2008. december 15., hétfő

A pelenkától a puskáig

Hogyan próbálják átvészelni az amerikai cégek a válságot?
 
A 2001. szeptember 11. után Tom Engelhardt hírleveleként indult, majd a Nation Institute támogatásával működő internetes kritikai tallózó-elemző TomDispatch társszerkesztője, Nick Turse nemrégiben könyvet írt az amerikaiak hétköznapi életének „militarizálódásáról". Alább ismertetett  cikkében azt feszegeti, hogyan próbálnak boldogulni a gazdasági válság közepette azok az amerikai vállalatok, amelyek ma is részei, illetve korábbi szállítói a hadsereghez kötődő ipari „komplexumnak".
Régebben is e komplexumhoz tartoztak olyan cégek (például a General Motors vagy a Ford), amelyek termékei mindennaposnak számítottak az amerikai háztartásokban, miközben - ahogyan Eric Prokosch fegyverszakértő mondja - kidolgozták „a gyilkolás technológiáját". Idővel közülük sokan felhagytak a „halálos fegyverek" gyártásával, de a védelmi minisztérium beszállítói maradtak.
Ma is akad a fogyasztói kultúra neves vállalatai között olyan, amelyik katonai megrendeléseket teljesít: az Apple, a Nestlé, a Heinz, a Procter & Gamble vagy a Walt Disney Company. Ezek a cégek azonban a katonákat is csak mindennapi cikkekkel látják el, a fegyvergyártásban nem vesznek részt. Némiképp beárnyékolja azért például a Whirlpool múltját, hogy 1957-ben minden korábbinál hatásosabb, több ezer nyíllövedékkel (flechette) töltött gránátot fejlesztett ki az amerikai hadseregnek, amelyet a vietnami háborúban is bevetettek. Ma szintén csak konyhai gépeket szállít a katonáknak.
Akad azonban olyan vállalat is, amely nem szakította meg több évtizedes kapcsolatát a hadiiparral. A National Presto Industries kuktagyártással kezdte, majd a második világháborúban sokmillió dolláros szerződés keretében gyújtószerkezeteket készített a hadseregnek, és 1953-ban külön üzemet épített a tüzérségi lőszerek előállításához. Egy válságidőszakot átvészelt, amikor 1959-ben elveszítette a katonai megbízásokat, de a vietnami háború újra fellendítette az üzletet. A háború véget ért, és közpénzből tartották fenn a „takarékra állított" üzemet, de a cég is igyekezett visszatérni a konyhagépek piacára: olajsütőt, salátadarabolót, krumplihámozót gyártott. Később, amikor ez nem hozott elég pénzt, ismét a jövedelmezőbb hadiipar felé fordult, kisebb lőszergyártókat vásárolt fel. Miközben az inkontinenciával küszködő felnőtteknek kezdett pelenkát gyártani, 2005-ben ismét szerződött a Pentagonnal, lőszereit Irakban és Afganisztánban is használják. A háború újra fellendítette az üzletet.
Egy-egy vállalat (például a napalmgyártó Dow Chemical) nehezen szabadul „rovott múltjától", pedig már rég kiszállt a fegyverüzletből, és átengedte a terepet az igazi „halálkalmároknak" - olyan cégóriásoknak, mint a Lockheed Martin és a Boeing. Turse (aki alaposan feltérképezte a hadiipari komplexumot) felveti, hogy a mai, válság sújtotta gazdaságban az adófizetők pénzéből újra sok juthat a Pentagonnak. Nagy a kísértés, hiszen a házi eszközöket gyártó Presto épp a harcászati felszerelésekből gazdagodott meg a Bush-korszakban, és az előbb említett óriásokkal ellentétben részvényei ma többet érnek, mint valaha. Ez talán arra készteti a többi vállalatot is, hogy (ismét) beszálljanak a fegyverjátékba. Alig néhány hete a három nagy autógyártó érvelt azzal, hogy ha nehéz helyzetükben nem kapnak állami támogatást, akkor veszélybe kerülhet a nemzetbiztonság. Mindaddig, amíg szükség van ilyen termékekre és szolgáltatásokra - mert az adófizetők nemcsak pelenkát vagy salátakaszabolót vesznek ezektől a cégektől, hanem hagyják, hogy Amerika külföldön háborúzzon -, nem hiába reménykednek a vállalatvezetők a fényes jövőben.

http://www.tomdispatch.com/post/175014/nick_turse_back_to_the_future_with_the_complex_