The Wall Street Journal
Samuel Huntington amerikai filozófus tizenöt éve fogalmazta meg
a civilizáció harcának tézisét. Huntington azt jósolta, hogy a
hidegháború lezárultával a nemzetek közötti és az ideológiai
konfliktusok helyét a különböző kultúrák, mindenekelőtt a muszlim és a
keresztény civilizációk közötti összecsapások vehetik át. Az elmélet az
elmúlt években, és különösen a 2001. szeptember 11-i New York-i
terrortámadások után rendkívül népszerűvé vált. Bret Stephens, a The Wall Street Journalben
megjelent terjedelmes esszéjében arra hívja fel a figyelmet, hogy az
elmúlt években enyhült a civilizációk közötti konfliktusok száma,
miközben az egyes kultúrákon belül polgárháborús viszonyok alakultak
ki.
Stephens elismeri, hogy a felületes szemlélőnek könnyen úgy tűnhet,
hogy a világpolitikát az elmúlt évtizedben a muszlim és a keresztény
kultúrák harca jellemezte. Jugoszlávia szétesése után a szerb ortodox
keresztények és a bosnyák moszlimok lőtték egymást. Nigériában,
Szudánban és Etiópiában is gyakoriak voltak a muszlim-keresztény
összecsapások. Az orosz-csecsen és az örmény-azeri háborút is könnyen a
két kultúra közötti viszályaként értelmezhettük. Pakisztán és India
között háborúval fenyegető összecsapások törtek ki Kasmír státusza
miatt. Indiában a hinduk és a muszlimok, Indonéziában a keresztények és
a muszlimok irtották egymást.
A közel-keleten fellángolt az intifáda, és tovább éleződött az
izraeli-palesztin konfliktus. Amerika előbb Kuvaitban szállt szembe
Irakkal, majd Afganisztánt és Irakot rohanta le. A kilencvenes évek
közepén elszaporodtak az amerikai célpontok elleni terrortámadások. A
Világkereskedelmi Központ ikertornyainak ledőlését több muszlim
országokban valóságos utcabálon ünnepelték. Miközben Bush amerikai
elnök meghirdette a terror elleni háború programját, és Oszama bin
Laden levadászását szorgalmazta, az iszlám világban Nigériától Kuvaiton
át egészen a Fülöp-szigetekig és Indonéziáig szimpátiatüntetéseket
rendeztek a terroristavezér mellett. Felmérések szerint négy éve a
palesztinok körében bin Ladent csak Arafat előzte meg népszerűségben.
Az al-Kaida első emberét még az amerikai hadsereg által felszabadított
Kuvait lakosságának 42 százaléka szabadságharcosnak tekintette - az
arány Jordániában 55, Pakisztánban 65 százalék volt.
Az afganisztáni és az iraki háború hatására pedig tovább romlott
Amerika megítélése. 1999-ben még a törökök 52 százaléka szövetségesnek
tekintette Amerikát, 2008-ban viszont már csak 12 százalék volt az
arány. Az iszlám világban még nagyobb volt a változás. Indonéziában 75
százalékról 37-re esett vissza az Egyesült Államokkal szimpatizálók
aránya.
Az események tükrében nem meglepő, hogy sokan hitelt adtak a
huntingtoni tézisnek, azt gondolva, hogy a muszlimok és keresztények
közötti ősi, középkori eredetű viszály lángtolt fel újra. Az európai -
a londoni és a madridi - terrortámadások után tovább erősödött a ugyan,
hogy a muszlim fundamentalisták az általuk a kereszténységgel
azonosított Nyugat ellen indítottak szent háborút.
A civilizációs ellentétek kiéleződésével párhuzamosan azonban egy
másik, talán kevésbé látványos folyamat is elindult - írja Stephens.
„Ellentétben a huntingtoni előrejelzéssel, a konfliktusok és viszályok
többsége nem a különböző civilizációk között, hanem az egyes
civilizációkon belül robbant ki. A folyamat leginkább a muszlim
világban érhető tetten." A keresztény vallásháborúkhoz hasonló iszlám
belviszály bontakozott ki.
A nyugati hatalmak gyakran muszlim országok és népek védelmében léptek
fel - emlékeztet Stephens a Szerbia elleni NATO-légicsapásokra, amelyek
megfékezték a szerb katonaság koszovói népirtását. Az elmúlt években
több évtizedes konfliktus véget ért - legalábbis egy időre.
Lecsendesedett többek között a szudáni keresztény-moszlim háború, és
csillapodott az izraeli-palesztin háborúskodás is. Az örmények és az
azeriek békét kötöttek, a csecsen háború is lázárult, miután Putyin
földig bombázta Groznijt. Indiai és Pakisztán között is ritkultak az
összecsapások.
Természetesen Stephens sem állítja, hogy beköszöntött a kultúrák
közötti megbékélés időszaka. Két évvel ezelőtt a libanoni-izraeli
háború, az etióp-szomáliai konfliktus és Hamász által Izraelre lőtt
rakéták emlékeztetnek rá, hogy azért a világbéke még várat magára. De a
korábban a különböző kultúrák között húzódó frontvonalak mintha egyre
inkább az egyes civilizációkon belülre tolódnának - véli Stephens. A
darfúri mészárlás elkövetői és áldozatai egyaránt muszlimok voltak. Az
elmúlt két évben polgárháborúvá fajult a Hamász és Fatah közötti
viszály. Libanonban, Irakban és Afganisztánban az iszlám különböző
irányzatainak követői estek egymás torkának. Jordániában,
Szaúd-Arábiában és Irakban muszlimokat támad az al-Kaida. Pakisztánban
iszlám szélsőségesek csak 2007-ben 1500 embert gyilkoltak meg, köztük
Benazir Bhutto miniszterelnökkel. A második világháború óta több mint
100 jelentős politikus ellen követtek el merényletet. Tucatnyi
miniszterelnök és elnök vált gyilkosság áldozatává Jordániától és
Szaúd-Arábiától Iránon és Pakisztánon keresztül Bangladesig.
„2001. szeptember 11-e előtt nem muszlimok voltak a terrortámadások
többségének áldozatai. Mostanában azonban a robbantások leginkább a
muszlimok közül szedik az áldozatokat. 2007-ben a Közel-Keleten 8000
embert gyilkoltak meg terroristák, és közülük alig néhány volt izraeli.
A 270 öngyilkos merényletből 240-re muszlim országban került sor.
Csaknem 100 mecsetet robbantottak fel többségében muszlim terroristák."
Az iszlámon belüli véres összecsapások egyáltalán nem új keletűek -
emlékeztet Stephens. Az első három szunnita kalifa merénylet áldozata
lett. A szunniták és a síiták már 8. és a 9. században véres
összecsapásokat folytattak, és a 8. században a karadzsita iszlám
fundamentalizmus tulajdonképpen az al-Kaida ősének tekinthető: a
karadzsiták az al-Kaidához hasonlóan nem csak a „hitetleneket", hanem a
mérsékelt iszlámhívőket is ellenségnek tekintették.
A muszlim belviszálynak számos lehetséges magyarázata van. Egyesek a
demokratikus intézmények hiányára, mások a törzsi kultúrával vagy a
vallási szokásokkal magyarázzák a konfliktusok. Akadnak, akik szerint
az olajbevételekért folytatott versengés áll a háttérben. Sokan úgy
vélik, hogy a gyarmatosítókkal történő megegyezésre törekvő muszlim
reformértelmiség határozatlansága miatt erősödtek meg az önállóság
érdekében határozottan fellépő radikális szervezetek.
Az iszlám fundamentalisták nem csak a Nyugat ellen, hanem a mérsékelt
muszlimok ellen is szent háborút vívnak. Elutasítják a modern világi
reformokat, és a reformok híveit az Iszlám árulóinak tartják - még
akkor is, ha a mérsékeltek magukat muszlimnak vallják. „A muszlim
fundamentalisták az eretneknek tekintett síitákat is ellenségként
kezelik. Hevesen ellenzik az iszlám és a nyugati normák kibékítésére
tett muszlim modernizációs kísérleteket. Meg akarják dönteni a
szekuláris muszlim országok kormányait, sőt, még a nyugatbarát vallási
rezsimeket is."
Az iszlám fundamentalizmus nem csak a nyugatbarát, szekuláris, reformer
muszlimokat, de az iszlám elterjedése előtti törzsi-pogány kultúra
követői ellen is fellép. Ez azonban, mint azt az iraki polgárháború is
bizonyítja, a muszlim civilizáción belüli konfliktusok kiéleződéséhez
és megosztottsághoz vezet. A mérsékelt vezetők felhívták rá a
figyelmet, hogy a muszlimok ellen indított fundamentalista vallásháború
az iszlám egység megbontásához vezet. al-Zawahiri figyelmeztette a
radikális Zarqawit, hogy ne támadjon muszlimokat, de Zarqawi nem
fogadta meg a tanácsát. Az eredmény: Irakban az elmúlt években
jelentősen csökkent az al-Kaida támogatottsága.
Hasonló folyamatok figyelhetők meg a többi muszlim országban is. Két
éve például Nayef herceg, a szaúdi belügyminiszter azt mondta, hogy
legszívesebben kivágná bin Laden nyelvét. Több ismert vallási vezető a
muszlimok elleni terrorcselekmények befejezésére szólított fel. Nagy
port vert fel a Dr. Fadl néven ismertté vált, jelenleg egy egyiptomi
börtönben fogvatatott radikális imám által publikált írás, amelyben az
al-Kaida ideológiáját a Korán tanításával ellentétesnek nyilvánította.
Dr. Fadl azzal érvelt, hogy még a szent háború sem teszi megengedhetővé
a muszlimok és az ártatlan turisták meggyilkolását, illetve a muszlim
kormányok megdöntését. Dr. Fadl továbbra is az ortodox iszlám
képviselője, de a radikális csoportok eszközeit és céljait már nem
fogadja el.
Az al-Kaida hanyatlásával persze nem hárult el minden a Nyugatot
fenyegető veszély - figyelmeztet Stephens. Amerika és Nyugat-Európa
továbbra is ki van szolgáltatva a közel-keleti olajexportőr
országoknak. A terroristák még mindig fenyegetik a Nyugatot, és komoly
veszélyt jelet az iráni atomprogram is.
A Nyugatnak ezért a továbbra is a radikális iszlám fundamentalisták
gyengítésére és marginalizálására kell törekednie. Ehhez a mérsékelt
muszlim szervezetek támogatása szükséges. Nem csak a modern, reformer,
nyugatbarát csoportokat, hanem a muszlim törzsi kultúra képviselőit is
erősíteni kell, hogy így a közös ellenség, az antimodernista
fundamentalizmus elszigetelődjön. Ha kell, akár katonai eszközökkel is
fel kell lépni a terrorszervezetek ellen. Stephens szerint az iraki
polgárháború letörése bizonyítja, hogy a kemény fellépés nem erősíti az
al-Kaida népszerűségét. Sőt, a szervezet meggyengítése segíthet a
terroristák erejével kapcsolatos mítoszok eloszlatásában, ami szintén a
mérsékelt muszlimok hajtja a vizet.
http://online.wsj.com/article/