2009. április 30., csütörtök

A Balkán országai magukra maradtak

A vér felszáradt, a drámák a könyvekbe kerültek
A Balkán országai nem sok embert érdekelnek. Úgy tűnik, a vér felszáradt és drámáik már csak a történelemkönyvek számára témák - írja a Le Monde hasábjain Piotr Smolar, a térség szakértője. Véleménye szerint ennek persze örülni is lehet, lehet méltatni a normalizálást és el lehet sorolni, milyen reális haladást értek el ezek az országok az 1990-es évek háborúi óta. De aggódni is lehet amiatt, hogy a nemzetközi közösség ébersége csökkent ezzel az övezettel kapcsolatban, amely Európa közepébe ékelődik be és EU-tagságra törekszik.
A térség betegségei nem mai keletűek: burjánzó nacionalizmus, többé-kevésbé félkész államok, lezáratlan területi konfliktusok, konzervatív reflexeikbe belemerevedett elitek. Mindehhez járul a gazdasági válság, amely sérülékenyebbé teszi az angolkóros társadalmi alakulatokat.
Az európai vezetők ebben a helyzetben azt igénylik a térség országaitól, hogy ne szüntelenül Brüsszeltől várják a megoldást, maguk tegyék meg azt, ami elvárható. Ez volt Pierre Mirel április 21-i üzenetének lényege. Az Európai Bizottságnak a nyugat-balkáni bővítésért felelős igazgatója egy konferencián fejtette ki nézeteit. „Először az eliteknek kell túllépniük a nézeteltéréseiken. Bátor vezetőkre van szükség." Más szavakkal az üzenetet abban is össze lehet foglalni, hogy „segíts magadon és Európa is megsegít".
Az önálló felelősségvállalásra irányuló bíztatásnak azonban megvannak a maga korlátai. Az EU és az Egyesült Államok pénze és politikai súlya továbbra is nélkülözhetetlen a regionális stabilitáshoz. 2008 októberének végén Bosznia két alapos ismerője figyelmeztetett a veszélyekre. Az egyik az amerikai Richard Holbrooke, az 1995 évi daytoni megállapodás építésze, a másik a brit Paddy Ashdown, a volt boszniai főmegbizott (2002-2006). Kifejtve, hogy „a romboló dinamika gyorsulóban van" és hogy „erősödik a bosnyák és a horvát nacionalizmus", a két diplomata sajnálatának adott hangot amiatt, hogy a Bush-kormányzat érdektelenséget tanúsít a térség iránt és hogy az EU-nak sincs koherens balkáni stratégiája. Egyelőre az Obama-adminisztráció sem mutatott élénkebb érdeklődést a Balkán iránt, amely oly messze fekszik a nagy Pakisztán-Afganisztán-Irán tengelytől.
Az EU belső megosztottsága és balkáni akciójának kétértelműségei tovább bonyolítják a helyzetet. Koszovóban a riasztó előrejelzések ellenére a függetlenség nem vezetett súlyosabb zavarokra. Mindazonáltal, az EU öt országa nem hajlandó elismerni. Ezen túlmenően a nemzetközi jelenlét formája problematikus. Az ENSZ-misszió, a Minuk 2008-ben átalakítás tárgya volt, az EU vette át a kormányrudat. Kialakította az Eulex missziót, amelynek a vámügyi, a rendőrségi és igazságügyi tevékenység helyi hiányosságait kell pótolnia. A technikai jellegűnek feltüntetett misszió a valóságban egy szuverén állam jogköreit gyakorolja: a határellenőrzést, a törvény végrehajtását.   
Koszovó lélegeztető gépen marad tehát. Függetlenségét a Nemzetközi Bíróságon Szerbia kétségbe vonja. Szerbia ugyanakkor Európában szeretné látni a jövőjét és együttműködik a hágai nemzetközi törvényszékkel; ám ugyanakkor nem hajlandó tudomásul venni a szerb Koszovó elvesztését. Horvátország, úgy tűnik, nagyobb utat tett meg, de a csatlakozási tárgyalásokat blokkolja Szlovéniával való régebbi határkonfliktusa. Belépése az EU-ba még néhány évig nem várható. Mindez jól mutatja, milyen távolinak látszik a balkáni országok egészének integrációja.
A kimerültség általános. A térség népeiben az a benyomás alakult ki, hogy az EU mind szigorúbb követelményeit lehetetlen teljesíteni. A Huszonhetek körében a „bővítés-fáradtság" hangulata uralkodott el - a kifejezés azt követően jelent meg, hogy a franciák és a németek népszavazáson utasították el az alkotmányos szerződést.
Az európai vezetőkben kialakult az a meggyőződés, hogy az abszorpciós kapacitás nem bővíthető. Tíz új tagállam belépése 2004-ben felforgatta a belső egyensúlyt. Az intézményes adaptáció továbbra is várat magára. Az EU történelmi magja ellenségesen viszonyul a bővítés folytatásához, legalábbis amíg nem fogadják el a lisszaboni szerződést.
Törökország kérdése megosztja a tagállamokat; ami pedig az EU-tól keletre eső, korábban szovjet perifériát illeti, orientális partnerséget alakítanak ki számára, amelyet május 7-én Prágában fognak hivatalosan is megpecsételni. Ennél nem mennek tovább, hogy ne ingereljék az oroszokat. Marad a Balkán. A folyamat kikerülhetetlen, vélik a diplomaták, de még tíz évet is igénybe vehet, vagy akár többet is.
Mit tehet ilyen körülmények között az EU anélkül, hogy várna addig, amíg többet lehet tudni az amerikai szándékokról? A legfontosabb a térség különböző országai közötti határok kérdésének kézben tartása - ez minden európai integráció előfeltétele. A nemzeti vezetők felelősségérzetére számítani illuzórikusnak tűnik. Január óra az európai Bizottság dolgozik azon, hogy kompromisszumot alakítson ki Szlovénia és Horvátország között.
Végül már idén is az egyik forró dosszié a vízumok liberalizálása. Ez lehetővé tenné a térségben élő polgárok számára, hogy olyan szabadon mozogjanak Európában, mint a hajdani Jugoszlávia idején. Probléma viszont, hogy a térség országai nem nyújtanak egyforma garanciát a határok ellenőrzésének tekintetében. Egyesek - Macedóniától Szerbiáig - előnyben részesülhetnének. Ez viszont növelné a többiek frusztrációját.

http://www.lemonde.fr/opinions/article/2009/04/30/les-pays-des-balkans-livres-a-eux-memes-par-piotr-smolar_1187358_3232.html

2009. április 29., szerda

Teherán stratégiai szövetségesei


Marxisták és iszlamisták Amerika-ellenes koalíciója
Az arab világban egyre nagyobb a terrorista szervezeteket támogató Iránnal szembeni bizalmatlanság. Miközben igyekszik regionális befolyását visszanyerni, Teherán Latin-Amerikában is geopolitikai szövetségeseket keres - írja Samuel Logan, a zürichi székhelyű ISN Security Watch Latin-Amerika szakértője. A konzervatív iszlám köztársaság és a szocialista latin-amerikai országok politikai, gazdasági és társadalmi tekintetben nagyon különböznek, de az Amerika-ellenesség összeköti őket.
Amir Taheri konzervatív Irán-szakértő nemrég arról számolt be a The Wall Street Journalben, hogy miközben az Egyesült Államok az iraki kivonulást készíti elő, Irán mindent elkövet térségbeli befolyásának növelésére: Teherán a térség hagyományosan Amerika-barát (vagy legalábbis nem Amerika-ellenes) országába igyekszik exportálni az iszlám radikalizmus eszméit. Irán jelentős anyagi támogatást nyújt a Hezbollahnak, abban a reményben, hogy az iszlám terrorszervezet képviselői többségbe kerülhetnek a júniusban esedékes választások után. Egyiptomban tavaly decemberben letartóztattak 68 embert, köztük az iráni Forradalmi Gárda négy, a Hamász hét és a libanoni Hezbollah egy tagját. Valószínűsíthető, hogy az elfogott síita szélsőségesek terrorcselekményekre, esetleg puccsra készültek. Teherán Bahrainben terrorista támadások pénzelésével és tömegdemonstrációk kezdeményezésével igyekszik növelni az Irán-barát radikálisok befolyását, miközben Hameini ajatollah márciusban már Irán részének nyilvánította az országot. A közelmúltban Marokkóban és Jordániában is iráni iszlám milicistákat tartóztatattak le a titkosszolgálatok.
Az arab országok egyre nagyobb bizalmatlansággal viszonyulnak a terroristákat támogató és az arab kormányok stabilitását veszélyeztető iszlám köztársaságra. Teherán ezért egy távoli kontinensen, Latin-Amerikában igyekszik stratégiai szövetségeseket szerezve visszanyerni geopolitikai jelentőségét és a terrorizmus támogatásához szükséges pénzforrásokat - írja Logan.
Irán 2007-ben Hugo Chávez venezuelai elnök közreműködésével kezdte latin-amerikai hídfőállásának kiépítését. Az iszlám köztársaság már régóta jó kapcsolatokat ápol Venezuelával: a két ország stratégiai szövetsége az OPEC megalakulására nyúlik vissza. Irán és Venezuela baráti viszonya Ahmadenizsád elnökké választásával mélyült el. Hugo Chávez kezdettől fogva szövetségesként tekintett a szintén harsányan Amerika-ellenes iráni politikusra, és igyekszi bevonni a latin-amerikai baloldali rezsimek köré szerveződő szövetségbe.
Irán két éve társult tagja a Bolíviát, Kubát, Venezuelát és Nicaraguát tömörítő Amerika Bolivári Alternatívája (ALBA) kereskedelmi és politikai szövetségnek. Teherán az elmúlt években nagykövetséget nyitott Nicaraguában, és jelentős, egymilliárd dolláros segéllyel támogatja az ország mezőgazdaságát és energiaiparát. Bolíviában Venezuelával közösen 230 millió dollárt ruházott be egy cementgyárba. Ecuadorban kereskedelmi irodát nyitott és együttműködik egy olajfinomító felépítésében. Egyre több iráni orvos, diplomata, tanár és vállalkozó érkezik a latin-amerikai országokba. Szaporodnak az iszlám iskolák, az iráni kézben lévő gyárak és kórházak, sőt már mecsetek is épülnek.
Irán latin-amerikai befolyásának növelése különösen azért kelt nagy aggodalmat az Egyesült Államokban, mert egyes hírek szerint az iszlám köztársaság a Hezbollahnak készíti elő a terepet. Douglas Fara biztonságpolitikai szakértő szerint Irán latin-amerikai nyomulásának valódi célja a terrorizmus exportálása. Logan utal a The Washington Times márciusi beszámolójára, amely szerint  a Hezbollah már most is együttműködik a mexikói drogkartellekkel, és fegyvereket illetve embereket csempész az Egyesült Államokba.
Az óvatosabb elemzők szerint Irán nem az Egyesült Államok hátba támadására készül, hanem csak inkább pénzt gyűjt Latin-Amerikában a közel-keleti terrortámadások előkészítéséhez. Az Interpol gyanúja szerint a libanoni terrorszervezet jelentős pénzeket kap a kábítószer-kereskedelemből, amelyeket aztán a közel-keleti terrorista akciók előkészítésére költ. A feltevést igazolja, hogy tavaly októberben a kolumbiai kábítószerellenes kormányszervekkel együttműködő amerikai hatóságok felszámoltak egy kolumbiai drogkartellt. A kartellnek három libanoni tagja is volt, akik az amerikai titkosszolgálat szerint a Hezbollahnak gyűjtötték a pénzt. (Április végén pedig arról számolt be a de Volkskrant, hogy a holland rendőrség letartóztatott 17 karibi kokaincsempészt, aki a hatóságok gyanúja szerint a kábítószerből befolyt pénzből fegyvereket akartak venni a Hezbollahnak.)
Logan mindazonáltal nem gondolja, hogy Irán latin-amerikai befolyásának erősödése tartós biztonságpolitikai kockázatot jelentene. Ahmadenizsád elnöksége valószínűleg már a júniusi választással véget ér, és nem valószínű, hogy utóda is hajlandó lenne dollár milliárdokkal támogatni az Amerika-ellenes latin-amerikai országokat.

http://www.isn.ethz.ch/isn/Current-Affairs/Security-Watch/Detail/?lng=en&id=99532

2009. április 28., kedd

Kadarkúti Hétfői üzenetek- 26 - Szűz Mária a 2. parancsolatról beszél


Szűz Mária: 2. parancs: „Isten nevét hiába ne vegyed!"
Én: Édes Jézusom, szeretlek! Tégy engem békéd eszközévé!
Mennyei Édesanyánk! Nagy örömmel fogadjuk tanításodat.
Szentlélek Úristen! Jöjj, segíts, hogy Szűzanyánk szavait méltóképpen közvetíthessem testvéreimnek.
Szűz Mária: Drága, engesztelő Gyermekeim, ne féljetek, Én vagyok égi Édesanyátok. A 2. parancsról szeretnélek tanítani benneteket, mely így szól: „Isten nevét hiába ne vegyed!"
Ez a törvény tiszteletet parancsol nektek a leghatalmasabb Uratokkal, Istenetekkel szemben. Aki szeret valakit, az nem beszél róla csúnyán, és vele se beszél tiszteletlenül. Tehát Gyermekeim, ha az 1. parancs szerint igazán szeretitek Istent, az egész Szentháromságot, akkor Róla a legnagyobb áhítattal és komolysággal szóltok, és ha beszélgettek Vele, azt csak az összeszedettség és tisztelet hangján teszitek. Bizony nagyon sokan nem szeretik az Istent, így gátlástalanul megsértik a második parancsot. Én, a ti Mennyei Édesanyátok fájdalomtól összeszorult szívvel hallgatom nemre és korra való tekintettel a sok káromkodást és trágár, közönséges beszédet. Már egészen kicsi gyermekek szájából kiszaladnak a csúnya, közönséges szavak. Még nem is értik, mit mondanak. A felnőttek csak nevetnek rajtuk, hogy milyen jól áll nekik a káromkodás, és ezzel szinte bíztatják, hogy máskor is ezt tegyék. Melyik pici gyermek beszél így? Aki szüleitől ezt hallja. Az óvodában, iskolában is folytatja, és társai eltanulják tőle. A kamaszok között sikk, divat a durva beszéd, fiúk lányok egyaránt így társalognak. Miért ne beszélnének így? Hiszen a szülők és pedagógusok - akiknek nevelni kellene őket - szintén ezt teszik. De azért mindig vannak kivételek: finom, vallásos lelkületű, Istenszerető családok, ahol csak jó példát látnak a gyermekek.
Drága Engesztelőim, akiknek a szíve együtt fáj az Enyémmel, mikor halljátok a káromkodásokat, segítsetek nekem! Utcán, buszmegállóban, buszon utasítsátok rendre azokat, akik Isten Szent nevét vagy az enyémet szidja. Ha pedig olyan goromba ember káromkodik, akire nem mertek rászólni, akkor magatokban csak ezt a fohász mondjátok nekünk vigasztalásként: „Dicsértessék és áldassék Isten és Szűz Mária szent neve!" Gyakran imádkozzatok engesztelésül ezekért a súlyos bűnösökért!
Nemcsak akkor ejtik ki hiába Isten nevét, amikor káromkodnak. Akkor is, ha Istenhez méltatlan módon szólnak, hiába való módon, amikor lelkiállapotuk miatt semmi hasznuk nincs belőle. Például nagyon bizonygat valaki egy dolgot, és azt mondja: „Isten bizony!" Vagy pl.: „Hol az Istenben van ez az ásó?" Ez bűn, mert csak ok nélkül használja Isten nevét. De ha valaki így szól: „Istenem, segíts! Istenem, köszönöm!" Akkor már van értelme és haszna a megszólításnak.
Akkor is hiába mondják ki Isten nevét, ha ima közben akarattal, szándékosan elszórakoznak: ide-oda tekingetnek, babrálnak valamivel, akarattal másra gondolnak. Az ilyenek bűnt követnek el. De ha figyelmük - bármennyire vigyáznak - szétszóródik, az nem számít bűnnek, csak gyengeségnek. Egy régebbi tanításomban, mely az imádkozásról szól, említettem, hogyan lehet harcolni az ima alatti figyelmetlenség ellen. Például újrakezdi a rózsafüzér tizedet, vagy felajánlani azért a felebarátért, akiért elgondolkoztatok. Krónikus esetben - mikor a gonosz megkötöz benneteket, hogy ne tudjatok figyelni - elmondhatjátok a „Megszabadítás rózsafüzérét" magatokért.
Az is hiába veszi Isten nevét, akinek cselekedetei nem felelnek meg dicsőítő szavainak. Itt idézem Máté evangéliumából: „Nem mindaz, aki mondja Nekem: Uram, Uram, megy be a Mennyek országába, hanem aki Atyám akaratát cselekszi."
Ez azt jelenti, hogyha cserepesre imádkozza is a száját valaki a rózsafüzérekkel, attól bizony még nem üdvözül, amennyiben elhanyagolja állapotbeli kötelességeit és hiányoznak belőle a szeretet-cselekedetek. Mondok erre egy példát nektek az életből. Van egy jó erőben lévő, fiatalos nagymama, aki nagyon buzgó, vallásos asszony. Mindennap szentmisére megy, napi áldozó, minden zarándokútra elmegy, amit szerveznek. Együtt lakik leányával és annak családjával. 3 kisgyermek van és rengeteg házimunka. A mama néha összesöpröget, kicsit játszik az unokákkal, de a munka oroszlánrésze a lányára marad. Megkéri a lánya, mosogassa el az edényeket, míg ő vasal. Ó, nem lehet - mondja - mert még 2 rózsafüzér hiányzik a napi imamennyiségből. Ez az asszony csak a szájával dicséri az Istent, a tetteivel, a szeretetével nem. Az ilyen ima szinte bűnné válik Isten előtt, tehát ő is hiába veszi Isten nevét.
Van olyan fajta templomba járó és sokat imádkozó, aki elvégzi az otthoni teendőket, csak úgy ég a keze alatt a munka, de megállás nélkül ítélkezik, pletykál, rágalmaz, mindenkiről van egy rossz szava. Így aztán, amikor imádkozik, bűnös lélekkel ejti ki Isten nevét. Az ilyenek rontják a vallásos emberek hírnevét. Ezek miatt mondogatják közömbös és hitetlen felebarátaitok: a templomba-járók rosszabbak nálunk, akkor minek menjek misére? Higgyétek el az ilyen ember jobban tenné, ha nem is imádkozna, mert minden szavával sérti az Istent, lábbal tapossa - mint a farizeusok - a 2. parancsot. Ó, látom Isten méltatlankodó tekintetét, amellyel undorodva elfordul a képmutatótól, aki megszólítja. Mielőtt leül imádkozni vagy elmegy áldozni, mély bűnbánatot kellene gyakorolnia.
Akkor a bűnös már nem is szólhat Istenhez? Ne gondoljátok! A bűnösöknek segítségül kell hívni ezt a nevet, akik érzik, hogy fojtogatja őket a gonosz, és akik meg akarnak szabadulni a bűntől. A Hatalmashoz kiáltanak, hogy bocsásson meg nekik és gyógyítsa meg őket.
Tehát az a bűnös, akiben nincs bűnbánat, az bűnt követ el azzal, hogy imádkozik, Isten nevét hiába veszi. Viszont az a bűnös, aki könnyek között bánja bűneit, imájával kedves Isten előtt.
Mindig vigyázzatok, Gyermekeim, hogy ne imádkozzatok hazug módon! Ne imádkozzatok pusztán megszokásból, hanem szívből, mindent beleadva ejtsétek ki Isten nevét. Ejtsétek ki azért, hogy ne legyetek egyedül. Ejtsétek ki azért, hogy segítsen titeket. Ejtsétek ki azért, hogy mentsen meg a kísértéstől. Ejtsétek ki azért, hogy megbocsásson nektek!
Jól véssétek be, hiába veszitek Isten nevét, ha nem akartok megjavulni. De nem hiábavaló, mikor a nap minden pillanatában, cselekedeteiben, kísértésében, szenvedésében szeretettel hívjátok: Jöjj, Istenem! Akkor nem vétkeztek Isten szent nevének kiejtésével. Dicsőítsétek és imádjátok az Atya, a Fiú és a Szentlélek szent Nevét és Én ehhez Édesanyai áldásomat adom. Amen.
Az 5 Szent Seb Rózsafüzér előtt
Édes Jézusom ezt a rózsafüzért arra a szándékra szeretném felajánlani, hogy engeszteljük és vigasztaljuk vele a két Legszentebb Szívet, a Tiédet és a Szűzanyáét a sok káromkodásért. Szégyenkezve állunk eléd, mert hazánk ebben a bűnben vezetőhelyet foglal el. Mi, aki szeretünk Téged hogyan enyhíthetnénk ezt a helyzetet? Amen
Jézus: Sajnos a káromkodás gyökerei nálatok nagyon mélyek. Az emberek így vezetik le idegességüket, ingerültségüket. Elég, ha kiesik a kezükből valami, elég ha megbotlanak a szőnyegbe, elég ha nem kedvükre szól valaki és már el is kanyarítják a csúnya szavakat. A türelem hiánya váltja ki a káromkodást. Ha van a családban káromkodó ember, nem célravezető a meggyőzés és szidalmazás módszere. A szavak leperegnek róla. Inkább szeretetteljes bánásmóddal, türelmes szavakkal, figyelem-eltereléssel lehet lecsendesíteni. Imádkoznotok kell érte és hívni Szent Mihály főangyalt, hogy szabadítsa meg a megkötözöttségtől. Ugyanis a káromkodást ellenségem táplálja szegény bűnös gyermekemben. A krónikus káromkodóért fel lehet ajánlani egy szentmisét, a szentáldozásaitokat. Lehet értük böjtölni, virrasztani. Meglátjátok, a kitartó ima és áldozat meghozza hatását.
Drága Gyermekeim! Mekkora öröm ez számomra, hogy káromkodó testvéreiteken segíteni akartok. Áldozataitokért kiosztom nekik kegyelmeimet, és ha megmentetek egy ilyen lelket Nekem, ajándékotok bőséges lesz. Köszönöm e rózsafüzérrel a vigasztalást Édesanyám nevében is. Hálás szeretettel küldöm ölelésemet mindnyájatoknak, egyenként. Amen.
2009. április 27.

2009. április 27., hétfő

A klímaváltozás geopolitikai kockázatai és mellékhatásai

A globális felmelegedés megfékezése - drasztikus módszerekkel
Foreign Affairs

A klímaváltozás gazdasági és társadalmi következményei egyre súlyosabbak. A felmelegedés megállításának legkézenfekvőbb eszköze a légszennyezés mértékének csökkentése lenne, csakhogy aligha remélhető, hogy a világ vezető gazdaságai hajlandók lennének lassítani az ipari termelést. Mesterséges beavatkozásokkal mód lenne ugyan az ökoszisztéma gyors befolyásolására, csakhogy ez beláthatatlan ökológiai és geopolitikai következményekkel járna. Hat amerikai klímatudós és politikai elemző ezért azt javasolja a Foreign Affairs hasábjain megjelent tanulmányban, hogy a világ vezető hatalmai és a nemzetközi szervezetek tudósok és geopolitikai elemzők közreműködésével kezdjenek tárgyalásokat a Föld klímájának radikális átalakítását lehetővé tevő beavatkozásokról.
Évről évre szaporodnak a globális felmelegedésre utaló bizonyítékok - írják a tekintélyes tudósok. A tengerek és óceánok vízszintje folyamatosan emelkedik, egyre gyakoribbak és súlyosabbak az aszályok, sőt már a madarak költözési szokásai is átalakulóban van. Az ökoszisztéma változása komoly társadalmi és geopolitikai következményekkel járhat. A közelmúltban több elemző arra hívta fel a figyelmet, hogy néhány évtizeden belül a természeti erőforrásokért, egyebek között az ivóvízért folytatott versengés akár fegyveres összecsapásokhoz is vezethet. Az aszályok miatt jelentősen nőhet a szegény országokban élő éhezők száma. A légkör melegedése ráadásul kedvez a fertőzések terjedésének, egyebek között a harmadik világban már most is évente milliónyi ember életét követelő maláriának.
De a fejlett világ sem menekülhet a klímaváltozás következményei elől: a 2003-as hőség becslések szerint 70 000 európai életet követelt. A globális felmelegedés miatt egyre gyakrabban kialakuló hurrikánok, ciklonok, pusztító viharok és áradások áldozatainak számát pedig felbecsülni is lehetetlen. Ezért sokan már most is kevésbé forró éghajlatra költöznek. A Csendes-óceánon található Kiribati szigetcsoport elnöke például február elején bejelentette: az emelkedő vízszint miatt félő, hogy az ország százezer fős lakosságát hamarosan ki kell telepíteni, ezért a kormány megpróbál földet venni, ahová Kiribati lakossága átköltözhet. Becslések szerint Bangladesből 12-17 millió ember vándorolt el hasonló okokból az elmúlt évtizedekben. A szárazság nyomán fellépő éhínség az afrikai Száhel-övezetből is milliókat kényszerített költözésre (és milliók életét követelte). Az Egyesült Államokból is egyre többen költöznek Új-Zélandra, a hurrikánok által sújtott déli vidékek lakói pedig sokan az északi államokba vándorolnak, attól tartva, hogy a 2005-ös Katrina hurrikán okozta pusztítás megismétlődhet.
A globális felmelegedés elleni harc leghatékonyabb eszköze az üvegházhatást okozó gázok, mindenekelőtt a rendkívül lassan lebomló széndioxid kibocsátásának csökkentése lenne. A Foreign Affairs tanulmányát jegyző amerikai kutatók szerint erre azonban aligha van esély. A károsanyag-kibocsátás visszafogása ugyanis csak a gazdasági termelés jelentős csökkentésével lenne megvalósítható, ám ilyen áldozatot nem remélhetünk sem a fejlett, sem a fejlődő országoktól. Még a környezetvédelem mellett szilárdan elkötelezett államokban sem sikerül leszorítani a széndioxid kibocsátást: Norvégiában például 1991 óta adóval sújtják a széndioxidot légkörbe juttató vállalatokat, a szennyezés azonban még így is nő. A világ legnagyobb kibocsátói - az Egyesült Államok és Kína - pedig még az igen szerény követelményeket támasztó Kiotói Egyezmény aláírásáról sem akarnak hallani.
„A széndioxid-kibocsátás mértékének csökkentése nagyon lassan halad és az ökológiai katasztrófa egyre inkább fenyegetővé válik, ezért a politikusoknak el kellene gondolkozniuk a globális felmelegedés megállításának drasztikusabb módszereiről" - vélik a tudósok.
Meteorológusok és egyéb kutatók már a hatvanas évek közepén felvetették annak lehetőségét, hogy mesterséges úton, globális geomérnöki beavatkozással kellene elejét venni a klímaváltozásnak. A hetvenes évek végétől már az ENSZ is napirendre tűzte a téma tárgyalását. Az elmúlt évtizedek során számos nagy volumenű elképzelés látott napvilágot. A legtöbben azt javasolják, hogy a sztratoszférába juttatott vegyi anyagokkal vagy tengervízzel csökkentsük a Föld felszínét elérő napsugárzást. Mások inkább apró fényvisszaverő szemcséket lőnének Föld körüli pályára. Akadnak, akik inkább ként juttatnának a levegőbe - egy kilogramm kén ugyanis több száz tonnányi szénmonoxid megkötésére képes. Mindegyik megoldás hatása a vulkánkitörésekhez lenne hasonló: a kitörések után a légkörbe jutó por jelentősen hűti a Földet. A Pinatubo 1991-es kitörése miatt becslések szerint 0,5 Celsius fokkal csökkent a Föld hőmérséklete.
Kétségtelen, hogy a légkör visszaverő képességének fokozása nem oldaná meg a széndioxid-kibocsátás problémáját - ismerik el a Foreign Affairs szerzői. Sőt, az is lehet, hogy az ilyen beavatkozások hatására még kevésbé törekednénk a légszennyezés csökkentésére, holott a magas széndioxid hatására a tengerek savtartalma is nő, ami hosszabb távon szintén ökológiai katasztrófához vezet. De ha a felmelegedés az ökoszisztémát veszélyezteti, akkor a tüneti kezelésére is nagy szükség lehet.
A globális méretű klíma-átalakítás azonban globális egyeztetést és konszenzust igényel - figyelmeztetnek az amerikai tudósok. Súlyos geopolitikai konfliktusokat okozna ugyanis, ha valamely ország egyoldalúan avatkozna be a Föld ökoszisztémájába. Ha egy a felmelegedéstől sújtott állam részecskéket juttat a légkörbe a hőmérséklet csökkentése érdekében, az a világ más pontjain is nem kívánt lehűlést, netán szárazságot vagy szélsőséges időjárást okozhat. Sőt, az sem kizárt, hogy a jelenlegi joghézagokat kihasználva nagyvállalatok próbálják érdekeiknek megfelelően befolyásolni az időjárást.
A Föld ökoszisztémáját átalakító beavatkozások kockázatainak és lehetséges mellékhatásainak alapos áttekintése és az elfogadható lépésekkel kapcsolatos konszenzus kialakítása érdekében a világ vezető politikusainak, kutatóinak, nemzetközi szervezeteinek és geopolitikai szakértőinek mielőbb egyeztetéseket kell kezdenie - mielőtt még késő lesz.

http://www.foreignaffairs.com/articles/64829/david-g-victor-m-granger-morgan-jay-apt-john-steinbruner-and-kat/the-geoengineering-option

A geopolitika visszatérése


Realisták és idealisták a világpolitikában
Foreign Policy


A neves világutazó és tudósító, Robert D. Kaplan hosszú esszét szentelt a világpolitikai folyamatok értelmezésében történt változásoknak. Az elemzés, mely a Foreign Policy legutóbbi számában látott napvilágot, megállapítja: a berlini fal leomlása nem csak a Nyugat és a Kelet közötti új politikai fejlemények előtt nyitott utat, hanem egy új intellektuális megközelítés számára is. Ez a földrajti és politikai összefüggések meghaladását ígérte, és egyben mélyen lenézte és elítélte a „realizmust” és a „pragmatizmust” a politikában. Az 1989-cel kezdődő korszak idealizmusát Isaiah Berlin humanizmusa ihlette, illetve az a hevület, mely – elítélve a totális államokkal szembeni mindenféle defetizmust – a demokráciáért kész volt rábólintani mindenféle nemzetközi beavatkozásra. Ennek megfelelően a harcos liberalizmus valamint a neokonzervatív demokrácia-export a ’90-es években ugyanazokat az egyetemes célokat osztotta. Ám, ha korunkban egy 1939-es müncheni típusú behódolás elutasítása túlhajtott analógiának tűnhet is, annak tanulságai a ’60-as években mégis egyenesen Vietnámhoz vezettek, vagy, aktuálisabban: az iraki beavatkozáshoz.

Az amerikai neokonzervatívok történelmi kísérletének kudarca nyomán ma ismét kezdetét vette a „realizmus” újrafelfedezése és rehabilitálása. Ma „realistának” lenni a nemzetközi politikában ismét tiszteletreméltó minősítés, miközben a „neokon” jelzőt megvetés övezi.

Thomas Hobbes (1588-1679), aki a félelem morális hasznát hangsúlyozta, és aki az anarchiát tekintette a társadalomra leselkedő legfőbb veszélynek, ma sokkal időszerűbb, mint Isaiah Berlin. Világiunk pillanatnyilag sokkal kevésbé él az egyetemes eszmék légkörében, sokkal inkább a sajátos különbségek kötik le figyelmét, olyasmik, mint az etnicitás, a kultúra vagy épp a vallás. Akik ez utóbbiakat hangsúlyozták úgy egy évtizeddel ezelőtt, azokat némi gúnnyal „fatalistának” vagy „deterministának” tekintette a közhangulat. Ma viszont – ugyanaz a közvélekedés – „pragmatistaként” üdvözli őket.

Miután a Nyugat megkapta a leckét, hírtelen mindenki realistává vált. Vagy legalábbis azt hisszük önmagunkról – állapítja meg Kaplan. De realistának lenni azért némileg több, mint egyszerűen ellenezni az iraki háborút. A realizmus annak beismerése, hogy a nemzetközi viszonyok alakításakor sokkal kisebb a mozgástér, mint a belső viszonyok kezelésekor. Vagyis, hogy értékítéletek ez utóbbival kapcsolatban csak akkor bírnak érvénnyel és fontossággal, ha az előbbi – azaz a külső viszonyrendszer – már megteremtődött vagy kezelhető állapotba került. Mindebből az is következik: elsősorban arra kell fókuszálni, ami az emberiséget megosztja, semmint arra, ami egyesíti – amint azt a globalizáció leghangosabb igehirdetői állítják. Összegezve: a realizmus a saját befolyásunkon túli, azaz az azokon kívül levő, az emberi cselekvést korlátozó erők elismerését és tiszteletbetartását jelenti, olyasmikét, mint a kultúra, hagyomány, történelem, az indulatok merő áradását, melyek a civilizáció felszíne alatt lüktetnek. A realisták számra a külpolitika legfőbb kérdése: ki mire képes és mit képes megtenni a többiekkel kapcsolatban.

A realizmus mostani visszatértébe a földrajz, mint értelmező elv térnyerésének legklasszikusabb formája munkál. A 18. és a 19. században, mielőtt még akadémiai rangra nem emelkedett a politikatudomány, a földrajz egyfajta igen megbecsült – még ha nem is teljesen formalizált – diszciplína volt, melyben a politika, a kultúra és a gazdaságelmélet gyakorta a térképen látható domborzati formák révén kapott értelmet. Ennek megfelelően, a viktoriánus vagy edvárdi korban a hegyek és a rajtuk, vagy völgyeikben élő emberek jelentették a par excellence realitást; az eszmék csak másodlagosan játszottak valós szerepet.

A geográfia elfogadása nem puszta behódolás egy engesztelhetetlen hatalomnak, mellyel szemben az emberiség tehetetlen. Inkább arról van szó, hogy rajta keresztül lehetővé válik az emberi szabadság újraértelmezése, és szerény elfogadása mindannak, ami sorsszerű. Ma mindennek nagy fontossága van, minthogy ahelyett, hogy a globalizáció megszüntetné a földrajz relevanciáját, inkább megerősíti azt. A tömegkommunikáció és a gazdasági integráció gyengíti sok állam belső erejét, kiszolgáltatva őket a hobbesi világ apró, feldarabolt régióinak. Az identitás lokális, etnikai vagy vallási forrásai nyernek ezáltal egyre erőteljesebb önigazolás, és minthogy ezek bizonyos tájegységek sajátjai, leginkább épp a földrajzi elhelyezkedés adja jellegük egyediségét. Amint a földrengéseket elsősorban a törésvonalak határozzák meg, úgy a politikai jövőt is elsősorban a konfliktusok és az instabilitás, melyek a földrajz logikáját követik.

Ennél fogva minden ok meg van rá, hogy visszatérjünk egykori térképeinkhez, és különösen Eurázsia úgynevezett „törészónáit” kell figyelemmel kísérnünk. Egyben azoknak a munkásságát, akik egykor igencsak jól ismerték a földrajz és a politikai események összefüggéseit, így mai értelmezéseink előfutárának számítanak.

Fernand Braudel (1902-1985) francia történész A Mediterrán és a mediterrán világ II. Fülöp korában címen írt nagyhatású könyvet (La Méditerranée et le Monde Méditerranéen a l'époque de Philippe II, 1949). Ez szemléletesen mutatja be, hogyan befolyásolja a természeti környezet a történelmi trendeket, illetve jelzi előre a politikai fejleményeket, beleértve a regionális háborúkat is. Braudel számára a szegényes, többnyire terméketlen talaj a mediterrán partok mentén, a kiszámíthatatlan, aszályos klíma a legfőbb előidézője a görög majd a római hódításoknak. Ma, amikor a klímaváltozás valamint az olajkészletek csökkenése igencsak mindennapjaink gondjává vált, Braudel interpretációjának relevanciája aligha tagadható.

Hasonlóképp tanulságos újraolvasni Alfred Thayer Mahan (1840-1914), egykori amerikai ellentengernagy, A tengeri hatalmak hatása a történelemre, 1660-1783 című kötetét is (The Influence of Seapower Upon History, 1660-1783, 1890). Mahan számára a tengeri hatalom a civilizáció nagy közös faktoraként a globális politikai törekvések döntő tényezője volt. 1902-ben megalkotta a Közel-Kelet fogalmát, azét a zónáét, mely az arabok által lakott és Indiáig terjedő térséget foglalta magában, és amelynek különös jelentőséget tulajdonított a tengerhajózási stratégiákban. A geopolitikában a Csendes-, valamint az Indiai-óceánnak döntő fontosságot tulajdonított, és ebből vezette le a tengeri hatalommal bíró népek különös befolyását nem csak Eurázsia partvidéki területeire, de Ázsia középső vidékeire is. Mahon elgondolásainak haszna különösen az előttünk álló, azaz a 21. században igazolódhat be, és aligha tekinthető véletlennek, hogy India és Kína stratégái ma előszeretettel forgatják könyvét.

Az amerikai-holland geostratéga, Nicholas J. Spykman (1893-1943) is úgy vélte, aki uralja a nagy óceánokat, az fogja uralni Eurázsiát. 1943-ban, közvetlenül halála előtt, akkor, amikor az Egyesült Államok már élethalálharcot folytatott Japánnal, Spykman megjósolta Kína hatalmi felemelkedését, és hogy az USA a jövőben rá lesz utalva a Japán kötött szövetségre, épp Kína hatalmának ellensúlyozása végett. Hasonló következtetésekre jutott a Nyugattal kapcsolatban is, ahol a háború utáni Európa integrációját vizionálta, mely egy olyan nagyhatalom formájában ölt majd testet, mely idővel Amerika kihívója lesz.

Ám a geográfiai diszciplína legkifejezőbb magyarázata mégiscsak a geopolitikai gondolkodás atyjától, Halford J. Mackindertől (1861-1947) származik. A földrajz mint a történelem kulcsa (The Geographical Pivot of History, 1904) című nagyhatású cikke, melyet 1904-ben olvasott fel a Királyi Földrajzi Társaságban, mintegy mottóként határozza meg véleményét a történelmi fejlődést befolyásoló tényezőkről: „Nem a természet, hanem az ember kezdeményez, de a természet nagymértékben meghatározó.”

Elmélete szerint Oroszország, Kelet-Európa és Közép-Ázsia az a tengely, mely körül a világhatalomért folyó küzdelem folyik; ezt az eurázsiai térséget kulcsövezetnek (hearthland) nevezi, amelyet négy „marginális” zóna vesz körül. Nem véletlen, hogy ez a négy geográfiai zóna megfelel a négy nagy világvallásnak. Az említett zónák közül kettő „monszun vidék”; a Csendes-óceán-melléki buddhista, valamint az Indiai-óceán-melléki hindu övezet. A harmadik a tulajdonképpeni Európa, a maga keresztény vallásával, a negyedik pedig egy köztes, törészóna, az iszlám Közel-Kelet. Ám ezek az övezetek, a hatalmi preferenciák és magvalósítások szempontjából mellékesek ahhoz a befolyáshoz és fontossághoz képest, amit a kulcsövezet betölt. Európa története is ennek van alárendelve.

Mackinder álláspontja – ha az egyes konkrét előrejelzésekben néha felülvizsgálatra is szorul –ma is kiállja a legtöbb kritikát. Paul Bracken, a Yale Egyetem professzora megkísérelte újragondolni Mackinder elméletének következményeit, és ebből született 1999-ben a Tűz Keleten. Az ázsiai katonai erő felemelkedése és a második nukleáris korszak című kötet (Fire in the East, The Rise of Asian Military Power and the Second Nuclear Age, 1999). Bracken szerint korábban, amikor a történelmi idő még lassú folyású volt, a térségeket nagy távolságok választották el egymástól, és gyéren voltak benépesítve, a társadalmi mechanizmusok viszonylag kellő biztonsággal működtek. Ma azonban, miután a Föld végessége aktuális problémává vált, az „üres zónák” pedig megszűntek a túlnépesedés miatt, más, ellenőrizhetetlenebb helyzet állt elő. A hidegháború kezdeti szakaszában, a nehézkes katonai vállalkozásoknak a célja közvetlenül a nemzeti konszolidáció volt, stratégiájuk befelé irányult. Mára azonban – miután jelentős tartalékok halmozódtak fel, végbement egyfajta technikai forradalom, az olajban gazdaság közel-keleti államoktól a Csendes-óceáni térség kis tigriseiig nagyjából konszolidált országok jöttek létre – az államok többségének katonai stratégái nem befelé, hanem kifelé tájékozódnak. A közel-keleti Izraeltől a távol-keleti Észak-Koreáig olyan országok népesítik be az Eurázsiai térség peremövezetét, melyek interkontinentális rakétákat gyártanak és fejlett atomtechnológiával bírnak.

A technológiai forradalmon túl lezajlóban van egy demográfiai is, mely a földrajzi tényező mellett – a 18. századi angol filozófus, Thomas Malthus (1766-1834) elméletének megfelelően – ugyancsak meghatározó faktora az eseményeknek. Szakavatott előrejelzések szerint a már mára is túlnépesedett iszlám világ népessége – gondoljuk csak Karachi vagy Gáza nyomornegyedeire – a következő 20 évben megduplázódik. A lélekszám növekedés főként urbánus közegbe gyorsult fel, már csak azért is, mert vidékről egyre nagyobb számban vándorolnak a nagyvárosokba munka és lehetőségek nélküli szegények. Nem kell nagy jóstehetség ahhoz, hogy ezeknek az identitásukat vesztő tömegeknek a politikai attitűdjét megjósolhassuk, elég Elias Canetti (1905-1994) könyvét, a Tömeg és hatalom (Masse und Macht, 1960) címűt felütni ehhez, melyben a Nobel-díjas író és gondolkodó az identitásukat vesztett tömegek és a totális diktatúrák kialakulásának összefüggéseit világítja meg.


www.foreignpolicy.com

2009. április 26., vasárnap

Észak-Korea nagy barátja, Kína

Peking gazdasági érdekei és geopolitikai céljai
Észak-Korea nemrég ballisztikus rakétát lőtt fel, és bejelentette, hogy fittyet hányva az ENSZ korábbi határozataira, újrakezdi nukleáris kísérleteit. Az Egyesült Államok és Japán heves tiltakozása ellenére Észak-Korea szövetségesei, mindenekelőtt Kína, megakadályozza, hogy a nemzetközi közösség határozottan fellépjen Phenjan ellen. Miért áll ki Peking Észak-Korea mellett annak ellenére, hogy a térség biztonságát és Kína geopolitikai érdekeit is sértené, ha Phenjan atomfegyvereket fejlesztene? A kérdésre Jonathan Holslag, a brüsszeli Kortárs Kínai Tanulmányok kutatásvezetője keresi a választ a The Japan Timesban.
Geopolitikai szempontból beláthatatlan következményekkel járhat, hogy Észak-Korea ballisztikus rakétakísérletet hajtott végre, majd bejelentette, hogy folytatja a korábban felfüggesztett nukleáris kísérleteket. Phenjan ugyanis elvileg képes akár az Egyesült Államok nyugati partját is elérni rakétáival. Ahhoz sem fér kétség, hogy Észak-Korea atomhatalommá válása átrajzolná a térség geopolitikai erővonalait, és komoly aggodalmat okozna a Pekingben, hiszen Kínának sokkal nehezebb lenne térségbeli befolyását megőriznie.
Az atomkísérletek leállítását célzó hatoldalú tárgyalások kudarca és Phenjan keményvonalas politikája nem csak az Egyesült Államok és Japán kudarca. „Leginkább Kína tekintélyét rombolja az észak-koreai nukleáris nacionalizmus" - véli Holslag. Peking ugyanis éveken át azzal ellenezte az Észak-Korea elleni határozott nemzetközi fellépést, hogy Kim Jong Il hajlik a józan ész szavára, és a tárgyalásos megállapodás híve. Kína mindent latba vetett a hatoldalú tárgyalások sikeréért. Phenjan azonban most keresztülhúzta Kína terveit, jelentősen gyengítve ezzel Peking diplomáciai súlyát. A helyzet állása szerint a már régóta kemény nemzetközi fellépést szorgalmazó Egyesült Államoknak és Japánnak lett igaza.
Mindebből azonban korántsem következik, hogy Kína változtatni fog az Észak-Koreával kapcsolatos irányelvein - figyelmeztet Holslag. A két szomszédos ország ugyanis az elmúlt évtizedekben szoros gazdasági együttműködést alakított ki. Ma Kína számít Észak-Korea legfőbb gazdasági partnerének. Pekinget elsősorban a nyersanyagok és az ásványkincsek érdeklik, és Észak-Korea jóval a világpiaci árak alatt szállít szenet és vasércet. Ráadásul a rendkívül szegény és nemzetközi szankciók által sújtott állam értékes piacot jelent a kínai gazdaságnak. Minél szigorúbbak az Észak-Korea ellenni szankciók, Kína annál könnyebben és nagyobb nyereséggel exportál az országba.
A gazdasági szempontok mellett geopolitikai meggondolások is arra determinálják Kínát, hogy minden nehézség és kínos fiaskó ellenére kitartson a jelenlegi rezsim mellett. Holslag emlékeztet rá, hogy az 1961-ben, a koreai háború után kötött egyezmény értelemben Kína megvédi Észak-Koreát minden külföldi támadástól. Nyilvánvaló, hogy Phenjan fontos stratégiai szövetséges a térségbeli hegemóniáért Oroszországgal, az Egyesült Államokkal és Japánnal versengő Peking számára. Ha az észak-koreai rezsim megbukna, akkor Dél-Korea vagy az Egyesült Államok könnyen kiterjeszthetné gyámkodását az országra. Ha a két Korea egyesülne, akkor Kína befolyása drámaian csökkenne keleti határai túloldalán.
Kína még csak a jelenlegi vezetés lecserélésében sem érdekelt. Ha ugyanis Kim Jong Il megbukna, akkor félő, hogy hatalmi harcok kezdődnének, ami növelné a bizonytalanságot a kínai határvidéken, és minden bizonnyal a jelenlegi évi 50 000 észak-koreai menekült sokszorosa keresne oltalmat Kínában. Ezért Peking annak ellenére ki fog tartani Kim Jong Il támogatása mellett, hogy az atomkísérletek újrakezdése miatt jelentős presztízsveszteség érte.
„Az, hogy az észak-koreai rakétakísérletek után nem sikerült határozatot hoznia az ENSZ Biztonsági Tanácsának, arra utal, hogy a politikai érdekek továbbra is fontosabbak a hatékony közös fellépésnél. Kína és a többi feltörekvő állam számára a többoldalú tárgyalások eddig is reálpolitikai célokat szolgáltak. Ez pedig lehetővé teszi a garázda államok számára, hogy továbbra is garázda stratégiát folytassanak" - zárja elemzését Holslag.
http://search.japantimes.co.jp/cgi-bin/eo20090426a1.html

2009. április 25., szombat

Fatvából is megárt a sok


Képzetlen vallási vezetők írják a törvényt
Az egységes egyházi hierarchiával nem rendelkező iszlámban minden vallási vezető jogosult vallási útmutatást, fatvát kiadni. Az egymásnak ellentmondó állásfoglalások azonban zavart keltenek a hívőkben, és nevetségessé teszik az iszlámot - írja Neil MacFarquhar amerikai publicista, A Hezbollah médiarészlege boldog születésnapot kíván című könyv szerzője a Foreign Policyben. Iszlám teológusok ezért a modern technikát hívják segítségül, hogy rendet tegyenek a fatvák dzsungelében és segítsék az ortodox eszmék fennmaradását.
A fatva arabul vallási útmutatást jelent, az angolban viszont leginkább a Salman Rushdie meggyilkolására felszólító, Homeini ajatollah által kiadott parancsként említik. Pedig a fatvák többsége a mindennapi életvitellel kapcsolatos ártalmatlan útbaigazítás, amely a vallási szempontból helyes viselkedés és etikett szabályaira vonatkozik. A vallási tanácsok gyakran banális kérdésekkel kapcsolatban foglalnak állást: például abban a kérdésben, hogy szabad-e muszlim nőknek kerékpározniuk, vagy viselhetnek-e a férfiak labdarúgás közben rövidnadrágot. Sőt, gyakran kifejezetten nevetségesek a fatvák. Az Outlook India néhány éve összegyűjtötte a legbizarrabb vallási útmutatásokat. Iszlám tudósok egyebek között fatvában mondták ki, hogy ha egy csirke belepiszkít a kútba, 110 liter víz kimerése után a víz tisztának tekintendő. De a tekintélyes iszlám teológusok olyan profán kérdésekben is gyakran foglalnak állást, hogy szabad-e a házastársaknak meztelenül szerelmeskednie (egyiptomi iszlámtudósok szerint csak akkor, ha a házastársak nem néznek egymás nemi szerveire).
Az iszlám szerint mindenki, aki vezető egyházi személyiségnek tekinti magát, jogosult a Korán szemszögéből értelmezni a világ jelenségeit, és a hívőkre nézve kötelező útmutatásokat kibocsátani. Vallásjogi állásfoglalást, fatvát tehát minden iszlám jogtudós és vallási vezető kiadhat. De hogy kötelező parancsnak vagy csak ajánlásnak kell-e tekinteni, arról maguk a jogtudósok is vitatkoznak. Másfelől minden moszlim hívő kérhet fatvát a vallási vezetőktől, ha nem tudja eldönteni, hogy valamely kérdésben mit ír elő a Korán.
Ebből viszont komoly problémák és konfliktusok származhatnak - figyelmeztet MacFarquhar, és felidézi Mohammed El-Dekhatny egyiptomi fényképész esetét, aki munkaügyben Mekkába kellett hogy utazzon. Mivel nem tudta eldönteni, hogy az iszlám szabályival ellentétes-e, hogy egy kolléganőjével együtt utazik autóval, szaúdi teológusok tanácsát kérte. A válasz egyértelmű volt: istenfélő muszlim nem utazhat kolléganőjével egy autóban. A riporter azonban nem nyugodott bele a válaszba, ezért egy másik teológushoz fordult, aki szerint bizonyos feltételek betartása mellett nincs akadálya, hogy együtt utazzanak.
MacFarquhar szerint egyre nagyobb problémát jelent, hogy minden vallási személy, köztük a tanulatlan helyi muszlim imámok is százszámra bocsáthatják ki az ellentmondásos, vagy egyszerűen ostoba fatvákat. Egyiptomban különösen nagy közfelháborodást váltott ki egy vallási vezető döntése, amelynek értelmében egy dolgozó nő csak akkor mentesülhet a munkahelyi fátyolviseléstől, ha ötször mellére veszi és megszoptatja felnőtt férfi munkatársát - így ugyanis az iszlám szokások értelmében a nevelőanyjává válik, és a rokonná vált munkatárs előtt már nem kell eltakarnia a haját.
„Véleményem szerint a fatvák jól rávilágítanak arra, hogy miért rendkívül nehéz reformokat kezdeményezni a Közel-Keleten" - véli MacFarquhar. Az iszlámon belül nincs kialakult hierarchia, így minden vallási vezető saját véleményét tekinti legitimnek és autentikusnak. Mivel a muszlimok - politikusok és magánemberek egyaránt - továbbra is a vallási vezetőkhöz fordulnak tanácsért, aligha valószínű, hogy sor kerülhet az iszlám világ modernizálására. MacFarquhar Szaúd-Arábia példáján mutatja be, hogy a gazdag országban a vallási vezetők mindent megtesznek annak érdekében, hogy a modern, az ortodox, középkori iszlámmal ellentétes életforma minden elemét és újítását ellehetetlenítsék.
Sejk Hálid el-Guindi kairói iszlám teológus a modern technológia segítésével igyekszik megreformálni a kaotikus állapotokat. Azt szeretné elérni, hogy a fatva kibocsátása előtt a képzeleten vallási vezetők is tanult teológusoktól kérjenek tanácsot. El-Guindi kollégáival telefonos tanácsadó szolgálatot is létrehozott, hogy a vallási előírások tekintetében bizonytalan hívek közvetlenül hozzájuk fordulhassanak hiteles útbaigazításért. A telefonálók 90 százaléka nő, és a kérdések harmada szexuális témájú. A modern technikát használó teológusok azonban egyáltalán nem reformer szelleműek: fatváik a szigorú iszlám ortodoxia szellemében fogannak. Ugyanúgy iszlámellenesnek minősítik az önkielégítést és éppúgy halálos bűnnek ítélik a homoszexualitást, mint a tanulatlan vidéki imámok. Az iszlám tradicionalisták még a modern technikát is a vallási ortodoxia szolgálatába állítják.

http://www.foreignpolicy.com/story/cms.php?story_id=4868

2009. április 24., péntek

Kína nagy menetelése


Milyen feltételek mellett válhat nemzetközi pénzzé a jüan?
A párizsi Le Monde hasábjain olvasható írásában Alain Batrow amerikai valutaszakértő azt vizsgálta, milyen feltételek mellett válhat a jüan nemzetközi fizetőeszközzé. A G20 legutóbbi, április elején Londonban tartott csúcsértekezletén a kínai hatóságok aggodalmuknak adtak hangot a dollár egészségét illetően és egy nemzetek feletti tartalékvaluta mellett tették le a garast. Szóba került az, hogy ismét szerepet biztosítanak az SDR-nek (különleges lehívási jogok). Ezt a nemzetközi tartalékeszközt 1969-ben hozta létre a Nemzetközi Valutaalap, hogy feltöltse tagállamainak tartalékait. Értékét egy valutakosár alapján számítják ki.
Peking magatartása azt jelzi, hogy nem mondott le az amerikai devizától való függőségének csökkentéséről. Így például a pénzügyi válság elleni küzdelem címén megsokszorozta a swap valutacsere-egyezményeket. Ez egyben lehetővé tette, hogy nemzetközi téren erősítse valutáját, amely ma még egyáltalán nem konvertálható.
Alain Batrow emlékeztet arra, hogy 2005. július 21-én a kínai Nemzeti Bank már bejelentette, hogy a jüan de facto dolláralapja helyett a jövőben a kínai pénz értékét egy valutakosár alapján fogják kiszámítani. A reform része volt a dollárral szemben elért kezdeti 2 százalékos felértékelődés és egy keskeny napi árfolyamingadozási sáv létrehozása. Ezt követően a Nemzeti Bank bejelentette, hogy a dollár, a jen, a koreai won és az euró lesznek a kosár fő valutái az olyan további pénznemek mellett, mint a maláj ringgit, a thaiföldi baht, az orosz rubel, az ausztráliai és a kanadai dollár, valamint a brit font. Nem közölték viszont az egyes valuták súlyozását a kosáron belül.
A legfrissebb ideiglenes swap-egyezményt Kína Argentínával kötötte, az összeg elérheti a 70 milliárd jüant (7,72 milliárd eurót) három év alatt. A Dél-Koreával, Hongkonggal, Malajziával, Fehéroroszországgal, Indonéziával és Argentínával kötött megállapodások összesen 650 milliárd jüant (71,7 milliárd eurót) érintettek.
Más hasonló megállapodásokról is folynak tárgyalások. Ezek az egyezmények jelzik, hogy Kína befolyása a világgazdaságra, főleg annak pénzügyi területeire egyre jelentősebb, bár persze hiba lenne az is, ha túlbecsülnék ennek következményeit. A swap révén jüant injekcióznak a nemzetközi pénzrendszerbe - egy olyan valutát, amelynek árfolyamát szigorúan ellenőrzik és amelynek konvertibilitása túl korlátozott ahhoz, hogy betölthetné a nemzetközi tartalékpénz szerepét.
A legtöbb olyan ország, amely ilyen megállapodásokat kötött Kínával, még nem használta fel ezt az eszközt. A jüan a kereskedelem finanszírozásán túl nem érdekli őket, mert Kínán kívül nem lehet felhasználni. A swap-egyezmények révén azonban Kína partnerei számára lehetővé válik, hogy kínai szállítóiknak fizethessenek vásárlásaikért és finanszírozzák a jövőben a kétoldalú forgalmat.
Ezek a megállapodások mind arra irányulnak, hogy csökkentsék a dollártól való függőséget. Mindazonáltal továbbra is a dollár a nemzetközi kereskedelem legfontosabb számlázási pénze, a központi bankok fő tartalékvalutája és a pénzpiacok uralkodó pénzneme.
A kínai monetáris politikában ugyanakkor egyre láthatóbbá válik az a törekvés, hogy olyan nemzetközi referenciapénz szülessen, amelynek értéke stabil és nincs alávetve (amerikai) belpolitikai megfontolásoknak. Ilyen körülmények között feltételezhető, hogy a dollár viszonylagos hátérbe szorulását az ázsiai valuták fokozott használata is előidézheti, nevezetesen Délkelet-ázsiai országok szervezete (ASEAN) tagállamai közötti kereskedelmi és pénzügyi csere erősítése révén.
Egyes megfigyelők - például Aglietta, a CEPII szakértője -  szerint a térség helyzete az 1970-es évek Európájára emlékeztet. Akkor hozták létre az európai monetáris rendszer (EMS) árfolyamrendszerét, hogy fenntartsák az egyes valuták közötti kapcsolatokat. Feltételezhető, hogy a kelet-ázsiai országok valamivel rugalmasabb rendszert szándékoznak megteremteni, mint amilyen az EMS kötelező mechanizmusa volt.
Egy következő szakaszban a kínai jüan - hivatalos nevén a Yuan Reminbi - a dollár alternatívájaként jelentkezhet, bár nehéz megmondani, mennyi időbe telik majd ez. Bizonyosnak látszik azonban, hogy ahogy Kína gazdasági súlya és kereskedelmi-pénzügyi kapcsolatai nőnek, arra fog törekedni, hogy nemzetközileg erősítse valutáját.
Mindehhez azonban Kínának teljesíteni kell néhány feltételt:
  • - Szanálnia kell bankrendszerét bankjainak feltőkésítésével és a kétes hitelek rendezésével;
  • - Erős és hatékony belső pénzügyi piacot kell teremtenie, s főleg olyan tőkepiacot kell kialakítania, amelynek révén a köztartozást finanszírozni lehet, elősegítve a belső megtakarítás felszívását.
  • - Teljesen konvertibilissé kell tennie valutáját, rugalmas átváltási árfolyamot érvényesítve a többi valutával szemben.
Ha mindez megtörténik, érvényesülni fog a Mundell összeegyeztethetetlen tényezőinek háromszögeként emlegetett törvényszerűség. Ez az elmélet azt fogalmazza meg, milyen mozgásszabadsága van egy nemzeti banknak egy adott nemzetközi környezetben. Az önálló monetáris politika, amely a belső gazdasági egyensúlyt tekinti elsődlegesnek, nem egyeztethető össze a tőkék szabad külső mozgásával és ugyanakkor a nemzeti valuta stabil átváltási árfolyamával más valuták irányában. E három elem egyikéről le kell mondani, mivel egyszerre nem működhet az autonóm monetáris politika, a tőke mozgásának szabadsága és a fix átváltási árfolyam.
Manapság, a Bretton Woods-i rendszer összeomlása után a valuták többségének átváltási árfolyama rugalmas. Ez az egyedüli lehetőség a nemzeti monetáris politika önállóságának megőrzésére a globalizált gazdasági rendszerben, amelynek keretein belül, a liberalizált és nemzetközivé vált piacokon a tőke szabadsága szinte ellenállhatatlan erejű mozgást képvisel.
Kína tudatában van ezeknek a kényszerítő tényezőknek és megkísérli kibékíteni ezeket az összeegyeztethetetlenségeket. Megpróbálkozik a tőkebeáramlás bizonyos fokú ellenőrzésével, fix, de kiigazítható átváltási árfolyamokat alkalmaz és erősíti bankrendszerét, hogy hitelessé tegye belső monetáris politikáját - összegezi véleményét az amerikai valutaszakértő.



http://ecofi.blog.lemonde.fr/

2009. április 23., csütörtök

Államosítás az ókori Egyiptomban – avagy miért kell megoldanunk a lakossági ellenőrzésű gabontárolást

Szenes kalászok énekelnek
Gonosz, csúfos éneket:
„Korgó gyomrú magyar paraszt,
Hát mi vagyok én neked?” (Ady Endre: A grófi szérűn)
Nem volt az olyan rég, amikor a búzát még életnek hívtuk, amikor még Krisztus képét láttuk minden búzaszemen. A pénzemberekből lett grófok szérűjén azonban elégett valami olyan is, ami a szemnek láthatatlan: a gabona tisztelete, az élet tisztelete. A közelmúltban olvastam egy mezőgazdasági szaklapban, hogy túl kellene már lépnünk azon a régimódi szemléleten, hogy a gabona étkezésre, a tűzifa pedig fűtésre való. Egyik is, másik is növényi biomassza, amit állítólag arra kell használnunk, amire éppen kifizetődőbb. Márpedig idén, 2009-ben a gabona ára a tűzifa ára alá kúszott... Vannak, akik ilyenkor úgy gondolják, hogy ideje beszerezniük olyan kazánt, amiben a gabona jó hatásfokkal égethető, és vannak, akik szerint nem érdemes ennyi gabonát termelnünk és tárolnunk. Szerintem viszont – és ezzel a véleményemmel nem vagyok egyedül – a gabonaégetés épp olyan gyalázatos erkölcsi szétesés, mint az emberevés, egyébként pedig soha nem volt még olyan fontos a gabonatermelés és -tárolás, mint a most következő időkben. Hogy miért? Mert a természetben a szokatlanul nagy bőséget szűkség, ínség szokta követni. És ha nem gondoskodunk magunkról most, a bőség idején, majd gondoskodnak a birodalmi válságkezelő szakemberek, de annak súlyosabb ára lehet, mint gondolnánk.
Ugorjunk vissza lélekben néhány évezredet. Az egyiptomi Józsefet (Mózes első könyve) a gondoskodás, a bölcs előrelátás, a testvéri szeretet, a megbocsátás és a nagylelkűség jelképének szokás tekinteni. Nézőpont kérdése. A leszármazottai, szellemi örökösei részéről természetes ez az értékelés. Mi magyarok azonban jobban tesszük, ha az egyiptomiak szemszögéből is megvizsgáljuk az eseményeket, és párhuzamba állítjuk saját történelmünk idevágó részeivel.
És monda a Faraó Józsefnek: Én vagyok a Faraó, de te nálad nélkül senki se kezét, se lábát fel ne emelhesse egész Égyiptom földén. És nevezé a Faraó József nevét Czafenát-Pahneákhnak, és adá néki feleségűl Aszenáthot, Potiferának On papjának leányát. És kiméne József Égyiptom földére. József pedig harmincz esztendős vala, mikor a Faraó előtt, az égyiptomi király előtt álla. Kiméne tehát József a Faraó elől, és bejárá az egész Égyiptom földét. És a föld a hét bő esztendő alatt tele marokkal ontá a termést. És összegyűjté a hét esztendőnek minden eleségét, mely vala Égyiptom földén, és a városokba takarítá az élelmet, minden városba a körülte levő határ élelmét takarítá be. És felhalmozá József a gabonát, mint a tenger fövénye, igen sokat, annyira, hogy megszűntek azt számba venni, mivelhogy száma nem vala. 1 Móz. 41, 44-49.
József tehát, miután bebizonyította, hogy jobb „szakember”, mint egyiptomi kollégái, gazdasági és közigazgatási teljhatalmat kapott a fáraótól. Ez szükséges is volt ahhoz, hogy a rendkívüli gabonabeszolgáltatást és az állami gabonatárolást megszervezhesse. Ebben első ránézésre nincs is semmi rossz, hiszen a központosított tárolás sokkal olcsóbb és hatékonyabb, mint az elaprózott, egyéni tárolás. Csakhogy minden éremnek két oldala van. A központosítással együtt jár a függőség. A függővé tett tömegek önvédelmi lehetőségei pedig – történelmi tapasztalataink alapján – jelképesnek is alig mondhatók.
Elméne azért József és tudtára adá a Faraónak, és monda: Az én atyám és atyámfiai, juhaikkal, barmaikkal és mindenökkel valamijök volt, ide jöttek Kanaán földéről; és most Gósen földén vannak. És vőn ötöt az ő testvérei közűl, és állítá őket a Faraó elé. És monda a Faraó a József testvéreinek: Mi a ti életmódotok? És mondának a Faraónak: Juhpásztorok a te szolgáid, mi is, mint a mi atyáink. És mondának a Faraónak: Azért jöttünk, hogy e földön tartózkodjunk, mert a te szolgáid barmainak nincs legelője, mivelhogy elhatalmazott az éhség Kanaán földén: hadd lakjanak azért most a te szolgáid Gósen földén. És szóla a Faraó Józsefnek, mondván: A te atyád és a te atyád fiai jöttek te hozzád. Égyiptom földe ímé előtted van; e föld legjobb részében telepítsd le a te atyádat és atyádfiait, lakozzanak a Gósen földén: ha pedig tudod, hogy vannak közöttök arra termett emberek, tedd azokat az én barmaim gondviselőivé. 1 Móz. 47, 1-6.
Figyeljünk a részletekre! Nem elég, hogy Egyiptom legjobb földjén telepíthette le József az atyafiságát, még állami hivatalokat is osztogathatott közöttük. Mert aki a fáraó nyájának gondviselője, az már nem egyszerűen juhpásztor, hanem köztisztviselő!
De miért is jöttek ezek az emberek Egyiptomba? Mert a gazdasági válság az ő korábbi „hazájukat” már elnyelte. Az egyiptomiak pedig látszólag minderről nem vesznek tudomást, hisz Egyiptomban még van olcsó áru a bevásárlóközpontokban, a tévésorozatok töretlenül folytatódnak, és nem lőnek az utcán, legfeljebb a nemzeti ünnepeken, és csak az izgágákra, akik ilyenkor nem maradnak rendes fogyasztóként a tévé előtt.
És ellátja vala József az ő atyját és atyjafiait, és az ő atyjának egész házanépét kenyérrel, gyermekeik számához képest. És kenyér nem vala az egész föld kerekségén, mert igen nagy vala az éhség, és elalélt vala Égyiptom földe, és a Kanaán földe az éhség miatt. József pedig mind összeszedé a pénzt, a mi találtatik vala Égyiptomnak és Kanaánnak földén a gabonáért, a melyet azok vesznek vala; és bévivé József a pénzt a Faraó házába. És mikor elfogyott a pénz Égyiptom földéről is, Kanaán földéről is, egész Égyiptom Józsefhez méne, mondván: Adj nékünk kenyeret, miért haljunk meg szemed láttára, azért hogy nincs pénz? És monda József: Hozzátok ide barmaitokat, és adok néktek a ti barmaitokért, ha nincs pénz. És elvivék barmaikat Józsefhez, és ada nékik József kenyeret lovakért, juhokért, ökrökért és szamarakért: és eltartá őket abban az esztendőben kenyérrel az ő barmaik összeségéért. Mikor pedig elmúlék az esztendő, menének hozzá a második esztendőben, és mondanának néki: Nem titkolhatjuk el uramtól, hogy bizony elfogyott a pénz, és a barom-nyájak mind uramnál vannak, a mint látja az én uram semmi sem maradt, csak testünk és földünk. Miért veszszünk el szemed láttára mind magunk, mind földünk? végy meg minket és földünket kenyéren, és mi és a mi földünk szolgái leszünk a Faraónak; csak adj magot, hogy éljünk s ne haljunk meg, és a föld ne pusztuljon el. Megvevé azért József egész Égyiptom földét a Faraó részére, mert az Égyiptombeliek mind eladák az ő földjöket, mivelhogy erőt vett vala rajtok az éhség. És a föld a Faraóé lőn. A népet pedig egyik városból a másikba telepíté Égyiptom egyik határszélétől a másik széléig. 1 Móz. 47, 12-21.
Tehát mi is történt, amikor már Egyiptomot is elérte a gazdasági válság? Először a lakosság teljes pénztartalékát vonta be József, majd államosította a teljes állatállományt. Az állatállomány abban az időben nem csak élelmet jelentett, hanem a közlekedés, az áruszállítás és a földművelés eszközparkját is. Milyen érdekes egybeesés, hogy a válságot megelőzően pont ebben az ágazatban kaptak köztisztviselői állást József testvérei...
Mivel a gazdasági válság folytatódott, a kétségbeesett és kiszolgáltatott egyiptomiak végül a személyes szabadságukról és a földtulajdonukról is lemondtak, József pedig bevezethette a 20%-os átalányadót. A legsúlyosabb csapás azonban nem a rendszeres adó bevezetése volt, hanem az, hogy József gyökértelen tömeggé tette Egyiptom hajdan büszke népét. Miért kellett a népet összevissza költöztetni? Ugyanazért, amiért bennünket is össze-vissza költöztettek a szovjet helytartóság idején. „Tetszettek volna forradalmat csinálni” mondta Antall József, amikor elmaradt a népnyúzók számonkérése 1989 után. Aki nem a szülőföldjén él, az könnyebben hajtja igába a fejét, az nem tud már „forradalmat csinálni”, legfeljebb lázadozni. Mert amíg a szülőföldjén élő embert minden fa, minden sírdomb, minden szál fű arra fogja emlékeztetni, hogy valaha szabad emberként éltek itt az ősei, addig a gyökértelen proletár, aki nem a szülőföldjén él, akire nem köszönnek vissza a nagyszülei ültette fák nap mint nap, egy idő után már el sem tudja képzelni, hogy szabad, önellátó emberként is lehetséges élni.
Csak a papok földét nem vevé meg, mert a papoknak szabott részök vala a Faraótól és abból a szabott részből élnek vala, a mit nékik a Faraó ád vala; annak okáért, nem adák el az ő földjöket. 1 Móz. 47, 22.
Ez a döntés várható volt, hiszen József beházasodott egy rangos papi családba. Szerintem azonban József akkor is megkímélte volna a papok földjét, ha nem lett volna családilag érdekelt ebben. Amit az egyiptomiak életében jelenthetett a papság, azt jelenti a mi életünkben a tömegtájékoztató ipar. Velük muszáj volt Józsefnek alkut kötnie annak érdekében, hogy öntudatára ne ébredhessen a nép. Mert ha a nép ráébredt volna, hogy milyen csapdába csalták, kegyetlenül elszámoltatta volna Józsefet is és a fáraót is. Ugyanis azt a gabonát, amit a szűkös esztendőkben arcátlanul nagy áron osztott József a népnek, azt maga a nép termelte meg. Ha a tömegtájékoztatás azt sulykolja, hogy örüljön a nép, mert kegyes és gondos urai megkímélték nyomorult életét, akkor meghunyászkodik, legfeljebb néha morog. Ha viszont azt hallanák az emberek, hogy a föld azé, aki megműveli, és a mag azé, aki megtermeli, akkor a nép nem hagyná magát kisemmizni.
És monda József a népnek: Ímé megvettelek titeket a mai napon, és a ti földeteket a Faraónak. Ímhol számotokra a mag, vessétek be a földet. És takaráskor adjatok a Faraónak egy ötödrészt; négy rész pedig legyen a tiétek, a mező bevetésére és éléstekre, mind magatoknak, mind házatok népének, és gyermekeiteknek eledelül. És mondának: Életünket megtartottad; hadd találjunk kegyelmet uram szemei előtt, és szolgái leszünk a Faraónak. És törvénynyé tevé azt József mind e mai napig Égyiptom földén, hogy a Faraóé az ötödrész, csak a papok földe, egyedűl az nem volt a Faraóé. Lakozék azért Izráel Égyiptom földében a Gósen földén, és ott megöröködének, s megszaporodának és megsokasodának felette igen. 1 Móz 47, 23-27.
A végkifejlet magáért beszél. Az izraeliták gyors térnyerése azonban a végnek csak a kezdete volt. Mózes második könyvéből kiderül, hogy a következő egyiptomi nemzedék még nagyobb nyomorúságot kellett átéljen annak következtében, hogy kialakult egy kezelhetetlenül nagy létszámú belső ellenség. De ez már egy másik történet. Lényeg az, hogy Egyiptom később nem tudott ellenállni a görög és római jelmezbe öltöztetett züllesztésnek sem, és népe szép lassan beolvadt a nyakára szaporodó, arabul beszélő tömegbe. Ez bizony nemzethalál, és nem éppen a dicsőséges változat.
Nézzük, mit ronthattak el az egyiptomiak, mitől váltak ennyire kiszolgáltatottá és befolyásolhatóvá?
Itt a következtetés irányát megfordítom, azaz most a magyar gazdálkodás történetét vetítem vissza az egyiptomi időkre.
Az első hiba az lehetett, hogy az ártéri gazdálkodásról az egyiptomiak áttértek az öntözéses gazdálkodásra. A kettő között lényeges különbség, hogy amíg az ártéri gazdálkodás csekély, de pontosan tervezett beavatkozással segíti a víz szétterülését és visszahúzódását, addig az öntözéses gazdálkodás erővel viszi a vizet a szomjas földekre. Azon túlmenően, hogy az öntözés szikesíti a talajt, társadalmi kárt is okoz. Míg az árterek elaprózott földmunkáit a helyi közösségek külső segítség nélkül végzik, addig az öntözőcsatorna-hálózat kiépítése „nagyberuházás”, amit vagy az állam végez, vagy valamilyen gazdasági érdekcsoport, külső vállalkozó. Ez máris gazdasági és munkaszervezési függőséget okoz.
A második hiba a természetes élőhelyek elpusztítása volt. Az öntözéses gazdálkodás kevésbé illeszkedik a táj adottságaihoz, mint az ártéri gazdálkodás. Rengeteg műtárgyat (gátakat, zsilipeket, tározókat, utakat, stb.) igényel, amelyeknek bizony útjában állnak az erdőfoltok, lápok, mocsarak, időszakos vízfolyások és egyéb természetes tájalkotók. Márpedig ahogy fogynak a vízi és szárazföldi élőhelyek, úgy fogy a hal- és vadállomány. Ha „vadat s halat” nem ád eleget a táj, akkor szántó- és legelőgazdálkodás vagy élelmiszer-kereskedelem nélkül már nem lehet életben tartani a lakosságot. Tehát a bérből, fizetésből vagy segélyből élőkön kívül megélni csak az tud, akinek földje és állatállománya vagy egyéb nyilvántartásba vehető termelő tulajdona van. Akinek állása vagy tulajdona van, az adóztatható, zsarolható, megfélemlíthető, gazdaságilag tönkretehető, jogilag pedig gúzsba köthető.
A harmadik hiba az árutermelő gazdálkodás általánossá válása és az önellátó gazdálkodás elsorvasztása. Sokak fejében él az a civilizációs hittétel, hogy az árutermelés fejlettebb gazdálkodási mód, mint az önellátás, ráadásul több embert képes táplálékkal és munkával ellátni. Ennek a dogmának szerintem még az ellenkezője sem igaz. Fejlettebb-e a daganatsejt, mint az önkorlátozásra képes, egészséges sejt? Az önellátó gazdálkodásra épülő társadalmakban elképzelhetetlen a tömeges munkanélküliség is és a túlnépesedés is. Ha ugyanis a táj embereltartó-képessége növekszik, akkor több dolgos kézre van szükség, így több gyermek születik; ha viszont csökken a táj termékenysége, akkor azonnal vissza kell fogni az éhes szájak sokasodását. Ennek legegyszerűbb módja, ha kolostorba vagy hadba vonul az, akinek nem jut kapanyél. Az árutermelésre és magántulajdonra alapozott társadalom azonban elodázhatja a „mélyszegénységben élő” rétegek túlnépesedésének és a viszonylagos jólétben élők túlfogyasztásának a gondját, hisz kereskedelemmel, erőforrás-átcsoportosítással, hitelfelvétellel, a természet és a jövő kiárusításával (pl. kereskedelmi célú erdőirtással vagy külszíni fejtéssel) sokáig fenn tudják tartani a gazdaság működőképességének látszatát és a megszokott, de valójában tarthatatlan fogyasztási szokásokat.
Mi a megoldás?
Elsősegélyként mindenhol helyben fel kell mérnünk, hogy mennyi tárolt gabona van ténylegesen magyar tulajdonban, azaz olyan emberek kezében, akik vállalnák a biztonsági tartalékolást a helyi közösség érdekében és a helyi közösség segítségével (pl közös pénzügyi kockázatvállalással, természetbeni segítséggel). Számomra figyelmeztető jel a jelenlegi elképesztően alacsony gabonaár. Hogy hová vezethet, ha az államra, az EU-ra vagy ismeretlenekre bízzuk a gabonatárolást, azt Egyiptom szétzüllésének történetéből már ismerjük. Amikor már eladhatatlanul olcsó a gabona, az arra figyelmeztet, hogy a közeljövőben megfizethetetlenül drága lehet, vagy esetleg egyáltalán nem lesz. Élelemhiány esetén pedig a lakosságot nagyon könnyű annyira sarokba szorítani, hogy lemondjon maradék jogairól is.
A magyar tulajdonú tárolt gabona most fontosabb még a saját malomnál is, mert szükséghelyzetben őröletlen búzából is lehet jó ételeket készíteni, de az üres malommal nem sokra megyünk. Jelenlegi kiskereskedelmi áron (40 Ft/kg) egy felnőtt ember egy évi kenyérgabona-szükséglete 10-15 ezer forintból megvásárolható! Nagy tételnél ennek a feléért is "leköthetnénk" a gabonát azoknál a honfitársainknál, akik az ajánlatunk hiányában kényszerűségből áron alul is eladnák a gabonát a bibliai József szellemi örököseinek. Lekötés, közös tárolás helyett szóba jöhet a háztartási szintű egyéni tárolás is, például leselejtezett, gondosan kiszárított boroshordókban, vagy ha nagyon száraz gabonánk van, akár légmentesen záró műanyag hordókban is, hogy egér, moly vagy zsizsik ne tegye tönkre a készleteinket.
Javaslom, hogy mindenki kezdje el tehetségéhez mérten a felderítést, aztán osszuk meg egymással a tapasztalatokat, a bevált ötleteket és a valóban felmerülő buktatókat. Azért csak a valóban felmerülő buktatókat, mert előszeretettel fojtjuk meg a cselekvési ötleteket fölösleges aggályokkal. Ne a bevásárlóközpontokat rohanjuk meg pánikot keltve, hanem gondos szervezőmunkával előzzük meg, hogy az „égő élet heve” kazánokat fűtsön az élelmiszerválság árnyékában!

Kelt 2009-ben Máriabesnyőn, Kikelet havának 22. napján
Írta: Dr. Tóth Ferenc

2009. április 22., szerda

A ravasz szocialista nagyhatalom

A brazil csoda titka

A szocialista Luiz Inácio Lula da Silva 2002-es elnökké választásakor sokan tartottak tőle, hogy Brazília Venezuela példáját követve baloldali fordulatot vesz. Lula azonban radikális baloldali szakszervezeti vezetőből pragmatikus és mérsékelt szociáldemokrata elnökké szelídült. Továbbra is küzd a szegénység felszámolásáért, de szakított az ortodox kommunista tanokkal, sőt, paradox módon kifejezetten reformpártivá vált és támogatja a nemzetközi együttműködést. Kiáll a demokratikus intézmények mellett, és nem osztozik a populista latin-amerikai rezsimek paranoiás amerikaellenességében. Brazília a rivális hatalmak közötti kényes egyensúly fenntartásával mára nagyhatalommá vált - írja Mac Margolis, a Newsweek latin-amerikai tudósítója.
A leginkább csak Lula becenevén emlegetett Luiz Inácio Lula da Silva már 1989-ben indult az elnökválasztáson, ám akkor még alulmaradt a jobboldali Fernando Collor de Mellóval szemben. A gyári munkásból lett politikus a kampányában akkor azt ígérte, hogy új fogja kormányozni Brazíliát, hogy azzal „felháborítom a jobboldalt, és ámulatba ejtem a baloldalt".
2002-ben viszont már ő győzött. Sokan attól tartottak, hogy a mindössze négy osztályt végzett, szakszervezeti múltú baloldali elnök a populista latin-amerikai országok - Kuba, Venezuela és Argentína - példáját fogja követni. Nem így történt: Lula nem a bolivári forradalmi hagyományt kívánta folytatni, hanem - jobboldali elődeihez hasonlóan - igyekezett az országot minél inkább bekapcsolni a nemzetközi kereskedelembe.
Bár retorikájában megmaradt a régi radikális baloldali jelszavaknál, intézkedései egyáltalán nem hasonlítanak a chávezi populizmusra. Szimbolikus jelentőségűnek is tekinthető, hogy Lula lelkesen támogatta a venezuelai elnök a Banco del Sur regionális bank létrehozására és a brazil-venezuelai olajfinomító építésére vonatkozó terveit, de pénzt nem adott, így a két grandiózus kezdeményezés nem valósult meg. Kormányzásának első éveit értékelve Jorge Castanede volt mexikói külügyminiszter azt írta a brazil elnökről, hogy épp az ellenkezőjét tette, mint amit 1989-ben ígért: ámulatba ejtette az őt korábban veszélyesnek ítélő jobboldalt, és piacbarát politikájával felháborította baloldali támogatóit.
Margolis felidézi a G20-ak londoni csúcstalálkozóját, ahol Lulát valóságos sztárként rajongták körül az európai és az amerikai politikusok. Barack Obama, Gordon Brown és Nicolas Sarkozy egyaránt elismerőleg nyilatkozott a brazil elnökről, aki viccesen megjegyezte, hogy mókásnak tartja, hogy néhány évtizede még szakszervezeti vezetőként a kapitalizmus ellen tiltakozott, most pedig bankárokkal tárgyal, és a nyugati kapitalista államok vezetői próbálják rávenni, hogy segítsen a Nemzetközi Valutaalap feltőkésítésében. A korábban az államcsőd réme által fenyegetett Brazília ugyanis az elmúlt években jelentős tartalékokat halmozott fel és a pénzügyi stabilitás bezzegországgá vált, miközben a fél világ eladósodott.
A siker mindenekelőtt annak köszönhető, hogy Lula folytatta az elődei, mindenekelőtt a Cardoso elnök által megkezdett piaci reformokat, miközben a szociális intézményrendszer megerősítésével enyhítette a szegénységet (és nem mellesleg kifogta a szelet a tőle balra álló radikálisok vitorlájából). A diplomáciai testületek létszámát és költségvetését jelentősen megemelte, hogy az ország gazdasági érdekeit jobban tudja érvényesíteni. A nemzetközi porondon Lula sikeresen lépett föl a kereskedelmi kvóták illetve az amerikai és európai agrártámogatások csökkentése érdekében, elősegítve ezzel a brazil export erősödését.
A gazdaságpolitika mellett Lula pragmatista geopolitikájának is fontos szerepe volt Brazília regionális nagyhatalommá válásában. A populista latin-amerikai baloldallal nem fűzte ugyan szorosra az ország kapcsolatát, de azért a jó viszony látszatának fenntartására ügyelt. Ám miközben többször óvatosan méltatta például Hugo Chávez venezuelai elnököt, „globális partnerként" kezelte az Egyesült Államokat is. Azt azonban igyekezett elkerülni, hogy Brazília az Egyesült Államok dél-amerikai hídfőállásává váljon, ezért stratégiai szövetséget kötött Kínával, Indiával és Oroszországgal (BRIC). A szövetség részeként pedig hatékonyan tud Amerikával versenyre kelni a térség feletti befolyás megszerzéséért. Sőt, Brazília nem csak Latin-Amerikában szerzett egyre nagyobb gazdasági befolyást és vált ezzel az Egyesült Államok riválisává, de ringbe szállt Afrikáért is: Lula a déli féltekét tömörítő partnerségi együttműködés keretében több tucat nagykövetséget nyitott afrikai országokban és jelentősen növelte az afrikai külkereskedelem volumenét.
Mivel Brazíliának nincs ellensége, az ország nagyon keveset költ katonai kiadásokra: Kína a nemzeti össztermék 6 százalékát, Oroszország pedig közel 3 százalékot fordít a hadseregre, Brazília viszont mindössze 1,5 százalékot. Lula világossá tette, hogy folytatja elődjei politikáját, és nem katonai erejével szeretné kivívni a nagyhatalmi státuszt, hanem diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatai segítségével. Arra azonban ügyel, hogy nehogy az elszigetelődés vádja érhesse az országot: Brazília továbbra is rendszeresen katonákkal segíti az ENSZ békefenntartó misszióit. A geopolitika stratégia is bevált: Brazília még a kilencvenes években képviseletet kapott az ENSZ Biztonsági Tanácsában, és azóta egyre fontosabb szereplője a nemzetközi szervezeteknek és politikának.
A Lula által folytatott több kulacsos politika kétségtelenül komoly kockázatokkal jár - ismeri el Margolis. Nem lehet biztosra venni, hogy Brazíliának a jövőben is sikerül a különböző érdekcsoportok közötti kényes egyensúly fenntartására. Egyelőre azonban bevált a radikális baloldaliból mérsékelt szociáldemokratává szelídült elnök stratégiája.


http://www.newsweek.com/id/194604/output/print

Kadarkúti Hétfői üzenetek - 25- Az Úr Jézus beszél az első parancsolatról

Jézus: I. parancsolat
Jézus: Én vagyok a te Urad, Istened. Uradat, Istenedet imádd, és csak Neki szolgálj! Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!
Én: Édes Jézusom, szeretlek. Tégy engem békéd eszközévé. Drága Üdvözítőnk! Szomjasan várjuk tanításodat, nagy szükségünk van Szavaidra. Szentlélek Isten! Kérlek, segíts, hogy Jézus Urunk bölcs beszédét akadálytalanul tudjam közvetíteni lelki testvéreimnek.
Jézus: Drága Engesztelő Gyermekeim! Ne féljetek, Én vagyok, a ti Megváltótok: Jézus Krisztus, és eszközömön, Éván keresztül szólok hozzátok. Ma megkezdjük a Tízparancsolatról szóló tanítássorozatunkat. Az első: ÉN VAGYOK A TE URAD, ISTENED. URADAT, ISTENEDET IMÁDD, ÉS CSAK NEKI SZOLGÁLJ! SZERESD FELEBARÁTODAT, MINT ÖNMAGADAT!
Atyám így szól: Én vagyok a te Urad, Istened. Ezt kiáltja felétek az egész teremtett világ: a kék ég, a zöld mező, az erdők, völgyek, az illatozó virágok, a csicsergő madarak, a hullámzó tenger, az éltető Nap, a Hold és a csillagok. Ezt hiszi és tudja a hívő ember, mert tisztában van vele, hogy a világ összes szépségét és gazdagságát az ő Istene adta neki.
Amikor Istenre gondoltok, mindig az egész Szentháromságot képzeljétek magatok elé, az Atyát, a Fiút és a Szentlelket! A teremtés a Mi közös művünk, mi tartjuk fenn az egész teremtett világot és benne titeket, embereket. A ti Uratok, Istenetek a leghűségesebb Barátotok, Társatok, aki soha el nem hagy titeket, még akkor sem, ha bűnök alatt roskadoztok. Ilyenkor nem hagy békét nektek, a lelkiismereteteken keresztül szólongat, vagy mint jó atya a gyermekét, megdorgál. Mivel tiszteletben tartja szabad akaratotokat, megengedi, hogy válasszatok jó és rossz között. Csak azt hagyja el, aki halála pillanataiban a poklot választja.
Azt is kihangsúlyozza az I. parancs, hogy csak Istenedet imádd. Ó, hányan vannak, akik azt hiszik, eleget tesznek ennek a parancsnak azzal, hogy elhadarják nap mint nap imáikat, és közben bálványokat állítanak fel maguknak és azokat imádják. Vizsgáljunk meg néhány ilyen bálványt!
            Egyik ilyen bálvány a PÉNZ. Nagyon sok ember elsődleges és legfontosabb célja a meggazdagodás. Önmagát és a többi embert az anyagi javak alapján ítéli meg. Minden erővel arra törekszik, hogy neki legyen a legszebb háza, a legjobb autója, luxus nyaralója, a legdivatosabb és legdrágább ruhája. Mélyen lenézi a nála szegényebbeket. A nagy pénzszerzési lázban tönkremennek családi és baráti kapcsolatai. Én, Jézusotok köztetek járok, és mindent látok.
Egy eset a sok közül: Egy boldog ifjú pár szeretett volna a szülőktől különválni, és önállósulni. Belevetették magukat a munkába, dupla állást vállaltak. A férj nappal az irodában görnyedt, éjszaka éjjeli őr volt. Az asszony a varrodában három műszakban dolgozott. Teltek a hónapok, gyűlt a pénz, de ők szinte nem is találkoztak. Fáradtak, idegesek, ingerültek voltak. A feleség úgy szeretett volna egy kisbabát, de szó se lehetett róla, míg fel nem épül a ház. 3 év telt el így a nagy hajszában, míg végre elkészült a várva várt családi ház. De addigra már úgy elromlott köztük a kapcsolat, hogy semminek nem tudtak örülni. Egészen elidegenedtek egymástól, veszekedés, harag töltötte el a szívüket. A vége az lett, hogy keseredettségükben elváltak.
            A másik bálvány: a TUDÁS. Itt is az értékrenddel van a baj. Egyesek mindenek fölé helyezik a műveltséget, az ismeretek felhalmozását. Szerintük a legértékesebb ember az, aki roppant tájékozott az irodalomban, a történelemben, a természettudományokban, a zenében, a képzőművészetben, és a politikában.
A társasági kapcsolataik abban merülnek ki, hogy fitogtassák műveltségüket, másokat megszégyenítve. Ők a leginkább sajnálatra méltóak, mert legértékesebb részükkel, a lelkükkel nem törődnek. Egyre távolabb kerülnek Tőlem, Istenüktől. Szent féltékenységgel kell tapasztalnom, hogy minden szabadidejük olvasásra, koncertekre, operába-járásra, tudományos előadások látogatására megy el, és Rám egyetlen percük se marad.
Csak várok és várok, hátha Felém fordulnak. Közben kegyelmeimmel záporozom őket: kezükbe adok egy lelki könyvet, egy vallásos filmre irányítom a figyelmüket, egy mályen hívő embert hozok az útjukba, de ők mindezt elutasítják, mondván: „Ettől nem leszek okosabb."
            A mai modern ember istene a TELEVIZIÓ, a SZÁMÍTÓGÉP és INTERNET. Aki ezen a területen nem marad meg az arany középútnál, az rabjává és imádójává válik. Megfosztja magát a mozgástól, a friss levegőtől, felesége és gyermekei társaságától és nem utolsósorban Tőlem. Ó! Mennyire szeretnék hallani tőle egy-két hálás szót, hogy Nekem köszönheti ezeket az eszközöket, amivel szórakozhat! Hiszen Én adom az egészséget és erőt hozzá, hogy pénzt keressen, és ezeket megvegye rajta. De nem. Az ideje mind elmegy ezekre az értéktelen foglalatosságokra, és úgy telik el egész élete, hogy se saját lelkére, se Rám nem figyel. Hogy áll majd meg előttem az ítéletkor?
            Az emberek nagy része a TEST-et teszi meg Istenévé. Egyrészt saját testét bálványozza. Minden szabadidejét azzal tölti, hogy kívánatos, szép és vonzó legyen. Százezreket költ külsejére, szépségszalonokba jár, fogyókúrázik, túl sokat tornázik, méregdrága testformáló gépeket vásárol, növeli az izmait. Kirívó, erkölcstelen ruhákat vesz fel, hogy felhívja magára a figyelmet. Teleaggatja magát feltűnő ékszerekkel. A többi embert a külsejéről ítéli meg. Aki nem olyan szép, az nem szimpatikus neki. Az, aki saját testét így isteníti, az hajlamos rá, hogy a másik ember testét is bálvánnyá tegye. Szerelme tárgyát mindenek fölé emeli. Isteni tulajdonságokkal ruházza fel. Még mondja is neki, hogy „imádlak". Engem alacsonyít le vele, mert Helyettem teremtményemet imádja, első parancsolatomat a földbe tiporja.
Van, aki a HATALMAT isteníti. Minden álma, hogy nagy karriert fusson be, vezető pozícióba kerüljön. Ezért a célért könyökölve, taposva halad előre. De sosem elégszik meg az elért helyzetével, hanem mindig magasabbra tör. Az alázat, mely az életszentség alapköve nagyon távol van tőle. Minél nagyobb a hatalma, annál önteltebb és kegyetlenebb lesz. Ez a bálvány a legbiztosabb út a kárhozathoz.
            Egyesek Elém helyezik az EVÉS-t, IVÁS-t és az élvezeti cikkeket. Nem baj, ha szeretitek a finom ételeket, italokat, de ismernetek kell a határt. Láttam egy szélsőséges esetet, amit most elmesélek nektek. Egy család ebédre vendégeket hívott, egy másik családot. Már mindenki asztalnál ült, csak a háziasszony nem, aki hozni akarta a levest. A vendég-asszony kiment utána a konyhába és így szólt: „Mit főztél? Hadd nézzem, hogy sikerült!" Ujjával belenyúlt a szószba és megállapította: „Jaj de finom!", majd bekapott egy fasírozottat és megdicsérte a háziasszonyt, hogy milyen ügyes. Visszamentek a szobába és ők is leültek az asztalhoz. A vendéglátók vallásosak voltak, így az egész társaság felállt és elmondta az étkezés előtti imát. Ezalatt a vendég-asszonynak a szem ide-oda futkosott a levesestál és a zöldséges-húsos tál között. Az ebéd alatti beszélgetés fonalát úgy vezette, hogy a főzés tudományára terelődjön a szó. Ez az asszony rabja az evésnek. Az ő szívében se marad hely Számomra.
            Az ÉLVEZETI CIKKEK istenítése még veszélyesebb a test és lélek számára egyaránt. Ha valaki rabjává válik az alkoholnak, kábítószernek, kávénak, cigarettának, tönkreteszi máját, idegrendszerét, szívét, vérnyomását, tehát veszélyezteti az egészségét. De ennél is nagyobb baj, hogy tönkreteszi, sőt meg is ölheti testét, a Szentlélek templomát és ezzel a lassú „öngyilkossággal" nagy bűnt követ el.
Sorolhatnám még a többi bálványt is: van, aki a macskáját, kutyáját, papagáját teszi istenné, van, aki egy rock-énekest vagy híres színészt, van, aki a sportot, amit űz. Teljesen mindegy. Mindegyik száműzi Istent az életéből, nem az első helyre teszi, és ezért a másvilágon felelnie kell: vagy a tisztítótűzben, vagy a pokolban. Kivéve, ha megbánja és változtat ezen.
A törvény másik fele: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! Itt most nem kívánom elmondani a felebaráti szeretet mibenlétét, megnyilvánulási formáit, mert ezt egyik égi tanításomban már megtettem. Inkább egy életből vett történettel szeretném nektek bemutatni, milyen következménye lehet a felebaráti szeretet hamis formájának vagy elhanyagolásának.
Egy sikeres, gazdag kolumbiai fogorvosnőről van szó. A jólét, a sok elismerés, a rengeteg pénz, a nagy társasági élet hamar kiölte belőle a vallásos érzületet. Már egészen eltávolodott Tőlem, csak a bajban fordult Hozzám. Egyszer csak ateista elveket kezdett vallani. Jónak tartotta magát, mert egyszer se csalta meg a férjét, osztogatta a pénzt a feleslegéből a nála szegényebbeknek, nem ölt meg senkit, nem lopott. Mások is hízelegve dicsérgették, mint jótevőjüket. Egyszer csak egy viharos, esős időben, útban hazafelé esernyővel, belecsapott a villám. Lábai és a melle csontig leégtek. A kórházban 3 napig kómában volt és a klinikai halál állapotába került. Lelkének megmutattam Élete Könyvét a tízparancsolat tükrében.
Most láthatta, hogy mennyire félreismerte magát a felebaráti szeretet területén. Mindenkit csak kritizált, mindig csak a hibákra mutogatott. Szüleinek sose köszönte meg a sok áldozatot, szeretetet, hogy iskoláztatták, hogy felemelkedhessen a társadalmi ranglétrán. Mikor a ranglétra csúcsára jutott, szülei már nem voltak fontosak neki, sőt szégyellte őket mások előtt. Férjével, gyerekeivel elégedetlen és igazságtalan volt. Mivel nagyon gazdag volt a szegényeket pénzzel támogatta, de csak azért, hogy csodálják az ő nagylelkűségét. De ha már adott valakinek valamit, rögtön kért is tőle szívességet: pl. menjen el helyette a fia szülői értekezletére, mert ott csak a megjelenési létszám a fontos. Ez a szegény lélek a legnagyobb bűnt akkor követte el, hozzáfordult tanácsért egy 14 éves rokon kislány, aki terhes lett. Azt javasolta neki, hogy vetesse el a babát és adott neki egy nagy köteg pénzt. Ezt a segítséget sok ismerős kislánnyal megismételte. Azzal áltatta magát, hogy nagylelkűségből teszi, de ez nem felebaráti szeretet volt, hanem mások hozzásegítése a gyilkoláshoz. Ugyanis minden magzatnak egy teljesen kifejlett lelke van, mely felkiált, amikor testét darabokra vágják, és ez a kiáltás megrázza az eget. Ez a bűnös lélek, míg nézte az életének könyvét a pokol szakadéka felett fejjel lefelé függött, Szent Mihály tartotta az egyik bokáját. Csak akkor menekült meg, mikor Engem hívott: „Uram, Jézus Krisztus, bocsáss meg, adj még egy lehetőséget!" Erre Én megengedtem neki, hogy visszatérjen a testébe és kijavítsa hibáit.
Drága Gyermekeim! Vegyétek komolyan a főparancsot, az Istenszeretetet és a felebaráti szeretetet. Aki ezt az első parancsot teljesíti, az összes többi parancsnak eleget tud tenni. Mert, aki Istent szereti, az nem tud lopni, hazudni, ölni, paráználkodni, házasságot törni, ítélkezni, rágalmazni.
Megáldalak benneteket a mély Istenszeretet és az önzetlen felebaráti szeretet lelkületével az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.
Az „5 Szent Seb" rózsafüzér előtt
Én: Ma, mikor az 1. parancsban az Istenszeretetről volt szó, eszembe jutott, hogy milyen szegényes a mi szeretetünk Irántad a Tiédhez képest. Adj tanácsot, mit tegyünk, hogy sokkal lángolóbban szerethessünk téged!
Jézus: Ha úgy érzitek, hogy nem tudtok eléggé szeretni Engem, az már jó jel, hiszen vágyakoztok azután, hogy jobban szeressetek. Ennek érdekében 2 dolgot tehettek:
  1. Mivel a lángoló Istenszeretet kegyelem kérdése, gyakran kérjétek: „Jézusom, édes Szíve, add, hogy mindig jobban szeresselek!" És Én meg fogom nektek adni.
  2. Úgy tudjátok legjobban növelni Irántam szereteteteket, ha a nap minden mozzanatába belevontok. Reggel ébredéskor: „Jó reggelt!"-tel köszöntsetek! Hívjatok, hogy kísérjelek el titeket a boltba! Ott lépkedek majd mellettetek. Velem együtt menjetek ki a kertbe dolgozni: a fájós derekatokat és a verejtékcseppeket a homlokotokról adjátok Nekem áldozati ajándékul. Ha vendégetek jön, Engem is hívjatok közétek és Rólam is essék szó! Ha vacsoráztok, hívjatok Engem is az asztalotokhoz. Ha esti imátokat mondjátok, képzeljétek el, hogy valóságosan ott állok előttetek és hallgatom, sőt veletek együtt mondom. Ha későre jár, és ágyba bújtok, képzeljétek el, hogy Szent Szívemen alusztok el. Ne hagyjatok ki Engem semmiből! Ha bánt valami, Nekem panaszkodjatok, ha valami nagy öröm ér, Én legyek az első, akinek elmondjátok! Ha így élitek napjaitokat, azt fogjátok érezni, hogy sokkal jobban szerettek Engem. Kicsinyeim! Ahogy itt ültök Előttem, lobogó szeretetemet árasztom rátok, és felgyújtom vele szíveteket. Ámen.    2009. április 20.