2008. július 1., kedd

A történelem végének vége


Miért tűnhet olyannak a 21. század, mint amilyen a 19. volt?
The New Republic
Robert Kagan, a Carnegie, valamint a German Marshall Alapítvány vezető munkatársa, hosszú esszét tett közzé a The New Republic hasábjain, mely összefoglalja legújabb, pár hónapja megjelent kötetének, a The Return of History and the End of Dreams főbb téziseit.
A ’90-es évek elejét a parttalan optimizmus jellemezte – írja Kagan. 1989-cel gyökeresen megváltozott a világ; nem csak a hidegháború békés lezárása következett be, de az érdekek és értékek hosszú távú konvergenciájára is okkal lehetett számítani, hisz mind Moszkva, mind pedig Peking osztani látszott a társadalmi liberalizáció szükségszerűségének gondolatát. Mindenki úgy hitte, a világ először gazdaságilag, majd fokozatosan politikailag is pont olyanná válik, mint amilyen a Nyugat.
A demokratikus kapitalizmus az egyetlen olyan modellnek számított ekkor, mely sikerre vihet egy társadalmat, így aztán nem csoda, hogy az ideológiák versenyében a liberalizmus végső győzelmet aratni látszott, „a történelem végén pedig – ahogy Francis Fukuyama fogalmazott – már egyetlen egy kihívója sem maradt a liberalizmusnak”.
Ám nem sokkal ezt követően, a jövőbe vetett bizakodás és az a meggyőződés, hogy a világ a 20. század szörnyűségei után valamiféle élhetőbb valósággá válik, hirtelen szertefoszlott. Oroszország visszatért a régi kerékvágásba, a cári hagyományok ismét életre keltek az állampolitikában. Ahogy Ivan Krastev szellemesen fogalmazott: „A Kreml ismét a lakossági szükségletek nem pedig a polgári jogok logikáját kezdte követni.” A választások formálissá váltak, nem a tényleges választás lehetőségét teremtették meg, hanem annak kényszerűségét, hogy legitimálja a nép Vlagyimir Putyin döntéseit, amint arra jó példa az új államelnök, Dmitrij Medvegyev hatalomra segítése is.
A lakosság pedig elégedettnek látszik ezzel a helyzettel, mindennapi életét ugyanis – szemben a kommunista évtizedekkel – békén hagyja az állam, feltéve, hogy nem avatkozik be a politikába. Sőt, büszkeséggel látja visszatérni országát a nagyhatalmi klubba.
Oroszország, mint „szuverén demokrácia” – ahogy mostanság Putyin nevezi – a globális hatalom és a belső önkény szerves egysége. Putyin szerint csak a nagyhatalmi helyzetét visszaállító Oroszország képes megvédeni érdekeit, illetve csak ez a pozíció teszi számára lehetővé, hogy kivédhesse a Nyugat reform-elvárásait. Az orosz vezetés számára a kínai modell a követendő példa; míg Oroszország, Mihail Gorbacsov majd Jelcin szándékainak megfelelően a ’90-es években megegyezésre törekedett a Nyugattal, addig Kína sikeresen ellenállt minden nyugati hatásnak, és eközben fellendült gazdasága, illetve megerősítette autokratikus belső hatalmát.
Az önkény és a gazdasági siker kombinációja életképesnek bizonyult; az oroszok és a kínaiak felfedezték a módját, hogyan egyesítsék a gazdasági nyitottságot a belpolitikai zártsággal. Az elmúlt évek fejleményei azt bizonyították számokra, hogy mindaddig, míg népeik jól élnek, nem is kívánnak politikai változásokat.
Kérdés, hogy milyen hosszú időn át, azaz milyen tartósan képesek ezek az országok fenntartani ezt az egyensúlyt, milyen tartósan lehetnek sikeresek. A gazdasági prosperitás és az önkény kettősségének sikere fogja alakítani a következő évszázad ideológiai képét, s eldönteni azt, hogy valóban léteznek-e „egyetemes értékek”, illetve, hogy a világot milyen mértékben fogja jellemezni az ideológiai harc a demokrácia erői, illetve az autokraták között.
A hidegháború viszonyai között könnyű volt megfeledkezni arról – írja Kagan –, hogy a liberalizmus és az önkényuralom vitája a felvilágosodás kora óta mindvégig hevesen zajlott. Ez állította szembe az Egyesült Államokat és Európát a 18. és a 19. században. Sőt, ez osztotta meg magát Európát is szinte az egész 19. században, és részben a 20.-ban is. És a jelek szerint e vita jellemzi majd a 21. század geopolitikáját is.
Nagy tévedés volt azt hinni, hogy az oroszországi és a kínai politikai változásokkal ezek az országok nem csak pragmatikussá, de egyben ideológiamentessé is válnak. Eszméik valóban nem hasonlítanak már egy afféle, mindent átfogó rendszerre, mint amilyen a marxizmus volt, de nagyon is egyértelmű meggyőződést tükröznek arról, milyen is legyen a kormányzás és a társadalom, milyen legyen a vezetők és a nép kapcsolata. Meggyőződésük, hogy országaik csak akkor kormányozhatók, ha erős a központi hatalom és gyenge a civil társadalom. Az oroszok és a kínaiak nem egyszerűen autokraták. Ők hisznek az önkényuralomban, s mielőtt „a történelem végét” vizionáló liberális kortársaink nagyon lesajnálnák ezért őket, vegyék figyelembe, hogy igen illusztris klubnak a tagjai ők. Elvégre Európa koronás fői az elmúlt évszázadok során, sőt a 19. században még maga az USA, Nagy-Britannia és Franciaország vezetői is éppúgy hittek az önkényuralmi módszerekben, mint manapság az oroszok vagy a kínaiak.
Annak ellenére persze, hogy egy Putyin típusú vezető nem tesz különbséget önnön érdekei és Oroszország érdekei között, nem kétséges, hogy pragmatikus, ezért kiszámítható politikát – és így külpolitikát – követ. Ám, míg a nyugati demokráciák külpolitikai törekvéseinek homlokterében az áll, hogy az egész világot biztonságossá tegyék, addig a pragmatikus autokraták számára csak addig érdekes a világ biztonsága, amíg az a saját érdekeiket szolgálja.
Oroszország a legjobb példa arra, hogyan alakítja a belpolitika minősége egy ország külpolitikai törekvéseit. A Gorbacsov vezetése alatt álló Szovjetunió számottevő erőfeszítést tett, hogy demokratizálja belső viszonyait, s ennek megfelelően partnert keresett a nemzetközi életben, a Nyugattal – és ezen belül a NATO-val – komoly partneri viszony kiépítését szorgalmazta. Putyin viszont, aki visszaállította az autokrata állapotokat a belpolitikában, kihívást lát a demokráciákban, gyanakodva figyeli a NATO-t és egyre agresszívebben viszonyul szomszédaihoz.
Moszkva és Peking reakciója – írja a szerző – akár még érthetőnek is mondható. Rezsimjeik ugyanis kisebbségbe vannak a világon. Számos kínai gondolkodó úgy véli, hogy a demokratikus liberalizmus dominánssá vált a kommunista blokk bukása után, és a nemzetközi politika hierarchiájának csúcsán az USA, illetve szövetségesei állnak, ők határozzák meg a szabályokat. Sőt lépéseiket olykor komoly kihívásként értékelik azok, akik nem osztják politikai életformáikat. A ’90-es években Washington dominanciája meghatározta az egész világot: megdöntötte például a panamai és a haiti diktatúrát, beavatkozott a délszláv háborúba, elsöpörve Miloševićet. A nyugati NGO-k behálózták nem csak egész Kelet-Európát, de Közép-Ázsiát is, nyugat és demokrácia-barát pártokat és mozgalmakat támogatva. Politikai és nem csekély mértékben anyagi támogatásaik nyomán kibontakozhattak a „színes forradalmak”.
Az, ami „színes forradalomként” Ukrajnában vagy Grúziában lezajlott, nem csak azért idegesítette Putyint, mert keresztezték regionális ambícióit, de azért is, mert a példa könnyen ragadóssá válhat, s megingathatja hatalmát odahaza is. A korábbi évszázadokban a nemzetközi jog által szentesített „be nem avatkozási” klauzúra az autokratákat védte. Ma a függetlenedési törekvéseket – mint amilyen az ukrán, grúz vagy épp koszovói – részesíti előnyben a liberális moralitás, ami – mint a példák mutatják – egyáltalán nem kedvez azoknak az autokratáknak, akik belső hatalmukat óvni akarják a külvilágtól, miközben szívesen vonnák befolyásuk alá regionális környezetüket.
Mindazonáltal a nemzetközi élet alapvető átalakulása nem csak a nagyhatalmi önkényuralmak gyors önvédelmi reakcióit vonta maga után, hanem „alsóbb” szinten, a kisállamok körében is nagy átalakulásokat, ilyen vagy olyan váltásokat okozott. A ’30-as és ’40-es években vált általános trenddé a társadalmak fasizálódása Dél-Amerikában, azt követően, hogy az autokrata rezsimek sikeresek lettek Itáliában és Németországban. A ’60-as és ’70-es években a kommunizmus jött divatba a harmadik világban, hasonló okokból, s nem kevésbé azért, mert a Szovjetunióban átmenetileg sikeresnek tűnt ez a megoldás. 1989-et követően a demokrácia vált általános trenddé. A mai Oroszország és Kína esetében nincs másról szó, minthogy most az inga ellenkező irányba leng ki, amit az autokrata vezetők igyekeznek alaposan ki is használni.
Így aztán igen nagy meggondolatlanság lenne szem elől téveszteni, hogy az orosz és kínai autokratizmusnak ne lenne egyfajta felvevőpiaca világszerte. A kínai gazdasági prosperitást máris igen sokan kapcsolják össze a központosító politikai akarattal, míg Közép-Ázsia országai számára is eléggé otthonosnak tűnnek Putyin „szuverén demokráciáról” vallott nézetei. Lehet, hogy az elmúlt két évtizedben az önkényuralom – legalábbis látszólag – vesztésre állt a világban, mára azonban jócskán javultak esélyei.
Szerencsére – állapítja meg Kagan –, sem Moszkva, sem pedig Peking nem exportál már ideológiát, de erre nincs is szükségük, az ideológiai verseny helyett elég számukra a politikai versengés, melyben kiterjeszthetik támogatásukat, olykor védelmüket olyan államokra, amelyek szögesen szemben állnak nem csak a Nyugat érdekeivel, de annak értékeivel is. Az autokrata megoldások miatt Irán, Burma vagy épp Zimbabwe bizton számíthat Putyinra vagy bármelyik kínai vezetőre, s ez a kapcsolatok prosperitását minden ideológiánál jobban garantálja.
Ismét versenyhelyzet van a világban – állapítja meg a szerző – ami meglepte a nyugati demokráciákat, akik úgy gondolták: a berlini fal ledőlésével ennek is vége, s az egyetemes értékek veszik birtokba a világot. Szergej Lavrov orosz külügyminisztert idézve: „Sok év után valódi versengés tapasztalható ismét a különböző értékrendszerek és fejlődési modellek között.” És orosz szempontból persze jó hír, hogy „a Nyugat lassan elveszíti monopolhelyzetét a globalizációs folyamatban”.
De ez a verseny, a szerző véleménye szerint, nem annyira a hidegháború korszakát idézi, mint inkább arra a 19. századéra hasonlít, amikor is a francia forradalom utáni Európát Ausztria és Oroszország monarcháinak paktuma csillapította le, s próbálta megakadályozni a liberális forradalmakat. Miközben ugyanezt tette a liberális brit kormány a világ többi részén. Ma Ukrajnában és Grúziában tűnik nagyon hasonlónak a helyzet, de persze azon is érdemes lenne elgondolkodni, milyen hatást váltana ki Délkelet-Ázsiában, ha Peking megpróbálná megdönteni a demokratikus tajvani rezsimet, és a szigetországra ráerőszakolni saját rendszerét.
Mindennek következtében ma már aligha jelentheti ki bárki is, hogy léteznék valamiféle „nemzetközi közösség”. A koszovói konfliktus nemzetközi recepciója bizonyította ezt a legjobban, és persze mindaz, ami ma Drfur, Irán vagy Burma kapcsán történik. És ha valaki azt hinné, hogy olyan fontos kérdésekben, mint a klímaváltozás, a szegénység, járványok vagy a nukleáris leszerelés kialakítható közös álláspont, nagyon téved. Egy új együttműködés, melynek részese lehetne Kína, Oroszország, az Egyesült Államok és Európa is nagyon valószerűtlen, mert hiányzik a közös moralitás és hiányoznak a közös elvek, azok, amelyek összezárták például az európai monarchiák sorait a 19. században Franciaország és Amerika liberális forradalmai láttán, melyek oly heves szimpátiát váltottak ki Németországban, Olaszországban vagy Lengyelországban.
Vajon túlléphet-e a világ ezen a megosztottságon a bővülő közös kereskedelem, az egyre növekvő gazdasági kölcsönös függőség vagy épp a világ globalizálódása folytán? Részben ige, de egészében aligha – állapítja meg Kagan. Ezt mutatja egyébként a történelem is; Nagy-Britannia és Németország kereskedelme sem függött kevésbé egymástól 1914-ben, mint ma Amerikáé és Kínáé. Nem a hideg számítás, hanem a hit, a gyűlölet, a félelem stb., azaz a „nem mérhető emberi jellemzők” azok, melyek a biztonság és a kölcsönösség szempontjából végső soron eldöntik a kérdéseket.
Efféle „jellemzőknek” egyébként sehol sincsenek oly bővében, mint az iszlám világban. Az iszlám indulatos harca a modernitás, a kapitalizmus, a globalitás és az ezzel összekapcsolt nyugati zsidó-keresztény kultúra ellen, a nemzetközi rendszerben korunk legdrámaibb konfliktusa. És a legékesebb bizonyíték arra, hogy nem léteznek „egyetemes értékek”. Viszont – állapítja meg Kagan – az iszlám radikalizmus nem újkeletű, de újkeletűen pusztító hatása épp azzal magyarázható, hogy a világ ismét megosztottá volt, épp az autokrata hatalmak és a demokráciák szembenállása teremtett esélyt az iszlámnak, hogy ily hatékonyan harcoljon minden ellen, ami modern. Minthogy a szélsőségesek a világ ellen nem csak régi fegyvereiket használják, hanem a legmodernebb kor vívmányait, így kijelenthető: a modernség nem csak felbőszítette, de fel is fegyverezte őket. Csak ez – illetve a nemzetközi élet megosztottsága – magyarázhatja eddig elér sikereiket minden olyan érték és erény ellen, melyet a felvilágosodás, a liberalizmus és általában a demokrácia tett számunkra lehetővé.
Annak dacára, hogy a radikális iszlámnak nincs esélye megvalósítani céljait, hisz végső fokon még a legautoriterebb államok sem szeretnének visszakényszerülni a középkorba, a nemzetközi élet meghatározó tényezői más és más megközelítéssel viszonyulnak az iszlámhoz. Európa közel sem mutat olyan lelkesedést a „terrorizmus elleni háború” iránt, mint amilyet Amerika elvárna tőle. Kína és Oroszország pedig kifejezetten előnyösnek tartja, hogy Amerika leragadjon az al-Kaidával folytatott iszapbirkózásnál. Ezért a nagyhatalmak közötti terrorizmus-ellenes együttműködésről beszélni nem több fikciónál. Moszkva, ha terrorizmust emlegetnek, akkor Csecsenföldre gondol, Peking pedig a Hszincsiang-Ujgur területeken élőkre. Ha viszont Irán, Szíria vagy a Hezbollah kerül szóba, akkor inkább előnyös partnereket látnak bennük, még akkor is, ha ezzel azt kockáztatják, hogy könnyen létrejön a közvetlen kapcsolat a terrorizmus és az atombomba között.
Tévedés volt azt hinni tehát – vonja le a következtetést a szerző –, hogy a liberális nemzetközi rend az eszmék diadala vagy a haladás természetes velejárója lenne, ahogy azt a felvilágosodás filozófusai és követőik hitték. Ez az illúzió persze eléggé igaz ahhoz, hogy roppant veszélyes legyen. Az emberiség legtöbb emberáldozatot követelő százada épp csak hogy letűnt, hagyatéka nagyon is itt maradt, eltüntetni azt közel sem oly egyszerű, mint ahogy álmainkban remélni mertük. Az önkényuralmi megoldásokat kedvelő nagyhatalmak és az iszlám radikalizmus kihívása nagyon gyorsan kijózanított sokakat, hisz azt kellett tapasztalniuk, hogy e kettős veszély nagyon meggyengítette a világban a liberális demokráciák befolyását, s arra kell számítanunk, hogy e befolyás a jövőben tovább enyészik.
El kell tehát gondolkodnunk azon, hogyan védhetjük meg érdekeinket és elveiket egy olyan világban, amely azokat radikálisan megkérdőjelezi.

http://www.tnr.com/story.html?id=ee167382-bd16-4b13-beb7-08effe1a6844