A "magyar" adósság fizetésének -
akárcsak ideiglenes - felfüggesztése ellen felhozott egyik leggyakoribb
érv, hogy az import olaj, vegyszerek nélkül az ország összeomlana, éhen
pusztulnánk. Kuba példája meggyőzően bizonyítja, hogy ez hazugság, és a
pénz-szivattyú folyamatos működtetése nem a magyarok érdeke, hanem
vérszívóinké.
Két
Kubáról szóló előadáson is voltam, mert mióta megnéztem a Community
solution szervezet által készített filmet "A közösség ereje" címmel,
azóta úgy gondolom, hogy van valami a kubai közelmúlt történetében,
amire érdemes figyelni. Most ha lehet tekintsünk el a politikai
helyzetüktől, jelenleg most ez pont nem érdekel, és nem lesz a
fókuszpontban. Itt most a szervezés, a közösségi életterek, az egész
életmód átalakítása van a központban.
Kuba
az elmúlt 20 évben olyan tapasztalatokat szerzett önellátás és
ökogazdálkodás területén, amit kevés ország mondhat magáénak. Nem csoda,
hogy minden ezen témával foglalkozó konferencián ott vannak előadóként.
Kuba nem jószántából lett ennyire jófej öko- és természetbarát, hanem
mert a helyzet rákényszerítette.
A
Szovjetunió összeomlásával Kuba egyik napról a másikra inport üzemanyag
és élelmiszer nélkül maradt, a túltermelt cukornádra meg nem volt
kielégítő igény, így kereskedelemből sem tudtak szert tenni elég
forrásra. Kuba egyik reggel erőforrások nélkül maradt, és eszmélnie
kellett, megismerte a sziget eltartó képességének határait, saját bőrén
tapasztalta azt, amiről a zöldek már évtizedek óta papolnak, az
ökológiai lábnyom, az eltartóképeség és a fenntarthatóság elvont
fogalmai ott kézzel fogható értelmet nyertek. Kis haladékot kapott az
átállásra, mivel voltak olyan országok, ahonnan némi nyersanyagot be
tudott még hozni, de így sem volt vesztegetni való idejük. Abból kellett
megélniük, amit maguknak termeltek, ami abban az időben minimális volt,
és el kellett érniük, hogy az extrém erőforrás hiány közepette ne
legyenek zavargások, és ne törjön ki polgárháború. Hogy ezt hogyan lehet
végigvinni, az minden állam és közösség számára végiggondolandó példa.
A
kubai városi kertész mozgalom nem romantikus zöld idealizmusból fakadt.
Nem volt üzemanyag, tehát mindent a lehető legközelebb kellett
létrehozni, decentralizálódott az élelemtermesztés, az oktatás, az
egészségügyi ellátás.
Kijelentették
azt az alapelvet, amit a fejlett országok vezetői, és még Magyarország
is a növekedési fanatizmusában nem vagy csak elvétve tud kimondani: HA
FENN AKARUNK MARADNI ÉS HA EZT FENN AKARJUK TARTANI, AKKOR TANULNUNK
KELL A MÚLTBÓL. A szerencséjük az volt, hogy az akkor élő legöregebb
generáció még ismerte a régi technikákat, még tudta, hogyan kell az
ökrökkel foglalkozni, hogyan és mit lehet szerves tápanyagként gyűjteni,
hogyan lehet kőolaj függőség nélkül megélni. Ezeket az embereket kérték
meg, hogy segítsenek, és egy generációt kihagyva fiatalokat kezdtek el
tanítani a hagyományos háztáji kertészkedésre, ma úgy hívjuk
vegyszermentes biokertészkedésre. És ezt nem a faluban tették, hiszen
Kuba lakosságának 75%-a városban lakik, és ugye a szállítással az
üzemanyag hiány miatt komoly gondok lettek volna, hanem Havannát és a
többi várost alakították át a lehető legönellátóbbá. Ma Havanna
lakosságának élelmiszere 50%-ban a városon belül terem, és a másik fele
is a közvetlen környezetből érkezik. Kisebb városokban a lokális ellátás
aránya 100%.
A
lovaskocsik ismét elkezdték gyűjteni a trágyát, a városi szervez
hulladék értékes komposzt alapanyag lett, a víz felértékelődött, hiszen a
városi kertészek megértették létfontosságú az öntözés. Vízmentes, de
higénikus komposzt illemhelységek kezdtek elterjedni, illetve az
esővízgyűjtés, vízgazdaságosság meghatározóvá vált. A városi levegő
seznnyezése lenne az egyik fő ok, ami ma mondjuk Budapesten egy ilyen
ötletet csírájában ölnen meg, de Havannában a forgalom visszaesése miatt
szerencsére a szmog nem volt elviselhetetlen.
Az
a dogma, hogy ez a folyamat visszalépés egy szemvillantás alatt eltűnt
és az élelmiszer termelés tudása, képessége az egyik legfelértékeltebb
szakma lett. Nagyon komoly intenzív mezőgazdasági lobbival kell
megküzdeni, hiszen a nagy cégek azt állítják, hogy hiába indítanák be a
helyiek a városi kerteket, azok nem képesek eleget termelni, és így a
városi paraszt tönkre fog menni. De a tapasztalatok nem ezt mutatják.
Két olyan szféra van, ami kiemelt szerepet kapott Kubában az úgynevezett Special Period - Különleges Időszak alatt. Ez az oktatás és az egészségügy.
Az
oktatás decentralizálódott, számos helyi egyetem jött létre, ahol a
kutatások a hosszútávon fenntartható módszerek lehetőségeit vizsgálják
figyelemre méltó eredménnyel. A gyerekek oktatásába beillesztették a
kerti munkákat és a növénytermesztés megismerését.
Az
egészségügyi és szociális ellátásokat pedig komoly erőfeszítések árán
tartották szinten. Az iskolák és az öregotthonok ingyenes étkeztetésben
részesülnek, méghozzá jó minőségű, friss és helyi élelmiszer formájában.
Az orvosképzés és egészségügyi oktatás magas színvonala pedig jelenleg
Kuba egyik fő aduja: ha nincs sok fizikai erőforrásod, akkor halmozz fel
minél több tudást!
Kuba
számos ponton kritizálható, mint minden, hiszen a dolgok általában csak
nézőpont kérdései. Azonban kényszer miatt megvalósították (illetve
folyamatosan dolgoznak rajta) azt lokálisan fenntartható
élelmiszergazdálkodást, amelyről a zöldek már jó ideje beszélnek. Ma Kuba élelmiszer termelésének 90%-a helyi, bio és elérhető az emberek számára. Ezt a nézőpontot érdemes mérlegelni és értékelni.
Továbbá
Kubában létrejött az a mesterséges Peak Oil szituáció, amivel
valószínűleg előbb utább minden ország szembesülni fog, hiszen az
globális olajkitermelés már elérte a maximumát 2008-ban (Hubbert féle
Peak Oil előrejelzés meglepő pontossággal történik meg). A kutatók azt
mondják, hogy a szélsőségesen olajdependens gazdaságok, jelenleg
vakrepülnek. Kuba most próbálja ki, hogy hogyan lehet boldognak lenni...
kevesebbel.
Forrás: klima.blog.hu
