…”A
Homokhátság éghajlati viszonyaira a kevés csapadék jellemző (átlagban
500-550 mm/év), a nyári félévben a párolgás mértéke meghaladhatja a
lehulló csapadék mennyiségét, ami tovább fokozza a szárazodás mértékét…
Vízháztartási helyzete az utóbbi 4-5 évtizedben folyamatosan romlik, a
vízhiány mértéke olyan nagy, hogy csupán vízvisszatartással nem lehetne
az aszályosodást megállítani…
Körülbelül 1000 kisebb-nagyobb tó száradt ki a Duna–Tisza közén az elmúlt 100 évben…
A
szegényedő Homokhátságról fokozódik az elvándorlás, elsősorban a
nagyobb városok és vonzáskörzeteik felé. A XIX.-XX. század fordulóján,
több mint másfél száz tanyán gazdálkodtak a területen, mára csupán
néhány tanyát laknak…
Az
okok a FAO szerint is egyrészt természetes (globális éghajlatváltozás),
másrészt emberi eredetűek (nem megfelelő tájhasználat)… Az emberi
tevékenység káros hatásait eddig valamennyi vizsgálat kimutatta… A
Homokhátságot az ember és a természet észszerű kapcsolata több évszázad
alatt alakította kultúrtájjá, de néhány évtized is elég egy száraz
sztyepp, félsivatag vagy sivatag kialakulásához…”
***
A
Duna–Tisza közén elterülő Homokhátság (Duna–Tisza közi homokhátság) egy
komplex kultúrtáj. Három középtáj együtteséből áll: Duna–Tisza közi
Hátság, Duna menti síkság, és az Alsó-Tisza-vidék alkotják. Területe
körülbelül 10 000 km2 (tehát hazánk területének durván 1/10-e).
Felszínének kialakulása (a Duna–Tisza közi homok eredete)
Felszínét
deflációs formák uralják: lepelhomok-síkságok, tagolt homokbucka
vonulatok, az eróziós-deflációs mélyedésekben egykor számos szikes tó és
mocsár foglalt helyet. A homokbucka vonulatok több tíz (30-50 m)
méterrel magasodnak a szomszédos ártéri síkságok fölé (főként a táj
nyugati részén: Bugaci-homokhát, Kiskunsági-homokhát). A táj felszínét
(csakúgy, mint hazánk felszínének mintegy 80%-át) negyedidőszaki
képződmények borítják. A hátság homokja az Ős-Duna hordalékkúpjának
maradványa. Az Ős-Duna hordalékfeltöltő tevékenységét a
felső-pliocén-pleisztocén határán kezdte kifejteni e tájon. A
hordalékfelhalmozás a pleisztocén végén, a würmben szűnt meg, a folyó
ekkor vette útját a ma is jellemző észak-déli irányba. Miután a Duna
elhagyta a tájat eolikus akkumuláció vette kezdetét (főként homok,
löszös homok és lösz üledékekkel) a kiszáradó területeken a folyó
irányváltásával párhuzamosan fiatalodó üledékösszlettel.
Megkezdődött
a hátság jellegzetes formakincsének kialakulása, amelyben döntő szerepe
volt a futóhomokmozgásnak. Ez gyakorlatilag 3 fázisban ment végbe.
A
futóhomokmozgás legjelentősebb szakasza 27000-20000 év közé tehető (ez
az utolsó eljegesedés, a würm felső-pleniglaciálisa), majd a holocén
boreális/mogyoró fázisában 9000-8000 éve érintette jelentősebb
futóhomokmozgás a táj felszínét. A harmadik homokmozgási periódus már
antropogén eredetű volt, ekkor érte először jelentős emberi eredetű kár a
tájat. A török időkben a lakosság elvándorlása, a felbomló
településhálózat a szántóföldi művelés jelentőségének csökkenését
eredményezte. Viszont ekkoriban élte virágkorát a szarvasmarhatartás,
ami a legelőterületek növelésével járt együtt. Ez azonban
erdőégetéseket, irtásokat eredményezett, így a sérülékeny, intenzíven
igénybe vett homoki legelők talaján ismét kezdetét vette a
futóhomokmozgás. Ez a harmadik homokmozgási periódus főleg a terület
nyugati és déli részeit érintette, valamint kialakultak a szoloncsák (a
talaj felső szintjében sós) szikesek is. A futóhomokmozgás részben még
ma is tart, pl. a fülöpházi buckavidéken. Tehát a homokos-löszös
üledékösszletű tájon mintegy 400-500 éve már elindultak dezertifikációs
folyamatok. A futóhomok megkötését a XIX. században a tájidegen
akácosok, a XX. században feketefenyő telepítésével próbálták megoldani,
illetve a homoki szőlőtelepítésekkel, amelyeknek a hegyvidéki
filoxéravész (XIX. sz. vége) csak újabb lendületet adott.

Növekvő ariditás – összetett okok
A
Homokhátság éghajlati viszonyaira a kevés csapadék jellemző (átlagban
500-550 mm/év), a nyári félévben a párolgás mértéke meghaladhatja a
lehulló csapadék mennyiségét, ami tovább fokozza a szárazodás mértékét.
Az Alföldön a párolgás éves mértéke a 700 mm-t is elérheti, tehát akár
200 mm is lehet a két érték közötti negatív különbség. Ráadásul a homok
rossz víztartó, az özönvízszerű esőzések (a klímaváltozás hatásaként
gyakoribbá váltak a nagy intenzitású csapadékhullások) „többletvizét”
nem képes befogadni. A kultúrtáj jelentős része Magyarország erősen
aszályos területei közé tartozik. A szakemberek szerint az országban a
Kecskeméttől délre eső területeken érhető tetten leginkább az
éghajlatváltozás.
A
Homokhátság vízháztartási helyzete az utóbbi 4-5 évtizedben
folyamatosan romlik, a vízhiány mértéke olyan nagy, hogy csupán
vízvisszatartással nem lehetne az aszályosodást megállítani. A
talajvízszint süllyedése a ’60-as évek szintjéhez mérten a táj nagy
részén 2-3 méteres, vagy azt meghaladó szintű. A hiányzó talajvíz
mennyisége északon 1950 millió m3, a déli területen 2050 millió m3. A
szakemberek szerint csak vízpótlással lehetne a helyzeten javítani ( a
víz visszatartása mellett). Hazai szakértők szerint félsivatagról még
túlzás beszélni, de a sztyeppesedés jelei már mutatkoznak. Az aszályos
periódusok egyre hosszabbra nyúlnak, alacsony a levegő relatív
nedvességtartalma, erős az ingadozás a vízszállításban, általános
jelenség a termőtalaj fokozatos pusztulása, a talajvízszint süllyedés és
az ezzel járó nitrátosodás. Az okok a FAO szerint is egyrészt
természetes (globális éghajlatváltozás), másrészt emberi eredetűek (nem
megfelelő tájhasználat). A globális klímaváltozás mellett a csatornázás,
a belvízelvezetés és a szénhidrogének utáni kutatások közben
átszakított vízzáró rétegek járultak hozzá a dezertifikációs
folyamatokhoz. Az emberi tevékenység káros hatásait eddig valamennyi
vizsgálat kimutatta.
Ezt
támasztja alá a „Duna-Tisza közi hátság területén bekövetkezett
kedvezőtlen változások hatásainak mérsékléséről” szóló 2095/2004. (IV.
27.) kormányhatározat is.
Gazdasági károk, ökológiai következmények
A
Homokhátság homokos termőterületei 4-5 aranykorona értékűek csupán,
kedvező esetben is hektáronként csak 10-12 mázsa búza terem, igaz a búza
hagyományosan nem képvisel túl nagy részt a vetésterületben. A
gabonanövények közül a rozs fontosabb, viszont ebből is csak 17 mázsa
terem hektáronként. Az elszegényedő homokhátsági gazdáknak nincs
elegendő anyagi eszközük komolyabb öntözési technológiák alkalmazására.
Az egyszerűbb, csőkutas öntözés is drága a ráfordított energiamennyiség
miatt. A hagyományosnak tekinthető szőlő, zöldség és gyümölcstermelés is
visszaszorulóban van a magas öntözési költségek / az aszálykárok miatt.
Az agrárszektor az itteni foglalkoztatás fontos szeletét adja, ezért is
jelent nagy kihívást az elsivatagosodás az itt élő több mint félmillió
ember számára…, bár a kedvezőtlen hatás nem marad meg lokális szinten…
A
szárazság a Kiskunsági Nemzeti Park értékes növénytársulásait és
állatfajait is veszélyezteti. Az egyre gyorsuló ütemben kiszáradó
területről növényfajok tűnnek el, vízi- és gázlómadarak vándorolnak más
vidékre. A szikes élőhelyek számának csökkenése tetten érhető és a
Homokhátság polgármestereinek becslése szerint körülbelül 1000
kisebb-nagyobb tó száradt ki a Duna–Tisza közén az elmúlt 100 évben.
Ritkulnak az őshonos növény- és állatfajok, csökken a biodiverzitás,
fokozódik a behurcolt gyomnövények tájromboló hatása (pl. medvekaktusz
megjelenése). A száraz időszakokban fellobbanó erdőtüzek kárelhárítása, a
fák újratelepítése is nehézkes – előfordul, hogy az újratelepített
facsemeték csupán 60%-a marad meg.
A
szegényedő Homokhátságról fokozódik az elvándorlás, elsősorban a
nagyobb városok és vonzáskörzeteik felé. A XIX.-XX. század fordulóján,
több mint másfél száz tanyán gazdálkodtak a területen, mára csupán
néhány tanyát laknak.
Az
elsivatagosodás nem jár majd a növényövek északra tolódásával, nem
fogják a kukoricát és a rozst felváltani mediterrán növények. A
szakemberek a szárazodáshoz való alkalmazkodást pl. új búzafajták
nemesítésében és a vízigényes kukorica helyett cirok termesztésében,
valamint új talajművelési formák bevezetésében látják.
A vízellátás javítása és fenntarthatóbb tájhasználat
Hidrológiai
szakemberek szerint a táj vízgazdálkodásának fenntartható
fejlesztéséhez a hiányzó vízmennyiség visszapótlása és a vízhiány
klímaváltozásból adódó folyamatos pótlása szükséges.
Ennek
megvalósítására többféle javaslat is született. Pl. a Sajó-völgye felől
egy ún. Homokhátsági tápcsatornán való vízátvezetés a Homokhátság
északi részébe, délre pedig a Duna-völgy tározóiból való vízvezetés.
Vagy ilyen a Duna–Tisza csatorna terve, amelyet még 1715-ben
terjesztettek be. Az építkezés viszont csak 1947-ben indult meg, a
csatorna a Ráckevei-Dunából ágazik ki, de csak Dunaharasztitól Dabasig
épült meg 22 km hosszan.
A
terület vízfogyasztásának mértéke meghaladja a fenntarthatóság
szintjét. Ezért is volna szükségszerű vízvisszatartó tározó és
csatornarendszerek kiépítése és a víz újrahasznosítás is.
A
csatornahálózat, tárolórendszerek kiépítése, vízpótlás, vízvisszatartás
a magas beruházási és fenntartási költségeket figyelembe véve is csak
tüneti kezelést jelentenének. Mindezek mellé fenntartható, a
megváltozott környezeti feltételekhez alkalmazkodó tájhasználati módokra
lenne szükség.
A
Homokhátságot az ember és a természet észszerű kapcsolata több évszázad
alatt alakította kultúrtájjá, de néhány évtized is elég egy száraz
sztyepp, félsivatag vagy sivatag kialakulásához…
Hajdú Roland blogja – Felsőfokon.hu