Hogyan próbálják átvészelni az amerikai cégek a válságot?
A 2001. szeptember 11. után Tom Engelhardt hírleveleként indult, majd a
Nation Institute támogatásával működő internetes kritikai
tallózó-elemző TomDispatch társszerkesztője, Nick Turse nemrégiben könyvet
írt az amerikaiak hétköznapi életének „militarizálódásáról". Alább
ismertetett cikkében azt feszegeti, hogyan próbálnak boldogulni a
gazdasági válság közepette azok az amerikai vállalatok, amelyek ma is
részei, illetve korábbi szállítói a hadsereghez kötődő ipari
„komplexumnak".
Régebben is e komplexumhoz tartoztak olyan cégek (például a General
Motors vagy a Ford), amelyek termékei mindennaposnak számítottak az
amerikai háztartásokban, miközben - ahogyan Eric Prokosch
fegyverszakértő mondja - kidolgozták „a gyilkolás technológiáját".
Idővel közülük sokan felhagytak a „halálos fegyverek" gyártásával, de a
védelmi minisztérium beszállítói maradtak.
Ma is akad a fogyasztói kultúra neves vállalatai között olyan, amelyik
katonai megrendeléseket teljesít: az Apple, a Nestlé, a Heinz, a
Procter & Gamble vagy a Walt Disney Company. Ezek a cégek azonban a
katonákat is csak mindennapi cikkekkel látják el, a fegyvergyártásban
nem vesznek részt. Némiképp beárnyékolja azért például a Whirlpool
múltját, hogy 1957-ben minden korábbinál hatásosabb, több ezer
nyíllövedékkel (flechette)
töltött gránátot fejlesztett ki az amerikai hadseregnek, amelyet a
vietnami háborúban is bevetettek. Ma szintén csak konyhai gépeket
szállít a katonáknak.
Akad azonban olyan vállalat is, amely nem szakította meg több
évtizedes kapcsolatát a hadiiparral. A National Presto Industries
kuktagyártással kezdte, majd a második világháborúban sokmillió
dolláros szerződés keretében gyújtószerkezeteket készített a
hadseregnek, és 1953-ban külön üzemet épített a tüzérségi lőszerek
előállításához. Egy válságidőszakot átvészelt, amikor 1959-ben
elveszítette a katonai megbízásokat, de a vietnami háború újra
fellendítette az üzletet. A háború véget ért, és közpénzből tartották
fenn a „takarékra állított" üzemet, de a cég is igyekezett visszatérni
a konyhagépek piacára: olajsütőt, salátadarabolót, krumplihámozót
gyártott. Később, amikor ez nem hozott elég pénzt, ismét a
jövedelmezőbb hadiipar felé fordult, kisebb lőszergyártókat vásárolt
fel. Miközben az inkontinenciával küszködő felnőtteknek kezdett
pelenkát gyártani, 2005-ben ismét szerződött a Pentagonnal, lőszereit
Irakban és Afganisztánban is használják. A háború újra fellendítette az
üzletet.
Egy-egy vállalat (például a napalmgyártó Dow Chemical) nehezen
szabadul „rovott múltjától", pedig már rég kiszállt a fegyverüzletből,
és átengedte a terepet az igazi „halálkalmároknak" - olyan
cégóriásoknak, mint a Lockheed Martin és a Boeing. Turse (aki alaposan
feltérképezte a hadiipari komplexumot) felveti, hogy a mai, válság
sújtotta gazdaságban az adófizetők pénzéből újra sok juthat a
Pentagonnak. Nagy a kísértés, hiszen a házi eszközöket gyártó Presto
épp a harcászati felszerelésekből gazdagodott meg a Bush-korszakban, és
az előbb említett óriásokkal ellentétben részvényei ma többet érnek,
mint valaha. Ez talán arra készteti a többi vállalatot is, hogy (ismét)
beszálljanak a fegyverjátékba. Alig néhány hete a három nagy autógyártó
érvelt azzal, hogy ha nehéz helyzetükben nem kapnak állami támogatást,
akkor veszélybe kerülhet a nemzetbiztonság. Mindaddig, amíg szükség van
ilyen termékekre és szolgáltatásokra - mert az adófizetők nemcsak
pelenkát vagy salátakaszabolót vesznek ezektől a cégektől, hanem
hagyják, hogy Amerika külföldön háborúzzon -, nem hiába reménykednek a
vállalatvezetők a fényes jövőben.
http://www.tomdispatch.com/