Kétféle utópizmus: szocializmus és demokratizmus

Létezik egy olyan kritikája a marxizmusnak, amely a demokratizmus alapján állva utasítja el a kommunizmust és a poszt-kommunizmust. Talán nem túlzás azt állítani, hogy mind a jelenkor politikai gondolkozásában, mind a politikai pártokhoz kapcsolódó retorikai szinten meghatározó hangsúllyal van jelen ez a bírálat. Aki ma a „létező szocializmust” elítéli, az elsősorban arra szokott hivatkozni, hogy az a gyakorlatban megvalósíthatatlan utópiának bizonyult, s a retorika ellenére, amely egyszerre volt humanista és progresszionista, a gyakorlatban mindenhatóvá tette az államot, ideológiai kényszert alkalmazott, elnyomta, sőt, nem egy esetben a fizikai kiirtásig elmenően is üldözte az egyént. Egészen egyszerűen megsértette az „emberi jogokat” azáltal, hogy az egyént alárendelte az eszmének. Ez a bírálat ugyanakkor feltételezi, hogy a kommunizmus cinikusan visszaélt a demokráciával (vö. népi demokrácia), és gyakran egyszerűen csak „a diktatúrának” bélyegzi a kommunista berendezkedéseket, amellyel szemben az egyetlen elfogadható alternatíva áll: „a demokrácia.”

Írta: Pető Zoltán.

Kétségkívül van a fenti érvelésben valami, amely az egészséges értékítélettel bíró, de felületes szemlélőt könnyedén az egyszerű elfogadására csábíthatja: végtére is, nem tűnik-e igaznak, hogy hidegháborút a „szabad világ” és az „sztálini doktrína” vívta meg egymással? Nem győzedelmeskedett-e az előbbi és bukott el az utóbbi? Nem tűnik-e igaznak, hogy míg a nyugati típusú világ tiszteletben tartotta az individuális szabadságot, a lelkiismereti jogokat és utat biztosított az egyén szabad önérvényesítésének, a „kelet” brutálisan letörte a pluralizmust, állami megrendelésre szállította a koncepciós pereket, s miközben az ideológiai terror elviselhetetlen légkörét hozta létre, a jövő látomását az egyetlen üdvözítő hitnek rendelte alá, amely a történelem végén jön el, és amelyben az egyén, csupán a „boldog szocialista jövő építőköve” lesz?

Nem tűnik-e igaznak, hogy azok az országok, amelyek voltak oly szerencsések, hogy a második világháborút követően nem kerültek a mindent legázoló szovjet vashenger alá, jelentős gazdasági fejlődést produkáltak (ennek egyik eklatáns példája Nyugat-Németország), megőrizték a szabadságot és nem szenvedték el egy terrorisztikus államrend szörnyűségeit? Talán nem annak köszönhető ez, hogy a keleti blokk diktatúrájával szemben 1945 és 1989 között világ nyugati féltekén „valóban demokrácia” volt? Nem azon kellene-e tovább dolgozni, hogy a világ tovább menjen ezen az úton, és egyre fokozottabb mértékben juttassa érvényre a demokratizmus alapelveit, kiterjesztve azt az élet egyre több területére, elvégre nem mondhatjuk-e azt, hogy valami minél inkább demokratikus, annál inkább megfelel az „európai normáknak” egyszóval az egyetlen iránynak, amely felé a történelem, társadalom és gazdaság folyamatai mutatnak?

Ez a megkülönböztetés azonban rögvest nem tűnik ennyire banálisnak, ha például tekintetbe vesszük azt a tényt, hogy az 1935-ös sztálini alkotmány papíron éppenséggel sokkal demokratikusabb volt, mint az USA alkotmánya, és a nyugat marxista érzelmű entellektüeljei évtizedeken keresztül jogosan hivatkozhattak arra, hogy a szovjet doktrína radikálisabban valósította meg lényegében ugyanazt a programot, amelyet a demokratizmus 1789-et követően kitűzött magának. A radikális baloldal szerint el kellene ismerni, hogy ahol a marxizmus uralomra jutott, kisebb ellenállással hozták létre a tabula rasat, és sokkal rövidebb idő alatt, sokkal nagyobb eredményeket értek el a „reakciós maradványok” kigyomlálásában, a „haladás” biztosításában, például a technikai színvonal gyors emelésének tekintetében, a gazdasági egyenlőség megteremtésében, a mezőgazdaság kollektivizálásában (a nagybirtok elleni harcban) vagy az „obskúrus világnézetek” (értsd: vallások) elleni küzdelemben. A marxizmus lényege szerint progresszív volt, és egyetlen harcot sem lehet megvívni áldozatok nélkül – vagyis ahol fát vágnak, ott hull a forgács is. A dolog úgy áll, hogy a haladás talaján állva éppenséggel nem könnyű vitába szállni ezzel az érveléssel.

A XIX. század elejének egyik szocialista mottója az volt, hogy „a jogok egyenlősége mit sem ér, ha a létfeltételek egyenlőtlenek,” s a létfeltételek egyenlőségét (vagyis a suum cuique arisztokratikus elvének tagadását), a kommunizmus biztosan nagyobb hatásfokkal valósította meg a nyugati típusú demokráciánál. Az állami konfiskálásokkal, a gazdagok, a nemesek, a „kulákok” és más „osztályidegen” elemek üldözésével, az előjogok ellen indított általános hadjárattal a marxizmus kétségkívül messzebb ment, mint a liberális-kapitalista demokrácia, amely a marxisták szerint lépten-nyomon kompromisszumokat volt kénytelen kötni a reakcióval. A nyugati világban, még a második, de különösen az első világháborút megelőzően volt valamelyes befolyása a hagyományos eliteknek, a „burzsoáziának”, a papságnak, az arisztokráciának és több helyen a királyság intézménye is fennmaradt (még tehetetlenségre kárhoztatva is valódi botránykő a marxisták szemében!). Az egyenlőség megvalósításának útjába tehát számos olyan akadályt gördítettek, amelyeket csak erőszakosan, és radikális módon lehetett eltávolítani.

Ha a dolgokat tágabb eszme- és társadalomtörténeti kontextusban vizsgáljuk, akkor valóban elmondhatjuk, hogy a lényeget tekintve mind a kelet mind a nyugat ugyanarra törekedett, csak különböző eszközökkel: hogy a rendekre és osztályokra tagozódó társadalmat lebontsa, és az egyenlőséget megteremtse, és létrehozzon valamit, amely esszenciális értelemben nem ismeri el többé azt, amelyen a korábbi, nem demokratikus és nem szocialista társadalmak alapultak: a hierarchia társadalmi valóságát. E nézőpontból a különbség mindössze annyi, hogy a marxizmus a francia forradalom radikális-jakobinus örökségét vitte tovább, míg a nem marxista demokratizmus megállt valahol a girondizmus közelében. De az alapvető eszmék, premisszák és értékek tekintetében nem beszélhetünk arról, hogy itt antitézisekkel állnánk szemben, és, hogy a „szabad világ” szabadsága olyan, amely végső soron idegen volna a marxista nézőponttól. Mindkét doktrína egyik legfontosabb hivatkozási alapja a francia forradalom volt, egy történelmi esemény, amelynek mélyén egyrészt felfedezhetjük a „távolság pátosza” (Nietzsche) ellenében érzett plebejus gyökerű ressentimententet, másrészt pedig egy mindenre kiterjedő és fundamentális utópizmust, amely annyira el van telve az emberi természet iránti vaksággal, hogy elég bölcsnek gondolja a common man-t arra, hogy a szuverenitás nehéz terhét a vállaira helyezze. Mintha a „paradicsomból való kiűzetés” gondolata, és a corruptio optimi pessima, amely oly szervesen beépült a nyugat hagyományába, hogy Hésziodoszon át a Bibliáig visszhangokat vet és óvatosságra int, nem lenne más, csupán az érdekvezérelt arisztokrácia és a mindenkori papi kaszt összeesküvése a „bölcs tömegek” féken tartása érdekében, nehogy véletlenül „kezükbe vegyék a saját sorsuk irányítását.” Hiszen „senki sem más!” – íme a cinikusok realizmusa, vagyis a „haladó értelmiség” örök vesszőparipája.

A francia forradalom nem megteremtette, hanem visszahozta a demokráciát, egy meglehetősen primitív társadalmi-politikai doktrínát, amelyet az emberiség mindig is ismert, de az ókori Hellász, és a törzsi demokráciák bizonyos kísérletei után úgy tűnt mintegy kiküszöbölt. [1] Köztudott, hogy a demokratizmus, vagyis a demokrácia ideológiává tétele a történelem folyamán időről-időre felütötte fejét, Athénban éppúgy, mint bizonyos középkori eretnekmozgalmakban, [2] vagy a Tábor-hegyen, a huszita háborúk alatt és Cromwell Angliájában, s örökké velünk is marad, amennyiben nem tagadjuk, hogy az emberi természet lényegéhez tartozik egy ösztön, amely azt sugallja, hogy az ember more alike than unlike, és, hogy „minden szentnek maga felé hajlik a keze,” ezért minden arisztokrácia illegitim. [3]

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a demokratizmus és a kommunizmus esetében lényegében ugyanannak a forradalmi programnak a több szintű megvalósításáról van szó, amely lényegét tekintve maga nem más, mint a progresszió ideájának (utópizmusának?), két különböző vetülete, olyan szemlélet, amely azt feltételezi, hogy a történelemnek iránya van, és az emberiség „halad.” E nézetrendszerben persze a haladás a történelem rejtett törvénye, amely mindenütt megmutatkozik a biológiai szférától (spontán evolúció), a történelmen át (a társadalmi formák fejlődése), a gazdaságban (cserekereskedelemtől a fejlett pénzgazdálkodásig szocialista vagy kapitalista formában), vagy a természettudományok területén. E paradigmák megegyeznek abban is, hogy materialisták, és végső soron éppen ez a materializmus az, amely a haladás-elméletet megalapozza: a szelleminek, mint az anyagitól független valóságnak a tagadásával ugyanis igazolhatóvá válik az anyagi akkumuláció mindenek feletti fontosságának tételezése, és a technikai értelmű fejlettség, vagyis a „jólét” mérhetővé vált az anyagi felhalmozás mértékétől függően. A materializmus bensőséges kapcsolatban van az egalitarizmus eszméjével, amely a progresszizmus minden formáját áthatja: az anyagot alkotó atomok egyszerre „egyenlőek” és „oszthatatlanok” s minden további struktúra belőlük építhető fel, bontható ki. A materializmus szerint tehát, amennyiben az érzékelés számára megjelenő világot alkotóelemeire bontanánk, olyan végső elemeket találnánk, amelyek egyelőek, és nincs ontológiai értelemben hierarchikus viszony közöttük. Habár a materializmus csak a kommunista típusú rezsimekben lett hivatalosan is államvallás, nyugaton vagy az „emberi jogok vallása” vagy egyfajta világnézettelenség uralkodott: mindkettő szervesen kapcsolódik a francia felvilágosodás metafizika-ellenes törekvéseihez.

Egy „progresszív” gondolkodású személy mindazonáltal joggal kérdezhetné tőlünk: vajon nem egy valóban csodálatos cél-e az elnyomottságból fakadó szenvedés ellen küzdeni, s ezzel együtt nem utópikus dolog-e azt hinni, hogy a változás természetes folyamata megakadályozható? Minderre azt válaszolhatnánk, hogy ha a társadalomban megjelenő, vagy inkább „tükröződő” hierarchia puszta ténye jelentené az elnyomatás forrását, akkor már eleve azt kellene feltételeznünk, hogy a világban minden egyes elem egyenrangú, és a társadalmi hierarchia ab ovo ez okból kifolyólag természetellenes képződmény. Ha azt mondjuk, hogy aranynak végső soron éppen ugyanolyan értéke van, mint a vasnak vagy a kőnek, ennek analógiájára az embert is elképzelhetjük, mint a semmi felől a semmi felé tartó evolúciónak egy véletlenszerű állomását („zsákutcáját”), amely nem rendelkezik különösebben kiemelkedő állapottal a létezők között. Amennyiben azonban a dolgokat minőségi, és nem pusztán mennyiségi alapon szemléljük, ez az érvelés elfogadhatatlannak tűnik. Nem csupán azért, mert még a legelemibb megfigyelés is azt bizonyítja, hogy akár a molekuláris szintekig lemenően, mindenütt szerves és hierarchikus kapcsolatokat lehet felfedezni a természetben, vagy, hogy a létezés határozottan szintekre tagolódik, hanem azért is, mert a mindennapi életében valójában senki sem cselekszik az egyenlőség elveinek megfelelően. Senki sem tekinti például egyenrangúnak az aranyat és a vasat, vagy azt, aki tud, azzal, aki nem tud. (Például egy munkára való alkalmasság elbírálása esetében.) Képmutatás, vagy a tényeknek való határozott ellentmondás nélkül azt sem mondhatjuk ki továbbá, hogy az ember és ember közötti differenciálás végső soron értelmetlen vagy „erkölcstelen” dolog lenne. Kétségkívül képesnek kell lennünk arra, hogy meglássuk az esszenciális értékbeli különbséget egy ember, egy állat és egy homokszem között, [3] a rangsort, amelynek önmagában még semmiféle pejoratív jelentése nincs, s éppígy az általános „emberi méltóság” megsértése nélkül nem feltételezhetjük azt sem, hogy a puszta emberi mivolt feljogosít arra, hogy mindenkit „ugyanolyanként” kezeljünk, amennyiben el szeretnénk kerülni azt az abszurditást, hogy Arisztotelészt egy szintre helyezzük Kleónnal a demagóggal (vagy mondjuk Krisztust Júdással).

Ahogyan Othmar Spann írja:

„[…] "Egyenlősége mindannak, ami emberi arcot visel” – ha közelebbről megvizsgáljuk, csupán annyit jelenthet: „végtére is mindannyian emberek vagyunk, emberek, akik egyenlő mértékben felelnek a legfőbb erkölcsi és isteni törvény előtt.” De mi is rejlik eme egyenlőségben, mely alacsonyabb és magasabb rendűre, szegényre és gazdagra, kicsire és nagyra egyaránt érvényes? Csupán annyi, hogy az emberi méltóság mindenkit megillet, bűnözőt és szentet, zsenit és egyszerűt egyaránt. (…) Ez viszont semmi esetre sem jelenti azt, hogy egyenlő emberek lennének, ahogy azt sem, hogy egyenlő mértékben lennének emberek, hiszen a bűnöző a szenthez képest kisebb részben ember és nagyobb részben állat. A bűnözőben az embert tisztelni jó és helyénvaló, azonban nem helyes ugyanolyan mértékben tisztelni, mint a szentet. Hiszen egy ilyen egyenlőség éppen az emberi méltóságot sértené!” [4]

Mindezzel együtt elmondhatjuk, hogy egy nem demokratikus és nem szocialisztikus társadalomban éppenséggel arra törekedtek, hogy a társadalmi rendek a funkciójuknak megfelelően működjenek, miközben azt is feltételezték, hogy a születések vonala nem a véletlen következménye, hanem többnyire követi a szellemi és magasabb értelemben felfogott személy benső karakterét és „természetét,” amely éppen egy ilyen, és nem egy másmilyen családban akart megszületni. A rangbeli különbségek mindazonáltal elsősorban nem is a rendek, hanem a személyek között voltak találhatóak: egy dolgát rosszul végző király kétségkívül alacsonyabb rendűnek számított, mint egy kiváló mesterember, míg a nemesség, polgárság és a „parasztság” sokkal inkább a funkció, mintsem az érték szerinti elkülönítést jelentett. A régiek számára szinte teljesen ismeretlen volt a self made man eszméje, ugyanakkor minden korból hozhatunk példákat arra, hogy rabszolgákból császár vált, vagy, hogy a társadalmi hierarchia élén helyet foglaló elemek kíméletlen bukásnak estek áldozatul.

Amennyiben tehát az aranyat jobban értékeljük a vasnál, az egyenlőség, vagyis a „változás” folyamatában, amely a legtöbb esetben a kisebb ellenállás irányába tartó kiegyenlítődés (nivelláció), lehetséges egyfajta dezintegrációt és entrópiát is felfedezni, valami olyasmit, amely a természetben létrejövő fokozatokat mesterséges szintezéssel szeretné eltűntetni, s ez egy olyan jel, amely az élő szervezetben elsősorban a halál és nem pedig az élet ismérve.

Meg kell jegyeznünk továbbá, hogy a demokrácia és a kommunizmus hasonlóan utópikus karakterűek, amennyiben tagadják az ember sajátos elhivatottságát, és a „saját természet” szerinti létmódot. Marx ezt egy helyen kifejezett élességgel így fogalmazza meg:

„[…] A megvalósult kommunista társadalomban az ember nem lenne a cselekvés egy bizonyos területére kényszerítve, hanem minden területen fejleszthetné magát, ahol a társadalom szabályozza a közös termelést, és lehetővé teszi számára, hogy ma ezt csinálja, holnap meg azt, hogy reggel vadásszon, délben halásszon, némi munkát végezzen az állatok körül este, irodalmi kritikát végezzen az ebédek után, anélkül, hogy elkötelezze magát amellett, hogy valaha is vadásszá, halásszá, juhásszá vagy kritikussá váljon.” [5]

Az ideális kommunista társadalomban megvalósuló egyenlőség tehát előfeltételezné, hogy egy bizonyos személy mindenki másnak a munkáját is képes legyen elvégezni, mert csak ekkor lehet valójában szabad, ahogy a demokráciában is elméletileg „mindenki alkalmas mindenre.” Elméletileg, bárkiből lehetne a köztársaság elnöke, ehhez nem szükséges semmiféle különleges kvalifikáció, a születés kiválósága, inherens rang, a tudás, a képességekben és a cselekvésben megmutatkozó nagyszerűség, tehetség, egyszóval semmi, amely az arctalan tömeg szürkesége felé emelne. A demokráciában elnöknek lenni, csupán egy olyan pozíció, mint minden „dolgozó emberé,” csupán jókor kell lenni jó helyen, és leginkább: a „jó” pártba tartozni, és végső soron ez az egyetlen tényező, ami végül is döntő.

 

Mondják, hogy a kommunizmus kollektivizmusával szemben áll a demokrácia individualizmusa, de nem nyilvánvaló-e a mélyre hatoló tekintet számára, hogy az, amit ma individualizmus alatt értenek, csupán a kollektivizmus másik oldala, s egyáltalán, elképzelhető sem lenne az egyik a másik nélkül? Már de Tocqueville számára is feltűnő volt a születőben levő demokrácia aperszonalizmusa, hiszen az egyenlőség alapelve nem az egyszeriséget és kiemelkedőséget, vagyis a személyiséget, hanem a demokratikus értelemben felfogott felcserélhetőséget erősítette a „mindenki alkalmas mindenre” elvének értelmében.

A progresszív utópizmus legmélyebb szintje az emberi természetre irányul, a tényekkel és lehetőségekkel mit sem törődve az emberi létező végtelenbe vetített formálhatósága mellett tesz hitet: az elme az üres lap, s csak rajtunk (a társadalmon, de még inkább az államon) múlik az, hogy éppenséggel mit írunk fel erre a lapra. Mindez természetesen csak úgy lehetséges, ha határozottan antiplatonikus álláspontra helyezkedünk, tagadunk mindenféle innátizmust, és Feuerbach-al együtt azt mondjuk: Der Mensch ist was er isst – Az ember az, amit megeszik. Ebből a meggyőződésből fakad a progresszív rendszerekben az oktatásnak tulajdonított kiemelkedő jelentőség is, amely legyen bár „szocialista nevelés” vagy „demokráciára való oktatás” mindkét esetben a XIX. század pozitivizmusának holttestéből való táplálkozás.

A progresszív utópiák természetesen nem hoztak létre sem államnélküliséget, sem egyenlőséget, sőt az állam szerepe (amely Nietzsche szerint a „leghidegebb szörnyeteg”) az utóbbi kétszáz-kétszázötven év folyamán egyre fokozottabb mértékben növekedett. Az élet technikai feltételeinek általános bonyolultabbá válása egyre több és több terület szabályozását tette szükségessé, az állam pedig, az élet egyre több területét vonta a hatáskörébe, vagyis éppenséggel az államtól való emancipációt (amely mindig is a progresszívek egyik deklarált célja volt) szüntette meg, ami addig még bizonyos mértékben fennállt. Hasonlóan igaznak tűnik ez a szellemi értelemben vett függetlenség fokozott hiányára is, hiszen az „emancipációnak” éppenséggel nem kedvez napjainkban a modern tömegoktatás és a tömegmédia közege, amely mindenek előtt a vélemények bizonyos preformálását hajtja végre, mintegy beleverve az emberbe bizonyos vélekedéseket és bizonyos előítéleteket, attól függően, hogy éppen mi a többség aktuálisan uralkodó világnézete. Az ember minél többet, és minél kizárólagosabban hall valamit, annál hajlamosabb azt elhinni, anélkül hogy a dolgok mélyebb, a hagyományban gyökerező szemléletét magáévá téve, szüntelen revíziót és kritikát gyakorolna fölöttük, s éppen ez az elv az, amelyre a mindent elárasztó reklámok hatásmechanizmusa is irányul; a befolyásolás gépezete általánosságban az ember legalacsonyabb rendű szükségleteit célozza meg, ahogyan a pártpropaganda is a legegyszerűbb és legbutább üzenetekkel lép fel, már-már a választók bizonyos mértékű debilitását feltételezve. A dolog azonban úgy áll, hogy korunk uralkodó eszméje nem is a világnézet, hanem a világnézettelenség világnézete, ahogy a végső analízisben már maga az utópia is tartalom nélkülivé válik: nem érdekes különösebben, hogy a nép valóban uralkodik-e, amennyiben a kenyér és cirkusz biztosítva van.

Mivel valóságos irányítókra, akik a rendszer adminisztrációját ellátják, minden helyzetben szükség van, s miután a demokratikus és szocialista forradalmak elpusztították a korábbi, arisztokratikus elveken nyugvó rezsimeket, természetszerűen maguk is kitermeltek a saját elitjüket, ahogyan a kiválasztódási folyamatok, amelyek a társadalmak életét szabályozzák, a rezsimváltások dacára zavartalanul tovább működnek. Ez az elit persze már semmilyen tekintetben nem nevezhető arisztokratikusnak, sokkal inkább egy oligarchia, vagyis egy arisztotelészi értelemben vett „romlott arisztokrácia” vonásait viseli magán. A XX. század első negyedében Wilfredo Pareto és Gaetano Mosca fogalmazták meg az „oligarchia vastörvényét”: minden társadalmi formát oligarchikus karakterű elemek uralnak, és ami a történelem folyamán bekövetkezik, az tulajdonképpen nem más, mint ezeknek az eliteknek a körforgása. Az elit lehet, éppenséggel „jobb” vagy „rosszabb” de a nép semmilyen körülmények között sem uralkodik. Az állami adminisztráció karaktere minden helyzetben szükségessé teszi az alá- és fölérendeltségi viszonyok létrehozását, és az irányító személyek kitermelését, már azon egyszerű okból kifolyólag is, hogy szakmai tekintetben hozzáértők nélkül lehetetlen irányítani és kézben tartani a dolgokat, különösen akkor, ha mindez oly sokféle irányú specializációt tesz szükségessé, mint amilyen a modern állam technikai apparátusa, és – az ellenkező előjelű hitekkel szemben – a napnál világosabb, hogy nem mindenki alkalmas mindenre. A marxi megfogalmazással ellentétben, úgy tűnik, hogy éppenséggel az egyre szűkebb és szűkebb specializáció útja az, amely a demokratikus ember számára nyitottá vált, a fragmentáció és szakterületekre való betagozódás az egész szinoptikus és univerzális szemléletének hiányával párosulva.

 

A demokratizmus hívei, a kommunizmus „demokratikus szocialista” alapon álló kritikusaihoz hasonlóan, előszeretettel hangoztatták, hogy a kommunizmusban valójában nem következett be a munkáshatalom, hanem a funkcionáriusok és a mindenható párt által delegált különböző rendű-rangú komisszárok uralkodtak. Ez kétségkívül igaz, azonban nem jelenti azt, hogy ha a munkáshatalom valóban bekövetkezett volna, a kommunizmust valamiféle pozitívabb karakterrel kellene felruháznunk, ugyanis a kommunizmus szörnyűségei egyáltalán nem a rendszer „elitisztikus” karakterű adminisztrációjából fakadtak. A kommunizmusban a néppel négy évente kötelezően megszavaztatták a regnáló oligarchiát, hogy az elviekben népszuverenitásra helyezkedő rendszer „demokratikus alapjai” a látszat szerint ne sérüljenek.

De tévednénk, ha azt gondolnánk, hogy a „nép” inkább uralkodik a nem kommunista oligarchiák által uralt demokráciákban. A „nép” itt éppúgy nem kovácsa a kormányzat döntéseinek, mint más kormányformákban; illúzió volna azt hinni, hogy az állam egyszeri polgárai itt nagyobb befolyással bírnak a Realpolitik mindenkori alakítására. Az uralkodó párt kiválasztása, amely a választási folyamatok tárgya, a lényeget tekintve semmiféle valóságos szabadságot nem jelent. Már a választás folyamatban sem jelenik meg valóságos szabadság, amennyiben nem szeretnénk ironikus módon szabadságnak bélyegezni a mások által már eleve felkínáltak közötti választás „szabad” lehetőségét, és amely egyrészt nem biztosítja, hogy az egyén a kínálkozó lehetőségek szűk spektrumát elutasítva valami újat teremtsen (amely valóban szabad tett volna), de nem tartalmazza még a valóságos önkormányzás elvét sem. Az egyén szempontjából jóformán semmi sem változik meg az oligarchiák négy-nyolc (vagy akárhány) évenkénti cseréjével, az egyén életére – például a valóságos autarkia fokára nézve – valóban kihatással bíró cselekvések ugyanis nem ezen a szinten dőlnek el.

Ez az illúzió azonban elég tartós és elég jól hangzó ahhoz, hogy a szabadság, a függetlenség és az önkormányzás valamiféle látszatát hozza létre az emberi elmében; az, hogy a politikusok civilként és „mindennapi emberekként” jelennek meg a közmédiában kielégítő látványt (elsősorban látványt vagyis látványosságot) nyújt Mr. Everyman számára: lám ő sem más! Minél többször találkozik szembe egy adott jelölt képével az utca embere, minél egyszerűbb és banálisabb a hozzá társított üzenet, annál valószínűbb, hogy végül is rá szavaz. Mindez egy olyan alapvető emberi ösztönre hat, amelyet Erik von Kuehnelt-Leddihn „identitarizmusnak” nevez, [6] amely a végső soron nem más, mint a csorda iránti ösztön és a kiváló, az aristoi, a „más” irányában megnyilvánuló ellenszenv. Az ember, akiben az identitarizmus eljutott a lehetséges maximumig dühödten tagad mindent, ami nálánál magasabbnak mutatkozik, a politikai rezsimek, amelyek az identitarizmusra épülnek a több és a magasabb iránti ellenszenvből táplálkoznak. „Szegény vagyok, mert ő gazdag” mondja Mr. Everyman, és az ügyes demagóg kezében a politikai siker kulcsa az irigység mozgósítása lesz.

Ahogyan a kommunizmusban nem a proletariátus, úgy a demokráciában kétségtelenül nem a „nép” uralkodik. Vajon nem kellene-e végleg az utópiák körébe utalni az olyan politikai elképzeléseket, amelyek megvalósíthatatlan előfeltevésekre épülnek, s tragikus naivitással viseltetnek az emberi természet vonatkozásában, egyszerre túlértékelve az átlagember morális és intellektuális kvalitásait (rousseauizmus), ugyanakkor aláértékelve az emberi diverzitás mértékét? Az utópia amely automatikusan és mintegy a történelem végén következik be, egy morális javulást, és egy törvényszerű haladást feltételez, amelyben így vagy úgy, de a „nagy happy end”-ben jelentkezik. Lehet, hogy a progresszívek számára nem lenne fölösleges azon is elgondolkozni, hogy mi van akkor, ha a happy end végül elmarad?

JEGYZETEK:

[1] Vö. Disraeli ismert kijelentésével, amely szerint a civilizált társadalom számára a monarchikus forma a legmegfelelőbb.

[2] Különösen a Wycliff-t követő angliai lollardoknál, a valdenseknél és legabszurdabb mértékben, az ú.n. “adamitáknál”, akik annyira ragaszkodtak az egyenlőség alapelvéhez, hogy éppenséggel ruhát sem viseltek.

[3] Különös, hogy a demokrácia egyszerre alapul az ember naiv és cinikus szemléletén, amennyiben egyszerre feltételezi az önkormányzáshoz szükséges inherens bölcsességét, és azt hogy amint hatalmat kap a kezébe, azt kizárólag a saját előnyére és mások kárára fogja használni. Vö. Oliver Wendel Holmes mondásával, aki nem tulajdonított különböző értéket egy embernek, mint egy páviánnak vagy egy homkszemnek. (Holmes az Egyesült Államok ügyésze volt.) Lásd: EKL. Leftism: From de Sade and Marx to Hitler and Marcuse. AIIRLINGTON HOUSE·PUBLISHERS. New York, 1974. 206.

[4] Othmar Spann: A társadalmi igazságosságról az univerzalizmus fényében. In.: Ars Naturae II. évfolyam. 3-4. Szám 154-167. p.

[5] Idézi EKL. i.m. 126. o.

Várhegyi Kálmán gyűjtése

Az ördög karjaiban

Ahol Isten ott szabadság, ahol Sátán ott szolgaság van.

Ki tudja megmondani hol van az igazság...? Ha nem te vagy a megoldás, akkor mindig te leszel a probléma!!!

A nullás szint – a legfelsőbb erő, a sátán szeme, amelyik mindent lát (lásd az 1 dollárost).

Fontos: Csak a piramis tetején levő erőnek a megértése teszi lehetővé annak a ,,szétrombolását” és szabadíthat ki az ellenőrzése alól. Ahhoz, hogy megérthesd ténylegesen ezt az erőt, meg kell értsd önmagadat: honnan jössz, merre mész és hova tünsz el.

Ezekre a kérdésekre csak úgy kaphatsz választ, ha tökéletes egyensúly van a lelki és szellemi mérlegeléseid között, másként könnyen tévedhetsz. Ahhoz, hogy megértsd a piramis tetején levő erőt látnod kell a körülötted levő valóságot (nem csak benne vegetálnod) és próbáld megérteni annak a természetét. Erről a szintről csak sejtéseink vannak.

Az első szint – Királyi családok

Az első szinten az európai királyi családok állnak, amelyek mind rokonságban vannak egymással. Belgium, Svédország és Norvégia királyai, valamint Nagy-Britannia, Hollandia és Dánia királynői mind vérrokonok, a Windsor család leszármazottai. Mi több, az utolsó, forradalmak által eltávolított királyok Olaszországban, Romániában, Szerbiában, Bulgáriában és Görögországban is, mind ugyanannak a családnak a leszármazottai. (az Árpád-házi magyar királyok mai ismereteink szerint más eredetűek). Egyes források szerint ugyanezen a szinten vannak még nagyon befolyásos emberek, akiknek nem ismerős az azonossága.

A 2-ik szint- a 13 család tanácsa

A második szinten az úgynevezett ,,Fekete arisztokrácia” van, összesen a világ leggazdagabb 13 családja, (Astor, Bundy, Collins, DuPont, Freeman, Kennedy, Li, Onassis, Reynolds, Rockefeller, Rothschild, Russell és Van Duyn).

Ezen családok tagjai foglalják el jelenleg a legmagasabb méltóságokat, mind nagyon gazdagok és a ,,törvények felett állnak”. Mindezek ellenére, egyikük sem jelenik meg soha a világ tudomására hozott leggazdagabb emberek toplistáján. A teljes egészében általuk ellenőrzött média azt tálalja elénk, hogy Bill Gates a leggazdagabb az 54 milliárd dollárjával, vagy a mexikói Carlos Slim Helú a 74 milliárdjával. A valóságban ezek a milliárdosok még a közelébe sem tudnak menni Sir Evelyn de Rothschildnak (Rothschild dinasztia), amelyik vagyona 500 trillió dollár (a világ vagyonának több mint a fele!!!).

A 3-ik szint – a 300-ak bizottsága

A 300-ak bizottsága (Olimpiaiaknak is nevezik), amelyet 1727-ben alapított a brit arisztokrácia és a legerősebb ,,alcsaládokból” áll. Ez a bizottság közvetlenül koordinálja a világ nagyon sok intézményét és szervezetét, irányítása alatt van a: Trilaterális Bizottság, a Külkapcsolatok Tanácsa (Counsil on Foreign Relations), Bilderberg-csoport, a Kerekasztal (Round Table), British Petroleum, a ,,Koponya és Csontok Rendje” (Order of Skull and Bones), a Royal Dutch Shell, a Szocialista Internationálé, az Egyetemes Szabadkőművesség, a Magna Mater Rend, az Egyetemes Cionizmus, az Egyházak Világtanácsa, a Templomos Lovagok Rendje, az API (American Press Institute), a Brit Királyi Társaság, Harvard Egyetem, a Nemzetközi Kábítószer-ellenőrző Testület, NATO, Nemzetközi Vöröskereszt, Priceton Egyetem, Világbank, American Express, Citibank, Credit Suisse, stb.

A 4-ik szint – a vezérlő központ

Ezen a szinten 6 képződmény van, amelyek a globális vezérlőközpontot képezik: a Trilaterális Bizottság, a Külkapcsolatok Tanácsa, a Bilderberg-csoport, a Római Klub, az ENSZ és a Királyi Külügyi Intézet (Royal Institute of International Affairs). Az egészet egy csokorba fogja a Kerekasztal (Round Table), amelyet a brit Cecil Rhodes alapított és egy olyan komplex struktúra, amelyről Dr. Coleman azt mondta: ,,a Kerekasztal egy olyan bonyolult, cégekből, intézetekből, bankokból, tanügyi intézményekből álló képződmény, amelynek a megértéséhez a legmagasabb képzettséggel rendelkező egyénekből álló csoportnak is legalább egy évre lenne szüksége”.

Az 5-ik szint- a világ pénzügyi ellenőrei

Az összes eszköz, amellyel az Illuminati pénzügyileg ellenőrzi a világ lakosságát, ezen a szinten van: Nemzetközi Valutaalap, Világbank, Nemzeti Bankok, valamint a lakosság adóztatási mechanizmusai. Ez a legördögibb rendszer, amit valaha kitaláltak a lakósság ellenőrzésére: a pénzen keresztüli ellenőrzés.

,,Adjátok a kezembe egy ország pénzkibocsájtási jogát és akkor nem érdekel, ki kormányozza az országot” ismert a híres Rothschild idézet. Ezért egy országot sem a kormányok vagy az elnökök vezetnek, hanem a háttérből azok, akik a pénzt ellenőrzik, éppen ezért van szükségük mindig az IMF ,,gyílkos” tanácsaira. Nem számít, hogy kik és milyen törvényeket alkotnak, mert úgyis az IMF direktíváit kell alkalmazni.

A 6-ik szint – a világ erőforrásainak ellenőrei

Ezen a szinten vannak a nagy nemzetközi korporációk, amelyek a tömeg ellenőrzését az erőforrásokon keresztül valósítják meg. Annak ellenére, hogy a Föld összes erőforrása Isten ajándéka mindenki számára, ma mégis ki vannak sajátítva beteges elmefuttatások mentén. A Földön bárhol, ahol termékeny föld van rögtön megjelennek a Monsanto típusú cégek és azonnal korrumpálják a politikusokat, hogy szabályozzák a termények előállítását és árusítását. Miért? Azért, hogy tönkretegyék a kistermelőket vagy törvénytelenné tegyék a tevékenységüket. Azért, hogy a legártalmatlanabb termelő se tudjon a saját kertjében bármit is termelni a kormány jóváhagyása nélkül. Ezen cégek által nemzetközi szinten megrendelt szabályozások az élelmiszer minőségi és biztonsági előírásaival, az úgynevezett tudományos paraméterek kötelezővé tételével, amelyek után mindenki kell igazodjon, nem akarnak mást, csupán a kistermelők mielőbbi tönkretételét. Mindezt a élelmiszer nagytermelők javára, akik sokat termelnek és rossz minőségűt! A híres-hirhedt Codex Alimentarius nem más, mint ennek a rendszernek a lényege, amelyiknek a megalkotásában több évtízeden át közreműködtek a legnagyobb pénzügyi és politikai érdekképviseletek.

2009. december 31. után, a Román kormány is elkezdte, a többi 165 aláíró állammal együtt (ami a Föld lakosságának szinte a 85 %-a), bevezetni ezt a félelmetes Codex Alimentariust. Egy (fasiszta jellegű) törvényhalmaz, (az AG Farben vezette be) és a nemzetek élelmezésének szabályairól dönt. Több lépcsős bevezetésről szól, a kiindulási pont az, hogy a Föld lakóssága túl nagy, ahhoz, hogy természetes élelemmel el lehessen látni, ezért szükség van a génmódosított, esetleg laboratóriumban előállított, besugárzott és adalékokkal feltöltött terményekre.

A 7-ik szint – a földi népesség ellenőrei

Ezen a szinten azok vannak, akik közvetlen kapcsolatban vannak a tömegekkel.

Az összes felülről jött direktíva itt 4 csatornán van rákényszerítve a tömegekre: egyház, iskola, kormány és média. Gyakorlatilag a világ urai e mögé a paraván (7-es szint) mögé bújnak meg, hogy terveiket véghez vigyék. A tömegeket a vallásuk révén vértezik fel, az iskolarenszerrel (amelyik nem más, mint egy embergyár, ahonnan kikerülő egyéneket az állam saját céljaira használja fel) beidomítják, az állami karhatalommal pedig féken tartják és a médiával aztán, folyamatosan hülyítik, agymosottá alakítják.

Az eredmény egy erő és lelkesedés nélküli tömeg, minden cselekvési és reagálási lehetőség nélkül,

amelyik már képtelen felmérni, hogy mi is történik vele.

A 8-ik szint – a Föld népessége vagy a dolgozó egységek

Vagyis mi mind, a közemberek, a modern kor rabszolgái. A mi életciklusunk behatárolt: születünk, iskolába járunk, dolgozunk az urainknak, fizetünk jó nagy adókat és járulékokat és aztán nyugdíjba megyünk. A nyugdíj lehet, hogy hamarosan el fog tünni ebből a ciklusból, mert ez egyáltalán nem előnyös, se nem hasznos a világ urainak. Érdekes, hogy a nyájból egyesek fel is emelkedhetnek időlegesen felsőbb szintekre, bekerülhetnek kormányhivatalokba, feljuthatnak az 5-ik szintre, bankárrá a Világbanknál vagy az IMF-nél vagy a 4-ik szinten a Római Klubba, de amikor bármelyik a hatalom számára használhatatlanná válik, rögtön visszadobják a lenti nyájba. Az 5, 6 és 7-ik szintekről jönnek a legnagyobb és legdúrvább támadások a tömegek felé. Innen támadják a pénügyi és élelmezési biztonságunkat, a közegészségügyet, a tanügyet, egyházat, kultúrát és a nemzeti önazonosságunkat.

Íme a népmeséinkből jól ismert hétfejű sárkány, a 8-ik szinten mi vagyunk, az esetleges áldozatok, akik folyton Sárkányölő Szent Györgyről álmodozunk, aki hiába jön ma lóháton és dárdával, mert a sárkánynak már kontinentális rakétái és lopakodó bombái vannak a mi kifosztásunkból. A mai Szent György csak repülő csészealjon (UFO-n) jöhet, ha győzni akar.

Magyar Irodalmi Lap

Az Arab Liga elutasítja Izraelt, mint zsidó nemzeti államot

Az Arab Liga a 25. csúcson kiadott közleménye szerint "Kifejezzük a teljeskörű elutasításunkat Izrael zsidó államként való elismerésével kapcsolatban. Elítéljük továbbá Jeruzsálem erőszakos elzsidósítását, a zsidó telepek további építését palesztin területeken, valamint a muszlim és keresztény szent helyek ellen szűnni nem akaró támadásokat és atrocitásokat."

Az Arab Liga 25. csúcsa, Kuwait. Középen Sabah al-Ahmad al-Jaber al-Sabah sejk, kuwaiti emír.

A közlemény közvetlen előzménye, hogy pár hónapja Izrael azzal fenyegetőzött, hogy negatívan avatkozik bele az USA-Palesztina békefolyamatba, ha nem ismerik el a folyamat során Izraelt, mint zsidó nemzeti államot. Ez azért érdekes, mert a zsidók 1948 óta folyamatosan üldözik el a palesztinokat a lakóhelyükről, folyamatosak az atrocitások, a gyilkosságok, a víz és áram kikapcsolása, az erőszakos telepépítések és lakásfoglalások. Mondjuk ki: a palesztinok szervezett kiírtása zajlik, hogy a zsidók életteret nyerjenek.

http://www.hidfo.net/2014/03/26/az-arab-liga-elutasitja-izraelt-mint-zsido-nemzeti-allamot

Atlantista puccsot hárítottak el Venezuelában

Nicolás Maduro, Venezuela elnöke bejelentette, hogy letartóztatták a légierő három tábornokát, akik fegyveres lázadást készítettek elő az országban. A puccs előkészületeit keresztülvágta, hogy az érintettek kapcsolataiból valaki információkat adott át a hatóságoknak. A nyomozás során kiderült, hogy többen közülük személyes kapcsolatban voltak az USA által pénzelt ellenzékkel, ami hónapok óta folytat utcai felforgatást a fővárosban.

Mostanra 35-re növekedett a Caracasban zajló összecsapások halálos áldozatainak száma. Az államfő elmondta, mindezért a tiltakozások szervezőit terheli a felelősség. Akár Ukrajnában, Venezuelában is arra használja az USA az ellenzéket, hogy halálos áldozatokat teremtsen és így előidézze a zavargások tömeges méretet öltését. Eközben az ellenzék a katonai vezetőkkel is kapcsolatokat épít, Hugo Chavez halála óta ez már a sokadik puccskísérlet, ami meghiúsult.

http://www.hidfo.net/2014/03/26/atlantista-puccsot-haritottak-el-venezuelaban

Tárgyalni szeretne a cionista irányítású venezuelai ellenzék

Ramon Avaledo a venezuelai Demokratikus Egység Kerekasztal (tipikus cionista elnevezés) vezetője szeretne tárgyalóasztalhoz ülni Nicolas Maduro jelenlegi elnökkel. "Készek vagyunk egy méltányos tárgyalásra, akár külföldi segítővel is, amely képes közvetíteni, ha szükséges".

A DEK (eredeti nevén MUD, vagyis "sár"...) vezetője amellett, hogy besározza a kormányt, reformokat követel a jelenlegi vezetéstől és azt, hogy kezelje a kialakult válságot (amit ők külföldi pénzekből generálnak). Maduro bolond lenne, ha leülne tárgyalni, mivel ez pontosan a szíriai, vagy éppen ukrajnai forgatókönyvek szerint történik. Most jön az, hogy az ellenzék nagylelkűen és segítőkészen felajánlja a tárgyalásokat, amiből persze ő semmit nem tart be, de a tárgyalások alatt tovább fokozzák a nyomást, és lehetőleg még több halottat igyekeznek produkálni. A világsajtó közben pedig elkezdi terjeszteni azt, hogy micsoda brutális a kormány fellépése, hogy békés (lövöldöző) tüntetőkre támadnak, nem tartják be a megállapodásokat, miközben éppen ők rúgnak fel mindent. Ennek a folyamatnak pedig a vége a totális káosz.

Maduro elnök még nem járta ki az iskolát, ha szóba áll ezekkel az cion-imperialista banditákkal. Venezuela hatalmas eredményeket ért el. Egy olyan országban, ahol az USA hatalma alatt egyszerűen nem voltak kórházak, ma szociálisan az egyik legjobban ellátott dél-amerikai ország, hatalmas munkás vívmányokkal. Ezt az egész szemét bandát egyszerűen el kell zavarni, menjenek az USA-ba demokratát játszani. Tisztában vagyunk vele, hogy a nyugatnak a hatalmas venezuelai olaj készletre fáj a foga. Reméljük mindhiába.

http://www.hidfo.net/2014/03/27/targyalni-szeretne-venezuelai-ellenzek

Egyiptom és Oroszország energetikai szövetséget kötnek

A fenti bejelentést Nikolaj Fjodorov orosz mezőgazdasági miniszter tette a közös Orosz-Egyiptomi Kereskedelmi, Gazdasági, Tudományos és Technológia Bizottság ülésén. Első lépésként közös LNG (liquefied natural gas, cseppfolyósított földgáz) ellátó, szállító és tárolóegységeket építenek. Második lépésben az egyiptomi kormány a Roszatomot kéri fel egy atomerőmű építésére Egyiptom számára. Emellett Kairó szívesen látná még az orosz technológiát és befektetőket az egyiptomi autóiparban is.

Sakhalin-sziget, Sakhalin-1 projekt látképe

Egyiptom jelenleg a világ hatodik legnagyobb LNG expotőre, annak ellenére, hogy ezzel csak 2005-től foglalkozik az ország. Az oroszokkal közös kivitelező a Sakhalin Energy cég, a Sakhalin-2 LNG projekt pedig meglepő módon a Sakhalin-sziget északi partjától 15 km-re fog megvalósulni.

http://www.hidfo.net/2014/03/26/egyiptom-es-oroszorszag-energetikai-szovetseget-kotnek

Mentenék a menthetetlent, úgye ezért kell évtizedekre titkosítani

Az MSZP-közeli vállalkozók tulajdonában lévő Népszava "úgy értesült", hogy Simon Gábornak valójában nincsen is bissau-guineai útlevele. Se hamis, se igazi. Ezt egy "az ügyet jól ismerő forrásra" hivatkozva állítják, aki feltehetőleg Molnár Zsolt, a nemzetbiztonsági bizottság szintén MSZP-s elnöke, ugyanis korábban ő jelentett ki ilyesmit. Ehelyett azonban annyit is mondhatott volna; "a mi kutyánk kölyke, el a kezekkel".

A Népszava ugyanakkor arra is tett utalást, hogy legalább egy fideszes parlamenti képviselő érintett az útlevél-hamisítási ügyben. Nem a szocialisták kizárólagos bűne az adócsalás, sikkasztás, okirat-hamisítás és más, maffiaszerű működések. A demokráciában leszerepelt pártokból akárkit elő lehetne venni. A Simon-ügy valóban a hazai szabadkőműves maffia alaphálózatát érinti, ami egyben az atlantista lobbival is összefonódott. A kérdés csak az, meddig hagyják felgöngyölíteni az ügyet. Lesz-e erejük megakadályozni?

Nem kérdéses, hogy az MSZP felszámolása folyamatban van. Csakhogy emellett a Fidesz felszámolására is történnek előkészületek. A két maffia-érdekkör egymásról fog mindent kitálalni, és a két érdekközösség belháborújában egy nevető harmadik fél kerekedik felül. Akár a rendszerváltást megelőzően a reformkommunisták; a rendszerváltást követő atlantista rezsimben a Fidesz képviseli a mérsékelt atlantista vonalat. A végsőkig elkötelezettek "mentoraikkal" szemben, de már nyitnának a másik nagyhatalom felé. Nem kétséges, hogy miután lezajlik a geopolitikai átmenet, a reformatlantisták is mennek majd a történelem szemétdombjára.

http://www.hidfo.net/2014/03/26/mentenek-menthetetlent

Az amerikai gáz nem ér meg egy háborút Oroszországgal!

Az Egyesült Államoknak igaz barátai vannak Közép- és Kelet-Európában, és szükségük van az amerikai segítségre – jelentette ki az amerikai földgáz exportjának engedélyeztetésével kapcsolatban kedden Washingtonban John Boehner. Obama csatasorba akarja állítani a kelet-közép-európai országokat Oroszországgal szemben, ezért elővették a mézesmadzagot. Ne dőljünk be neki! Az amerikai gáz nem ér meg egy háborút Oroszországgal!

Jakutszk polgármestere területi követelést támaszt az USA-val szemben

Jakutszk polgármestere föladta a leckét az orosz állami vezetésnek. A Távol-keleti város első embere levelet irt Oroszország politikai vezetőinek.

Ajszen Nyikolajev-mint az “Izvesztyija” irja, már el is juttatta levelét Vlagyimir Putyinnak, a Föderációs Tanács szóvivőjének Valentin Matvijenkonak és Szergej Nariskinnek a DUMA szóvivőjének, és hát Szergej Lavrov külügyminiszternek.

A derék polgármester országgyarapitásra adta a fejét, és ötletéhez kéri a cimzettek segitségét is. Történelmi dokumentumok birtokában lévén, elhatározta, hogy vissza kéne kaparintani Oroszország Anyácskának Jelovoj szigetét, amely Alaszka partjai mentén található. És van azon egy pravoszláv templom is. Ami a mai napig is elidegenithetetlen része a PRC-nek, azaz az Orosz Pravoszláv Egyháznak.

Erről az elvitathatatlan tényről árulkodnak azok a dokumentumok, amelyekre egy jakut tudományos expedició bukkant a Juneau-i (Alaszka) történeti könyvtár archivumában.

Dokumentumok azt tanúsitják, hogy a szóban forgó szigetecskét az Orosz Ortodox Egyház mindörökre megkapja, az el-vagy bérbe semmiképpen sem adható. (Mindezek dacára mégis “hozzácsapták” az 1867-es adás-vételhet, amikoris Oroszország eladta az amerikaiaknak Alaszkát és az Aleutákat.)

Ezekre a dokumentumokra hivatkozva adta a fejét a sziget visszaszerzésére Ajszen Nyikolajev jakutszki polgármester, de alaposan megfájditva ötletével a cimzettek fejét.

Szvetlana Zsurova a DUMA nemzetközi kérdésekben illetékes bizottságának helyettes elnöke szerint “Pandora szelencéjét nem kéne talán kinyitni, mert egy veszélyes precedens állhat elő.” Amúgy meg elegánsan “áttolta” az ügyet a külügyre, mondván: ilyen dolgokban az az illetékes. De megjegyezte, hogy “ha belekezdenénk most osztozkodási vitába néhány szigetecske rosszul kivitelezett adásvétele miatt, káoszba vihetnénk a világot”-tudhattuk meg a http://mir-politika.ru irásából

De megtörtént az első javaslat! És lehet, hogy ez még csak a kezdet.

Egymás torkának ugrottak a hiénák!

Zűrzavar, pusztítás és hivataliépület-foglalások tanúi lehetnek nap mint nap az ukránok, akik egyelőre csak reménykedhetnek a rendvédelmi szervek, közte a rendőrség kemény fellépésében.

A kijevi puccsista banditahatalomnak kevés volt egy hónap arra, hogy úrrá legyen a helyzeten. Ennek is köszönhető, hogy a kárpátaljai PSZ (Právij Szektor-Jobb Szektor) tagjai vasárnap lerohanták Viktor Medvedcsuk oroszbarát ukrán politikusnak, Vlagyimir Putyin orosz elnök közeli barátjának és bizalmasának a Vereckei-hágó közelében található hegyi üdülőjét.-tudósit a kárpátaljai ICTV nevű televiziós csatorna. A komplexum elfoglalását a kihívóan viselkedő, az idegen vagyonban magukat gazdákként érző fegyveres aktivisták tettüket azzal indokolták, hogy kijevi vezetőik bízták meg őket a létesítmény őrzésével, jóllehet erről semmilyen dokumentumot sem tudtak felmutatni – emlékeztetett a televízió, amelynek riporterét minden indokolást mellőzve nem engedték be a PSZ fegyveresei az általuk megszállt, nagy kiterjedésű üdülő területére.

A létesítményt fenntartó cég vezetője közölte a csatornával, hogy feljelentést tett a rendőrségen, kérve a magántulajdon védelmének biztosítását, és büntetőeljárás megindítását azok ellen, akik azt megsértették.

A televízió megkeresésére a kárpátaljai rendőrségen elmondták, hogy a magánterületre történő önkényes behatolás bűncselekmény, s házkutatást is csak hatósági szervek végezhetnek. Ugyanakkor a rend őrei arra is emlékeztettek, hogy sok ukrán az álarcos embereket népi bosszúállóknak tekinti, miközben igényli azt, hogy rend legyen, ne anarchia.

A hegyi üdülőtelepen egyszerre több tucat, terepszínű ruhát és golyóálló mellényt viselő, baseballütőkkel, lég-, sőt tűzfegyverekkel felszerelt PSZ hordatag igyekszik érvényesíteni a hatalmát – emlékeztetett a műsor, amely szerint a PSZ tagjai részéről Ukrajna-szerte mindennaposak a rendbontások, sőt utcai tűzpárbajok is előfordulnak közöttük, miközben a rendőrség tehetetlen. A banditák immáron az ország nemzetbiztonságát fenyegetik – vonta le a következtetést az ukrán ICTV csatorna.

Tegnap aztán világossá vált, hogy a kijevi cionfasiszta hatalombirtoklóknál betelitette a poharat a PSZ. Olyannyira, hogy el is határozták: a képbe nem illő Muzicskotól meg kell szabadulni, mert a nyugati finanszirozók számára is vállalhatatlanná vált a Nagy Közös Cél-Oroszország ellen- érdekében még a zsidókkal is együttműködni hajlandó “koordinátor” személye. Le is rendezték-rendőri közreműködéssel. Kijevet lángbaboritotta, a hatalomhoz hozzásegitette őket-nincs rá többé szükség!

Csakhogy hordája részt kér ám a zsákmányból-amihez viszont a kijevi bajnokok foga nem fűlik. Egyre világosabb, hogy egy igencsak véres bandaháború kezdeténél tartunk, ahol a magas felek sorra fogják ritkitani egymás táborát is, miközben ragaszkodnának az ország birtoklásához is. Minden jel arra utal, hogy Ukrajna szerte-de elsősorban is Galiciában-hamarosan komoly zsidóellenes akciók veszik kezdetüket.


http://balrad.wordpress.com/2014/03/26/zurzavar-ukrajnaban/

Szépen, sorban, egymás után! Muzicsko már “befizetett” Következik Jaros…és utána sorban

Leszámolnak a Jobboldali Szektorral

Ukrajna belügyminisztere hivatalosan is bejelentette, hogy letartóztatják a Jobboldali Szektor vezetőit. Tegnapra az ukrán rendőrség egy rajtaütés során meggyilkolta a szervezet nyugat-ukrajnai vezetőjét, azt követően az aktivistáik megfenyegetették a belügyminisztert, hogy rajta fogják megbosszulni a térségi vezető halálát. Arszen Avakov belügyminiszter utasítást adott a Majdan megrohamozására is, a Függetlenség tér ugyanis még mindig a szervezet ellenőrzése alatt van.

A Jobboldali Szektor aktívan részt vett a Kijevben lezajló atlantista hatalomátvételben. A nyugati zsoldosok mellett a szervezet végezte el a piszkosmunka nagy részét. A jobboldal részvétele az utcai harcokban ugyan az államhatalom megdöntéséhez vezetett, de - mint azt már az utcai harcok kezdetekor tudni lehetett - a Jobboldali Szektor csak hasznos-idiótaként vett részt a folyamatban. Az általuk elért eredményeket követően a nyugat kizárólag zsidó vezetőket ültetett a hatalomba, akiket a nyugati országok egyedüli legitim kormányként ismertek el. Hatalomba tették Turcsinovot, Jacenyukot, valamint szabadon engedték a szintén zsidó Timosenkot, aki azonnal be is jelentette, hogy indul az elnökválasztásokon.

Emellett az ipari övezetek élére kinevezett személyeken is látható; ők sem az utcai harcosok közül kerültek ki. (Igor Kolomojszki, és Szergej Taruta - egy izraeli-ukrán kettős állampolgár, és egy "svájci" milliárdos)

A Jobboldali Szektor nyugat-ukrajnai térségi vezetője korábban a csecsen háborúban is felforgató tevékenységet végzett. Saját bevallása szerint minden fronton harcol a zsidók és az oroszok ellen, - ez az oroszellenesség tette lehetővé, hogy a nyugat saját céljaira használja fel. A Kijevben zajló felforgatás alett, egy a Majdanon végrehajtott rajtaütés során a rendőrök bizonyítékot találtak arra, hogy a Jobboldali Szektor és más nacionalista szervezetek nyugatról pénzt kaptak az utcai harcokban részvételért. Külön összegekkel díjazták a rendőröknek komoly sérülést okozó aktivistákat.

A kormány eltávolítását követően azonban a Jobboldali Szektor nem volt hajlandó leadni fegyvereit a frissen beiktatott cionista kormánynak, ennek a két napja meggyilkolt térségi vezető volt a fő hangadója. A kormány most elvarrja a szálakat. Akinek korábban fizettek rendőrverésért és Molotov-koktélok dobálásáért, most a terrorizmus elleni harc jegyében eltávolítják. A belügyminiszter nyilatkozata alátámasztja, hogy a forradalomban eszközként felhasznált csoportokkal sorban le fognak számolni.

Intő jel ez a magyar jobboldal számára is - a nyugat soha nem hagyja elvarratlanul a szálakat. Aki részt vesz a nyugati felforgatásban, a kormányellenes megmozdulásokban, az ne ringassa magát abba a hitbe, hogy támogatással bármit is elérhet, akár a hatalom közelébe juthat. A konszolidáció során kizárólag zsidókat tesznek kormányba, és a "forradalmár" az első, akivel leszámolnak.

http://www.hidfo.net/2014/03/26/leszamolnak-jobboldali-szektorral