A teljes nukleáris leszerelés gondolata bekerült az amerikai politika fősodrába
A Boston Globe Ideas rovatának állandó szerzője, Drake Bennett,úgy
véli, hogy az atomfegyverek megsemmisítése ma már nemcsak az utópista
mozgalmak célja, hanem az amerikai nagypolitika is pártolja, legalábbis
ez következik néhány kiemelkedő képviselőjének a megszólalásaiból.
Bennett egyenesen új „no-nuke" mozgalomról beszél, amelynek szószólói a
külpolitikai körök legjelesebbjei: George Schultz, Henry Kissinger,
William Perry és Sam Nunn, akik minden tekintélyüket latba vetik a
nukleáris „lenullázás" (getting to zero)
még mindig radikálisnak számító gondolata mellett. Ráadásul a
megválasztott elnök, Barack Obama többször elmondta választási kampánya
során, hogy az atommentes jövő híve. Egyik legfontosabb külpolitikai
tanácsadója, Ivo Daalder és Jan Lodal, a Pentagon és a Nixon-, Ford- és
Clinton-adminisztráció volt magas rangú tisztviselője a Foreign Affairs november-decemberi számában fejtegetik, hogyan lehet elérni ezt a célt.
Az atommentesítés gondolatának felkarolása a régóta leszerelést
szorgalmazó aktivistákat lelkesíti, a nukleáris fegyverek szakértőit
azonban megrémíti, mert szerintük épp egy olyan stratégiát dobnánk
sutba, amellyel a 20. század második felében sokszor sikerült
megakadályozni a vérontást. Kérdés, hogy elég-e megsemmisíteni az
atomfegyvereket egy olyan világban, amelyben a korábbi atomhatalmak
megőrizhetik a bombakészítés „know-how"-ját. A nulla-pártiak tisztában
vannak azzal, hogy nem lesz könnyű végrehajtani a teljes leszerelést,
de igyekeznek választ adni a kétkedőknek.
Nem mindig hitték, hogy a világ elképzelhetetlen atomfegyverek nélkül:
a Truman-kormányzat 1946-ban egy olyan tervet terjesztett az
ENSZ-képviselők elé, amelynek értelmében az Egyesült Államok átadta
volna atomfegyver-arzenálját egy nemzetközi ellenőrző szervezetnek, ha
a többi ország is vállalja, hogy nem készít ilyen fegyvereket, és
rendszeres ellenőrzésnek veti alá magát. A Szovjetunió tiltakozása
miatt elvetették a javaslatot, megkezdődött a hidegháború, és az
amerikai politikusok úgy vélték, hogy paradox módon csak a nukleáris
világégés veszélye biztosíthatja a békét. Hiába írta alá 1968-ban a
három nagyhatalom (az USA, Nagy-Britannia és a Szovjetunió) az
atomsorompó egyezményt, nem jutottak közelebb a teljes leszereléshez.
George Schultz az 1986-os reykjavíki csúcstalálkozót tartja
mérföldkőnek, amelyen Reagan elnök atommentes jövőről beszélt, de
emiatt több vezető politikus (köztük Margaret Thatcher és Richard
Nixon) hevesen bírálta. Az akkoriban még szintén kétkedő Sam Nunn,
Georgia demokrata szenátora, pártja külpolitikai programjának egyik
meghatározója a Wall Street Journal
egyik 2007. januári számában közismert szerzőtársakkal - Schultz, Perry
és Kissinger - glosszát írt, amelyben hangsúlyozták, hogy minden
lehetőt meg kell tenni az atomfegyverek nélküli világ megteremtéséért.
Ebben és az egy évvel később közölt írásukban világosan megfogalmazták,
mi a teendő: ellenőrizzék szigorúbban a fegyvereket és az
elkészítésükhöz szükséges anyagokat, „vegyenek vissza" az állandó
készültségből, hogy „véletlenül" ne indítsanak rakétákat, csökkentsék a
felhalmozott készleteket és igyekezzenek betartatni a hatályos
fegyverzetellenőrzési megállapodásokat. Olyan meggyőzően érveltek, hogy
a külpolitikai „establishment" nagy része - Madeleine Albrighttól
Robert McNamaráig - felkarolta a teljes felszámolás gondolatát. A
pártolók mind úgy vélik, hogy a hidegháborúnak vége, nincs szükség
többé nukleáris „elrettentésre". Nemcsak azt kell megakadályozni, hogy
emberi tévedés vagy géphiba világégést okozzon, hanem azt is, hogy az
egyre több helyen beszerezhető nukleáris anyagok terroristák kezébe
kerüljenek.
Ezeket a törekvéseket gátolja, hogy az atomfegyverekkel nem rendelkező
országok álságosnak látják az Egyesült Államok politikáját, hiszen nem
tesz eleget vállalt leszerelési kötelezettségeinek. A „zéró tartalék"
ellenzői hozzáteszik, hogy nehezen tetten érhető, ha valamelyik ország
mégis fegyvereket rejteget, és a vezetők is könnyelművé válhatnak,
csetepatékba bocsátkozhatnak, ha nem tornyosul a fejük felett a
nukleáris háború sötét fellege (például a grúz-orosz összecsapás is
eszkalálódhatott volna, ha amerikai csapatokat vetnek be). A
fegyverzetellenőrzési szakemberek arra is figyelmeztetnek, hogy nehéz
nyomon követni, milyen anyagokat használnak az egyes országok
fegyvergyártáshoz, és mit energiatermeléshez. Ezért javasolják, hogy
egy nemzetközi szervezet kísérje figyelemmel a hasadó anyagok útját és
jelezze a gyanús készletváltozásokat. Jonathan Schell elemző már
1984-ben felvetette a „virtuális" atomfegyver-arzenál lehetőségét: az
atomhatalmak szétszednék a fegyvereket, de megtarthatnának mindent
(mérnököket, anyagokat, gépeket), ami ahhoz szükséges, hogy gyorsan -
néhány héten belül - újra előállítsák azokat. Ma több szakértő
támogatja az alaparzenál fenntartását, amely az összehangolt
rakétaelhárító rendszerekkel együtt elejét vehetné a véletlen
kilövésnek. Maga Schell úgy véli, hogy akár „mínuszba" is mehetnének,
ha a szétszerelt állományt földalatti raktárakban tárolják és
visszatérnek a technológiai folyamat egy korábbi szakaszába.
A teljes felszámolás pártolói is elismerik: a tudósokat nem lehet
rávenni, hogy felejtsék el mindazt, amit eddig felfedeztek. De
törekedhetünk arra, hogy a bombagyártási ismereteket minél inkább
idejétmúlt tudássá tegyük. Jan Lodal szerint nem lehet visszafordítani
az idő és a technológia kerekét, nem lehet „visszagyömöszölni a
szellemet a palackba", de készíthetünk nagyobb és erősebb palackot. A
cikkhez fűzött olvasói véleményekből látszik, hogy akad támogatója a
„bevált" nukleáris fenyegetésnek, aki „röhejesnek", (ön)ámításnak, sőt
orwelli gondolatnak tartja az atommentes jövő vízióját, mai
szószólóját, Kissingert pedig háborús bűnösnek, aki igyekszik
elfeledtetni, hogy az Egyesült Államok alig egy éve „taktikai"
nukleáris fegyvereket akart bevetni Irán ellen. A legbiztosabb módszer
az, ha az elrettentés nemcsak a fegyverek bevetésének, hanem eleve a
beszerzésüknek is elejét veszi. Másrészt az amerikai polgármesterek
békemozgalmának (Mayors for Peace) jelmondata az, hogy „a civilizált
világban nincs helye tömegpusztító fegyvereknek", és a városvezetők
konferenciája nemrégiben elfogadta a Hirosima-Nagaszaki protokollt: a
két japán város elöljárói cselekvési tervet dolgoztak ki annak
érdekében, hogy 2020-ig valóban megszabaduljon a világ az
atomfegyverektől. Úgy tűnik, nem sokat közeledtek egymáshoz az
„utópisták" és a „realisták".
http://www.boston.com/