The New Republic
Robert Kagan, a Carnegie, valamint a German Marshall Alapítvány vezető munkatársa, hosszú esszét tett közzé a The New Republic hasábjain, mely összefoglalja legújabb, pár hónapja megjelent kötetének, a The Return of History and the End of Dreams főbb téziseit.
A ’90-es évek elejét a parttalan optimizmus jellemezte – írja Kagan.
1989-cel gyökeresen megváltozott a világ; nem csak a hidegháború békés
lezárása következett be, de az érdekek és értékek hosszú távú
konvergenciájára is okkal lehetett számítani, hisz mind Moszkva, mind
pedig Peking osztani látszott a társadalmi liberalizáció
szükségszerűségének gondolatát. Mindenki úgy hitte, a világ először
gazdaságilag, majd fokozatosan politikailag is pont olyanná válik, mint
amilyen a Nyugat.
A demokratikus kapitalizmus az egyetlen olyan modellnek számított
ekkor, mely sikerre vihet egy társadalmat, így aztán nem csoda, hogy az
ideológiák versenyében a liberalizmus végső győzelmet aratni látszott,
„a történelem végén pedig – ahogy Francis Fukuyama fogalmazott – már
egyetlen egy kihívója sem maradt a liberalizmusnak”.
Ám nem sokkal ezt követően, a jövőbe vetett bizakodás és az a
meggyőződés, hogy a világ a 20. század szörnyűségei után valamiféle
élhetőbb valósággá válik, hirtelen szertefoszlott. Oroszország
visszatért a régi kerékvágásba, a cári hagyományok ismét életre keltek
az állampolitikában. Ahogy Ivan Krastev szellemesen fogalmazott: „A
Kreml ismét a lakossági szükségletek nem pedig a polgári jogok
logikáját kezdte követni.” A választások formálissá váltak, nem a
tényleges választás lehetőségét teremtették meg, hanem annak
kényszerűségét, hogy legitimálja a nép Vlagyimir Putyin döntéseit,
amint arra jó példa az új államelnök, Dmitrij Medvegyev hatalomra
segítése is.
A lakosság pedig elégedettnek látszik ezzel a helyzettel, mindennapi
életét ugyanis – szemben a kommunista évtizedekkel – békén hagyja az
állam, feltéve, hogy nem avatkozik be a politikába. Sőt, büszkeséggel
látja visszatérni országát a nagyhatalmi klubba.
Oroszország, mint „szuverén demokrácia” – ahogy mostanság Putyin nevezi
– a globális hatalom és a belső önkény szerves egysége. Putyin szerint
csak a nagyhatalmi helyzetét visszaállító Oroszország képes megvédeni
érdekeit, illetve csak ez a pozíció teszi számára lehetővé, hogy
kivédhesse a Nyugat reform-elvárásait. Az orosz vezetés számára a kínai
modell a követendő példa; míg Oroszország, Mihail Gorbacsov majd Jelcin
szándékainak megfelelően a ’90-es években megegyezésre törekedett a
Nyugattal, addig Kína sikeresen ellenállt minden nyugati hatásnak, és
eközben fellendült gazdasága, illetve megerősítette autokratikus belső
hatalmát.
Az önkény és a gazdasági siker kombinációja életképesnek bizonyult; az
oroszok és a kínaiak felfedezték a módját, hogyan egyesítsék a
gazdasági nyitottságot a belpolitikai zártsággal. Az elmúlt évek
fejleményei azt bizonyították számokra, hogy mindaddig, míg népeik jól
élnek, nem is kívánnak politikai változásokat.
Kérdés, hogy milyen hosszú időn át, azaz milyen tartósan képesek ezek
az országok fenntartani ezt az egyensúlyt, milyen tartósan lehetnek
sikeresek. A gazdasági prosperitás és az önkény kettősségének sikere
fogja alakítani a következő évszázad ideológiai képét, s eldönteni azt,
hogy valóban léteznek-e „egyetemes értékek”, illetve, hogy a világot
milyen mértékben fogja jellemezni az ideológiai harc a demokrácia erői,
illetve az autokraták között.
A hidegháború viszonyai között könnyű volt megfeledkezni arról – írja
Kagan –, hogy a liberalizmus és az önkényuralom vitája a felvilágosodás
kora óta mindvégig hevesen zajlott. Ez állította szembe az Egyesült
Államokat és Európát a 18. és a 19. században. Sőt, ez osztotta meg
magát Európát is szinte az egész 19. században, és részben a 20.-ban
is. És a jelek szerint e vita jellemzi majd a 21. század geopolitikáját
is.
Nagy tévedés volt azt hinni, hogy az oroszországi és a kínai politikai
változásokkal ezek az országok nem csak pragmatikussá, de egyben
ideológiamentessé is válnak. Eszméik valóban nem hasonlítanak már egy
afféle, mindent átfogó rendszerre, mint amilyen a marxizmus volt, de
nagyon is egyértelmű meggyőződést tükröznek arról, milyen is legyen a
kormányzás és a társadalom, milyen legyen a vezetők és a nép
kapcsolata. Meggyőződésük, hogy országaik csak akkor kormányozhatók, ha
erős a központi hatalom és gyenge a civil társadalom. Az oroszok és a
kínaiak nem egyszerűen autokraták. Ők hisznek az önkényuralomban, s
mielőtt „a történelem végét” vizionáló liberális kortársaink nagyon
lesajnálnák ezért őket, vegyék figyelembe, hogy igen illusztris klubnak
a tagjai ők. Elvégre Európa koronás fői az elmúlt évszázadok során, sőt
a 19. században még maga az USA, Nagy-Britannia és Franciaország
vezetői is éppúgy hittek az önkényuralmi módszerekben, mint manapság az
oroszok vagy a kínaiak.
Annak ellenére persze, hogy egy Putyin típusú vezető nem tesz
különbséget önnön érdekei és Oroszország érdekei között, nem kétséges,
hogy pragmatikus, ezért kiszámítható politikát – és így külpolitikát –
követ. Ám, míg a nyugati demokráciák külpolitikai törekvéseinek
homlokterében az áll, hogy az egész világot biztonságossá tegyék, addig
a pragmatikus autokraták számára csak addig érdekes a világ biztonsága,
amíg az a saját érdekeiket szolgálja.
Oroszország a legjobb példa arra, hogyan alakítja a belpolitika
minősége egy ország külpolitikai törekvéseit. A Gorbacsov vezetése
alatt álló Szovjetunió számottevő erőfeszítést tett, hogy
demokratizálja belső viszonyait, s ennek megfelelően partnert keresett
a nemzetközi életben, a Nyugattal – és ezen belül a NATO-val – komoly
partneri viszony kiépítését szorgalmazta. Putyin viszont, aki
visszaállította az autokrata állapotokat a belpolitikában, kihívást lát
a demokráciákban, gyanakodva figyeli a NATO-t és egyre agresszívebben
viszonyul szomszédaihoz.
Moszkva és Peking reakciója – írja a szerző – akár még érthetőnek is
mondható. Rezsimjeik ugyanis kisebbségbe vannak a világon. Számos kínai
gondolkodó úgy véli, hogy a demokratikus liberalizmus dominánssá vált a
kommunista blokk bukása után, és a nemzetközi politika hierarchiájának
csúcsán az USA, illetve szövetségesei állnak, ők határozzák meg a
szabályokat. Sőt lépéseiket olykor komoly kihívásként értékelik azok,
akik nem osztják politikai életformáikat. A ’90-es években Washington
dominanciája meghatározta az egész világot: megdöntötte például a
panamai és a haiti diktatúrát, beavatkozott a délszláv háborúba,
elsöpörve Miloševićet. A nyugati NGO-k behálózták nem csak egész
Kelet-Európát, de Közép-Ázsiát is, nyugat és demokrácia-barát pártokat
és mozgalmakat támogatva. Politikai és nem csekély mértékben anyagi
támogatásaik nyomán kibontakozhattak a „színes forradalmak”.
Az, ami „színes forradalomként” Ukrajnában vagy Grúziában lezajlott,
nem csak azért idegesítette Putyint, mert keresztezték regionális
ambícióit, de azért is, mert a példa könnyen ragadóssá válhat, s
megingathatja hatalmát odahaza is. A korábbi évszázadokban a nemzetközi
jog által szentesített „be nem avatkozási” klauzúra az autokratákat
védte. Ma a függetlenedési törekvéseket – mint amilyen az ukrán, grúz
vagy épp koszovói – részesíti előnyben a liberális moralitás, ami –
mint a példák mutatják – egyáltalán nem kedvez azoknak az
autokratáknak, akik belső hatalmukat óvni akarják a külvilágtól,
miközben szívesen vonnák befolyásuk alá regionális környezetüket.
Mindazonáltal a nemzetközi élet alapvető átalakulása nem csak a
nagyhatalmi önkényuralmak gyors önvédelmi reakcióit vonta maga után,
hanem „alsóbb” szinten, a kisállamok körében is nagy átalakulásokat,
ilyen vagy olyan váltásokat okozott. A ’30-as és ’40-es években vált
általános trenddé a társadalmak fasizálódása Dél-Amerikában, azt
követően, hogy az autokrata rezsimek sikeresek lettek Itáliában és
Németországban. A ’60-as és ’70-es években a kommunizmus jött divatba a
harmadik világban, hasonló okokból, s nem kevésbé azért, mert a
Szovjetunióban átmenetileg sikeresnek tűnt ez a megoldás. 1989-et
követően a demokrácia vált általános trenddé. A mai Oroszország és Kína
esetében nincs másról szó, minthogy most az inga ellenkező irányba leng
ki, amit az autokrata vezetők igyekeznek alaposan ki is használni.
Így aztán igen nagy meggondolatlanság lenne szem elől téveszteni, hogy
az orosz és kínai autokratizmusnak ne lenne egyfajta felvevőpiaca
világszerte. A kínai gazdasági prosperitást máris igen sokan kapcsolják
össze a központosító politikai akarattal, míg Közép-Ázsia országai
számára is eléggé otthonosnak tűnnek Putyin „szuverén demokráciáról”
vallott nézetei. Lehet, hogy az elmúlt két évtizedben az önkényuralom –
legalábbis látszólag – vesztésre állt a világban, mára azonban jócskán
javultak esélyei.
Szerencsére – állapítja meg Kagan –, sem Moszkva, sem pedig Peking nem
exportál már ideológiát, de erre nincs is szükségük, az ideológiai
verseny helyett elég számukra a politikai versengés, melyben
kiterjeszthetik támogatásukat, olykor védelmüket olyan államokra,
amelyek szögesen szemben állnak nem csak a Nyugat érdekeivel, de annak
értékeivel is. Az autokrata megoldások miatt Irán, Burma vagy épp
Zimbabwe bizton számíthat Putyinra vagy bármelyik kínai vezetőre, s ez
a kapcsolatok prosperitását minden ideológiánál jobban garantálja.
Ismét versenyhelyzet van a világban – állapítja meg a szerző – ami
meglepte a nyugati demokráciákat, akik úgy gondolták: a berlini fal
ledőlésével ennek is vége, s az egyetemes értékek veszik birtokba a
világot. Szergej Lavrov orosz külügyminisztert idézve: „Sok év után
valódi versengés tapasztalható ismét a különböző értékrendszerek és
fejlődési modellek között.” És orosz szempontból persze jó hír, hogy „a
Nyugat lassan elveszíti monopolhelyzetét a globalizációs folyamatban”.
De ez a verseny, a szerző véleménye szerint, nem annyira a hidegháború
korszakát idézi, mint inkább arra a 19. századéra hasonlít, amikor is a
francia forradalom utáni Európát Ausztria és Oroszország monarcháinak
paktuma csillapította le, s próbálta megakadályozni a liberális
forradalmakat. Miközben ugyanezt tette a liberális brit kormány a világ
többi részén. Ma Ukrajnában és Grúziában tűnik nagyon hasonlónak a
helyzet, de persze azon is érdemes lenne elgondolkodni, milyen hatást
váltana ki Délkelet-Ázsiában, ha Peking megpróbálná megdönteni a
demokratikus tajvani rezsimet, és a szigetországra ráerőszakolni saját
rendszerét.
Mindennek következtében ma már aligha jelentheti ki bárki is, hogy
léteznék valamiféle „nemzetközi közösség”. A koszovói konfliktus
nemzetközi recepciója bizonyította ezt a legjobban, és persze mindaz,
ami ma Drfur, Irán vagy Burma kapcsán történik. És ha valaki azt hinné,
hogy olyan fontos kérdésekben, mint a klímaváltozás, a szegénység,
járványok vagy a nukleáris leszerelés kialakítható közös álláspont,
nagyon téved. Egy új együttműködés, melynek részese lehetne Kína,
Oroszország, az Egyesült Államok és Európa is nagyon valószerűtlen,
mert hiányzik a közös moralitás és hiányoznak a közös elvek, azok,
amelyek összezárták például az európai monarchiák sorait a 19.
században Franciaország és Amerika liberális forradalmai láttán, melyek
oly heves szimpátiát váltottak ki Németországban, Olaszországban vagy
Lengyelországban.
Vajon túlléphet-e a világ ezen a megosztottságon a bővülő közös
kereskedelem, az egyre növekvő gazdasági kölcsönös függőség vagy épp a
világ globalizálódása folytán? Részben ige, de egészében aligha –
állapítja meg Kagan. Ezt mutatja egyébként a történelem is;
Nagy-Britannia és Németország kereskedelme sem függött kevésbé
egymástól 1914-ben, mint ma Amerikáé és Kínáé. Nem a hideg számítás,
hanem a hit, a gyűlölet, a félelem stb., azaz a „nem mérhető emberi
jellemzők” azok, melyek a biztonság és a kölcsönösség szempontjából
végső soron eldöntik a kérdéseket.
Efféle „jellemzőknek” egyébként sehol sincsenek oly bővében, mint az
iszlám világban. Az iszlám indulatos harca a modernitás, a
kapitalizmus, a globalitás és az ezzel összekapcsolt nyugati
zsidó-keresztény kultúra ellen, a nemzetközi rendszerben korunk
legdrámaibb konfliktusa. És a legékesebb bizonyíték arra, hogy nem
léteznek „egyetemes értékek”. Viszont – állapítja meg Kagan – az iszlám
radikalizmus nem újkeletű, de újkeletűen pusztító hatása épp azzal
magyarázható, hogy a világ ismét megosztottá volt, épp az autokrata
hatalmak és a demokráciák szembenállása teremtett esélyt az iszlámnak,
hogy ily hatékonyan harcoljon minden ellen, ami modern. Minthogy a
szélsőségesek a világ ellen nem csak régi fegyvereiket használják,
hanem a legmodernebb kor vívmányait, így kijelenthető: a modernség nem
csak felbőszítette, de fel is fegyverezte őket. Csak ez – illetve a
nemzetközi élet megosztottsága – magyarázhatja eddig elér sikereiket
minden olyan érték és erény ellen, melyet a felvilágosodás, a
liberalizmus és általában a demokrácia tett számunkra lehetővé.
Annak dacára, hogy a radikális iszlámnak nincs esélye megvalósítani
céljait, hisz végső fokon még a legautoriterebb államok sem szeretnének
visszakényszerülni a középkorba, a nemzetközi élet meghatározó tényezői
más és más megközelítéssel viszonyulnak az iszlámhoz. Európa közel sem
mutat olyan lelkesedést a „terrorizmus elleni háború” iránt, mint
amilyet Amerika elvárna tőle. Kína és Oroszország pedig kifejezetten
előnyösnek tartja, hogy Amerika leragadjon az al-Kaidával folytatott
iszapbirkózásnál. Ezért a nagyhatalmak közötti terrorizmus-ellenes
együttműködésről beszélni nem több fikciónál. Moszkva, ha terrorizmust
emlegetnek, akkor Csecsenföldre gondol, Peking pedig a
Hszincsiang-Ujgur területeken élőkre. Ha viszont Irán, Szíria vagy a
Hezbollah kerül szóba, akkor inkább előnyös partnereket látnak bennük,
még akkor is, ha ezzel azt kockáztatják, hogy könnyen létrejön a
közvetlen kapcsolat a terrorizmus és az atombomba között.
Tévedés volt azt hinni tehát – vonja le a következtetést a szerző –,
hogy a liberális nemzetközi rend az eszmék diadala vagy a haladás
természetes velejárója lenne, ahogy azt a felvilágosodás filozófusai és
követőik hitték. Ez az illúzió persze eléggé igaz ahhoz, hogy roppant
veszélyes legyen. Az emberiség legtöbb emberáldozatot követelő százada
épp csak hogy letűnt, hagyatéka nagyon is itt maradt, eltüntetni azt
közel sem oly egyszerű, mint ahogy álmainkban remélni mertük. Az
önkényuralmi megoldásokat kedvelő nagyhatalmak és az iszlám
radikalizmus kihívása nagyon gyorsan kijózanított sokakat, hisz azt
kellett tapasztalniuk, hogy e kettős veszély nagyon meggyengítette a
világban a liberális demokráciák befolyását, s arra kell számítanunk,
hogy e befolyás a jövőben tovább enyészik.
El kell tehát gondolkodnunk azon, hogyan védhetjük meg érdekeinket és
elveiket egy olyan világban, amely azokat radikálisan megkérdőjelezi.
http://www.tnr.com/story.html?