2008. november 23., vasárnap

Az atommentes világ realitása

A teljes nukleáris leszerelés gondolata bekerült az amerikai politika fősodrába
 
A Boston Globe Ideas rovatának állandó szerzője, Drake Bennett,úgy véli, hogy az atomfegyverek megsemmisítése ma már nemcsak az utópista mozgalmak célja, hanem az amerikai nagypolitika is pártolja, legalábbis ez következik néhány kiemelkedő képviselőjének a megszólalásaiból.
Bennett egyenesen új „no-nuke" mozgalomról beszél, amelynek szószólói a külpolitikai körök legjelesebbjei: George Schultz, Henry Kissinger, William Perry és Sam Nunn, akik minden tekintélyüket latba vetik a nukleáris „lenullázás" (getting to zero) még mindig radikálisnak számító gondolata mellett. Ráadásul a megválasztott elnök, Barack Obama többször elmondta választási kampánya során, hogy az atommentes jövő híve. Egyik legfontosabb külpolitikai tanácsadója, Ivo Daalder és Jan Lodal, a Pentagon és a Nixon-, Ford- és Clinton-adminisztráció volt magas rangú tisztviselője a Foreign Affairs november-decemberi számában fejtegetik, hogyan lehet elérni ezt a célt.
Az atommentesítés gondolatának felkarolása a régóta leszerelést szorgalmazó aktivistákat lelkesíti, a nukleáris fegyverek szakértőit azonban megrémíti, mert szerintük épp egy olyan stratégiát dobnánk sutba, amellyel a 20. század második felében sokszor sikerült megakadályozni a vérontást. Kérdés, hogy elég-e megsemmisíteni az atomfegyvereket egy olyan világban, amelyben a korábbi atomhatalmak megőrizhetik a bombakészítés „know-how"-ját. A nulla-pártiak tisztában vannak azzal, hogy nem lesz könnyű végrehajtani a teljes leszerelést, de igyekeznek választ adni a kétkedőknek.
Nem mindig hitték, hogy a világ elképzelhetetlen atomfegyverek nélkül: a Truman-kormányzat 1946-ban egy olyan tervet terjesztett az ENSZ-képviselők elé, amelynek értelmében az Egyesült Államok átadta volna atomfegyver-arzenálját egy nemzetközi ellenőrző szervezetnek, ha a többi ország is vállalja, hogy nem készít ilyen fegyvereket, és rendszeres ellenőrzésnek veti alá magát. A Szovjetunió tiltakozása miatt elvetették a javaslatot, megkezdődött a hidegháború, és az amerikai politikusok úgy vélték, hogy paradox módon csak a nukleáris világégés veszélye biztosíthatja a békét. Hiába írta alá 1968-ban a három nagyhatalom (az USA, Nagy-Britannia és a Szovjetunió) az atomsorompó egyezményt, nem jutottak közelebb a teljes leszereléshez. George Schultz az 1986-os reykjavíki csúcstalálkozót tartja mérföldkőnek, amelyen Reagan elnök atommentes jövőről beszélt, de emiatt több vezető politikus (köztük Margaret Thatcher és Richard Nixon) hevesen bírálta. Az akkoriban még szintén kétkedő Sam Nunn, Georgia demokrata szenátora, pártja külpolitikai programjának egyik meghatározója a Wall Street Journal egyik 2007. januári számában közismert szerzőtársakkal - Schultz, Perry és Kissinger - glosszát írt, amelyben hangsúlyozták, hogy minden lehetőt meg kell tenni az atomfegyverek nélküli világ megteremtéséért. Ebben és az egy évvel később közölt írásukban világosan megfogalmazták, mi a teendő: ellenőrizzék szigorúbban a fegyvereket és az elkészítésükhöz szükséges anyagokat, „vegyenek vissza" az állandó készültségből, hogy „véletlenül" ne indítsanak rakétákat, csökkentsék a felhalmozott készleteket és igyekezzenek betartatni a hatályos fegyverzetellenőrzési megállapodásokat. Olyan meggyőzően érveltek, hogy a külpolitikai „establishment" nagy része - Madeleine Albrighttól Robert McNamaráig - felkarolta a teljes felszámolás gondolatát. A pártolók mind úgy vélik, hogy a hidegháborúnak vége, nincs szükség többé nukleáris „elrettentésre". Nemcsak azt kell megakadályozni, hogy emberi tévedés vagy géphiba világégést okozzon, hanem azt is, hogy az egyre több helyen beszerezhető nukleáris anyagok terroristák kezébe kerüljenek.
Ezeket a törekvéseket gátolja, hogy az atomfegyverekkel nem rendelkező országok álságosnak látják az Egyesült Államok politikáját, hiszen nem tesz eleget vállalt leszerelési kötelezettségeinek. A „zéró tartalék" ellenzői hozzáteszik, hogy nehezen tetten érhető, ha valamelyik ország mégis fegyvereket rejteget, és a vezetők is könnyelművé válhatnak, csetepatékba bocsátkozhatnak, ha nem tornyosul a fejük felett a nukleáris háború sötét fellege (például a grúz-orosz összecsapás is eszkalálódhatott volna, ha amerikai csapatokat vetnek be). A fegyverzetellenőrzési szakemberek arra is figyelmeztetnek, hogy nehéz nyomon követni, milyen anyagokat használnak az egyes országok fegyvergyártáshoz, és mit energiatermeléshez. Ezért javasolják, hogy egy nemzetközi szervezet kísérje figyelemmel a hasadó anyagok útját és jelezze a gyanús készletváltozásokat. Jonathan Schell elemző már 1984-ben felvetette a „virtuális" atomfegyver-arzenál lehetőségét: az atomhatalmak szétszednék a fegyvereket, de megtarthatnának mindent (mérnököket, anyagokat, gépeket), ami ahhoz szükséges, hogy gyorsan - néhány héten belül - újra előállítsák azokat. Ma több szakértő támogatja az alaparzenál fenntartását, amely az összehangolt rakétaelhárító rendszerekkel együtt elejét vehetné a véletlen kilövésnek. Maga Schell úgy véli, hogy akár „mínuszba" is mehetnének, ha a szétszerelt állományt földalatti raktárakban tárolják és visszatérnek a technológiai folyamat egy korábbi szakaszába.
A teljes felszámolás pártolói is elismerik: a tudósokat nem lehet rávenni, hogy felejtsék el mindazt, amit eddig felfedeztek. De törekedhetünk arra, hogy a bombagyártási ismereteket minél inkább idejétmúlt tudássá tegyük. Jan Lodal szerint nem lehet visszafordítani az idő és a technológia kerekét, nem lehet „visszagyömöszölni a szellemet a palackba", de készíthetünk nagyobb és erősebb palackot. A cikkhez fűzött olvasói véleményekből látszik, hogy akad támogatója a „bevált" nukleáris fenyegetésnek, aki „röhejesnek", (ön)ámításnak, sőt orwelli gondolatnak tartja az atommentes jövő vízióját, mai szószólóját, Kissingert pedig háborús bűnösnek, aki igyekszik elfeledtetni, hogy az Egyesült Államok alig egy éve „taktikai" nukleáris fegyvereket akart bevetni Irán ellen. A legbiztosabb módszer az, ha az elrettentés nemcsak a fegyverek bevetésének, hanem eleve a beszerzésüknek is elejét veszi. Másrészt az amerikai polgármesterek békemozgalmának (Mayors for Peace) jelmondata az, hogy „a civilizált világban nincs helye tömegpusztító fegyvereknek", és a városvezetők konferenciája nemrégiben elfogadta a Hirosima-Nagaszaki protokollt: a két japán város elöljárói cselekvési tervet dolgoztak ki annak érdekében, hogy 2020-ig valóban megszabaduljon a világ az atomfegyverektől. Úgy tűnik, nem sokat közeledtek egymáshoz az „utópisták" és a „realisták".

http://www.boston.com/bostonglobe/ideas/articles/2008/11/23/no_nukes/?rss_id=Boston+Globe+--+Ideas+section