De Gaulle és a francia monetáris iskola
A G20 londoni csúcsértekezlete előtt Pierre-Antoine Delhommais, a párizsi Le Monde
elemzője a múlt század hatvanas éveiben De Gaulle francia elnök
pénzpolitikáját befolyásoló francia monetáris iskola nézeteihez nyúlt
vissza. Véleménye szerint a londoni összejövetel látszatra sikeres
lesz, ám ha fennmarad a dollár kiváltságos helyzete, a pénzrendszer
helyreállítása ingatag alapon folyik.
Fölösleges nyugtalankodni,
írja a szerző, minden jól fog alakulni április elején Londonban, a G20
csúcstalálkozóján. Mindenki tudatában van annak, hogy a nézeteltérések
felszínre kerülése a nyilvánosság előtt veszélyeztetné annak a híres
bizalomnak a visszaállítását, amely nélkül a gazdasági növekedés csak
nagyon nehezen bontakozna ki újra a világon. Miután a saját országában
mindenki erősödő szociális feszültséggel szembesül, senki nem vállalja
a megosztás és a hamis hang kockázatát.
A látszatokat meg
fogják menteni, már csak azért is, mivel a G20 nem foglalkozik az
igazán fájdalmas témákkal, kezdve a központi, döntő kérdéssel, a
nemzetközi pénzügyi rendszerrel. Még a menün sem szerepel. Ez kínos
feledékenység egy olyan csúcs esetében, amelyet Sarkozy francia elnök
„új Bretton Woodsnak" nevezett: márpedig az 1944 júliusában ott kötött
megállapodások központjában a nemzetközi pénzügyi rendszer
újjászervezése állt.
Holott a jelenlegi helyzetet monetáris
zűrzavar jellemzi. A kelet-európai valuták meginogtak, a jen szárnyal,
a font sterling zuhan, a dollár lebeg és a kínaiak továbbra is
fenntartják a jüan túlértékelt árfolyamát. Svájc, szakítva békés
hagyományaival, monetáris háborút robbantott ki, beavatkozott
frankjának árfolyamcsökkentése érdekében.
Nyilvánvalóvá vált,
mennyire betege pénzének a kapitalizmus, mint az Edouard Husson és
Norman Palma nemrég megjelent könyvének címében olvasható. De még
inkább betege pénzrendszerének, nevezetesen a dollár alapú rendszernek,
amelyben több évtizede él a világ, és amely lehetővé tette az Egyesült
Államok számára, hogy dőzsöljön a hitelekben, adósságokban és
deficitekben. Az Egyesült Államok nem élhetett volna saját eszközein
felül, nem vonzhatta volna magához a világ megtakarításainak
háromnegyedét, ha nem a dollár lett volna a referencia-deviza (a
központi bankok tartalékainak összetételében, a pénzpiacokon, a kőolaj,
a fémek tekintetében, a világkereskedelemben). Valéry Giscard d'Estaing
volt francia elnök, illetve korábban pénzügyminiszter ezt „hallatlan
kiváltságnak" nevezte, amely, mint Jacques Rueff francia közgazdász
írta, „könnyek nélküli deficiteket" tesz lehetővé.
Husson és
Palma számításai szerint az amerikai folyó fizetési mérleg összesített
hiánya 1972-től 2007 végéig 8280 milliárd dollár volt. „Ez felért
azzal, mintha az Egyesült Államok birtokában lett volna a bölcsek köve"
- jegyezték meg. Bármely más ország csődbe jutott volna ilyen
egyensúlyhiány mellett. De nem az Egyesült Államok, amelynek zöldhasú
bankóját az egész világon mindenki szeretné birtokolni.
Csakhogy
a fizetésképtelen adósoknak nyújtott „subprime" hitelek által
kirobbantott válsággal, a Wall Street nagy befektetési bankjainak
beomlásával, az euró létrehozásával és Kína fellendülésével közeledik
az idő, amikor befellegzik a dollár uralmának. Az Egyesült Államok
számára véget érhet a „könnyek nélküli deficitek" kora.
Híressé
vált 1965. február 4-i sajtóértekezletén De Gaulle tábornok felemelte
szavát e rendszer ellen, amely „lehetővé teszi az Egyesült Államok
számára, hogy ingyen adósodjon el a külfölddel szemben (...) Ez az
Amerikának biztosított egyoldalú lehetőség hozzájárul annak a képzetnek
a kialakításához, hogy a dollár a csere pártatlan és nemzetközi
eszköze, amikor valójában egy állam számára biztosított hiteleszköz."
Ezt
a kirohanást annak idején egy olyan öregembernek tulajdonították, aki
kissé elmaradt a modern gazdasági és monetáris világtól. Különösen azt
követően, hogy De Gaulle, közvetlenül Rueff befolyására, azt javasolta,
hogy a világ térjen vissza az aranystandardra. Arra a rendszerre, amely
1914 előtt volt érvényben, és amelyben minden pénzkibocsátás megfelelő
fedezettel, az aranyra válthatóság garanciájával történt. „Nos igen,
fűzte hozzá De Gaulle, az arany olyan fém, amely nem változtatja
természetét, amelyet egyaránt lehet rúdba vagy érmébe önteni, amelynek
nincs nemzetisége, amelyet örökre és egyetemesen a változtathatatlan és
megbízható letéti (fiduciárius) érték megtestesítőjeként halmoznak fel."
Az
aranyetalont azóta olyan kiválóságok biztosították támogatásukról, mint
Robert Mundell közgazdasági Nobel-díjas vagy akár még Alan Greenspan
is... Fő érdeme: elkerülhetővé teszi a hitel és az adósság túlzott
növekedését, megakadályozza az államokat abban, hogy „pénzhamisítókká"
váljanak. Az „etatisták" különben mindig gyűlölték az aranyalapot,
Keynes „barbár relikviának" nevezte.
A G20 Delhommais szerint
anélkül akarja újjáépíteni a világ pénzügyi rendszerét, hogy bármit is
változtatna a nemzetközi monetáris rendszeren. Más szóval minden
megrázkódtatásnak ellenálló szilárd épületet kíván mozgásban lévő és
elavult alapokra emelni. A szerző csalódottan jegyzi meg végül:
elképzelhető lett volna, hogy Nicolas Sarkozy Londonban azok
szóvivőjeként lép fel, akik úgy gondolják, itt az ideje hivatalosan
túllépni a dollárstandard rendszerén. „Nagyszerű és talán egyedülálló
alkalom lett volna, és ő volt ehhez a legjobb helyzetben. De nem lehet
bárki De Gaulle, aki az szeretne lenni".
http://www.lemonde.fr/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése