2009. március 21., szombat

G20 előtt: vissza az aranyfedezethez?

De Gaulle és a francia monetáris iskola
A G20 londoni csúcsértekezlete előtt Pierre-Antoine Delhommais, a párizsi Le Monde elemzője a múlt század hatvanas éveiben De Gaulle francia elnök pénzpolitikáját befolyásoló francia monetáris iskola nézeteihez nyúlt vissza. Véleménye szerint a londoni összejövetel látszatra sikeres lesz, ám ha fennmarad a dollár kiváltságos helyzete,  a pénzrendszer helyreállítása ingatag alapon folyik.
Fölösleges nyugtalankodni, írja a szerző, minden jól fog alakulni április elején Londonban, a G20 csúcstalálkozóján. Mindenki tudatában van annak, hogy a nézeteltérések felszínre kerülése a nyilvánosság előtt veszélyeztetné annak a híres bizalomnak a visszaállítását, amely nélkül a gazdasági növekedés csak nagyon nehezen bontakozna ki újra a világon. Miután a saját országában mindenki erősödő szociális feszültséggel szembesül, senki nem vállalja a megosztás és a hamis hang kockázatát.
A látszatokat meg fogják menteni, már csak azért is, mivel a G20 nem foglalkozik az igazán fájdalmas témákkal, kezdve a központi, döntő kérdéssel, a nemzetközi pénzügyi rendszerrel. Még a menün sem szerepel. Ez kínos feledékenység egy olyan csúcs esetében, amelyet Sarkozy francia elnök „új Bretton Woodsnak" nevezett: márpedig az 1944 júliusában ott kötött megállapodások központjában a nemzetközi pénzügyi rendszer újjászervezése állt.
Holott a jelenlegi helyzetet monetáris zűrzavar jellemzi. A kelet-európai valuták meginogtak, a jen szárnyal, a font sterling zuhan, a dollár lebeg és a kínaiak továbbra is fenntartják a jüan túlértékelt árfolyamát. Svájc, szakítva békés hagyományaival, monetáris háborút robbantott ki, beavatkozott frankjának árfolyamcsökkentése érdekében.
Nyilvánvalóvá vált, mennyire betege pénzének a kapitalizmus, mint az Edouard Husson és Norman Palma nemrég megjelent könyvének címében olvasható. De még inkább betege pénzrendszerének, nevezetesen a dollár alapú rendszernek, amelyben több évtizede él a világ, és amely lehetővé tette az Egyesült Államok számára, hogy dőzsöljön a hitelekben, adósságokban és deficitekben. Az Egyesült Államok nem élhetett volna saját eszközein felül, nem vonzhatta volna magához a világ megtakarításainak háromnegyedét, ha nem a dollár lett volna a referencia-deviza (a központi bankok tartalékainak összetételében, a pénzpiacokon, a kőolaj, a fémek tekintetében, a világkereskedelemben). Valéry Giscard d'Estaing volt francia elnök, illetve korábban pénzügyminiszter ezt „hallatlan kiváltságnak" nevezte, amely, mint Jacques Rueff francia közgazdász írta, „könnyek nélküli deficiteket" tesz lehetővé.
Husson és Palma számításai szerint az amerikai folyó fizetési mérleg összesített hiánya 1972-től 2007 végéig 8280 milliárd dollár volt. „Ez felért azzal, mintha az Egyesült Államok birtokában lett volna a bölcsek köve" - jegyezték meg. Bármely más ország csődbe jutott  volna ilyen egyensúlyhiány mellett. De nem az Egyesült Államok, amelynek zöldhasú bankóját az egész világon mindenki szeretné birtokolni.
Csakhogy a fizetésképtelen adósoknak nyújtott „subprime" hitelek által kirobbantott válsággal, a Wall Street nagy befektetési bankjainak beomlásával, az euró létrehozásával és Kína fellendülésével közeledik az idő, amikor befellegzik a dollár uralmának. Az Egyesült Államok számára véget érhet a „könnyek nélküli deficitek" kora.
Híressé vált 1965. február 4-i sajtóértekezletén De Gaulle tábornok felemelte szavát e rendszer ellen, amely „lehetővé teszi az Egyesült Államok számára, hogy ingyen adósodjon el a külfölddel szemben (...) Ez az Amerikának biztosított egyoldalú lehetőség hozzájárul annak a képzetnek a kialakításához, hogy a dollár a csere pártatlan és nemzetközi eszköze, amikor valójában egy állam számára biztosított hiteleszköz."
Ezt a kirohanást annak idején egy olyan öregembernek tulajdonították, aki kissé elmaradt a modern gazdasági és monetáris világtól. Különösen azt követően, hogy De Gaulle, közvetlenül Rueff befolyására, azt javasolta, hogy a világ térjen vissza az aranystandardra. Arra a rendszerre, amely 1914 előtt volt érvényben, és amelyben minden pénzkibocsátás megfelelő fedezettel, az aranyra válthatóság garanciájával történt. „Nos igen, fűzte hozzá De Gaulle, az arany olyan fém, amely nem változtatja természetét, amelyet egyaránt lehet rúdba vagy érmébe önteni, amelynek nincs nemzetisége, amelyet örökre és egyetemesen a változtathatatlan és megbízható letéti (fiduciárius) érték megtestesítőjeként halmoznak fel."
Az aranyetalont azóta olyan kiválóságok biztosították támogatásukról, mint Robert Mundell közgazdasági Nobel-díjas vagy akár még  Alan Greenspan is... Fő érdeme: elkerülhetővé teszi a hitel és az adósság túlzott növekedését, megakadályozza az államokat abban, hogy „pénzhamisítókká" váljanak. Az „etatisták" különben mindig gyűlölték az aranyalapot, Keynes „barbár relikviának" nevezte.
A G20 Delhommais szerint anélkül akarja újjáépíteni a világ pénzügyi rendszerét, hogy bármit is változtatna a nemzetközi monetáris rendszeren. Más szóval minden megrázkódtatásnak ellenálló szilárd épületet kíván mozgásban lévő és elavult alapokra emelni. A szerző csalódottan jegyzi meg végül: elképzelhető lett volna, hogy Nicolas Sarkozy Londonban azok szóvivőjeként lép fel, akik úgy gondolják, itt az ideje hivatalosan túllépni a dollárstandard rendszerén. „Nagyszerű és talán egyedülálló alkalom lett volna, és ő volt ehhez a legjobb helyzetben. De nem lehet bárki De Gaulle, aki az szeretne lenni".

http://www.lemonde.fr/opinions/article/2009/03/21/fin-de-regne-pour-l-etalon-dollar-par-pierre-antoine-delhommais_1170939_3232.html