaszolgáltatása, bírósági megtorlások, stb. Másodszor: a gabonával való spekuláció, és úgy általában az azzal való kereskedelem elleni küzdelemről, a piacok ellenőrzéséről és a spekulánsok elfogásáról... Harmadszor: milyen hatással vannak ezek az intézkedések a beszolgáltatások menetére.”
A gabona maradéktalan begyűjtését követően a kolhoztagok szinte semmit sem kaptak munkaegységeikre. A megtorlások fokozódását és a gabona piaci árusításának betiltását követően 1931-ben kezdetét vette az éhezés, 1932-ben beköszöntött az éhínség, amely az év végére és 1933-ra tömeges éhhalálhoz vezetett. Egész falvak néptelenedtek el.
A kiéheztetéses népirtás kezdeményezői, a rendelkezésükre álló végrehajtó apparátus révén folyamatosan egyre újabb módszereket dolgoztak ki elképzeléseik megvalósítása érdekében. A „szégyentáblák” bevezetésével, valamint a járásokba és falvakba kirendelt megbízottak révén fokozták a falvakra nehezedő nyomást. A megyékben a KB és a kormány tagjaira hárult ez a feladat. Az UK(b) P KB Politikai Bizottságának 1932. október 30-án kelt 88. számú határozata értelmében Kosziort Odessza megyébe, Csubart és Szkripnyiket Dnyipropetrovszk, Zatonszkijt és Szarkiszt Kijev, Ljubcsenkót és Szuhomlint Vinnyica, Holodot és Karlszont Csenyigov, Petrovszkijt, Mihajlikot és Dudnyikot Donyeck, Hatajevicset pedig Harkiv megyébe irányították. Ugyanezen utasítás végrehajtása érdekében mozgósították a kormányhivatalok vezető tisztségviselőit is.
A gabonát folyamatosan szállították Nyugatra. 1930-ban 4.8 millió tonnát exportáltak, 1931-ben már 5.2 millió tonnát, 1932-ben pedig 5.1 millió tonnát. Idézzünk az Ukrán Kommunista Párt Politikai Bizottságának 1932. november 17-18-ai, Molotov részvételével lezajlott ülésének jegyzőkönyvéből: „5. Kötelezni a Zagotzernót (a beszolgáltatásért felelős intézményt) arra, hogy a jelenlegi export-kötelezettségeken felül, legkésőbb december 8-ig rakodjanak be 99 ezer tonna búzát, ebből Moszkvába - 50 ezer tonnát, Ivanovóba - 10 ezer tonnát, Gorkijba - 10 ezer tonnát, a Krímbe 4 ezer tonnát küldjenek”.
A mezőgazdasági termékek kivitele egybeesett azzal a rendelkezéssel, amely megtiltotta a kiéheztetett parasztoknak, hogy elhagyják Ukrajnát.
A Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága és a Szovjetunió Népbiztosainak Tanácsa, hogy visszatartsa az élelem után kutató parasztok tömeges menekülését, direktívát juttatott el minden megyei pártbizottsághoz és megyei végrehajtó bizottsághoz, továbbá a megbízott közlekedési népbiztoshoz (Lavriscsevhez) és más illetékesekhez, hogy haladéktalanul adják utasításba minden vasútállomásnak: ne adjanak ki vasúti jegyeket azoknak az Ukrajnát elhagyni szándékozó falusiaknak, akik nem rendelkeznek a járási végrehajtó bizottság, ipari vagy építő vállalat olyan igazolásával, amellyel bizonyíthatják, hogy munkavégzés céljából hagyják el Ukrajnát.
Ukrajna egy olyan rezervátummá változott, amelyben ítéleteket hirdettek, sőt még öltek is azért, mert az éhező kolhoztagok és a gyerekek összeszedték az elhullott kalászokat a kolhoz földjei vagy a háztáji telkeken. A tömeges elhalálozások, egyes falusi negyedek, gyakorta egész falvak lakosságának kihalása idején majdhogynem természetessé vált a hulla- és emberevés. Ukrajna egy hatalmas temetővé vált, egyes források szerint 3.5-10 millió ártatlanul meggyilkolt ukrán paraszt és gyermekeik temetőjévé. Az éhínség tömeges árvaságot okozott. Kormányzati utasításra betelepülők érkeztek Ukrajnába Oroszországból, Fehéroroszországból és a Szovjetunió más régióiból.
Tehát, a központi és helyi levéltárakban őrzött dokumentumok és az éhínséget túlélt emberek vallomásai megalapozottá teszik azt az állítást, hogy az ukrajnai éhínség által okozott népirtás a kommunista rendszer bűne. A Sztálin, Molotov, Kaganovics, Koszior, Posztisev, Csubar, Hatajevics által aláírt határozatok jelentették az ukrajnai éhínség megszervezésének jogi alapját. A dokumentumok bizonyítják, hogy az ukrán parasztságot céltudatosan fosztották meg az élelmiszerektől, a cél pedig fizikai megsemmisítésük volt. 1943 januárjában, egy Kijevben elmondott beszédében Posztisev hangsúlyozta: „A párt herkulesi munkát végzett az ukrajnai nacionalista elemek likvidálása érdekében”. Ebben a kijelentésben, akár a tükörben, megjelennek az ukrán nép ellen elkövetett gaztettek kiötlői és végrehajtói. A parasztok nyílt kifosztása - ez volt az éhínség kialakításának mechanizmusa, embertelen módszerei pedig a következők: erőszakos kollektivizálás, kuláktalanítás, a gabonakészletek elkobzása, mértéktelen adóztatás, megtorlások, a munkabérek visszatartása, természetbeni bírságok, „szégyentáblák”, gabona-eladási tilalom, a mezőgazdasági termékek kivitele és egy sor hasonló cselekedet.
Amikor fejet hajtunk a gyilkosságok áldozatainak emléke előtt, nem elégedhetünk meg a tragédia 70. évfordulójával kapcsolatos megemlékezésekkel, mert tovább kell dolgoznunk azon, hogy tudományos munkáink révén hazafiságra neveljük a fiatalokat és a gyerekeket, akik már nem engedik meg hasonló szörnyűségek, a világban népirtásnak elismert éhínség megismétlődését. A népirtás mélyreható tanulmányozását teszik lehetővé a már nyilvánosságra került és a még publikálatlan dokumentumok. A jövőben elősegíthetik ezt azok a dokumentumkötetek, amelyeknek előkészítése most van folyamatban az UTA Ukrán Történettudományi Intézetében és az Régióközi Közigazgatási Akadémián (Kijev).
Mint köztudott, az ukrán nép ellen elkövetett népirtást 1988-ban elismerte az Egyesült Államok Kongresszusa és a Jogászok Nemzetközi Bizottsága. Az ukrán Legfelső Tanács határozata is a népirtás politikájaként definiálta az éhínséget. A szándékos kiéheztetést elitélte Kanada, Argentína és Ausztrália parlamentje, az éhínséggel kapcsolatos közös nyilatkozatot az ENSZ 30 tagállama, köztük Azerbajdzsán, Fehéroroszország, Egyiptom, stb. írta alá. 

Források:
  1. Ukrajnai éhínség, 1932-33. Bibliográfiai útmutató. Odessza - Lviv, M. P. Koc Kiadó, 2001. 656. old.
  2. Ukrajnai éhínség, 1932-33: okok és következmények. Kijev, Naukova Dumka Kiadó, 2003. 888. old.
  3. Éhínségek a szovjet uralom alatti Ukrajnában. (Az ukrajnai éhínségek kutatóit tömörítő Szövetség tagjainak munkái). Kijev - New York, M. P. Koc Kiadó, 2003. 724. old.
  4. Az emberi jogok és szabadságjogok nemzetközi védelme. Dokumentum- gyűjtemény. Moszkva, Jogi Kiadó, 1990. 99. old.
  5. N (Ismeretlen rövidítés!)
  6. N (Ismeretlen rövidítés!)
  7. XX. századi ukrajnai történelmi karcolatok. Kijev, Heneza Kiadó, 2002. 69. old.
  8. N (Ismeretlen rövidítés!)
  9. N (Ismeretlen rövidítés!)
  10. Idézet az 1932-33-as ukrajnai éhínség áldozatainak emléke előtt tisztel- gő parlamenti ülésen elhangzottakból. 2003. Február 12. Kijev, 2003. 48. Old.
  11. Fakti. 2003. december 14.
  12. Gyeny. 2003. november 26.

2003. november 21., péntek

A kamat most is romlásba dönti a társadalmat!

Minden jobb, mint a kamatos (rabló)pénz használata, még a kockás papír is. A cserekereskedelem azonban nagy lelassulást eredményez, mert nehéz értéket egyeztetni. Éppen erre szolgálna az értékegyeztető csereeszköz, a pénz, de csak addig látja el ezt a funkcióját, amíg egy jól meghatározható csoport háborúk és vér árán ki nem sajátítja magának a kibocsájtás jogát. A semleges közpénzből így keletkezik magánpénz, a bankárkaszt vérszívó eszköze. A még létező közpénzeket napjainkban aljas háborúkkal számolják fel. (Líbia ellen ezért viselt háborút a világ csendőre: az USA) Mára talán már csak Irán rendelkezik közpénzzel, s nem véletlenül acsarkodik rá a sötét oldal.

Közpénzt (csereeszközt) kis közösségek is megalkothatnak, s saját gondozásban (ellenőrzés alatt) tarthatnak. Ezzel az egy közösségben élők cseréiket lebonyolíthatják saját értékmérő eszközükkel, s ezzel kivédhetik azokat a periódusokat, amikor a magánpénzeket a bankok kiszivattyúzzák a gazdaságból, hogy ezzel mélyen ár alatt megszerezzék javakat azoktól, akik azt előállítják. Ezt időről időre ismételgetik.

Sajnálatos, hogy a magyar emberek még nem kezdtek neki tömegesen saját (önkormányzati, szövetkezeti) értékmérőik létre hozásához, hisz azzal nagyon jelentősen enyhíthetnék a kíméletlenül ránk szabadított pénzügyi vákuum rombolását, érték-elszívását.

A már megszületett helyi pénzek sajnos forinthoz kötöttek, vagyis forintért kell megvásárolni őket, ezért alkalmatlanok a helyi gazdaság megpezsdítésére. (Egy rosszat még rosszabbra cserélnek) Ezáltal az ilyen helyi pénzek lényegében magánpénzek maradnak, nem pedig gyógyító KÖZPÉNZEK lesznek.

Egy valódi közpénznek nem kell, hogy élősködő pénz legyen a fedezete, elegendő a munka- és termékfedezet is!

Ilyen KÖZPÉNZ jellegű elektronikus csereeszköz található ITT:

www.koronakor.hu


Minden pénzt az emberek HITE tart életben. Az értékelszívó rablópénzeket is HIT élteti, ám lehet, hogy TÉVHIT! Miért ne lehetne ezt a HIT-et életenergiát kímélő KÖZPÉNZEKBE átültetni a gyilkos magánpénzekből?

Valódi RENDSZERVÁLTÁS akkor lesz, ha a versengők KÖZPÉNZ megteremtését vállalják akár helyi, akár országos szinteken!!!!!!!!!!!!!!!! Addig csak helytartónak jelentkezők lesznek, akiknek kár annyi legitimitást is adni, hogy az ember elmegy rájuk szavazni. (A jelenlegi pÁRTok mind ilyenek)

D. J.
........................................



Az ókori Görögország hanyatlásának oka

Az ókori Görögországban a pénzkölcsönzők a nyújtott hitelekért 36%, illetve ennél is magasabb kamatot követeltek. E követelésük biztosítékaként viszont az árutermelő földműveseknek és kézműveseknek zálogba kellett adniuk a vagyonukat. Ez azzal járt, hogy a parasztok elveszítették földjeiket, házaikat, munkaeszközeiket. Még családtagjaik is kötelesek voltak a rokonaik adósságaiért kezességet vállalni. Ennek az eladosítási folyamatnak az eredményeként a szabad görög polgárok rövid idő alatt adósrabszolgákká váltak. Egy részük külföldre menekült, a többség azonban saját hazájában veszítette el szabadságát. El kellett tűrniük, hogy hitelezőik rabszolgaként adják el őket. A rabszolgaság, amely fenntartotta a rabszolgák, mint áruk létrejöttének a körülményeit, tetemes kamatjáradékot biztosító, virágzó üzletággá vált. A rabszolgák száma idővel sokszorosan felülmúlta a szabad polgárok létszámát. A görög rabszolgákat a görög pénzvagyon-tulajdonosok tehát pénzért vásárolták, és nem a háborúkban szerezték, mint korábban. A rabszolgaság így a tőke szabad mozgását biztosító jövedelmező pénzbefektetési formává vált.
A bányászatban dolgozó görög rabszolgák 33%-tól 50%-ig hoztak hasznot. A bútorgyártást végző rabszolgák pedig 30% biztos járadékhoz juttatták a pénzbefektetőket. Ha bármely görög városállam szükséghelyzetbe került, akkor a pénzvagyon-tulajdonosok ezt felhasználták az állam és a lakosság további eladósítására, kamatjövedelmük növelésére. Az ókori befektető pénzemberek gondoskodtak arról, hogy olyan hitelezési törvények legyenek, amelyek a lakosság többségét belekényszerítik az adósrabszolgaságba.
A görög magas kultúra hanyatlásához vezető első felkelések éppen azért törtek ki, hogy ezeket az igazságtalan hitelezési szabályokat megváltoztassák. Az ókori Görögországban nem egyszerűen a pénzvagyonos elit volt a bajok oka, hanem a kamat-mechanizmussal működtetett pénzrendszer.

A Római Birodalom hanyatlásának oka

A Római Birodalom hanyatlásának oka is a kamatszedő pénzrendszer volt. A Római Birodalom idején mindössze kétezer család birtokolta egész Rómát. A szabad földművelő parasztok helyét a rabszolgák foglalták el. Az önálló iparos réteg sem tudott az olcsó rabszolgamunkával versenyezni, s ezért elszegényedett, majd végleg tönkrement. A Római Birodalom jogrendszere lehetővé tette, hogy az adós – végső soron – a saját személyi szabadságát is zálogba adja. Ha egy kölcsönvevő nem tudta fizetni a kamatokat, a hitelező egyszerűen elvette személyes szabadságát és adósrabszolgává tette. A kamat révén igen gyorsan gazdagodó pénzvagyonos réteg egyre szegényebbé tette a társadalom többi részét, amely gazdaságilag szinte elvérzett. A szabad polgárok helyére rabszolga-munkaerőt kellett szerezni, ezért a gazdasági szükségesség kényszerítette ki az állandó hódító háborúkat. A Római Birodalom központja a meghódított provinciákat könyörtelenül kizsákmányolta. A birodalom központi részei az alapvető élelmiszerek tekintetében egyre inkább a távoli területek terményeire voltak utalva. A nagy távolság viszont bizonytalanná tette az ellátást, amely komoly zavarokhoz vezetett. Az elszegényedett római polgárok olyan segélyezésre szoruló réteget alkottak, amely teljesen ki volt szolgáltatva a gazdagok megvesztegetésének és manipulálásának. E reménytelen tömeg féken tartása érdekében a legkülönbözőbb szórakoztatási módszereket alkalmazták. Ekkor vezetik be, például a gladiátor küzdelmeket. Az érem másik oldala az volt, hogy a pénzvagyonos réteg mértéktelen gazdagodása következtében pazarló luxusban élt.

Gustav Ruhland a Freiburgi Egyetem professzora, aki Bismarck kancellár megbízásából több éven át kutatta a magas kultúrák és birodalmak felbomlásához vezető okokat, megállapította, hogy a pénzvagyon túlzott centralizációja és koncentrációja miatt borult fel a pénzügyi-gazdasági egyensúly. Ez az egyensúlyvesztés tükröződött a politikai viszonyokban, a közélet minden területén és megjelent a kultúra mélyülő dekadenciájában is. Ebben a helyzetben már csak a pénzvagyonosok tudták érvényesíteni akaratukat. Az általános erkölcsi hanyatlás eredményeként eluralkodott a kíméletlen haszonlesés, az örökségvadászat és a korábban megvesztegethetetlen bírák is lepénzelhetővé váltak. A protekciózás és a magánkapcsolatok érvényesítése egyre jobban akadályozta, hogy arra alkalmas, hozzáértő és erkölcsös személyek intézzék a közügyeket és kerüljenek vezető pozíciókba. A kamatmechanizmus destruktív módon befolyásolta a magánszférát is. A korábban szentnek és felbonthatatlannak tartott házasság könnyen megváltoztatható szerződéssé alakult át. Kialakult és iparrá fejlődött a prostitúció. Az átlag rómainak már nem volt lehetősége arra, hogy tisztességesen keressen pénzt, miután a pénzvagyon-tulajdonosok valamennyi termelőeszközt megszerezetek maguknak, és azt az olcsóbb rabszolga-munkaerővel működtették.
A politikai vezetés is fokozatosan a pénzvagyon-tulajdonosok és bankárok kezébe ment át. Polgárháborúk kezdődtek és általánossá vált a társadalmi nyugtalanság. A társadalom hátrányos helyzetű részének a féken tartása – a társadalmi béke megőrzése – egyre több állami kiadást vett igénybe. Az állam eladósodása az adók ugrásszerű növeléséhez vezetett. A rendszer fokozatosan irányíthatatlanná vált, noha egyre szigorúbb jogszabályokat hoztak a kézbentartására. Így például betiltották a szabad foglalkozásválasztást és helyébe a kényszerintézkedések léptek.
Mindez annyira legyengítette belülről az egykor hatalmas Római Birodalmat, hogy a végül néhány gyengén felfegyverzett barbár germán is el tudta foglalni. Így történt, hogy Odoaker germán vezér könnyűszerrel elmozdíthatta a trónjáról a Nyugat-Római Birodalom utolsó császárát, Romolus Agustulus-t Krisztus után 476-ban. A teljesen eladósodott és csődbejutott római államnak nem volt már pénze. Az általános hanyatlás eredményeként a pénzrendszer is eltűnt a gazdasági életből, és átadta a helyét a rossz hatékonyságú naturál-gazdálkodásnak, azaz az autarchiának és a cserének. Az általános társadalmi hanyatlás a kamat-kapitalizmus rendszerének a következménye volt.

A kamat-mechanizmus létrehozta a pénzvagyon példátlan koncentrálódását, de egyben a tőke olyan egyoldalú korlátlan uralmát valósítatta meg, amely az egész rendszert aláásta, és végül felbomlasztotta.

Ha a Római Birodalom hanyatlásának ezt a tünet-együttesét a globális kapitalizmus jelenlegi rendszerére alkalmazzuk, akkor megállapíthatjuk, hogy a kamat-kapitalizmus mai világrendszere is a szétesés és a felbomlás szakaszába érkezett. Ma már a világgazdaság centrum országaiban is eladósodott az állam, a gazdaság és a lakosság. Különösen a parasztságra nehezedik fokozott nyomás. Az élelmiszereket növekvő mértékben külföldről importálják. A felgyorsult monopolizálódás eredményeként az önálló vállalatok egyre nagyobb számban mennek csődbe és tűnnek el. A politikai élet irányítása a pénzrendszert birtokló és irányító szűk réteg kezébe került, amely egyben a világ 400 legnagyobb multinacionális cégének a tulajdonosa is.
A kenyér és a cirkusz ismét szerephez jut. Ma a cirkusz szerepét a látványos sportok, a labdarúgás, az autóvezetés, a tenisz és a művészi igény nélküli silány kultúrtermékek töltik be. A kamatgazdaság eredményeként kialakul az egyes országokon belül, és világszinten is, a kétpólusú rendszer. Ez egyrészt a pénzügyi közösségből, és az általa felnevelt és pozícióba helyezett integrált hatalmi elitből áll, másrészt pedig a bérből és fizetésből élő függő helyzetű százmilliókból, valamint a segélyezésre és szociális támogatásra szoruló tömegekből.
A kamatmechanizmussal működtetett pénzgazdaság – az ókorhoz hasonlóan – most is túlnépesedést idéz elő. Ennek oka az, hogy mindazon személyek munkája feleslegessé válik, akinek tevékenységéből a pénzoligarchia nem tud a maga számára kamatjövedelemhez jutni. Ma is tanúi vagyunk, hogy a gazdagság egy szűk pénzvagyonos réteg kezében halmozódik fel, amely mértéktelen luxusban él. A közerkölcsök vonatkozásában is megjelentek a dekadens jelenségek: a házasságok fellazultak, növekszik a válások száma, illetve azoké, akik sohasem élnek ilyen közösségben, mindez kiegészül az utódnevelés felelősségét mellőző szexuális kapcsolatok beteges kultuszával. Beindult az egyes kábítószerek fogyasztásának legalizálása. Elfogadottá vált a nagy vállalatok vonatkozásában is a korrupció, a csalás és a hazugság, ha pénzügyi sikerrel jár. Folyamatosan nő a munkanélküli segélyre és szociális támogatásra szorulók számra, s ezért egyfajta államszocializmus kialakulásának lehetünk a tanúi. A segélyből élők viszont többé nem nevezhetők szabad polgároknak, mert eltartásukért személyes szabadságuk, azaz önálló akaratérvényesítésük elvesztésével fizetnek.
A jelenlegi kamatmechanizmussal működtetett pénzrendszer összeomlása azért elkerülhetetlen, mert a gazdasági élet egészéhez képest a pénzmennyiség háromszoros tempóban növekszik, mint az előállított termékek és szolgáltatások mennyisége. Egy ilyen belső feszültség elkerülhetetlenül felbomlasztja a rendszer egészét. A válság jelei már mutatkoznak, és ha bekövetkezik, akkor a mi civilizációnk is felbomlik. Mivel a kamatkapitalizmus uzsoracivilizációja globális így, először a világtörténelemben, napjainkban lehetünk tanúi globális méretű gazdasági összeomlásnak.
A birodalmak hanyatlását mindig felgyorsította az államok fokozódó eladósítása, amely végül is elvezetett összeomlásukig. Ezt bizonyítja a Francia Forradalom is. Az állam a forradalom kitörését megelőző évben, 1788-ban, adósságszolgálatra és kamatfizetésre kényszerült fordítani az állami bevételek 70-át. Ezt az óriási pénzügyi terhet az akkori francia kormányzat csak fokozott adóztatással és gazdasági restrikcióval tudta előteremteni. Ezek vezettek végül éhséglázadásokhoz, majd pedig a már megszerveződött nemzetközi pénzügyi oligarchia által mozgatott forradalom kitöréséhez.
A történelemben ez a folyamat újból és újból ismétlődik. Az I. Világháború kitörését felgyorsította az akkori európai államok példátlan eladósodása. Nemcsak Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország, valamint az Osztrák-Magyar Monarchia adósodott el, de még a dinamikusan fejlődő Németország is. A XX. század elején a német nemzeti vagyon növekedése évi 2 milliárd márka volt. Ez azonban csak a felét tette ki az évi adósság-növekedésnek. Az állam, a vállalatok és az egyes állampolgárok mind eladósodtak. Ennek az adósságnak a kamatjövedelmét a pénzvagyon-tulajdonos oligarchia és a tulajdonában lévő bankok tették zsebre. 1870-ben a Deutsche Bank 15 millió márka alaptökével rendelkezett, amely 1908-ig a tízszeresére növekedett. A németországi bankszektor egészének az ellenőrzése alatt álló vagyon pedig 3 milliárd márkára nőtt. Egyszerű számítással megállapítható, hogy ennek a növekedési ütemnek a megtartásával 1918-ra az egész német gazdaság 150 milliárdnyi vagyona a német bankszektor tulajdonába került volna. Ez csak azért maradt el, mert 1914-ben kitört az I. Világháború.

A tőzsdék egyik előnye: a középréteg elszegényítése
A kamattal működtetett pénzrendszerben a társadalom vagyona – bizonyos idő elmúltával – szükségszerűen a pénzvagyonnal rendelkező szűk csoport tulajdonába kerül. A vagyonkoncentráció már a XX. század elején is olyan méreteket öltött, hogy a világ vezető országaiban csupán néhány család ellenőrizte a nemzetgazdaságokat. Ennek tükörképe az állam és a lakosság súlyos eladósodása. Az irányítási pozíciókat kisajátító pénzvagyonos csoport olyan zárt kört alkot, amelybe rendkívül nehéz bekerülni. Az egyre nagyobb szerephez jutó tőzsdék és pénzpiacok – a részvényekkel való manipuláció révén – különösen alkalmasak az emberek nyereségvágyának és játékszenvedélyének a felkeltésére. A részvénytőke kibővülésével a tőzsdéket irányító nagybefektetők rá tudják tenni a kezüket a társadalom kevésbé tehetős rétegeinek a pénzére is, mivel megfelelő pénzmennyiség és bennfentes tájékozódás hiányában egyedül a nagybefektetők képesek akkor kivonni vagyonukat a tőzsdéről, amikor a részvények ára a csúcson van. Ezzel a kizárólag általuk irányított folyamattal magukhoz tudják ragadni a társadalom jelentős részének a megtakarításait. Minden tőzsde-összeomlás a pénzvagyonos réteg számára előnyösen rendezi újjá a pénzügyi és vagyoni viszonyokat.
Visszatérve a magas kultúrák és birodalmak hanyatlására, legyen szó a görögökről, a rómaiakról, az arabokról vagy az angolszászokról, a hanyatlás és felbomlás végső okai mindig a gazdasági életben, közelebbről a pénzrendszerben lelhetők fel. A pénzrendszer szükségszerű elfajzását pedig a benne működő kamatmechanizmus idézi elő. A szovjet birodalom bukása mélyén is gazdasági okok voltak, bár itt az államkapitalizmus és a tervgazdaság jelenléte miatt másképp működött a pénzmechanizmus romboló hatása. Ha a szovjet sajátosságoktól eltekintünk, a romboló mechanizmus működésének menete szinte mindig ugyanaz volt. A kamatok egyrészt aránytalan vagyonkoncentrációhoz, másrészt egyre növekvő eladósodáshoz vezettek. Ez létrehozta a kamatfüggőség viszonyait, annak összes gazdasági és kulturális következményeivel együtt. A kamatfüggőség a társadalom hanyatlásához, dekadenciájához vezetett. Megjelentek “a kenyér és cirkusz” perverz manipulálási módszerei. Az általános hanyatlás végül pénzügyi, gazdasági és társadalmi összeomláshoz, a birodalmak felbomlásához vezetett.
Befejezésül foglaljuk össze a kamatmechanizmus romboló hatásának a menetét az ókori Rómában.

A kamatmechanizmus romboló hatásának a menete az
ókori Rómában
• A lakosság növekvő eladósodása, a parasztság megsemmisülése, az ország elnéptelenedése.
• A világhódítást követi a rómaiak semmire tekintettel nem lévő nyerészkedése. A helytartó, az adóbérlő, a római kereskedő és pénzkölcsönző egymást szárnyalta túl a tartományok kiszipolyozásában.
• A római parasztság eltűnésével a nép kenyérellátása egyre távolabbról történő gabona behozataltól válik függővé.
• A példa nélkül álló választási megvesztegetések eredményeként a polgárok “kenyérhez és cirkuszhoz” jutnak.
• Az állam fegyveres erejét a magán-kamatjáradék behajtására használják a tartományokban és a szomszéd államokban.
• Mesés mértékben megnövekszik a gazdagság, a luxus, és az élvezetek hajszolása.
• Általánossá válik a közerkölcsök megromlása, az örökség-vadászat, az uzsora, a zsarolás, a bírák, és az állami hivatalnokok megvesztegetése. A korábban szentnek tartott és felbonthatatlan házasság könnyen felbontható szerződéssé válik. Erős mértékben fokozódik a prostitúció, a házastársak elhagyása és felgyorsul az ország elnéptelenedése.
• A nemesség fokozatosan eltűnik, és a politikai vezetés a bankárok kezébe megy át. A világ kereskedői a fővárosban tömörülnek. Megkezdődnek a polgárháborúk. A proletárok állami költségen való ellátása, a kényszerszolidaritáson alapuló államszocializmus gyors kiszélesedéséhez vezet.
• Az államcsőd krónikussá válik. A lakosság létszámának csökkenése tovább tart. A pénzgazdaság fokozatosan eltűnik. Helyére ismét a naturálgazdálkodás lép.
Ha el akarjuk kerülni a kamatkapitalizmus romboló hatásának a modern formában és globális méretekben történő megismétlődését napjainkban, akkor fel kell adni azt a téveszmét, hogy csak kamatszedő magánpénzrendszerrel működtethető a modern gazdaság.

Át kell térni
1. a pénzgazdaságról a termelő gazdaságra,
2. a forgalom elsődlegességéről az érték-előállítás elsőbbségére,
3. a kamatszedő magánpénzrendszerről a kamatmentesen működtetett közpénzrendszerre,
4. a pénzközpontú gazdaságról az emberközpontú gazdaságra,
5. a spekuláció elsőbbségéről a teljesítmény elsőbbségére,
6. az ellenőrizetlen szervezett magánhatalom rendszeréről az ellenőrzött közhatalom rendszerére,
7. a formális demokráciáról a gazdasági-pénzügyi esélyegyenlőséget minden egyes ember számára folyamatosan megújító érdemi demokráciára,
8. a fenntartható növekedésnek – “fejlődésnek” – nevezett fenntartható kamatszedésről a fenntartható erőforrások biztosítására,
9. az önrendelkezés felszámolásáról az önrendelkezés kiszélesítésére,
10. a beolvasztó integrációról az egyenjogú társulásra,
11. a nemzetállam felszámolásáról az egyént védelmező nemzeti és egyházi közösségek – a nagyobb család – védelmére,
12. az egyoldalú technikai modernizációról a társadalmi viszonyok igazságosabbá tételét is megvalósító folyamatos társadalmi modernizációra.
Csak így érhető el, hogy az ember – minden egyes ember -, akit Isten egyedül teremtett a saját képmására és látott el az alkotó értelem szikrájával, optimálisan kibontakoztathassa
képességeit és teljes értékű életet élhessen.

forrás:
2003. / Dr. Drábik János: Uzsoracivilizáció II.:
http://mek.niif.hu/06800/06897/html/0307.htm