
Létezik
egy olyan kritikája a marxizmusnak, amely a demokratizmus alapján állva
utasítja el a kommunizmust és a poszt-kommunizmust. Talán nem túlzás
azt állítani, hogy mind a jelenkor politikai gondolkozásában, mind a
politikai pártokhoz kapcsolódó retorikai szinten meghatározó hangsúllyal
van jelen ez a bírálat. Aki ma a „létező szocializmust” elítéli, az
elsősorban arra szokott hivatkozni, hogy az a gyakorlatban
megvalósíthatatlan utópiának bizonyult, s a retorika ellenére, amely
egyszerre volt humanista és progresszionista, a gyakorlatban
mindenhatóvá tette az államot, ideológiai kényszert alkalmazott,
elnyomta, sőt, nem egy esetben a fizikai kiirtásig elmenően is üldözte
az egyént. Egészen egyszerűen megsértette az „emberi jogokat” azáltal,
hogy az egyént alárendelte az eszmének. Ez a bírálat ugyanakkor
feltételezi, hogy a kommunizmus cinikusan visszaélt a demokráciával (vö.
népi demokrácia), és gyakran egyszerűen csak „a diktatúrának” bélyegzi a
kommunista berendezkedéseket, amellyel szemben az egyetlen elfogadható
alternatíva áll: „a demokrácia.”
Írta: Pető Zoltán.
Kétségkívül
van a fenti érvelésben valami, amely az egészséges értékítélettel bíró,
de felületes szemlélőt könnyedén az egyszerű elfogadására csábíthatja:
végtére is, nem tűnik-e igaznak, hogy hidegháborút a „szabad világ” és
az „sztálini doktrína” vívta meg egymással? Nem győzedelmeskedett-e az
előbbi és bukott el az utóbbi? Nem tűnik-e igaznak, hogy míg a nyugati
típusú világ tiszteletben tartotta az individuális szabadságot, a
lelkiismereti jogokat és utat biztosított az egyén szabad
önérvényesítésének, a „kelet” brutálisan letörte a pluralizmust, állami
megrendelésre szállította a koncepciós pereket, s miközben az ideológiai
terror elviselhetetlen légkörét hozta létre, a jövő látomását az
egyetlen üdvözítő hitnek rendelte alá, amely a történelem végén jön el,
és amelyben az egyén, csupán a „boldog szocialista jövő építőköve” lesz?
Nem
tűnik-e igaznak, hogy azok az országok, amelyek voltak oly
szerencsések, hogy a második világháborút követően nem kerültek a
mindent legázoló szovjet vashenger alá, jelentős gazdasági fejlődést
produkáltak (ennek egyik eklatáns példája Nyugat-Németország),
megőrizték a szabadságot és nem szenvedték el egy terrorisztikus
államrend szörnyűségeit? Talán nem annak köszönhető ez, hogy a keleti
blokk diktatúrájával szemben 1945 és 1989 között világ nyugati féltekén
„valóban demokrácia” volt? Nem azon kellene-e tovább dolgozni, hogy a
világ tovább menjen ezen az úton, és egyre fokozottabb mértékben
juttassa érvényre a demokratizmus alapelveit, kiterjesztve azt az élet
egyre több területére, elvégre nem mondhatjuk-e azt, hogy valami minél
inkább demokratikus, annál inkább megfelel az „európai normáknak”
egyszóval az egyetlen iránynak, amely felé a történelem, társadalom és
gazdaság folyamatai mutatnak?
Ez
a megkülönböztetés azonban rögvest nem tűnik ennyire banálisnak, ha
például tekintetbe vesszük azt a tényt, hogy az 1935-ös sztálini
alkotmány papíron éppenséggel sokkal demokratikusabb volt, mint az USA
alkotmánya, és a nyugat marxista érzelmű entellektüeljei évtizedeken
keresztül jogosan hivatkozhattak arra, hogy a szovjet doktrína
radikálisabban valósította meg lényegében ugyanazt a programot, amelyet a
demokratizmus 1789-et követően kitűzött magának. A radikális baloldal
szerint el kellene ismerni, hogy ahol a marxizmus uralomra jutott,
kisebb ellenállással hozták létre a tabula rasat, és sokkal rövidebb idő
alatt, sokkal nagyobb eredményeket értek el a „reakciós maradványok”
kigyomlálásában, a „haladás” biztosításában, például a technikai
színvonal gyors emelésének tekintetében, a gazdasági egyenlőség
megteremtésében, a mezőgazdaság kollektivizálásában (a nagybirtok elleni
harcban) vagy az „obskúrus világnézetek” (értsd: vallások) elleni
küzdelemben. A marxizmus lényege szerint progresszív volt, és egyetlen
harcot sem lehet megvívni áldozatok nélkül – vagyis ahol fát vágnak, ott
hull a forgács is. A dolog úgy áll, hogy a haladás talaján állva
éppenséggel nem könnyű vitába szállni ezzel az érveléssel.
A
XIX. század elejének egyik szocialista mottója az volt, hogy „a jogok
egyenlősége mit sem ér, ha a létfeltételek egyenlőtlenek,” s a
létfeltételek egyenlőségét (vagyis a suum cuique arisztokratikus elvének
tagadását), a kommunizmus biztosan nagyobb hatásfokkal valósította meg a
nyugati típusú demokráciánál. Az állami konfiskálásokkal, a gazdagok, a
nemesek, a „kulákok” és más „osztályidegen” elemek üldözésével, az
előjogok ellen indított általános hadjárattal a marxizmus kétségkívül
messzebb ment, mint a liberális-kapitalista demokrácia, amely a
marxisták szerint lépten-nyomon kompromisszumokat volt kénytelen kötni a
reakcióval. A nyugati világban, még a második, de különösen az első
világháborút megelőzően volt valamelyes befolyása a hagyományos
eliteknek, a „burzsoáziának”, a papságnak, az arisztokráciának és több
helyen a királyság intézménye is fennmaradt (még tehetetlenségre
kárhoztatva is valódi botránykő a marxisták szemében!). Az egyenlőség
megvalósításának útjába tehát számos olyan akadályt gördítettek,
amelyeket csak erőszakosan, és radikális módon lehetett eltávolítani.
Ha
a dolgokat tágabb eszme- és társadalomtörténeti kontextusban
vizsgáljuk, akkor valóban elmondhatjuk, hogy a lényeget tekintve mind a
kelet mind a nyugat ugyanarra törekedett, csak különböző eszközökkel:
hogy a rendekre és osztályokra tagozódó társadalmat lebontsa, és az
egyenlőséget megteremtse, és létrehozzon valamit, amely esszenciális
értelemben nem ismeri el többé azt, amelyen a korábbi, nem demokratikus
és nem szocialista társadalmak alapultak: a hierarchia társadalmi
valóságát. E nézőpontból a különbség mindössze annyi, hogy a marxizmus a
francia forradalom radikális-jakobinus örökségét vitte tovább, míg a
nem marxista demokratizmus megállt valahol a girondizmus közelében. De
az alapvető eszmék, premisszák és értékek tekintetében nem beszélhetünk
arról, hogy itt antitézisekkel állnánk szemben, és, hogy a „szabad
világ” szabadsága olyan, amely végső soron idegen volna a marxista
nézőponttól. Mindkét doktrína egyik legfontosabb hivatkozási alapja a
francia forradalom volt, egy történelmi esemény, amelynek mélyén
egyrészt felfedezhetjük a „távolság pátosza” (Nietzsche) ellenében
érzett plebejus gyökerű ressentimententet, másrészt pedig egy mindenre
kiterjedő és fundamentális utópizmust, amely annyira el van telve az
emberi természet iránti vaksággal, hogy elég bölcsnek gondolja a common
man-t arra, hogy a szuverenitás nehéz terhét a vállaira helyezze. Mintha
a „paradicsomból való kiűzetés” gondolata, és a corruptio optimi
pessima, amely oly szervesen beépült a nyugat hagyományába, hogy
Hésziodoszon át a Bibliáig visszhangokat vet és óvatosságra int, nem
lenne más, csupán az érdekvezérelt arisztokrácia és a mindenkori papi
kaszt összeesküvése a „bölcs tömegek” féken tartása érdekében, nehogy
véletlenül „kezükbe vegyék a saját sorsuk irányítását.” Hiszen „senki
sem más!” – íme a cinikusok realizmusa, vagyis a „haladó értelmiség”
örök vesszőparipája.
A
francia forradalom nem megteremtette, hanem visszahozta a demokráciát,
egy meglehetősen primitív társadalmi-politikai doktrínát, amelyet az
emberiség mindig is ismert, de az ókori Hellász, és a törzsi demokráciák
bizonyos kísérletei után úgy tűnt mintegy kiküszöbölt. [1] Köztudott,
hogy a demokratizmus, vagyis a demokrácia ideológiává tétele a
történelem folyamán időről-időre felütötte fejét, Athénban éppúgy, mint
bizonyos középkori eretnekmozgalmakban, [2] vagy a Tábor-hegyen, a
huszita háborúk alatt és Cromwell Angliájában, s örökké velünk is marad,
amennyiben nem tagadjuk, hogy az emberi természet lényegéhez tartozik
egy ösztön, amely azt sugallja, hogy az ember more alike than unlike,
és, hogy „minden szentnek maga felé hajlik a keze,” ezért minden
arisztokrácia illegitim. [3]
Talán
nem túlzás azt állítani, hogy a demokratizmus és a kommunizmus esetében
lényegében ugyanannak a forradalmi programnak a több szintű
megvalósításáról van szó, amely lényegét tekintve maga nem más, mint a
progresszió ideájának (utópizmusának?), két különböző vetülete, olyan
szemlélet, amely azt feltételezi, hogy a történelemnek iránya van, és az
emberiség „halad.” E nézetrendszerben persze a haladás a történelem
rejtett törvénye, amely mindenütt megmutatkozik a biológiai szférától
(spontán evolúció), a történelmen át (a társadalmi formák fejlődése), a
gazdaságban (cserekereskedelemtől a fejlett pénzgazdálkodásig
szocialista vagy kapitalista formában), vagy a természettudományok
területén. E paradigmák megegyeznek abban is, hogy materialisták, és
végső soron éppen ez a materializmus az, amely a haladás-elméletet
megalapozza: a szelleminek, mint az anyagitól független valóságnak a
tagadásával ugyanis igazolhatóvá válik az anyagi akkumuláció mindenek
feletti fontosságának tételezése, és a technikai értelmű fejlettség,
vagyis a „jólét” mérhetővé vált az anyagi felhalmozás mértékétől
függően. A materializmus bensőséges kapcsolatban van az egalitarizmus
eszméjével, amely a progresszizmus minden formáját áthatja: az anyagot
alkotó atomok egyszerre „egyenlőek” és „oszthatatlanok” s minden további
struktúra belőlük építhető fel, bontható ki. A materializmus szerint
tehát, amennyiben az érzékelés számára megjelenő világot alkotóelemeire
bontanánk, olyan végső elemeket találnánk, amelyek egyelőek, és nincs
ontológiai értelemben hierarchikus viszony közöttük. Habár a
materializmus csak a kommunista típusú rezsimekben lett hivatalosan is
államvallás, nyugaton vagy az „emberi jogok vallása” vagy egyfajta
világnézettelenség uralkodott: mindkettő szervesen kapcsolódik a francia
felvilágosodás metafizika-ellenes törekvéseihez.
Egy
„progresszív” gondolkodású személy mindazonáltal joggal kérdezhetné
tőlünk: vajon nem egy valóban csodálatos cél-e az elnyomottságból fakadó
szenvedés ellen küzdeni, s ezzel együtt nem utópikus dolog-e azt hinni,
hogy a változás természetes folyamata megakadályozható? Minderre azt
válaszolhatnánk, hogy ha a társadalomban megjelenő, vagy inkább
„tükröződő” hierarchia puszta ténye jelentené az elnyomatás forrását,
akkor már eleve azt kellene feltételeznünk, hogy a világban minden egyes
elem egyenrangú, és a társadalmi hierarchia ab ovo ez okból kifolyólag
természetellenes képződmény. Ha azt mondjuk, hogy aranynak végső soron
éppen ugyanolyan értéke van, mint a vasnak vagy a kőnek, ennek
analógiájára az embert is elképzelhetjük, mint a semmi felől a semmi
felé tartó evolúciónak egy véletlenszerű állomását („zsákutcáját”),
amely nem rendelkezik különösebben kiemelkedő állapottal a létezők
között. Amennyiben azonban a dolgokat minőségi, és nem pusztán
mennyiségi alapon szemléljük, ez az érvelés elfogadhatatlannak tűnik.
Nem csupán azért, mert még a legelemibb megfigyelés is azt bizonyítja,
hogy akár a molekuláris szintekig lemenően, mindenütt szerves és
hierarchikus kapcsolatokat lehet felfedezni a természetben, vagy, hogy a
létezés határozottan szintekre tagolódik, hanem azért is, mert a
mindennapi életében valójában senki sem cselekszik az egyenlőség
elveinek megfelelően. Senki sem tekinti például egyenrangúnak az aranyat
és a vasat, vagy azt, aki tud, azzal, aki nem tud. (Például egy munkára
való alkalmasság elbírálása esetében.) Képmutatás, vagy a tényeknek
való határozott ellentmondás nélkül azt sem mondhatjuk ki továbbá, hogy
az ember és ember közötti differenciálás végső soron értelmetlen vagy
„erkölcstelen” dolog lenne. Kétségkívül képesnek kell lennünk arra, hogy
meglássuk az esszenciális értékbeli különbséget egy ember, egy állat és
egy homokszem között, [3] a rangsort, amelynek önmagában még semmiféle
pejoratív jelentése nincs, s éppígy az általános „emberi méltóság”
megsértése nélkül nem feltételezhetjük azt sem, hogy a puszta emberi
mivolt feljogosít arra, hogy mindenkit „ugyanolyanként” kezeljünk,
amennyiben el szeretnénk kerülni azt az abszurditást, hogy
Arisztotelészt egy szintre helyezzük Kleónnal a demagóggal (vagy mondjuk
Krisztust Júdással).
Ahogyan Othmar Spann írja:
„[…]
"Egyenlősége mindannak, ami emberi arcot visel” – ha közelebbről
megvizsgáljuk, csupán annyit jelenthet: „végtére is mindannyian emberek
vagyunk, emberek, akik egyenlő mértékben felelnek a legfőbb erkölcsi és
isteni törvény előtt.” De mi is rejlik eme egyenlőségben, mely
alacsonyabb és magasabb rendűre, szegényre és gazdagra, kicsire és
nagyra egyaránt érvényes? Csupán annyi, hogy az emberi méltóság
mindenkit megillet, bűnözőt és szentet, zsenit és egyszerűt egyaránt.
(…) Ez viszont semmi esetre sem jelenti azt, hogy egyenlő emberek
lennének, ahogy azt sem, hogy egyenlő mértékben lennének emberek, hiszen
a bűnöző a szenthez képest kisebb részben ember és nagyobb részben
állat. A bűnözőben az embert tisztelni jó és helyénvaló, azonban nem
helyes ugyanolyan mértékben tisztelni, mint a szentet. Hiszen egy ilyen
egyenlőség éppen az emberi méltóságot sértené!” [4]
Mindezzel
együtt elmondhatjuk, hogy egy nem demokratikus és nem szocialisztikus
társadalomban éppenséggel arra törekedtek, hogy a társadalmi rendek a
funkciójuknak megfelelően működjenek, miközben azt is feltételezték,
hogy a születések vonala nem a véletlen következménye, hanem többnyire
követi a szellemi és magasabb értelemben felfogott személy benső
karakterét és „természetét,” amely éppen egy ilyen, és nem egy másmilyen
családban akart megszületni. A rangbeli különbségek mindazonáltal
elsősorban nem is a rendek, hanem a személyek között voltak találhatóak:
egy dolgát rosszul végző király kétségkívül alacsonyabb rendűnek
számított, mint egy kiváló mesterember, míg a nemesség, polgárság és a
„parasztság” sokkal inkább a funkció, mintsem az érték szerinti
elkülönítést jelentett. A régiek számára szinte teljesen ismeretlen volt
a self made man eszméje, ugyanakkor minden korból hozhatunk példákat
arra, hogy rabszolgákból császár vált, vagy, hogy a társadalmi
hierarchia élén helyet foglaló elemek kíméletlen bukásnak estek
áldozatul.
Amennyiben
tehát az aranyat jobban értékeljük a vasnál, az egyenlőség, vagyis a
„változás” folyamatában, amely a legtöbb esetben a kisebb ellenállás
irányába tartó kiegyenlítődés (nivelláció), lehetséges egyfajta
dezintegrációt és entrópiát is felfedezni, valami olyasmit, amely a
természetben létrejövő fokozatokat mesterséges szintezéssel szeretné
eltűntetni, s ez egy olyan jel, amely az élő szervezetben elsősorban a
halál és nem pedig az élet ismérve.
Meg
kell jegyeznünk továbbá, hogy a demokrácia és a kommunizmus hasonlóan
utópikus karakterűek, amennyiben tagadják az ember sajátos
elhivatottságát, és a „saját természet” szerinti létmódot. Marx ezt egy
helyen kifejezett élességgel így fogalmazza meg:
„[…]
A megvalósult kommunista társadalomban az ember nem lenne a cselekvés
egy bizonyos területére kényszerítve, hanem minden területen
fejleszthetné magát, ahol a társadalom szabályozza a közös termelést, és
lehetővé teszi számára, hogy ma ezt csinálja, holnap meg azt, hogy
reggel vadásszon, délben halásszon, némi munkát végezzen az állatok
körül este, irodalmi kritikát végezzen az ebédek után, anélkül, hogy
elkötelezze magát amellett, hogy valaha is vadásszá, halásszá, juhásszá
vagy kritikussá váljon.” [5]
Az
ideális kommunista társadalomban megvalósuló egyenlőség tehát
előfeltételezné, hogy egy bizonyos személy mindenki másnak a munkáját is
képes legyen elvégezni, mert csak ekkor lehet valójában szabad, ahogy a
demokráciában is elméletileg „mindenki alkalmas mindenre.” Elméletileg,
bárkiből lehetne a köztársaság elnöke, ehhez nem szükséges semmiféle
különleges kvalifikáció, a születés kiválósága, inherens rang, a tudás, a
képességekben és a cselekvésben megmutatkozó nagyszerűség, tehetség,
egyszóval semmi, amely az arctalan tömeg szürkesége felé emelne. A
demokráciában elnöknek lenni, csupán egy olyan pozíció, mint minden
„dolgozó emberé,” csupán jókor kell lenni jó helyen, és leginkább: a
„jó” pártba tartozni, és végső soron ez az egyetlen tényező, ami végül
is döntő.

Mondják,
hogy a kommunizmus kollektivizmusával szemben áll a demokrácia
individualizmusa, de nem nyilvánvaló-e a mélyre hatoló tekintet számára,
hogy az, amit ma individualizmus alatt értenek, csupán a kollektivizmus
másik oldala, s egyáltalán, elképzelhető sem lenne az egyik a másik
nélkül? Már de Tocqueville számára is feltűnő volt a születőben levő
demokrácia aperszonalizmusa, hiszen az egyenlőség alapelve nem az
egyszeriséget és kiemelkedőséget, vagyis a személyiséget, hanem a
demokratikus értelemben felfogott felcserélhetőséget erősítette a
„mindenki alkalmas mindenre” elvének értelmében.
A
progresszív utópizmus legmélyebb szintje az emberi természetre irányul,
a tényekkel és lehetőségekkel mit sem törődve az emberi létező
végtelenbe vetített formálhatósága mellett tesz hitet: az elme az üres
lap, s csak rajtunk (a társadalmon, de még inkább az államon) múlik az,
hogy éppenséggel mit írunk fel erre a lapra. Mindez természetesen csak
úgy lehetséges, ha határozottan antiplatonikus álláspontra helyezkedünk,
tagadunk mindenféle innátizmust, és Feuerbach-al együtt azt mondjuk:
Der Mensch ist was er isst – Az ember az, amit megeszik. Ebből a
meggyőződésből fakad a progresszív rendszerekben az oktatásnak
tulajdonított kiemelkedő jelentőség is, amely legyen bár „szocialista
nevelés” vagy „demokráciára való oktatás” mindkét esetben a XIX. század
pozitivizmusának holttestéből való táplálkozás.
A
progresszív utópiák természetesen nem hoztak létre sem
államnélküliséget, sem egyenlőséget, sőt az állam szerepe (amely
Nietzsche szerint a „leghidegebb szörnyeteg”) az utóbbi
kétszáz-kétszázötven év folyamán egyre fokozottabb mértékben növekedett.
Az élet technikai feltételeinek általános bonyolultabbá válása egyre
több és több terület szabályozását tette szükségessé, az állam pedig, az
élet egyre több területét vonta a hatáskörébe, vagyis éppenséggel az
államtól való emancipációt (amely mindig is a progresszívek egyik
deklarált célja volt) szüntette meg, ami addig még bizonyos mértékben
fennállt. Hasonlóan igaznak tűnik ez a szellemi értelemben vett
függetlenség fokozott hiányára is, hiszen az „emancipációnak”
éppenséggel nem kedvez napjainkban a modern tömegoktatás és a tömegmédia
közege, amely mindenek előtt a vélemények bizonyos preformálását hajtja
végre, mintegy beleverve az emberbe bizonyos vélekedéseket és bizonyos
előítéleteket, attól függően, hogy éppen mi a többség aktuálisan
uralkodó világnézete. Az ember minél többet, és minél kizárólagosabban
hall valamit, annál hajlamosabb azt elhinni, anélkül hogy a dolgok
mélyebb, a hagyományban gyökerező szemléletét magáévá téve, szüntelen
revíziót és kritikát gyakorolna fölöttük, s éppen ez az elv az, amelyre a
mindent elárasztó reklámok hatásmechanizmusa is irányul; a befolyásolás
gépezete általánosságban az ember legalacsonyabb rendű szükségleteit
célozza meg, ahogyan a pártpropaganda is a legegyszerűbb és legbutább
üzenetekkel lép fel, már-már a választók bizonyos mértékű debilitását
feltételezve. A dolog azonban úgy áll, hogy korunk uralkodó eszméje nem
is a világnézet, hanem a világnézettelenség világnézete, ahogy a végső
analízisben már maga az utópia is tartalom nélkülivé válik: nem érdekes
különösebben, hogy a nép valóban uralkodik-e, amennyiben a kenyér és
cirkusz biztosítva van.
Mivel
valóságos irányítókra, akik a rendszer adminisztrációját ellátják,
minden helyzetben szükség van, s miután a demokratikus és szocialista
forradalmak elpusztították a korábbi, arisztokratikus elveken nyugvó
rezsimeket, természetszerűen maguk is kitermeltek a saját elitjüket,
ahogyan a kiválasztódási folyamatok, amelyek a társadalmak életét
szabályozzák, a rezsimváltások dacára zavartalanul tovább működnek. Ez
az elit persze már semmilyen tekintetben nem nevezhető
arisztokratikusnak, sokkal inkább egy oligarchia, vagyis egy
arisztotelészi értelemben vett „romlott arisztokrácia” vonásait viseli
magán. A XX. század első negyedében Wilfredo Pareto és Gaetano Mosca
fogalmazták meg az „oligarchia vastörvényét”: minden társadalmi formát
oligarchikus karakterű elemek uralnak, és ami a történelem folyamán
bekövetkezik, az tulajdonképpen nem más, mint ezeknek az eliteknek a
körforgása. Az elit lehet, éppenséggel „jobb” vagy „rosszabb” de a nép
semmilyen körülmények között sem uralkodik. Az állami adminisztráció
karaktere minden helyzetben szükségessé teszi az alá- és fölérendeltségi
viszonyok létrehozását, és az irányító személyek kitermelését, már azon
egyszerű okból kifolyólag is, hogy szakmai tekintetben hozzáértők
nélkül lehetetlen irányítani és kézben tartani a dolgokat, különösen
akkor, ha mindez oly sokféle irányú specializációt tesz szükségessé,
mint amilyen a modern állam technikai apparátusa, és – az ellenkező
előjelű hitekkel szemben – a napnál világosabb, hogy nem mindenki
alkalmas mindenre. A marxi megfogalmazással ellentétben, úgy tűnik, hogy
éppenséggel az egyre szűkebb és szűkebb specializáció útja az, amely a
demokratikus ember számára nyitottá vált, a fragmentáció és
szakterületekre való betagozódás az egész szinoptikus és univerzális
szemléletének hiányával párosulva.

A
demokratizmus hívei, a kommunizmus „demokratikus szocialista” alapon
álló kritikusaihoz hasonlóan, előszeretettel hangoztatták, hogy a
kommunizmusban valójában nem következett be a munkáshatalom, hanem a
funkcionáriusok és a mindenható párt által delegált különböző
rendű-rangú komisszárok uralkodtak. Ez kétségkívül igaz, azonban nem
jelenti azt, hogy ha a munkáshatalom valóban bekövetkezett volna, a
kommunizmust valamiféle pozitívabb karakterrel kellene felruháznunk,
ugyanis a kommunizmus szörnyűségei egyáltalán nem a rendszer
„elitisztikus” karakterű adminisztrációjából fakadtak. A kommunizmusban a
néppel négy évente kötelezően megszavaztatták a regnáló oligarchiát,
hogy az elviekben népszuverenitásra helyezkedő rendszer „demokratikus
alapjai” a látszat szerint ne sérüljenek.
De
tévednénk, ha azt gondolnánk, hogy a „nép” inkább uralkodik a nem
kommunista oligarchiák által uralt demokráciákban. A „nép” itt éppúgy
nem kovácsa a kormányzat döntéseinek, mint más kormányformákban; illúzió
volna azt hinni, hogy az állam egyszeri polgárai itt nagyobb
befolyással bírnak a Realpolitik mindenkori alakítására. Az uralkodó
párt kiválasztása, amely a választási folyamatok tárgya, a lényeget
tekintve semmiféle valóságos szabadságot nem jelent. Már a választás
folyamatban sem jelenik meg valóságos szabadság, amennyiben nem
szeretnénk ironikus módon szabadságnak bélyegezni a mások által már
eleve felkínáltak közötti választás „szabad” lehetőségét, és amely
egyrészt nem biztosítja, hogy az egyén a kínálkozó lehetőségek szűk
spektrumát elutasítva valami újat teremtsen (amely valóban szabad tett
volna), de nem tartalmazza még a valóságos önkormányzás elvét sem. Az
egyén szempontjából jóformán semmi sem változik meg az oligarchiák
négy-nyolc (vagy akárhány) évenkénti cseréjével, az egyén életére –
például a valóságos autarkia fokára nézve – valóban kihatással bíró
cselekvések ugyanis nem ezen a szinten dőlnek el.
Ez
az illúzió azonban elég tartós és elég jól hangzó ahhoz, hogy a
szabadság, a függetlenség és az önkormányzás valamiféle látszatát hozza
létre az emberi elmében; az, hogy a politikusok civilként és „mindennapi
emberekként” jelennek meg a közmédiában kielégítő látványt (elsősorban
látványt vagyis látványosságot) nyújt Mr. Everyman számára: lám ő sem
más! Minél többször találkozik szembe egy adott jelölt képével az utca
embere, minél egyszerűbb és banálisabb a hozzá társított üzenet, annál
valószínűbb, hogy végül is rá szavaz. Mindez egy olyan alapvető emberi
ösztönre hat, amelyet Erik von Kuehnelt-Leddihn „identitarizmusnak”
nevez, [6] amely a végső soron nem más, mint a csorda iránti ösztön és a
kiváló, az aristoi, a „más” irányában megnyilvánuló ellenszenv. Az
ember, akiben az identitarizmus eljutott a lehetséges maximumig dühödten
tagad mindent, ami nálánál magasabbnak mutatkozik, a politikai
rezsimek, amelyek az identitarizmusra épülnek a több és a magasabb
iránti ellenszenvből táplálkoznak. „Szegény vagyok, mert ő gazdag”
mondja Mr. Everyman, és az ügyes demagóg kezében a politikai siker
kulcsa az irigység mozgósítása lesz.
Ahogyan
a kommunizmusban nem a proletariátus, úgy a demokráciában kétségtelenül
nem a „nép” uralkodik. Vajon nem kellene-e végleg az utópiák körébe
utalni az olyan politikai elképzeléseket, amelyek megvalósíthatatlan
előfeltevésekre épülnek, s tragikus naivitással viseltetnek az emberi
természet vonatkozásában, egyszerre túlértékelve az átlagember morális
és intellektuális kvalitásait (rousseauizmus), ugyanakkor aláértékelve
az emberi diverzitás mértékét? Az utópia amely automatikusan és mintegy a
történelem végén következik be, egy morális javulást, és egy
törvényszerű haladást feltételez, amelyben így vagy úgy, de a „nagy
happy end”-ben jelentkezik. Lehet, hogy a progresszívek számára nem
lenne fölösleges azon is elgondolkozni, hogy mi van akkor, ha a happy
end végül elmarad?
JEGYZETEK:
[1] Vö. Disraeli ismert kijelentésével, amely szerint a civilizált társadalom számára a monarchikus forma a legmegfelelőbb.
[2]
Különösen a Wycliff-t követő angliai lollardoknál, a valdenseknél és
legabszurdabb mértékben, az ú.n. “adamitáknál”, akik annyira
ragaszkodtak az egyenlőség alapelvéhez, hogy éppenséggel ruhát sem
viseltek.
[3]
Különös, hogy a demokrácia egyszerre alapul az ember naiv és cinikus
szemléletén, amennyiben egyszerre feltételezi az önkormányzáshoz
szükséges inherens bölcsességét, és azt hogy amint hatalmat kap a
kezébe, azt kizárólag a saját előnyére és mások kárára fogja használni.
Vö. Oliver Wendel Holmes mondásával, aki nem tulajdonított különböző
értéket egy embernek, mint egy páviánnak vagy egy homkszemnek. (Holmes
az Egyesült Államok ügyésze volt.) Lásd: EKL. Leftism: From de Sade and
Marx to Hitler and Marcuse. AIIRLINGTON HOUSE·PUBLISHERS. New York,
1974. 206.
[4] Othmar Spann: A társadalmi igazságosságról az univerzalizmus fényében. In.: Ars Naturae II. évfolyam. 3-4. Szám 154-167. p.
[5] Idézi EKL. i.m. 126. o.
Várhegyi Kálmán gyűjtése