2004. május 31., hétfő

Az öltözködés története, a divat és a ruházat alakulása az ókortól napjainkig.

Az egyiptomiak öltözködése
Eredetileg minden osztály egyformán öltözködött, később alakult ki a társadalmi helyzetre, és anyagi viszonyokra jellemző öltözködés.
A nők kezdetben egyszerű vászonkendőt hordtak, melyet körültekertek az alsótestükön, és a derekuknál összecsomóztak.
A felsőtestük fedetlen maradt, csak a felsőbb rétegekbe tartozók hordtak könyékig érő köpenyt.
Később jelent meg a kalaszírisz, melyet sokféleképpen viseltek.
Ez lábikráig vagy a bokáig ért, a testhez simult és megmutatta annak formáit. A mellet fedetlenül hagyta, és egy vállszalag, vagy egy széles vállpánt tartotta.
Az ingformájú kalaszírisz nyaknál zárt volt, de különböző nyakkivágással is készült, ujjal vagy ujjatlanul. Az áttetsző és sűrűn pliszírozott darabokat öv nélkül, vagy övvel viselték.
A férfiak csípő és ágyékkötőt hordtak az úgynevezett sentit. A kendőt az altest köré tekerték, elöl megcsomózták, vagy övvel rögzítették.
A királyok és méltóságok sentije többszörösen redőzött, és díszített volt.
Gyakran több ágyékkötőt hordtak egymáson és a legfelső volt a leghosszabb, melynek formája a szoknyára hasonlított.
Eredetileg a senti volt az egyetlen ruhadarab, a felsőtest akárcsak a nőknél fedetlen volt.
Később a férfiak is hordtak klaszíriszt, többnyire az ágyékkötő felett, de néha alatta is. Csak az uralkodók viselték az áttetsző test köré tekert köpenyt a haikot.
Az ókori görögök öltözködése
Az ókori görögök öltözete bő, levegős, a test köré művészien redőzött textília volt, melynek fő díszítő eleme az egyedi redőzés és az övrész. A szövött anyagokat lenből, gyapjúból, pamutból készítették. Kedvelték a telt erős színeket, és gyakran használtak szalagokat díszítésre.
A női öltözetek fajtái: A peplosz egy derékszögű gyapjúkendő amelyet a kar alatt a testre tekertek, majd a vállra felhozva, tűvel, köpenycsatokkal, gombokkal, vagy csomóval összefogták.
A felső anyagszegélyt visszahajtották derékig, s a jobb oldal nyitva maradt. Ezt a hosszú egyenes vonalú köpenyt gyakran öv nélkül viselték, de néha a deréknál a visszahajtás fölött övet hordtak.
A khitont lenből készítették melyet oldalt többnyire összevarrtak. Szűkebb formájában csupán a vállat takarta, tehát ujjatlan volt.
A bő khiton az egyik kéz ujjhegyétől a másik kéz ujjhegyéig ért és álujjai voltak, amelyek a vállvarrások elmaradásával jöttek létre, vagy a felső szegélyt csomózták meg a kar fölött.
Jellemző volt a khitonra a gazdag redőzés, amely a derék, csípő és mell alatti rész többszöri megkötéséből adódott.
A himationt a nagy derékszögű gyapjúkendőt, kabátként tekerték a testre, néha a fejet is takarta.
A férfiak öltözete : A női peplosznak felelt meg a férfi khlaina.
A derékszögű kendőt háton és a vállon átvetették, elöl vagy a jobb vállon tűvel, vagy csattal összekapcsolták.
A férfi khiton a khlainához hasonlóan a földre ért és a derekát övvel kötötték meg. A bokáig érő , mell alatt összefogott khitont csak ünnepi alkalmakra vették fel, illetve a viselete az előkelő urak és papok előjoga volt.
Az egyik vállat szabadon hagyó, rövid ruhadarabot exomisznak hívták, ez az öltözék nagyobb mozgásszabadságot biztosított.
Lovasok és katonák kedvelt köpenyszerű gyapjúból készült viselete volt a khlamüsz. Ezt a köntöst bal vállra vetették, s a jobb váll felett csatolták össze, így a jobb kar szabadon maradt, és könnyebb volt a mozgás harc esetén.
Az ókori rómaiak öltözete
Az ókori rómaiak öltözékén erősen érződött a görög kultúra hatása, kevésbé volt egyedi, inkább a hagyományokat követte. Sokszor személytelennek hatott, mégis költséges és rafinált volt.
Az öltözet színe, formája, és díszítése jelezte viselője rangját és társadalmi pozícióját. Kezdetben természetes színű gyapjúból készültek, később váltak kedvelté a színpompásabb darabok.
A nők a könnyű, lenge anyagokat részesítették előnyben, mint a len és a selyem .
A nők előszeretettel viselték a tunikát a földig érő alsóruhát és háziruhát melyet két anyagdarabból varrtak össze, amelyen a fejnek és a karoknak nyílásokat vágtak.
Esetenként hozzávarrtak vagy vágtak rá ujjakat is. A tunikát mell alatt kötötték meg, és a vállakon gombbal vagy brossal díszítették.
A felső köntös, a stóla szabása ugyanolyan volt, mint a tunikáé és a görög khitonra emlékeztetett, bő volt és gyakran uszályos. Ezt a köntöst egy mellpánttal hordták melynek neve strófium.
A stólákat gazdagon díszítették gyöngyökkel, rojtokkal, és hímzéssel.
Ha utcára léptek egy derékszögű gyapjúkendőt a pallát redőzték a testük köré. Ez többnyire a fejet is takarta, néha viszont egyszerűen csak a csípőjükre csavarták.
Rossz időben a paenula szolgált felsőruhaként, amely egy kör, vagy rombusz alakú gyapjúból, vagy bőrből készült csuklyás köpeny volt.
A férfiak tunikája a térd alá ért és a csípőn kötötték meg.
Ünnepi alkalmakkor lábfejig érő tunikát hordtak. Gyakran egyszerre többet is viseltek magukon. A rangjelzéseket többféleképpen jelezték pl : szalagokkal díszítették a tunikát és nem viseltek övet.
A tóga a római polgár leglátványosabb díszruhája, művészi redőkben fedte a testet, néha a fejet is takarva.
Egy ovális gyapjúkendőből készült amelyet hosszanti irányban redőztek, hosszúsága viselője magasságának háromszorosa, a szélessége kb.kétszerese volt.
A pallium praktikusabb és kényelmesebb volt mint a tóga. A téglalap alakú köpenyt a testre tekerték, később csak a vállra terítették.
A bizánciak öltözete
A bizánciak ruházata fényűző, merev viseletté alakult amely a testet beburkolta, és eltakarta a természetes alakját.
Az uralkodó réteg kedvelte a selyemanyagokat és a brokátot, melyeket nemesfémekkel és gyöngyökkel gazdagon hímeztek.
A nők alsóneműként övvel hordták a bokáig érő selyemből készített tunikát.
A felső ruházat a hosszú vagy rövid ujjú stóla eleinte a földig ért, később lerövidült, és látszani engedte az alsóneműt. Az anyag súlyától függően viselték övvel vagy nélküle.
A paenula felső ruhadarabként funkcionált.
A kerekre szabott zárt köpeny szegélyét visszahajtották, és hátravetették a vállakon. Az uralkodói ház hozzátartozói köpenyt borítottak magukra, amelyet csattal kapcsoltak össze a jobb vállukon.
A férfiak hosszú ujjú tunikája a földig, vagy a bokáig ért, övvel viselték, hossza, anyaga, és színe a társadalmi rang szerint változott.
A férfiak a tunikát általában szűk nadrággal viselték.
A dalmatika a hosszú öv nélküli, bő ujjas tunika csak a magas rangú méltóságok felsőruházata volt, hosszanti csíkok az úgynevezett clavi díszítették az elejét és a hátulját, valamint az ujjak szegélyét.
A köpenyt, amelynek téglalap illetve legömbölyített alakja volt, elöl vagy jobb vállon fibulával kapcsolták össze.
Egy mellmagasságban felvarrott anyagapplikáció a tablion szolgált rangjelzésként. A zárt köpeny a paenula, egyházi ornátussá alakult, és miseruha lett belőle.
Forrás: Öltözködés történet .
Kiadó : Magyar Divat intézet, Göttinger Kiadó
A rokokó korának öltözködése
Az öltözködés a rokokó idejében valóságos mánia lett, de státuszszimbólum jellege kezdett eltűnni. A divat fogalmát szintén az állhatatlan rokokó hozta létre. Lényege, hogy kellő pillanatban sarkon fordul az évszaknak, napszaknak, sokszor az órának megfelelően.
A divat szó is újjászületik, új értelemmel bír: követni az aktualitást .
A divatkreátorok nagy öntudata és arroganciája –azelőtt egyszerűen szabónak hívták őket- Alighanem a rokokó kórból származik. „A szabók inkább újításokon törik a fejüket, ahelyett, hogy varrnának.” olvashatjuk egy 1714. –ből származó szövegben.
A szabómesterséget annyira megbecsülték a forradalom előtti időkben, hogy egyes ruhaművészek olyan megtiszteltetésben részesültek, mint a vérbeli hercegek . Egy Rose Bertin nevű kis varrónő igen magasra küzdőtte fel magát.
Divatminiszternek nevezték és , Marie Antoinette öltözködési mániája neki volt köszönhető. A balsorsú királynő minden nap más toalettet viselt.
Mindegyikhez más-más cipő is tartozott. Egy udvarhölgyet három hónapra kitiltottak a palotából, mert kétszer ugyanabban a ruhában jelent meg.
Az udvari dámák gondolkozás nélkül követték a királynő szavát és a divatszeszélyeket ellenkezés nélkül a magukévá tették .
Rose Bertin ötlete volt a „Saint-Honoré” utcai divatbábok szétküldése, mely szertevitte a francia divat újdonságait egész Európába .
A rokokó viselet térhódítását rendkívüli mértékben meggyorsította a divatgyűjtemények nyomdai sokszorosítása. 1777- ben Moreau metszeteivel jelent meg a Monument du Costume, és feltűnt a legrangosabb divatlap a La Galerie des Modes et Costumes Francais .
Népszerűségük nemcsak Franciaországban volt nagy, hanem Európa más országaiban is . Számos jónevű művész munkássága fűződik a divatújságokhoz: Claude- Louis Desrais, Pierre Thomas Leclerc, Francois Watteau , és Auguste de Saint Aubin.
A rokokó viselet minden addig hordott ruhához képest többet láttat, vagy sejtet a női testből. Az európai öltözködés történetében először jutott érvényre az aszimmetrikus díszítés.
A rokokó lehetőleg kerülte a vízszintes egyenest és a derékszöget. Hosszú idő után újra felfedezte a virágot, ami annál gyakrabban alkalmazott. Hajat és ruhát egyaránt díszítettek élő vagy művirággal.
XV. Lajos idején a szoknya váza egy pamut, viaszosvászon vagy selyem alsószoknyába belevarrt öt, fölfelé kisebbedő abroncs volt . Erre azért volt szükség, hogy a szoknya óriási tömege minél erősebb kontrasztot képezzen a darázsderékká fűzött felsőtesthez képest .
Ez a krinolinszoknya volt a legnépszerűbb, amit széles, kosárszerű alakjáról paniernek is neveztek. A csípővonalak hangsúlyozása a nőiességet emelte ki, a panier könnyed, ringó járása adott lehetőséget – talán azért is váltak meg tőle olyan nehezen .
Sokféle változata követte egymást, így volt például a cadet ( a legfiatalabb) mely rövidebb volt a szokásosnál , csak két ujjnyira ért a térd alá , vagy a gondole , melyikben vízszállító asszonynak látszott aki hordta.
A panier a XVIII. század közepe táján egyre laposabb majd ellipszis formájú lett . A felsőruha általában nyitott volt, hogy hangsúlyozza az öltözék gazdagságát és az anyagok pompáját.
A krinolin feszes felületén selyemszalagokból, csipkéből és főleg művirágokból a szalonok stukkódekorációit utánozták. A század végére erősen lapított formájú a hatalmas abroncsszoknya. Egy nő maga elfoglalt egy egész kerti padot, és a kétszárnyú ajtókon sem tudott, csak oldalazva bemenni.
Miközben a krinolin hol dagad, hol lappad, a ruha dereka megtartja szabását. Fűzőszerű. Durva kendervászonnal bevont acéllemezekkel és halcsontokkal merevítik és szorosan összefűzik, mert rendületlenül divat a darázsderék, melyet meghosszabít az ék alakú szabásforma.
A kivágás a mellbimbóig ér. Néha keszkenővel takarják be aminek fichu volt a neve. A nyak és az alsókar is csupasz . A krinolin és a fűzős derék felett még két ruhát hordtak . A legfelső elől háromszög alakban nyitott úgy, hogy az alsó látszik.Később mikor a szoknyák rövidülnek, és a lábat már nem takarják ezt a felső réteget egy szellemes berendezéssel hátul és kétoldalt három bugyorba fogják fel.
A derék és a felső szoknya többnyire ugyanolyan színű és anyagú, de az alsó más, és meg van rakva fodrokkal, szalagcsokrokkal, indákkal, rojtokkal, hímzéssel, csipkével, girlandokkal.
A késői rokokó túlkapásai szükségessé tették az olyan ruhadarab megalkotását, ami bármikor hordható, így keletkezett egy könnyű háziruha vagy pongyola, a neglizsé .
A budoárok pikáns átlátszó és sokat sejtető viselete, melynek nem kevésbé pikáns változatai idővel utcai ruhák formájában is megjelentek.
A gálaviselet kivételével minden ruha neglizsé. Még az utcai viseletnek, sőt az úti kosztümnek is ez a neve . A derék a szoknyával egybevarrot, és nincs beszűkítve.
Övet viselnek rajta. Az adrienne vagy watteau – hát eleinte tunika szabású, de hamarosan szétnyílik elöl és hosszú ujjakat kap. Még így is kényelmes lehetett, hisz fűző nem volt alatta.
Az udvar csillogó környezete és a színpompás pásztorjátékos kerti mulatságok alkalmanként más öltözéket kívántak. A pásztorlányos viseletek, a népi öltözékek formái, a feltuffolt robe polonaise változatok, valamint a királyné organza muszlingalléros ruhái hozzátartoztak a színjátékhoz.
Fő jellegzetesség a szűk, elfűzött derék, rövid lábfejet láttatni engedő
kettős szoknya, amelyből a felsőt felraffolták. A népi viseletek iránti vonzódást jelzi, hogy Beaumarchais „Figaró házassága” című darabjának bemutatása után Sussane ruhája bevonult a divatba.
1770 körül a neglizsé egy másik formája jelenik meg a férfiaktól átvett kasak, kasakvin vagy caraco. Változatos formái voltak, hol kurta szárnyú hátul, hol majdnem a földig ér, egyszer laposan simul a csípőre, máskor mereven eláll.
Ismét kesztyűt hordanak hozzá, ami hosszú, és selyemből, vagy bőrből készült. A legyező elengedhetetlen kelléke egy rokokó dámának.
A ruhák kellékei, a vállkendők, finom csipkék, virágdíszek és ékszerek, melyek összhatását ismét csak az összevissza cikázó csigavonalak, a rocaille szeszélyes játékához hasonlíthatjuk.
A kalapcsat a gomb, legyező, öv és óralánc, csak úgy villognak az ékkövektől. Rendkívül elterjedtek az emblémák, a szimbolikus ékszerek, talizmánok.
Minden társaságbeli hölgy ott viselte keblén az Istenanya gyémántos képét, vagy szerelmesének a hűségi zálogát. A tubákszelence nőnél, férfinál egyaránt az előkelő öltözködés jelképe, s naponta változik.
A köznép is ékesíteni kívánta magát, s ez megteremtette az utánzott ékszerek
divatját, Similior(stass ) néven . A bijoutier –faussétier készítette mindezeket.
A rokokó hajviselet
A rokokó dáma képéhez hozzátartozik a kis fehérre púderezett frizura.
Amíg a krinolin terebélyes, a frizura a lehető legkisebb. A fehérített haj kacérkodott az öregség szürke hajszínével, ugyanakkor eltüntette a korkülönbségeket.
A hajviselet, mely a korábbihoz képest legalább egy időre rövidebb, pikánsabb lett, furcsa módon akkor vált bizarrá amikor a rokokó ízlés már eltűnőben volt.
XVI. Lajos trónra lépésekor (1774) a női frizurák már olyan magasra nőttek, hogy a nyak alig bírta őket. Elöl homlok felett és a fülek mögött feltornyozták, tupírozták a hajukat, és hosszú fürtöket lógattak a vállukra.
Az óriásira növekedett hajtoronyba a leglehetetlenebb díszítéseket építik bele. Gyümölcsös kosárkát, sőt egész pásztorjeleneteket viseltek frizurájukon, mezővel, patakkal, két báránykával és juhászkutyával és pásztorlánykával, máskor meg szélmalmot vagy háromárbocos fregattot felvont vitorlákkal.
A hajat többnyire a fejtetőn odaerősített lószőrből készült vendéghajra fésülték fel. Miként a barokk a parókakészítőké e kor a fodrászok aranykora.
Honoráriumuk olyan magasra nőtt, hogy még a gazdag hölgyek is csak hetente
egyszer, a kevésbé jómódúak havonta egyszer vehették igénybe szolgáltatásukat.
Az előkelő dámák a bálok előtt néha két éjjel sem aludhattak, nehogy szétrombolják a fejükre tornyozott műremeket. Az igazán elegáns hölgy úgy fésülteti haját, hogy álla pontosan középen legyen cipője orra és a frizurája csúcsa között.
A rokokó smink
A fehérre púderezett rokokó frizura természetesen erős arcfestést kívánt meg.
Az arcbőrt festéssel kellet színezni, nehogy hullaszerűnek lássék a szürke haj
keretében. Alapnak fehéret raktak fel, a szemöldök vonalát feketével húzták meg, az ereket kékkel és végül az orcákra pirosítót kentek.
De nem a természetes pírt utánozták, akkor volt jó a smink ha rögtön látszott, hogy festés . Csak ledér hölgyek engedhették meg, hogy természetesnek látszó arcszínnel tüntessenek. Annyi festéket használtak, hogy a férjek sokszor
a saját feleségüket sem ismerték meg a bálokon akkor sem ha az illető hölgynek nem állt szándékában maszkírozni magát.
A férfiak szintén erősen festették magukat. A toaletthez hozzá tartozott a szépségtapaszok megfelelő elhelyezése. A nagy „fogfájós flastromot” csak ritkán használták, ellenben a kicsikkel bőkezűen bántak.
Aszerint, hogy hova ragasztották, el is nevezték őket. A homlok közepén a „felséges” volt az orr hegyén „ a szemtelen” a szem alatt „a szenvedélyes” az ajak szegletében „a csókra vágyó” .
A rokokó színei, kelméi
A rokokó kedvelt anyagai a virágmintás selyem és súlyos arannyal vagy ezüsttel átszőtt brokát, a bársony, a damaszt, a csillogó atlasz.
A kevésbé tehetősek pamutszövettel is beérik.A csipke a nyakon meg az ujjakon még emeli a pompát egész vagyonokat költenek csipkére.
Van aki a koporsójába is magával viszi. A barokk hivalkodó pompája csökken, a színskála halkabb, finomabb, pasztellesebb. Sápadtkék, halványlila, ezüstszürke, rezeda és barackszín a leginkább kedveltek. A barna különféle árnyalatait a legfurább nevekkel tünteti ki a divat.
Ilyen például a bolhahát szín, a Párizs sara, és a megmérgezett majom.
A nehézkes barokk minták kecses hullámvonalakra bomlanak, majd
keskenyednek és végül függőleges sávok lesznek, csak halványan, az alapszíntől alig elütő árnyalattal jelezve, magában a szövésben.
rokokó lábbelik.
Ezüstzsinóros, esetleg gyémántcsatos cipőket viseltek a ruhákhoz. A női lábbeli nem bőr, hanem selyem vagy vászon. Orra hegyes, magas sarka mind előbbre tolódik, végül már a talphajlás közepe alatt van.Csatokkal szalagokkal díszítik.
A fűzős krinolinos dámák csak nagyon óvatosan mozoghatnak magas sarkú cipőjükben. Ki nem járnak, a rokokó hölgyek magassarkú topánjaikban
csak a paloták parkettáján tipeghettek, bőrcipőjük nincs is, de a szobában is lassan ünnepélyesen lépdelnek.
Udvari ünnepélyek alkalmával valóságos ékszerré avatják a báli cipellőt: aranyhímzésű a hegye, gyémántokkal, gyöngyökkel teleszórt a csatja, s a bokarészen gyöngyházzal kirakott vonal húzódott végig, melynek neve “venez y voir!” (jöjjön, nézze meg )
A rokokó formák, kellékek megjelenése napjainkban
A rokokó viseletek elemei gyakran felbukkannak a modern kor öltözeteiben.
A mai divattervezők szívesen alkalmazzák a rokokó díszítéseket, formákat kreációikban. Az Haute-Couture ruhák meghatározója a rengeteg kézimunkával felvarrt elem, például fodor, szalagcsokor, rengeteg csipke.
A fűző szabású felsőrészek is szinte minden tervező kollekciójában megtalálhatóak. Az esküvői ruhák nagy része is rokokó stílusú, vagy legalábbis tartalmaz formai, vagy díszítőelemeket ebből a kórból.
A tradicionális ruhák fűzősek, abroncsszoknyásak, gazdagon díszítettek szalagokkal, rózsákkal, gyöngyökkel. A ma divatos ruhák között is igen gyakran találhatunk fűző szabású felsőrészeket, bár a szoknyarész egyre egyszerűbb és letisztultabb.
A bálokon estélyeken a hölgyek gyakorta jelennek meg ilyen ruhákban. A 2004-es Operabálon a vendégek nagy része nagyszoknyás, abroncsos, fűzős estélyiruhát viselt .
A frizuradivatban a platinaszőke haj is a rokokó kor rizsporos fehér hajának felelevenítése. A fodrászversenyeken gyakran készítenek hatalmas, a rokokó hajviseletet idéző, díszítőelemekben gazdag frizurákat.
A Lagerfeld Gallery 2004-es tavasz-nyári bemutatóján a modellek arcának ékét a kis szépségtapasz adta, akár egykoron a rokokó dámákét.
Napjaink rokokó stílusjegyeket gyakorta alkalmazó tervezői
Egyes, világhírű tervezők rajongói e kornak, és kollekcióikban mindig megtalálhatóak a rokokó öltözködés elemei valamilyen formában.
Ilyen tervező Christian Lacroix. Az 1980-as évek meghatározó tervezője aki a mai napig egyike a legsikeresebbeknek.
Kreációinak inspirálója a barokk, a rokokó forma, és színvilága, a díszítések, mint a fodrok és húzások, hímzések és csipkék. Egyik bemutatója után azt mondták: a kifutón megjelenő alkotások zsenialitása, és a luxus provokációja a ruháknak, amit talán a XVIII. század óta láthatunk, mióta a francia arisztokráciát a guillotine alá vezették.
Le a fűzővel ez volt a XX. század kezdetének jelmondata. Lacroix visszahozta a fűzőt az haute-couture kifutókra a lehető legszélesebb variációkban, és színekben. Mostanra az utcai viselet része önmagában is.
Vivienne Westwood az antidivat első tervezője, a punk korszak londoni királynője, ugyanakkor a rokokó kor szerelmese. 1970 után a biztosítótűktől a történelmi sziluettek felé fordult.
Kollekcióiban szívesen kombinálja a rokokó dekadens formáit a modern formákkal, mindezt leplezetlen iróniával. Kerek csípők, derékfűzők, magas talpú cípők idézik a XVIII francia viseleteit, az udvaroncok, De Sade márki világát.
Mindez a bodorított parókák, hamis ékkövek, a harsány tárgy-fetisizmus társaságában szellemesen elegyítve az affektált bájt a kíméletlen provokációval.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése