A ravasz szocialista nagyhatalom

A brazil csoda titka

A szocialista Luiz Inácio Lula da Silva 2002-es elnökké választásakor sokan tartottak tőle, hogy Brazília Venezuela példáját követve baloldali fordulatot vesz. Lula azonban radikális baloldali szakszervezeti vezetőből pragmatikus és mérsékelt szociáldemokrata elnökké szelídült. Továbbra is küzd a szegénység felszámolásáért, de szakított az ortodox kommunista tanokkal, sőt, paradox módon kifejezetten reformpártivá vált és támogatja a nemzetközi együttműködést. Kiáll a demokratikus intézmények mellett, és nem osztozik a populista latin-amerikai rezsimek paranoiás amerikaellenességében. Brazília a rivális hatalmak közötti kényes egyensúly fenntartásával mára nagyhatalommá vált - írja Mac Margolis, a Newsweek latin-amerikai tudósítója.

A leginkább csak Lula becenevén emlegetett Luiz Inácio Lula da Silva már 1989-ben indult az elnökválasztáson, ám akkor még alulmaradt a jobboldali Fernando Collor de Mellóval szemben. A gyári munkásból lett politikus a kampányában akkor azt ígérte, hogy új fogja kormányozni Brazíliát, hogy azzal „felháborítom a jobboldalt, és ámulatba ejtem a baloldalt".

2002-ben viszont már ő győzött. Sokan attól tartottak, hogy a mindössze négy osztályt végzett, szakszervezeti múltú baloldali elnök a populista latin-amerikai országok - Kuba, Venezuela és Argentína - példáját fogja követni. Nem így történt: Lula nem a bolivári forradalmi hagyományt kívánta folytatni, hanem - jobboldali elődeihez hasonlóan - igyekezett az országot minél inkább bekapcsolni a nemzetközi kereskedelembe.

Bár retorikájában megmaradt a régi radikális baloldali jelszavaknál, intézkedései egyáltalán nem hasonlítanak a chávezi populizmusra. Szimbolikus jelentőségűnek is tekinthető, hogy Lula lelkesen támogatta a venezuelai elnök a Banco del Sur regionális bank létrehozására és a brazil-venezuelai olajfinomító építésére vonatkozó terveit, de pénzt nem adott, így a két grandiózus kezdeményezés nem valósult meg. Kormányzásának első éveit értékelve Jorge Castanede volt mexikói külügyminiszter azt írta a brazil elnökről, hogy épp az ellenkezőjét tette, mint amit 1989-ben ígért: ámulatba ejtette az őt korábban veszélyesnek ítélő jobboldalt, és piacbarát politikájával felháborította baloldali támogatóit.

Margolis felidézi a G20-ak londoni csúcstalálkozóját, ahol Lulát valóságos sztárként rajongták körül az európai és az amerikai politikusok. Barack Obama, Gordon Brown és Nicolas Sarkozy egyaránt elismerőleg nyilatkozott a brazil elnökről, aki viccesen megjegyezte, hogy mókásnak tartja, hogy néhány évtizede még szakszervezeti vezetőként a kapitalizmus ellen tiltakozott, most pedig bankárokkal tárgyal, és a nyugati kapitalista államok vezetői próbálják rávenni, hogy segítsen a Nemzetközi Valutaalap feltőkésítésében. A korábban az államcsőd réme által fenyegetett Brazília ugyanis az elmúlt években jelentős tartalékokat halmozott fel és a pénzügyi stabilitás bezzegországgá vált, miközben a fél világ eladósodott.

A siker mindenekelőtt annak köszönhető, hogy Lula folytatta az elődei, mindenekelőtt a Cardoso elnök által megkezdett piaci reformokat, miközben a szociális intézményrendszer megerősítésével enyhítette a szegénységet (és nem mellesleg kifogta a szelet a tőle balra álló radikálisok vitorlájából). A diplomáciai testületek létszámát és költségvetését jelentősen megemelte, hogy az ország gazdasági érdekeit jobban tudja érvényesíteni. A nemzetközi porondon Lula sikeresen lépett föl a kereskedelmi kvóták illetve az amerikai és európai agrártámogatások csökkentése érdekében, elősegítve ezzel a brazil export erősödését.

A gazdaságpolitika mellett Lula pragmatista geopolitikájának is fontos szerepe volt Brazília regionális nagyhatalommá válásában. A populista latin-amerikai baloldallal nem fűzte ugyan szorosra az ország kapcsolatát, de azért a jó viszony látszatának fenntartására ügyelt. Ám miközben többször óvatosan méltatta például Hugo Chávez venezuelai elnököt, „globális partnerként" kezelte az Egyesült Államokat is. Azt azonban igyekezett elkerülni, hogy Brazília az Egyesült Államok dél-amerikai hídfőállásává váljon, ezért stratégiai szövetséget kötött Kínával, Indiával és Oroszországgal (BRIC). A szövetség részeként pedig hatékonyan tud Amerikával versenyre kelni a térség feletti befolyás megszerzéséért. Sőt, Brazília nem csak Latin-Amerikában szerzett egyre nagyobb gazdasági befolyást és vált ezzel az Egyesült Államok riválisává, de ringbe szállt Afrikáért is: Lula a déli féltekét tömörítő partnerségi együttműködés keretében több tucat nagykövetséget nyitott afrikai országokban és jelentősen növelte az afrikai külkereskedelem volumenét.

Mivel Brazíliának nincs ellensége, az ország nagyon keveset költ katonai kiadásokra: Kína a nemzeti össztermék 6 százalékát, Oroszország pedig közel 3 százalékot fordít a hadseregre, Brazília viszont mindössze 1,5 százalékot. Lula világossá tette, hogy folytatja elődjei politikáját, és nem katonai erejével szeretné kivívni a nagyhatalmi státuszt, hanem diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatai segítségével. Arra azonban ügyel, hogy nehogy az elszigetelődés vádja érhesse az országot: Brazília továbbra is rendszeresen katonákkal segíti az ENSZ békefenntartó misszióit. A geopolitika stratégia is bevált: Brazília még a kilencvenes években képviseletet kapott az ENSZ Biztonsági Tanácsában, és azóta egyre fontosabb szereplője a nemzetközi szervezeteknek és politikának.

A Lula által folytatott több kulacsos politika kétségtelenül komoly kockázatokkal jár - ismeri el Margolis. Nem lehet biztosra venni, hogy Brazíliának a jövőben is sikerül a különböző érdekcsoportok közötti kényes egyensúly fenntartására. Egyelőre azonban bevált a radikális baloldaliból mérsékelt szociáldemokratává szelídült elnök stratégiája.

http://www.newsweek.com/id/194604/output/print