2004. május 31., hétfő

San Martino 2004.5.30

(San Martino 2004.5.30)
Nagyon drága gyermekeim,
a Szentlélek áldása legyen rajtatok!
Jézus meghívott benneteket
és a Szentlélek áradjon ki rátok!
Jézus azt akarja, hogy az evangéliummal hithirdetők
legyetek a világ számára, és én segítek nektek,
hogy azzá legyetek.
Ma az Egek is tele vannak örömmel,
és az én Szívem túlárad irántatok a szeretettől.
Köszönöm, hogy annyi örömet szereztek nekem!
Ti tudjátok, hogy meg kell változtatnunk a világot,
megújítva azt,
hogy minden ember szentté legyen.
Megáldalak benneteket és megígérem nektek,
hogy mellettetek leszek;
megáldom szeretteiteket
és az összes jelenlevő gyermeket!
Maradjon veletek a Lélek egész életetek folyamán!

A divattörténet 100 éve


I. Az empire (1804-1815)
Az empire stílus Napóleon császársága idején (1804-ben koronáztatta meg magát) fejlődött ki, innen kapta a nevét. Ezt megelőzően a konzulátus (1799-1804) idején nem sokat változott a direktórium korszakában viselt öltözék. De az idők folyamán fel kellett ismerniük, hogy a túl könnyű ruházkodás nem alkalmas a párizsi éghajlathoz. A császár főként kereskedelempolitikai okokból betiltotta az indiai muszlin behozatalát, és ezzel a lyoni selyemgyártás fellendülését segítette elő.Napóleon uralkodása alatt újból divatba jöttek a melegebb anyagok, a taft, a bársony, a brokát.A dekoltázs kisebb lett, a ruhaujjak hosszúak, ha mégsem, akkor hosszú kesztyű fedte el a karokat,az uszály eltűnt a hétköznapokból, és csupán a hivatalos udvari öltözéknél maradt meg. 1805 1810 körül a ruhák már csak bokáig értek, és eltűntek a lapos, puha, sarkatlan cipők A derékvonal már az előző század utolsó éveiben kezdte elhagyni természetellenes magas helyét a mell alatt.A ruhák ismét színesebbek lettek, de továbbra is az antikizáló fehér szín dominált. A francia udvar azonban néhány évre megállította – legalábbis Párizsban – a divat természetes fejlődését. Napóleon fel akarta eleveníteni a versailles-i udvar hagyományait, és megbízta udvari festőit, Davidot és Isabeyt, hogy tervezzenek díszruhákat. Számos ilyen tervet meg is valósítottak a császári pár és néhány magas udvari tisztségviselő számára, hogy azokat viseljék az ünnepségeken, melyeknek a fénye az új birodalom nagyságát és gazdagságát volt hivatva kifejezni; a birodalomét és a császárét, aki az újkor történetében elsőként akarta az egész világot uralma alá hajtani.
Napóleon miniszterei és marsalljai saját kedvük szerint tervezhették egyenruháikat, így aztán nem lehet csodálkozni, hogy feleségük, szeretőik és egész női környezetük ambíciója divatos fantázia toalettek alkotására irányult. Rövid időre feltámadtak a pompás pelerinek, arannyal, ezüsttel hímzett rövid culotte-ok, hosszú uszályok, diadémok, nyakláncok, gyémántos nyakékek, ritka madarak tollai, spanyol gallér és finom csipkék. Bonaparte alaposan figyelemmel kísérte udvaroncai öltözködését. Egyik udvarhölgyének hosszú ideig éreznie kellett, hogy csalódást okozott a császárnak, amiért kétszer merészelt megjelenni az udvarnál ugyanabban a toalettben. A korzikai nagy súlyt helyezett az udvari öltözködés pompájára, szívesen látta az elegáns hölgyeket, udvara díszeit, mert tudta, hogy a Rajnán túl, az Alpokon, a csatornán és az óceánon túl érdeklődéssel figyelték, mi a divat Párizsban. 1813 I. Napóleon is azoknak a francia uralkodóknak a sorába lépett, akik egészen III. Napóleonig.- aktív érdeklődéssel kísérték Franciaország részvételét az európai divat alakulásában. A párizsi élet fellendüléséről Napóleon korában, A brantés hercegnő sokkötetes emlékirataiban ezt lehet olvasni: A kongresszus résztvevői Párizsba jöttek, hogy részt vegyenek a fényes ünnepségeken, melyek megtartását az első konzul rendelte el, hogy a nép is részesüljön az örömben, és hogy a pénz forgalma is megnövekedjék, ami százezer ember érdekét szolgálta, akik kezük munkájából élnek, és majdnem kizárólag luxuscikkeket készítenek a magasabb osztályok részére.Az ünnepségek, melyeket a kormányzat rendezett, jeladás volt Párizs, de egész Franciaország számára is. A bálok bankettek és mindenféle társadalmi megmozdulások egymást követték. Párizsban elkezdődött a mozgás, az élet, a forgalom, amely csak 1814-ben maradt abba. Naponta tíz meghívást is kapott az ember estére. A keleties luxus, amit a császár később bevezetett az udvarban, akkor még ismeretlen volt. Madame Bonaparte, aki nagyon jól tudott öltözködni, maga mutatott példát a legnagyobb eleganciára.
Nem volt még soha olyan kellemes látvány, mint a malmaisoni bálok, melyeken oly sok fiatal nő jelent meg, akik az első konzul udvartartásához tartoztak, és már akkor Madame Bonaparte udvarát alkották. Bár még nem nevezték úgy őket. Mind fiatal volt, mind csinos, csak egyet ismerek, akit csúnyának lehetne nevezni. Pompás látvány volt mindet egyszerre látni, virággal díszített fehér ruhában, girlandokkal a hajukban, s a virágok éppoly frissek voltak, mint ezek a fiatal, nevető, bájos, a boldogságtól megszépült arcok és az egésznek még emelte a fényét, hogy ott járkált a táncolók közt az első konzul és azok a férfiak, akik vele együtt egész Európa sorsát irányították. A toaletteket gyakran cserélték, és még el sem telt a konzulátus első éve, mikor a francia manufaktúrák városai hazájuk dicsőségére felvirágoztak. Napóleon idején a párizsi polgárok egyértelműen távol tartották magukat az udvar romantikus, historizáló divatjától, ami túlnyomórészt egyetlen ember akaratából született. Az udvari viselet nem talált nagy visszhangra, csupán egy ideig a díszegyenruha szerepét töltötte be. Csak néhány díszítő elemét vette át a nyilvánosság a következő, romantikus korszakban. De számos európai udvar számára továbbra is irányadó maradt a versailles-i divat. Egyébként a napóleoni háborúk következtében a legtöbb európai ország annyira tönkrement gazdaságilag, hogy a polgárok már anyagi okokból sem követhették azt a luxust az öltözködésben, amit a francia udvar diktált. A férfiak ruházkodása továbbra is angol példák szerint alakult, melyek már a forradalom előtt eljutottak Franciaországba. A császár militarizmusa azonban eltávolította annak azt a forradalmi jellegét, amelyet a századfordulón öltött magára Franciaországban – mérsékelte, és bizonyos fokig a katonai egyenruhákhoz közelítette őket. A nadrág egyre jobban hasonlított a maihoz. A dekoratív és a kényelmetlen elem – ez a kettő sokszor teljesen egybeesik – a nyakra összpontosult. Az ing és a zakó gallérja a nyakkendővel együtt olyan bonyolult együttest alkotott, mintha csak azt akarták volna bizonyítani vele, hogy az ember még ilyen szituációban is tudja mozgatni a fejét.
II. A Bidermaier és a Romantika (1820-1840)
A romantika a gépkorszak kezdetén gótikus parlamenteket és katedrálisokat, reneszánsz palotákat és bankokat épített, a divat is történelmi példákhoz nyúlt vissza. És a harmincas években sokszor a legkevésbé művészi elemeket választották ki a különböző stílusokból. A technika évszázadának hatalmas gazdasági fellendülésével homályos esztétikai nézetek álltak szemben. A fogyasztók, a vásárlók száma növekedett, de a vásárló nem volt nagyon válogatós. Szívesen beérte utánzatokkal, nem ragaszkodott az eredetiséghez. A szép és minőségi kézműipari munkák helyébe a – többnyire olcsóbb gyári termékek léptek. A polgárság nem dicsekedett a gazdagságával. A férfiak vállalkozásaikkal törődtek, asszonyaik igyekeztek kitérni a rossz nyelvek elöl, lányaikat pedig a férjhez menésig “megvédték” a külvilág befolyásaitól. Ez a kor nem kedvezett a túlzásoknak.
A XVIII. században a hadiszerencsétől kísért generálisok nem rejtették el rendjeleiket, igényt tartottak az általános elismerésre, számítottak környezetük különös figyelmére, és számíthattak is rá. A XIX. század derekán egy ilyen generális arrogánsnak tűnt volna, ha meg akarja különböztetni magát a többi uraktól. Királyok – Lajos Fülöp, a polgárkirály vagy a brit szigetek ura – egyaránt letették uniformisukat, és sötét ruhákban jártak, cilinderrel és esernyővel, mint a gazdag polgárok. 1827A divat annál is inkább egyforma volt mindenütt, mert a polgárok határozottan hirdették egyenlőségi eszméiket. A divat folyamatosan, egyenletesen fejlődött Párizs és London adta meg az általánosan érvényes divatot, és a nemzeti jellegnek és ízlésnek csak csekély eredményeket tett. Itt városiasabb volt, amott vidékiesebb, egyik helyen dekoratívabb, máshol gyakorlatiasabb, tarkább vagy józanabb, volt ahol a nemzeti viselet befolyásolta, volt ahol a sport. További különbségek adódhattak a különböző nyersanyagforrásokból és a termékek különböző festéséből. Hadd idézzük két szemtanú beszámolóját a húszas évek Párizsáról és a harmincas évek Londonjáról, elevenítsék föl még egyszer a két divatmetropolis atmoszféráját, melyekről az Allgemeine deutsche Real-EncycIoQódie für die gebildeten Stunde (Általános reálenciklopédia a művelt társaság számára) a következőket állapítja meg, Az egész világon ismeretes, hogy a londoni szabók parancsainak minden égöv alatt ugyanolyan szívesen engedelmeskednek, mint a párizsi divatárusnőknek. Ők uralkodnak a világon, amelyet bizonyos értelemben kettéosztanak.”
Jean Paul és E. T. A. Hoffmann barátja, Vaerst báró, gárdakapitány, börze spekuláns, hírlapkiadó és színházigazgató azokban az években ír egy ma már elfeledett könyvet Párizsról. a “vidám luxusról”, “az ízléses eleganciáról” mely “színével, formájával, illatával” fogja meg a szellemet – arról a légkörről, melyben a divat divattá lehet. “Valóban, kinek lehet kevesebb gondja, mint ennek a népségnek; ki gondol kevesebbet a múltra és a jövőre, ki keresi erősebben a pillanat örömeit. Ki menekül jobban a munkától és minden fáradságtól?! Semmittevése – ha elegánsan csinálja – boldogítja az emberiséget; többet produkál, mint a szakadatlanul tevékenykedők. Az elegáns úr 11 órakor kel fel a jótékony, hosszú pihenés megnyitja előtte az utat, amit reggelente a munkások ezrei úgyis majdnem teljesen elzárnak. Tortonihoz megy reggelizni, itt reklámot csinál a jó étvágyával, az Ortolane á la provencale-t divatba hozza, mint ahogy az a hangsúly, ahogyan szarvasgombát rendel vörösborban, az egész Périgord számára a meggazdagodás forrását jelenti.
Most két óra hosszat bolyong a bulvárokon az ária, amit dúdol. Divatba jön, egy könnyedén odavetett megjegyzése egy könnyű kocsiról vagy egy angol lószerszámról keresett cikké teszi a vasat és a bőrt. A Tuileriák kertjében hanyag eleganciával várja ki az ebéd idejét, egyszerre két széken ülve, ez a példa fényes bevételhez juttatja a székeket bérbe adó asszonyságokat. Itt aztán elmeséli Aubry és Vernet néhány bohózatát, amivel viszont a varieték kasszáját tölti meg, ahová az ebéd felénél elsietnek az emberek, meg sem várják a desszertet, mert félnek, hogy már nem kapnak helyet. Egyre inkább otthon éreztem magamat Párizsban, a divatfiak elit körében, az ártalmatlan és előkelő ifjak társaságában, 1827 akik nem gondolnak másra, és nem is foglalkoznak egyébbel, mint bálokkal, operával és egyéb szórakozással. De nagyon tehetségesek a maguk módján, és a találékonyságban valóságos kis Odüsszeusz mindegyik. Egy ilyen nagyra becsült közeli barátom szép mintát rajzolt az áttört férfi-selyemharisnyákhoz; egy másik ehhez való hímzést tervezett. Az egyik legnagyobb találmány egy férfiingszabás volt, amelyben még a szűkmellűek is domború mellkast mutatnak, egyfajta redőzés, ami még most, tíz év után is igen népszerű. A sétapálca gombjának egy új formája, egy egészen különleges körömreszelő, mellyel a leglaposabb körömből is szép oválist lehet csinálni – ezek egyformán fontos ötletek voltak. A legrafináltabbnak a fegyvertárában – az öltözőasztalon – még Descartes-féle kis ördögöket is ott találtam, és ha a becsületes munkában kifáradt, ennek a szórakoztató játéknak csendes szemlélésétől – a kis ördögök mászkálása és ugrálása – új erőt merített a szépítkezés művészi tökéletesítéséhez.
Londonban, 1820 körül az elegáns világ a Bond Streeten találkozik, érdemes elolvasni, hogy zajlott ott az élet: “Ez az a hely, ahol az aranyifjúság csillog és pompázik, a hiúság hullámain fel és alá sétálva nappal és este egymást illőképpen megnézi, megmustrálja és megszólja. Ez az a hely, ahol az elegancia – ahogy az egyszerű emberek évszakonként cserélik a ruhájukat – napszakonként más és más ruhában jelenik meg, hogy a divat szakadatlan áradásából a legújabbat megmutassa, megvásárolja és mindent kétszer, háromszor olyan drágán, mint London más részeiben. Itt kell megvenni, ebben az ünnepelt utcában, itt kell kiállni a kifinomult ízlésűek éles tekintetét. Naponta a Bond Screetre zarándokol, aki ruhával és dísszel és mindenféle cifrasággal, amit csak szorgalmas kezek létrehoznak, el akarja látni magát, és meg akarja lesni, mi hajtott ki reggelre a divat óriási üvegházában. Így aztán állandó itt a tarka forgatag.” Ezt a hátteret kell ismernünk a kor divatjának alakulásához. A romantika igyekezett a férfiak társasági öltözködésében a fekete színt kötelezőnek nyilvánítani. A feketén kívül leginkább kék és barna frakkot hordtak, tarka virágos mellényt és művészien megkötött nyakkendőt.
A XIX. század közepe után a frakk eltűnt a nappali viseletből, és már csak ünnepi ruhának számított. A biedermeier korban a pantalló, bővebb lett. Míg a harmincas években simára borotválva járt a legtöbb férfi, utána a férfiasságot körszakállal hangsúlyozták, és ez túlélte a romantikát. és megmaradt az első világháborúig. A női divatban a derékvonal a húszas évek elején visszatért természetes helyére, ezzel együtt járt a karcsúság hangsúlyozása és újból bevezették a fűzőt. Huszonöt év után újból győzött az esztétikai szempont a higiéniai fölött, a szépség vágyálma erősebbnek bizonyult az orvostudomány felismeréseinél – mint már olyan sokszor a divat történetében. A fűzés egyelőre nem volt annyira feltűnő és egészségtelen, mint a rokokó idején. A karcsú derekat az ujjak különös szabásával is kiemelték, és az egyre szélesedő gallérral, amely végül ernyőszerűen befedte a vállakat is. A sziluett jellemzője a kúpos szoknya, melyet egyre több alsószoknyával bővítettek, és amely teljesen kiszorította a hengeres szoknyaformát. Hogy a szoknya hatalmas felületét élénkebbé tegyék, a biedermeier kor vége felé csíkos és mintás anyagokat kezdtek használni a sima helyett. A ruhaujjak sonkaujjnak hívták – terjedelme 1835-ben érte el a maximumot.
III. Második rokokó (1840-1870)
A múlt század közepén a párizsi udvar még egyszer teremtett egy pompát, ragyogást kedvelő divatot. Külsőleg hasonlított a rokokóhoz, innen kapta a nevét. A bő, krinolinos szoknya – a XIX században az alátét anyagáról elnevezve – már harmadszor bukkant föl a divat történetében. A krinolin azoknak a képzőművészetből származó konstrukciós elveknek távoli analógiája, melyeket pl. a londoni Kristálypalotánál és a kor számos hasonló építkezésénél alkalmaztak. A krinolinhoz hihetetlen mennyiségű anyag kellett, főleg amikor divatba jöttek a fodrok – a rokokó virágfüzérek megfelelői. Éugénie császárné 1859-ben egy fehér atlasz báli ruháján 103 fodrot viselt! Az abroncsfogyasztás is tekintélyes volt. Szászország legnagyobb gyára 1854 és 1866 között összesen 9 597 600 darab krinolint szállított. Egyetlen darabhoz átlag 90 röf drót kellett, úgyhogy ezzel a mennyiséggel földünket a délkörök mentén kb. tizenháromszor lehetne körültekerni.Az abroncsszoknyát akkor is fűzővel viselték. A dekoltázs meglehetősen nagy volt, szabadon hagyta a mell egy részét, a vallat és a kart. A frizura az eredeti rokokóval ellentétben mindig kicsi maradt, és annál inkább kiemelte a ruha alsó és felső része közti ellentétet.III. Napóleon kora szerette a drága anyagokat. Selymet, atlaszt és finom kamgarn szöveteket egész nap viselték. 1862 A reprezentatív öltözeteket fénylő taftból, ripszselyemből, brokátból és főként habos selyemből, moareból szabtak nyári ruhákban pedig a kreppet, a tüllt és a muszlint kedvelték.1850 és 1870 között Párizsban óriási pompát fejtettek ki – ez a korszak a hatvanas évek második felében Offenbach bacchusi színpadi ünnepélyeivel végződött, és ez volt Worth aranykora.
1853-ban lett a spanyol Eugenia di Montijo III. Napóleon felesége. Moltke, a “hallgatag”, aki fegyelmezett író is volt, látta őt Párizsban: “Eugénie császárné meglepő jelenség. Szép és elegáns. Nyaka és karjai utolérhetetlenül szépek, alakja karcsú, öltözéke választékos, ízléses és gazdag, de minden túlzás nélkül. Olyan méretű fehér atlaszruhában volt, hogy a hölgyek ezután még néhány rőffel több selymet fognak használni egy ruhához, mint eddig. Hajában skarlátvörös díszt viselt, a nyakában pedig pompás dupla gyöngysort. Sokat beszél, és közben több elevenséget mutat, mint amit ilyen magas helyeken szokás.”De a krinolinnak és fűzőnek árnyoldalai is voltak: 1859-ben egy párizsi lap hirtelen tragédiáról tudósított. Egy fiatal hölgy, akit vetélytársnői nem győztek irigyelni karcsú dereka miatt, két nappal egy bál után meghalt.
Mi történhetett? “Családja tudni akarta, mi okozta hirtelen halálát ilyen fiatalon, és elhatározták a boncolást. Az eredmény megrázó: három borda átfúrta a májat!!! Így lehet meghalni huszonhárom éves korban. Nem tífuszban, sem gyermekágyban, hanem fűzőben! A józan férfiak mindig is fellázadtak az ilyen egészségre ártalmas divatok ellen – hogy mekkora eredménnyel, azt el lehet képzelni. Valóságos, “krinolin háború” tört ki éppen akkor. A krinolinellenes tábor leghatalmasabb szószólója Friedrich Theodor Vischer volt, az esztétika professzora. Ő így háborgott: a krinolin túlzás, ami a karcsúság szépségét nem hogy fokozná vagy kiemelné, hanem eltorzítja megszünteti, hamis fogalmat ad a nő, az ember felépítéséről. Ha a kontúrok a csípőtől lefelé a lehetetlenségig szélesednek, akkor már nem érdekli a szemet a kibővülés aránya a derék keskeny átmérőjéhez képest; akkor minden egyforma, senki sem karcsú, senki sem széles derekú, ebben a fantasztikus hazugságban már nincs többé mérce. És ez már csak igazán csúnya! Nagyon csúnya.” Vischer professzor – egyébként tőle származik a “tárgyak bosszúja” szólás – tovább részletezi haragja okát, a krinolin impertinens valami. Impertinens már csak a nagy hely miatt is, amit egy személy részére elfoglal. De ez még túlságosan általános, túlságosan elvont; impertinens, mert borzasztóan feltűnő, kihívó a férfiakkal szemben. Lemész a járdáról, így szól a krinolin a szembejövő hímnemű individuumhoz, vagy merészelsz engem súrolni, megnyomni? Mit akarsz a mellettem lévő támlásszéken, öledbe veszel vagy rám ülsz? Érzed a vaspántokat? 1843 Érzed a bevehetetlen várat, a Malakoff-koszorút, a szörnyű erényövet a lábszáradhoz nyomódni? Frivolak lennénk?
Ó, bájos olvasóm, annyira nem fogsz ártatlannak tartani még minket, száraz tudósokat sem. Nem hiszed, hogy nem tudjuk, mit jelent a ruha a szebbik nemnél, vagy hogy elhisszük, hogy a ruha más is lehet, mint vonatkozások, sejtések világa, néma jelbeszéd. Szelíd kérdések, félelmetes elutasítások, megható kérések, borzasztó fenyegetések, izzó vallomások, Hűvös elzárkózás gazdag tárháza; hogy nem tudjuk, melyek a csábítóbbak ezek közül a fegyverek közül: a biztatóak vagy az elutasítóak, vagy hogy kételkedünk benne, mi teszi merészebbé a férfit, ha csalogatják, vagy ha sarokba szorítják. Ó, te erkölcstelen, hát nem tudod, hogy egy ruha, ami a test valódi formáitól annyira eltér, hogy semmilyen képet sem mutat róla, a lehető legerkölcsösebb viselet? Dehogy, ellenkezőleg, sőt! Éppen a kontraszt izgat, az eltorzítás; ez fokozza a kíváncsiságot, hogy elgondolkozzunk a valódi alakról, a természet titkairól, ez indítja az alapos kutatót arra, hogy bevárja, míg esetleg egy rezgés többet árul el, mint az egész ruha, és így a szemtelen hódító… – de megálljunk! Te édes ártatlanság, aki ezeket a sorokat netán elolvasod, és mégis krinolinban jársz, ne ismerj félre bennünket! Nem vagyunk olyan rosszak, amilyennek látszunk. Mindazt a rosszat, ami egy kényes ruha láttán eszünkbe jut, nem az egyesek rovására írjuk, nem gondoljuk, hogy minden kedves viselője végiggondolja mindazt a gonoszságot, ami ebben a formában rejlik. Ismerjük a divat hatalmát, tudjuk, hogy elvakít és kényszerít. A férfidivat távol tartotta magát az efféle kellemetlenségektől Sem színben, sem formáiban nem érte utol a női öltözködés gazdagságát, és nem is volt köze ehhez az új rokokóhoz. Ellenkezőleg, még határozottabban lemondott a színességről és a díszekről.
IV. A XIX. század vége (1870-1890)
A gyors gazdasági fellendülés mindenekelőtt a termelés technikai fejlődését eredményezte, a tömeges gyártásnál az esztétikai szempontokat elhanyagolták. Az újgazdagok pöffeszkedően hivalkodtak lakásukkal, házukkal és ruháikkal. A hatáskeltés fontosabb szempontvolt az eredetiségnél és a minőségnél. A nagypolgárság reneszánsz stílusú úriszobát és ebédlőt akart, rokokó budoárt hölgyei számára, keleties dohányzó szalont, hogy a török díványt ne is említsük, amely bárhol állhatott. A túlhajtott nacionalizmus még fokozta a stílusok zűrzavarát: a Vogézek és a Memel közötti területen illett legalább egy északi vagy ónémet stílusú szobának is lennie a jó polgári házban. 1870 A sűrűn redőzött függönyök ajtón, ablakon nemcsak a tolakodó külvilágtól zárták el a “meghitt otthont, hanem a friss levegőtől és a napfénytől is”.A női ruhákkal is éppúgy áll a helyzet, mint a bútorral. A divat minden stílust felhasznált, amit használhatónak ítélt. A divatban mutatkozó zűrzavar is a stilisztikai tanácstalanságot dokumentálja, amely – liberális elvek szerint – szabad kezet adott, és formában, színben és az uralkodó divatban is teret engedett az egyes ember személyes ízlésének.A krinolint már 1870 előtt kiszorította a szűk szoknya. A turnűr és a “cul de Paris” természetellenes profilt kölcsönzött a női alaknak. A szoknya alá lószőr-párnát helyeztek, vagy pántokat varrtak az alsószoknyába. Ez lehetővé tette a szabóknak, hogy ruhákon utánozzák a függönyök és bútorhuzatok redőzését. A szúk derék fölfelé nyomta a mellet, és megkoronázta a női ruhák különös oldal nézetét. Általában hegyes volt a kivágás, a gallérokat csipkével díszítették.
A frizuradivat nem egységes: egyszer a fontange-ra emlékeztet, máskor rövid vagy föltűzik, leggyakoribb formájában simán hátrafésülik, és a tarkón szalaggal kötik át. Kedvelt kiegészítő kellék a legyező és a csipkés napernyő. A legyezőt nemcsak bálokon, koncerttermekben és a színházak nézőterén használták, hanem nyári sétákon a szabadban is. Maria von Bunsen mondta el feljegyzéseiben, hogy mekkora jelentősége volt akkoriban a napernyőnek a női öltözködésben. “Nagy örömmel utaztam Cannesba, csomagoltam a cókmókjaimat ez a művelet sokkal komplikáltabb volt, mint manapság. Gondosan mérlegeltem, hány napernyővel tudok majd kijönni: egy praktikus, egy egyszerű, egy világos, egy jó színes, egy selyem, ami a legjobb utcai ruhámhoz illik, egy levegős, és egy gazdagon díszített az elegáns délutáni ruhához. Szükségben ennyi is elég. Egy egész halom sűrűbb és könnyebb fátylat kellett összekészíteni, és jó csomó kesztyűt különböző alkalmakra. Minden egyes ruhát becsomagolni – az se volt olyan egyszerű (kivéve a sportos straparuhát). Rüss, redők, fodrok, bő ruhaujjak, keményített organtinnal bélelt, aládolgozott, acélpántokkal merevített szoknyák, ezeknek hely kellett. A kalapdobozok is egyre nagyobbak lettek. De mindennek így kellett lenni.”
1880 előtt újból lényegesen megváltozott a női ruhák vonala. A ruha nyaktól térdig olyan szúk volt, ámennyire csak lehetett, nehogy nagy lépésekkel elrontsák kecses járásukat. Csak térd alatt bővült ki a ruha, és néha elterülő uszályban végződött. Ahogy azután később valamivel rövidebb lett a divat, rögtön felfedezték az elegáns, igen magas sarkú cipőt. A keskeny ruhákhoz igazodva a kalapok is kisebbek lettek. 1890sA XIX. század második felében általában elmondható, hogy a ruházkodás egyre egyszerűbb, az alkotórészek száma egyre kevesebb lett. A krinolinhoz még mindig számos alsószoknya kellett, és ezek nem tűntek el az abronccsal együtt. A század utolsó öt évtizedében csökkentek ötről, sőt hétről egyre. Annál nagyobb figyelmet szenteltek a készítők és a vásárlók arra a maradék egy alsószoknyára. A directoire leheletvékony ingruhái óta a nadrág állandóan fontos alkotóeleme a női ruhatárnak. A direktórium idején testhez álló trikóanyagból készült térdig ért, díszítések nélkül -, a biedermeier hosszabbá tette és díszessé; csak a század végén rövidítették meg radikálisan.Mindent egybevetve, a XIX. századi női öltözködés történelmi reminiszcenciákból élt. Talán ezzel is kinyilvánította a feltörekvő polgárság azt az akaratát, hogy egyenértékűnek tekinti magát az addigi uralkodó osztállyal. Csak a szecesszió hullámai mutatták meg a századfordulón, hogy a mélyreható gazdasági, technikai és politikai változások nem maradtak hatás nélkül a női ruházkodásra.
A színek és formák zűrzavara láttán támadt általános bizonytalanságban a divattanácsadóknak egész serege támadt. Bonyolult megfontolással, mely inkább összezavarta, mint megvilágította a kérdést, ilyenféle tanácsokat osztogattak például arról, hogy hogyan lehet a hajszínt és a ruha színét a legharmonikusabban összeválogatni: “Szőkék általában előnyösen hordhatnak kéket.A nagyon lágy, finom szőke hajúakat azonban könnyen kifejezéstelenné teszi, így ők inkább merészelhetik a túlságosan lágy tónusokat a kontraszt segítségével kiemelni. Ehhez egy különösen finom zöldet lehet ajánlani. A bőr így finom rózsás árnyalatot kap. Ha ugyanezt ellenkező úton akarjuk elérni, a vörös szín kisugárzásával, akkor rubin- és gránátvöröset válasszunk. Ha a bőr ragyogó fehérségét a fényhatások kontrasztjával akarjuk kiemelni, eredményesen alkalmazhatjuk a bársony puha feketeségét. A tüzes arany az összes kontraszt színnel jól megfér, a zöld is legtöbbször jól áll.A rózsás arc élénkpiros színek mellett sápadtabbá lesz, de a sötétvörös finomabb árnyalatúvá teszi. Ha az arcszín kifejezetten piros, se zöldet, se élénk pirosat ne válasszunk. Az előbbi a kontraszt révén, az utóbbi pedig a hasonlóság alapján rikító piros reflexet váltana ki. A barna típus nyugodtan alkalmazhat intenzív színeket, és nem kell félnie, hogy arcszíne élénkségéből veszíteni fog, ezért a sötétebb arcbőrhöz legalkalmasabb a sárga és a piros. Az erős kék, amely a narancsszín kontraszttal a szőkéket élénkebb színűvé teszi, barnáknál a mindig sárgásba játszó testszín fokozásával előnytelennek bizonyulna. Még nagyobb óvatossággal bánjunk a lila színnel, mely a bőr kékesen csillogó helyeinek igen csúnya zöld árnyalatot ad. A narancs felé hajló bőrszínnel a barnáknak azért előnyös a sárga, mert világosabbá, tisztábbá teszi a bőrük színét. A férfidivat megszakítás nélkül, szervesen tovább fejlődött; vagyis igénytelenebb, egyszerűbb lett, és a gazdaság és politikai fejlődésnek éppúgy megfelelt, mint a férfi helyzetének a korabeli társadalomban.
A feudális férfidivat nem élte túl lényegesen a feudális gazdaság uralmát. A XIX. század folyamán a férfiak öltözködése kétségtelenül gyorsabban fejlődött, mint a nőké, de századunkban a női divat megint utoléri, és sok tekintetben előbbre is van. Zakó, frakk – ezek maradtak a férfiöltözködés legfontosabb elemei Csak a szabás változott időről időre, és a sportöltözékek állandó hatására egyre kényelmesebbek lettek a ruhák. Meg kell még említeni a különböző kabátformákat, a kétsoros és rejtett gombolású felöltőt, a derékra szabott paletot-t és a sportos, kényelmes raglán kabátot. Mindezek a ruhadarabok tompa színekben készültek, az uralkodó színek a fekete, a szürke, a barna és a kék

Az öltözködés története, a divat és a ruházat alakulása az ókortól napjainkig.

Az egyiptomiak öltözködése
Eredetileg minden osztály egyformán öltözködött, később alakult ki a társadalmi helyzetre, és anyagi viszonyokra jellemző öltözködés.
A nők kezdetben egyszerű vászonkendőt hordtak, melyet körültekertek az alsótestükön, és a derekuknál összecsomóztak.
A felsőtestük fedetlen maradt, csak a felsőbb rétegekbe tartozók hordtak könyékig érő köpenyt.
Később jelent meg a kalaszírisz, melyet sokféleképpen viseltek.
Ez lábikráig vagy a bokáig ért, a testhez simult és megmutatta annak formáit. A mellet fedetlenül hagyta, és egy vállszalag, vagy egy széles vállpánt tartotta.
Az ingformájú kalaszírisz nyaknál zárt volt, de különböző nyakkivágással is készült, ujjal vagy ujjatlanul. Az áttetsző és sűrűn pliszírozott darabokat öv nélkül, vagy övvel viselték.
A férfiak csípő és ágyékkötőt hordtak az úgynevezett sentit. A kendőt az altest köré tekerték, elöl megcsomózták, vagy övvel rögzítették.
A királyok és méltóságok sentije többszörösen redőzött, és díszített volt.
Gyakran több ágyékkötőt hordtak egymáson és a legfelső volt a leghosszabb, melynek formája a szoknyára hasonlított.
Eredetileg a senti volt az egyetlen ruhadarab, a felsőtest akárcsak a nőknél fedetlen volt.
Később a férfiak is hordtak klaszíriszt, többnyire az ágyékkötő felett, de néha alatta is. Csak az uralkodók viselték az áttetsző test köré tekert köpenyt a haikot.
Az ókori görögök öltözködése
Az ókori görögök öltözete bő, levegős, a test köré művészien redőzött textília volt, melynek fő díszítő eleme az egyedi redőzés és az övrész. A szövött anyagokat lenből, gyapjúból, pamutból készítették. Kedvelték a telt erős színeket, és gyakran használtak szalagokat díszítésre.
A női öltözetek fajtái: A peplosz egy derékszögű gyapjúkendő amelyet a kar alatt a testre tekertek, majd a vállra felhozva, tűvel, köpenycsatokkal, gombokkal, vagy csomóval összefogták.
A felső anyagszegélyt visszahajtották derékig, s a jobb oldal nyitva maradt. Ezt a hosszú egyenes vonalú köpenyt gyakran öv nélkül viselték, de néha a deréknál a visszahajtás fölött övet hordtak.
A khitont lenből készítették melyet oldalt többnyire összevarrtak. Szűkebb formájában csupán a vállat takarta, tehát ujjatlan volt.
A bő khiton az egyik kéz ujjhegyétől a másik kéz ujjhegyéig ért és álujjai voltak, amelyek a vállvarrások elmaradásával jöttek létre, vagy a felső szegélyt csomózták meg a kar fölött.
Jellemző volt a khitonra a gazdag redőzés, amely a derék, csípő és mell alatti rész többszöri megkötéséből adódott.
A himationt a nagy derékszögű gyapjúkendőt, kabátként tekerték a testre, néha a fejet is takarta.
A férfiak öltözete : A női peplosznak felelt meg a férfi khlaina.
A derékszögű kendőt háton és a vállon átvetették, elöl vagy a jobb vállon tűvel, vagy csattal összekapcsolták.
A férfi khiton a khlainához hasonlóan a földre ért és a derekát övvel kötötték meg. A bokáig érő , mell alatt összefogott khitont csak ünnepi alkalmakra vették fel, illetve a viselete az előkelő urak és papok előjoga volt.
Az egyik vállat szabadon hagyó, rövid ruhadarabot exomisznak hívták, ez az öltözék nagyobb mozgásszabadságot biztosított.
Lovasok és katonák kedvelt köpenyszerű gyapjúból készült viselete volt a khlamüsz. Ezt a köntöst bal vállra vetették, s a jobb váll felett csatolták össze, így a jobb kar szabadon maradt, és könnyebb volt a mozgás harc esetén.
Az ókori rómaiak öltözete
Az ókori rómaiak öltözékén erősen érződött a görög kultúra hatása, kevésbé volt egyedi, inkább a hagyományokat követte. Sokszor személytelennek hatott, mégis költséges és rafinált volt.
Az öltözet színe, formája, és díszítése jelezte viselője rangját és társadalmi pozícióját. Kezdetben természetes színű gyapjúból készültek, később váltak kedvelté a színpompásabb darabok.
A nők a könnyű, lenge anyagokat részesítették előnyben, mint a len és a selyem .
A nők előszeretettel viselték a tunikát a földig érő alsóruhát és háziruhát melyet két anyagdarabból varrtak össze, amelyen a fejnek és a karoknak nyílásokat vágtak.
Esetenként hozzávarrtak vagy vágtak rá ujjakat is. A tunikát mell alatt kötötték meg, és a vállakon gombbal vagy brossal díszítették.
A felső köntös, a stóla szabása ugyanolyan volt, mint a tunikáé és a görög khitonra emlékeztetett, bő volt és gyakran uszályos. Ezt a köntöst egy mellpánttal hordták melynek neve strófium.
A stólákat gazdagon díszítették gyöngyökkel, rojtokkal, és hímzéssel.
Ha utcára léptek egy derékszögű gyapjúkendőt a pallát redőzték a testük köré. Ez többnyire a fejet is takarta, néha viszont egyszerűen csak a csípőjükre csavarták.
Rossz időben a paenula szolgált felsőruhaként, amely egy kör, vagy rombusz alakú gyapjúból, vagy bőrből készült csuklyás köpeny volt.
A férfiak tunikája a térd alá ért és a csípőn kötötték meg.
Ünnepi alkalmakkor lábfejig érő tunikát hordtak. Gyakran egyszerre többet is viseltek magukon. A rangjelzéseket többféleképpen jelezték pl : szalagokkal díszítették a tunikát és nem viseltek övet.
A tóga a római polgár leglátványosabb díszruhája, művészi redőkben fedte a testet, néha a fejet is takarva.
Egy ovális gyapjúkendőből készült amelyet hosszanti irányban redőztek, hosszúsága viselője magasságának háromszorosa, a szélessége kb.kétszerese volt.
A pallium praktikusabb és kényelmesebb volt mint a tóga. A téglalap alakú köpenyt a testre tekerték, később csak a vállra terítették.
A bizánciak öltözete
A bizánciak ruházata fényűző, merev viseletté alakult amely a testet beburkolta, és eltakarta a természetes alakját.
Az uralkodó réteg kedvelte a selyemanyagokat és a brokátot, melyeket nemesfémekkel és gyöngyökkel gazdagon hímeztek.
A nők alsóneműként övvel hordták a bokáig érő selyemből készített tunikát.
A felső ruházat a hosszú vagy rövid ujjú stóla eleinte a földig ért, később lerövidült, és látszani engedte az alsóneműt. Az anyag súlyától függően viselték övvel vagy nélküle.
A paenula felső ruhadarabként funkcionált.
A kerekre szabott zárt köpeny szegélyét visszahajtották, és hátravetették a vállakon. Az uralkodói ház hozzátartozói köpenyt borítottak magukra, amelyet csattal kapcsoltak össze a jobb vállukon.
A férfiak hosszú ujjú tunikája a földig, vagy a bokáig ért, övvel viselték, hossza, anyaga, és színe a társadalmi rang szerint változott.
A férfiak a tunikát általában szűk nadrággal viselték.
A dalmatika a hosszú öv nélküli, bő ujjas tunika csak a magas rangú méltóságok felsőruházata volt, hosszanti csíkok az úgynevezett clavi díszítették az elejét és a hátulját, valamint az ujjak szegélyét.
A köpenyt, amelynek téglalap illetve legömbölyített alakja volt, elöl vagy jobb vállon fibulával kapcsolták össze.
Egy mellmagasságban felvarrott anyagapplikáció a tablion szolgált rangjelzésként. A zárt köpeny a paenula, egyházi ornátussá alakult, és miseruha lett belőle.
Forrás: Öltözködés történet .
Kiadó : Magyar Divat intézet, Göttinger Kiadó
A rokokó korának öltözködése
Az öltözködés a rokokó idejében valóságos mánia lett, de státuszszimbólum jellege kezdett eltűnni. A divat fogalmát szintén az állhatatlan rokokó hozta létre. Lényege, hogy kellő pillanatban sarkon fordul az évszaknak, napszaknak, sokszor az órának megfelelően.
A divat szó is újjászületik, új értelemmel bír: követni az aktualitást .
A divatkreátorok nagy öntudata és arroganciája –azelőtt egyszerűen szabónak hívták őket- Alighanem a rokokó kórból származik. „A szabók inkább újításokon törik a fejüket, ahelyett, hogy varrnának.” olvashatjuk egy 1714. –ből származó szövegben.
A szabómesterséget annyira megbecsülték a forradalom előtti időkben, hogy egyes ruhaművészek olyan megtiszteltetésben részesültek, mint a vérbeli hercegek . Egy Rose Bertin nevű kis varrónő igen magasra küzdőtte fel magát.
Divatminiszternek nevezték és , Marie Antoinette öltözködési mániája neki volt köszönhető. A balsorsú királynő minden nap más toalettet viselt.
Mindegyikhez más-más cipő is tartozott. Egy udvarhölgyet három hónapra kitiltottak a palotából, mert kétszer ugyanabban a ruhában jelent meg.
Az udvari dámák gondolkozás nélkül követték a királynő szavát és a divatszeszélyeket ellenkezés nélkül a magukévá tették .
Rose Bertin ötlete volt a „Saint-Honoré” utcai divatbábok szétküldése, mely szertevitte a francia divat újdonságait egész Európába .
A rokokó viselet térhódítását rendkívüli mértékben meggyorsította a divatgyűjtemények nyomdai sokszorosítása. 1777- ben Moreau metszeteivel jelent meg a Monument du Costume, és feltűnt a legrangosabb divatlap a La Galerie des Modes et Costumes Francais .
Népszerűségük nemcsak Franciaországban volt nagy, hanem Európa más országaiban is . Számos jónevű művész munkássága fűződik a divatújságokhoz: Claude- Louis Desrais, Pierre Thomas Leclerc, Francois Watteau , és Auguste de Saint Aubin.
A rokokó viselet minden addig hordott ruhához képest többet láttat, vagy sejtet a női testből. Az európai öltözködés történetében először jutott érvényre az aszimmetrikus díszítés.
A rokokó lehetőleg kerülte a vízszintes egyenest és a derékszöget. Hosszú idő után újra felfedezte a virágot, ami annál gyakrabban alkalmazott. Hajat és ruhát egyaránt díszítettek élő vagy művirággal.
XV. Lajos idején a szoknya váza egy pamut, viaszosvászon vagy selyem alsószoknyába belevarrt öt, fölfelé kisebbedő abroncs volt . Erre azért volt szükség, hogy a szoknya óriási tömege minél erősebb kontrasztot képezzen a darázsderékká fűzött felsőtesthez képest .
Ez a krinolinszoknya volt a legnépszerűbb, amit széles, kosárszerű alakjáról paniernek is neveztek. A csípővonalak hangsúlyozása a nőiességet emelte ki, a panier könnyed, ringó járása adott lehetőséget – talán azért is váltak meg tőle olyan nehezen .
Sokféle változata követte egymást, így volt például a cadet ( a legfiatalabb) mely rövidebb volt a szokásosnál , csak két ujjnyira ért a térd alá , vagy a gondole , melyikben vízszállító asszonynak látszott aki hordta.
A panier a XVIII. század közepe táján egyre laposabb majd ellipszis formájú lett . A felsőruha általában nyitott volt, hogy hangsúlyozza az öltözék gazdagságát és az anyagok pompáját.
A krinolin feszes felületén selyemszalagokból, csipkéből és főleg művirágokból a szalonok stukkódekorációit utánozták. A század végére erősen lapított formájú a hatalmas abroncsszoknya. Egy nő maga elfoglalt egy egész kerti padot, és a kétszárnyú ajtókon sem tudott, csak oldalazva bemenni.
Miközben a krinolin hol dagad, hol lappad, a ruha dereka megtartja szabását. Fűzőszerű. Durva kendervászonnal bevont acéllemezekkel és halcsontokkal merevítik és szorosan összefűzik, mert rendületlenül divat a darázsderék, melyet meghosszabít az ék alakú szabásforma.
A kivágás a mellbimbóig ér. Néha keszkenővel takarják be aminek fichu volt a neve. A nyak és az alsókar is csupasz . A krinolin és a fűzős derék felett még két ruhát hordtak . A legfelső elől háromszög alakban nyitott úgy, hogy az alsó látszik.Később mikor a szoknyák rövidülnek, és a lábat már nem takarják ezt a felső réteget egy szellemes berendezéssel hátul és kétoldalt három bugyorba fogják fel.
A derék és a felső szoknya többnyire ugyanolyan színű és anyagú, de az alsó más, és meg van rakva fodrokkal, szalagcsokrokkal, indákkal, rojtokkal, hímzéssel, csipkével, girlandokkal.
A késői rokokó túlkapásai szükségessé tették az olyan ruhadarab megalkotását, ami bármikor hordható, így keletkezett egy könnyű háziruha vagy pongyola, a neglizsé .
A budoárok pikáns átlátszó és sokat sejtető viselete, melynek nem kevésbé pikáns változatai idővel utcai ruhák formájában is megjelentek.
A gálaviselet kivételével minden ruha neglizsé. Még az utcai viseletnek, sőt az úti kosztümnek is ez a neve . A derék a szoknyával egybevarrot, és nincs beszűkítve.
Övet viselnek rajta. Az adrienne vagy watteau – hát eleinte tunika szabású, de hamarosan szétnyílik elöl és hosszú ujjakat kap. Még így is kényelmes lehetett, hisz fűző nem volt alatta.
Az udvar csillogó környezete és a színpompás pásztorjátékos kerti mulatságok alkalmanként más öltözéket kívántak. A pásztorlányos viseletek, a népi öltözékek formái, a feltuffolt robe polonaise változatok, valamint a királyné organza muszlingalléros ruhái hozzátartoztak a színjátékhoz.
Fő jellegzetesség a szűk, elfűzött derék, rövid lábfejet láttatni engedő
kettős szoknya, amelyből a felsőt felraffolták. A népi viseletek iránti vonzódást jelzi, hogy Beaumarchais „Figaró házassága” című darabjának bemutatása után Sussane ruhája bevonult a divatba.
1770 körül a neglizsé egy másik formája jelenik meg a férfiaktól átvett kasak, kasakvin vagy caraco. Változatos formái voltak, hol kurta szárnyú hátul, hol majdnem a földig ér, egyszer laposan simul a csípőre, máskor mereven eláll.
Ismét kesztyűt hordanak hozzá, ami hosszú, és selyemből, vagy bőrből készült. A legyező elengedhetetlen kelléke egy rokokó dámának.
A ruhák kellékei, a vállkendők, finom csipkék, virágdíszek és ékszerek, melyek összhatását ismét csak az összevissza cikázó csigavonalak, a rocaille szeszélyes játékához hasonlíthatjuk.
A kalapcsat a gomb, legyező, öv és óralánc, csak úgy villognak az ékkövektől. Rendkívül elterjedtek az emblémák, a szimbolikus ékszerek, talizmánok.
Minden társaságbeli hölgy ott viselte keblén az Istenanya gyémántos képét, vagy szerelmesének a hűségi zálogát. A tubákszelence nőnél, férfinál egyaránt az előkelő öltözködés jelképe, s naponta változik.
A köznép is ékesíteni kívánta magát, s ez megteremtette az utánzott ékszerek
divatját, Similior(stass ) néven . A bijoutier –faussétier készítette mindezeket.
A rokokó hajviselet
A rokokó dáma képéhez hozzátartozik a kis fehérre púderezett frizura.
Amíg a krinolin terebélyes, a frizura a lehető legkisebb. A fehérített haj kacérkodott az öregség szürke hajszínével, ugyanakkor eltüntette a korkülönbségeket.
A hajviselet, mely a korábbihoz képest legalább egy időre rövidebb, pikánsabb lett, furcsa módon akkor vált bizarrá amikor a rokokó ízlés már eltűnőben volt.
XVI. Lajos trónra lépésekor (1774) a női frizurák már olyan magasra nőttek, hogy a nyak alig bírta őket. Elöl homlok felett és a fülek mögött feltornyozták, tupírozták a hajukat, és hosszú fürtöket lógattak a vállukra.
Az óriásira növekedett hajtoronyba a leglehetetlenebb díszítéseket építik bele. Gyümölcsös kosárkát, sőt egész pásztorjeleneteket viseltek frizurájukon, mezővel, patakkal, két báránykával és juhászkutyával és pásztorlánykával, máskor meg szélmalmot vagy háromárbocos fregattot felvont vitorlákkal.
A hajat többnyire a fejtetőn odaerősített lószőrből készült vendéghajra fésülték fel. Miként a barokk a parókakészítőké e kor a fodrászok aranykora.
Honoráriumuk olyan magasra nőtt, hogy még a gazdag hölgyek is csak hetente
egyszer, a kevésbé jómódúak havonta egyszer vehették igénybe szolgáltatásukat.
Az előkelő dámák a bálok előtt néha két éjjel sem aludhattak, nehogy szétrombolják a fejükre tornyozott műremeket. Az igazán elegáns hölgy úgy fésülteti haját, hogy álla pontosan középen legyen cipője orra és a frizurája csúcsa között.
A rokokó smink
A fehérre púderezett rokokó frizura természetesen erős arcfestést kívánt meg.
Az arcbőrt festéssel kellet színezni, nehogy hullaszerűnek lássék a szürke haj
keretében. Alapnak fehéret raktak fel, a szemöldök vonalát feketével húzták meg, az ereket kékkel és végül az orcákra pirosítót kentek.
De nem a természetes pírt utánozták, akkor volt jó a smink ha rögtön látszott, hogy festés . Csak ledér hölgyek engedhették meg, hogy természetesnek látszó arcszínnel tüntessenek. Annyi festéket használtak, hogy a férjek sokszor
a saját feleségüket sem ismerték meg a bálokon akkor sem ha az illető hölgynek nem állt szándékában maszkírozni magát.
A férfiak szintén erősen festették magukat. A toaletthez hozzá tartozott a szépségtapaszok megfelelő elhelyezése. A nagy „fogfájós flastromot” csak ritkán használták, ellenben a kicsikkel bőkezűen bántak.
Aszerint, hogy hova ragasztották, el is nevezték őket. A homlok közepén a „felséges” volt az orr hegyén „ a szemtelen” a szem alatt „a szenvedélyes” az ajak szegletében „a csókra vágyó” .
A rokokó színei, kelméi
A rokokó kedvelt anyagai a virágmintás selyem és súlyos arannyal vagy ezüsttel átszőtt brokát, a bársony, a damaszt, a csillogó atlasz.
A kevésbé tehetősek pamutszövettel is beérik.A csipke a nyakon meg az ujjakon még emeli a pompát egész vagyonokat költenek csipkére.
Van aki a koporsójába is magával viszi. A barokk hivalkodó pompája csökken, a színskála halkabb, finomabb, pasztellesebb. Sápadtkék, halványlila, ezüstszürke, rezeda és barackszín a leginkább kedveltek. A barna különféle árnyalatait a legfurább nevekkel tünteti ki a divat.
Ilyen például a bolhahát szín, a Párizs sara, és a megmérgezett majom.
A nehézkes barokk minták kecses hullámvonalakra bomlanak, majd
keskenyednek és végül függőleges sávok lesznek, csak halványan, az alapszíntől alig elütő árnyalattal jelezve, magában a szövésben.
rokokó lábbelik.
Ezüstzsinóros, esetleg gyémántcsatos cipőket viseltek a ruhákhoz. A női lábbeli nem bőr, hanem selyem vagy vászon. Orra hegyes, magas sarka mind előbbre tolódik, végül már a talphajlás közepe alatt van.Csatokkal szalagokkal díszítik.
A fűzős krinolinos dámák csak nagyon óvatosan mozoghatnak magas sarkú cipőjükben. Ki nem járnak, a rokokó hölgyek magassarkú topánjaikban
csak a paloták parkettáján tipeghettek, bőrcipőjük nincs is, de a szobában is lassan ünnepélyesen lépdelnek.
Udvari ünnepélyek alkalmával valóságos ékszerré avatják a báli cipellőt: aranyhímzésű a hegye, gyémántokkal, gyöngyökkel teleszórt a csatja, s a bokarészen gyöngyházzal kirakott vonal húzódott végig, melynek neve “venez y voir!” (jöjjön, nézze meg )
A rokokó formák, kellékek megjelenése napjainkban
A rokokó viseletek elemei gyakran felbukkannak a modern kor öltözeteiben.
A mai divattervezők szívesen alkalmazzák a rokokó díszítéseket, formákat kreációikban. Az Haute-Couture ruhák meghatározója a rengeteg kézimunkával felvarrt elem, például fodor, szalagcsokor, rengeteg csipke.
A fűző szabású felsőrészek is szinte minden tervező kollekciójában megtalálhatóak. Az esküvői ruhák nagy része is rokokó stílusú, vagy legalábbis tartalmaz formai, vagy díszítőelemeket ebből a kórból.
A tradicionális ruhák fűzősek, abroncsszoknyásak, gazdagon díszítettek szalagokkal, rózsákkal, gyöngyökkel. A ma divatos ruhák között is igen gyakran találhatunk fűző szabású felsőrészeket, bár a szoknyarész egyre egyszerűbb és letisztultabb.
A bálokon estélyeken a hölgyek gyakorta jelennek meg ilyen ruhákban. A 2004-es Operabálon a vendégek nagy része nagyszoknyás, abroncsos, fűzős estélyiruhát viselt .
A frizuradivatban a platinaszőke haj is a rokokó kor rizsporos fehér hajának felelevenítése. A fodrászversenyeken gyakran készítenek hatalmas, a rokokó hajviseletet idéző, díszítőelemekben gazdag frizurákat.
A Lagerfeld Gallery 2004-es tavasz-nyári bemutatóján a modellek arcának ékét a kis szépségtapasz adta, akár egykoron a rokokó dámákét.
Napjaink rokokó stílusjegyeket gyakorta alkalmazó tervezői
Egyes, világhírű tervezők rajongói e kornak, és kollekcióikban mindig megtalálhatóak a rokokó öltözködés elemei valamilyen formában.
Ilyen tervező Christian Lacroix. Az 1980-as évek meghatározó tervezője aki a mai napig egyike a legsikeresebbeknek.
Kreációinak inspirálója a barokk, a rokokó forma, és színvilága, a díszítések, mint a fodrok és húzások, hímzések és csipkék. Egyik bemutatója után azt mondták: a kifutón megjelenő alkotások zsenialitása, és a luxus provokációja a ruháknak, amit talán a XVIII. század óta láthatunk, mióta a francia arisztokráciát a guillotine alá vezették.
Le a fűzővel ez volt a XX. század kezdetének jelmondata. Lacroix visszahozta a fűzőt az haute-couture kifutókra a lehető legszélesebb variációkban, és színekben. Mostanra az utcai viselet része önmagában is.
Vivienne Westwood az antidivat első tervezője, a punk korszak londoni királynője, ugyanakkor a rokokó kor szerelmese. 1970 után a biztosítótűktől a történelmi sziluettek felé fordult.
Kollekcióiban szívesen kombinálja a rokokó dekadens formáit a modern formákkal, mindezt leplezetlen iróniával. Kerek csípők, derékfűzők, magas talpú cípők idézik a XVIII francia viseleteit, az udvaroncok, De Sade márki világát.
Mindez a bodorított parókák, hamis ékkövek, a harsány tárgy-fetisizmus társaságában szellemesen elegyítve az affektált bájt a kíméletlen provokációval.