2009. szeptember 29., kedd

Kadarkúti Hétfői üzenetek -45.Szentlélek: Kicsoda Jézus Krisztus

2009.szeptember 28. Szentlélek: Kicsoda Jézus Krisztus?
Én: Édes Jézusom! Szeretlek! Tégy engem békéd eszközévé! Szentlélek Úristen! Köszönöm, hogy mai beszédeddel közelebb viszel minket Jézus Krisztushoz. Kérlek, légy velem, hogy bölcs szavaidat méltóképpen tudjam közvetíteni testvéreimnek.
Szentlélek: Emlékezzetek vissza, hogy pár hete azt ígértük nektek, hogy ezzel az új tanítás-sorozatunkkal alaposabban megismertetünk benneteket Jézus Krisztussal. Ma felteszem a kérdést: KICSODA JÉZUS KRISZTUS?
Ha a mai új-pogány világban, egy nagyvárosban egy riporter megszólítaná a járókelőket, hogy kicsoda Jézus Krisztus, a legkülönbözőbb és legváratlanabb válaszokat kapná: pl.: Jézus nincs és nem is volt, a vallásos emberek találták ki. Vagy : Jézus egy szociálisan gondolkodó zsidó ember volt. Vagy: Jézus korának egyik kiemelkedő filozófusa volt. De lenne, aki így válaszolna: Jézus Krisztus Isten fia. Ő a Megváltónk? Ő a Messiás! Ő az Üdvözítőnk! Lenne, aki egy sorba állítaná Mohameddel, Krisnával, Budhával. A mai életben, a hitetlenség tengerében égetően szükséges reflektorfénybe helyezni Jézus Krisztus alakját.
Tehát kicsoda Jézus tulajdonképpen? A kérdés annyira fontos, hogy nem intézhetem el röviden. Minden oldalról meg szeretném mutatni, melyek azok az érvek, amelyek nyomán kialakult a ti szent hitvallásotok, melyet a „Hiszekegy”-ben mondotok: Hiszek Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában.
I. Az előbbi riporteri kérdésekre visszatekintve, vizsgáljuk meg, kinek tartották már eddig Krisztust! Az első kérdést ezzel kapcsolatban maga Jézus tette fel tanítványainak, Máté evangéliumában olvashatjátok: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát? Így válaszoltak Neki: Van, aki Keresztelő Jánosnak, van, aki Illésnek, Jeremiásnak vagy valamelyik prófétának. Jézus így folytatta: Hát ti mit mondotok, ki vagyok? Simon Péter válaszolt: te vagy Krisztus, az élő Isten Fia.” Ez az első és legteljesebb, leghitelesebb felelet.
Gyermekeim! Jézus Krisztusnak, az Ő rendkívüli személyének olyan kisugárzása és meghatározó ereje van, hogy nem lehet érdektelenül elmenni mellette, minden ember egy belső kényszert érez, hogy valamiképpen állást foglaljon Vele kapcsolatban. Vagy Mellé kell állnia, vagy ellene lázadnia. Vagy áldania, vagy gyűlölnie kell. Nézzük, mi mindent mondtak már Krisztusról!
1.) Egyesek azt állítják: Jézus forradalmár volt. Ha az öldöklésre, agresszivitásra, felforgatásra, a fennálló társadalmi rend szétrobbantására gondoltok, akkor nem nevezhetitek forradalmárnak. De forradalmárnak tekinthetitek olyan szempontból, hogy elítélte az igazságtalanságokat, a rabszolgatartó rendszert, a bosszút, és helyébe állította a szeretetet, a könyörületességet, a megbocsátást, az ellenségszeretetet. Forradalmi gondolkodására utalt, hogy nemesebbé akarta tenni az embert, hogy az ilyen méltóbb és igazságosabb társadalmi rendet szervezzen.
2.) Azután jöttek mások, akik azt mondták, hogy Krisztus volt az első kommunista. Ez nem igaz. A kommunizmus nem ismerte a magántulajdon jogosságát, az Úr Jézus viszont felszólít, hogy tartsátok be a VII és X. parancsot is, hogy „Ne lopj” és „Felebarátod tulajdonát ne kívánd.” Nemcsak szegény tanítványai voltak, hanem jómódú követői is: Márta, Magdolna, Salome, Nikodemus, Arimatheai József. Ő nem ábrándozott utópista társadalomról, ahol majd mindenki egyformán jómódú lesz, sőt nyíltan hirdette „Szegények mindig lesznek veletek”. Viszont ha kommunista nem is volt, ebből még nem következik, hogy mindenben helyeselné a földi javak igazságtalan elosztását, a gazdagok szívtelen dőzsölését. Nemcsak azt hirdette, hogy „boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek”, nemcsak azt tanácsolta a gazdag ifjúnak, hogy ossza szét vagyonát a szegények között, hanem fájdalmas szavakkal állapította meg, hogy mily nehéz a gazdagnak a Mennyországba bejutni. Sőt a szegény Lázárról szóló példabeszédben a gazdag elkárhozik a szegények iránti szívtelensége miatt. Hát kommunista volt Krisztus? Ha a kommunizmus rabló kezet jelent, akkor nem, ha adakozó szeretetet jelent, akkor igen.
3.) Megint mások szerint Jézus Krisztus egy páratlanul melegszívű, bölcs tanító volt, a legjobb ember. Az emberi logika arra enged következtetni, hogy Ő több volt, mint ember. Krisztus előtt is éltek lángelmék és kimagasló emberek, de tetteik és tanításaik hamar feledésbe hulltak és nem tudták az emberek lelkét újjáteremteni. Krisztus már több mint 2000 éve járt köztetek, és azóta milliárdok és milliárdok tárják föl előtte szívük ajtaját, közülük sokan szentek és vértanúk lesznek, az élet nyomorultjai vigasztalást, erőt nyernek Belőle.
II. Eddig arról volt szó, hogy az emberek egyes rétegei régen és ma kinek tartják Jézus Krisztust: forradalmárnak, kommunistának, a legjobb, melegszívű embernek. Most azt fogom kifejteni előttetek, hogy ti, a ma élő Istent szerető gyermekeim kinek tartjátok Krisztust. Ki volt Krisztus? És mit akart? Isten Fia volt és megváltani akart. Milyen egyszerű e két kérdés és válasz, mégis kimeríthetetlen kincsesbányája a vallási gondolatoknak. Tehát ő Isten és ember volt egy személyben. És ki mondta ezt? Ő maga. De hát ilyen hallatlan dolgot el lehet csak úgy egyszeriben hinni? Egyszeriben nem. De aki olyasmiket tett, mint Ő, és akinek olyan volt a jelleme, élete, mint Neki, annak el lehet hinni. Tehát, hogy Krisztus Isten és nem csupán ember azt hirdetik saját szavaim, hirdetik a cselekedetei és hirdeti az Ő tökéletes jelleme.
Honnan tudjátok ti hívő keresztények, hogy Jézus Isten? Az eltelt 2000 év bizonyítja ezt nektek. Akinek Istenségében ennyi ideig hisznek az emberek milliói, akiért sokan áldozatokat hoztak, életüket adták, akiből küzdelmeikben erőt merítenek, az nem lehet pusztán egy ember a többi közül. Gondoljatok a világtörténelem nagyjaira akár pozitív, akár negatív szereplőire! Kinek jut eszébe, hogy kis szobája rejtekében szerelmes szavakat suttogjon térdreborulva Napoleonnak, Hitlernek, Sztálinnak, vagy a legnagyobb művészek közül Michelangelónak, Leonardónak vagy Beethovennek? Csak tetteikre és alkotásaikra emlékeznek, de ez nem újítja meg lelküket, nem változtatja meg jellemüket.
Nagyon fontos kérdés, hogy Isten volt-e Jézus, mert ha valóban Isten, akkor ti emberek mindent más szemmel néztek. A tanítása úgy is szép és felemelő, ha csak ember volna, de akkor válogathatnátok a szavában és tanításai közül azt fogadhatnátok el, ami tetszik. De mivel Isten, ezért minden szavában alázattal kell hinnetek. Ha Jézus csak ember volna, parancsai akkor is értékesek, de ha megtartásuk nehéz lenne nektek, akkor keresnétek alóluk kibúvót. Viszont, ha Krisztus Isten, akkor parancsait – bármilyen nehéz – be kell tartanotok.
Ha Krisztus Isten, akkor fenyegetései mennyivel megrendítőbbek! Ha Krisztus Isten, ígéretei mennyivel vigasztalóbbak! És főképp: ha Krisztus Isten, értetek vállalt szenvedése mennyivel áldottabb, értékesebb.
Hallgassatok egy megrendítő példát egy kis családról. Apuka, anyuka, Nagymama és egy kicsi lány élnek együtt. A szülők ateisták, de a Nagymama kedvéért, hogy békesség legyen, beiratják hittanra a gyermeket. Elérkezik az elsőáldozás napja. Az apuka átöleli a csinosan, hófehérbe öltöztetett, fátyolos, mirtuszkoszorús kislányát és megjegyzi: Olyan vagy, mint egy gyönyörű, pici mennyasszony. És a fülébe súgja, hogy az egész csak egy hókusz-pókusz, semmiféle Jézuska nem száll a szívébe, csak erre a szép csipkés ruhára emlékezzen.
A kislány kerek szemekkel hallgatta. Másnap délután elővette játékait és mikor megunta a játszást, ki akart szaladni az udvarra a többi gyerek közé. Édesapja rászólt: Először tedd helyére az építőkockákat, utána kimehetsz. A kislány így felelt nyíltan és öntudatosan, apja szemébe nézve: tegnap azt mondtad, hogy az elsőáldozás hókusz-pókusz, nem is jön a szívembe a Jézuska, mert Ő nincs is. Ha most a szívembe lenne, örömet akarnék szerezni neked azzal, hogy rendet teszek, de így semmi értelme nincs. Az apa megdöbbenésében szólni se tudott. Érezte, mekkora kárt okozott ártatlan kislánya lelkében. És ő maga elpakkolta a szanaszét heverő kockákat.
Drága Kicsiny Engesztelőim! Jézus, a 2. isteni Személy mint Isten és ember él és örökké élni fog. Akit megfosztanak, vagy megfosztja  magát ennek a tudatától, az mindig jobban eltávolodik Istentől és lassan-lassan elmerül a bűnök tengerében. Aki nem hisz Jézus Istenségében, és éli az ő földhöz, anyaghoz tapadt hitetlen életét, az soha nem fogja megismerni az Ő végtelen, irgalmas szeretetét, vigasztalását, segítő kegyelmeit. De ha rátalál Jézusra, mint Isten Fiára, Felé fordul, és bűnbánattal bocsánatot kér, akkor felemeli a porból, megtisztítja, Szent Szívére szorítja és végül őt is megajándékozza az Örök Élet boldogságával. Megáldalak benneteket Jézus Krisztusba, az Istenemberbe vetett hit és szeretet lelkületével az Atya, a Fiú és Szentlélek nevében.

2009. szeptember 28., hétfő

„Az ideológiák meghalnak, ha megjelenik a valóság”


A pénzügyi válság államosítása

 
Igencsak fel kell tűrni az ingujjat, amikor érvényét veszti az, ami tegnap még dogmának számított. Amerika most ezermilliárd dollárt áldoz az adófizetők pénzéből, hogy megmentse azokat a bankokat és biztosítókat, amelyek elszámították magukat. Vagyis a megrémült kormány államosítja - szocializálja - milliárdos veszteségeiket - foglalja össze az amerikai helyzetet Werner A. Perger  a hamburgi Die Zeit című hetilapban.
Az elemzés rámutat, hogy az amerikai vezetés részben maga is felelős a pénzügyi összeomlásért, hiszen nyolc éven át ideológiai okokból elutasította a spekulánsok szigorúbb ellenőrzését, de erről most nem folyik vita. A pénzügyminiszter és a jegybank elnöke azt szeretné, hogy a törvényhozás mindenféle késleltető vita és ellenállás nélkül fogadja el a szanálási tervet az adófizetők következő nemzedékeinek a terhére. Aki akadékoskodik, az lesz a hibás, ha kudarcba fullad a mentőakció - hangzik a jelszó.
A hamburgi hetilap elemzője szerint megint „a legértelmesebb európai kormányfő", a luxemburgi Jean-Claude Juncker foglalta össze a legpontosabban a helyzetet, amikor kijelentette: „Az ideológiák meghalnak, ha megjelenik a valóság.". Juncker arra utalt, hogy a konzervatív amerikai vezetés habozás nélkül kivonult neoliberális szellemi erődítményéből, és az államszocialista válságkezeléstől várja a megoldást.
Természetesen a máról holnapra ideológiájukat vesztett érintettek nem fogják rögtön beismerni, hogy tévedtek. Aki éveken át a reagani mondást hajtogatta, miszerint válság esetén az állam nem a megoldást, hanem a problémát jelenti, aligha fog a mostani gátszakadás idején a saját felelősségéről beszélni.
De vajon mi most a teendő? Ütött a baloldali populisták, a marxisták, az ó- és újkommunisták órája? Igazolva érezhetik magukat azok a megkeseredett német szociáldemokraták, akik a Balpárthoz csatlakoztak? Perger szerint legfeljebb elégedettek lehetnek, hogy igazuk lett. Csakhogy közhelyes igazságaikon kívül semmit sem tudnak felajánlani. Senki sem várja tőlük, hogy komoly javaslatokat tegyenek a károk mérséklésére, a szükséges változtatásokról nem is beszélve.
Most ugyanis egy hatalmas, nemzetek feletti programra van szükség, egy globális, a világ pénzügyi rendszerét átalakító Agenda 2008-ra, amelyhez képest kismiska a német Agenda 2010 (a német szociáldemokrata kormányzat által 2003-ban jóváhagyott megszorító reformcsomag - globusz.net). És ehhez az erőfeszítéshez ortodoxiától mentes reformpolitikusok kellenek, amilyeneket a megújult európai középpártokban lehet találni. Közéjük tartoznak az „új konzervatívok", amennyiben komolyan gondolják szociális elkötelezettségüket. Némelyikük, így például Angela Merkel már korábban felvetette a pénzügyi reform kérdését, de Washingtonban ezt nem vették komolyan. Ugyanígy ide tartoznak a balközép pártok, amelyek ugyanilyen sikertelenül propagáltak egyfajta harmadik utat.
Ez az álláspont politikailag mindeddig nem feltétlenül volt kifizetődő, miként ezt az egész európai szociáldemokrácia válsága mutatja. Most viszont, a bal- és a jobbszél populista ígérgetéseivel szemben érvényesülhet a szociáldemokraták néhány előnye: a kormányzati tapasztalat, a nemzetközi összefonódás és az erősen megterhelt, de fölélénkíthető kapcsolatok a szakszervezetekkel.
Az ideológiákon túllépő európai szociál- és kereszténydemokraták együtt képviselhetnék a legjobban az európai „modellt" a várható neoliberális restaurációs próbálkozásokkal szemben - nyilvános politikai vitákban is. E modellt Werner A. Perger szerint a következők jellemzik: a munkavállalók beleszólási joga a munkaadói döntésekbe, a szociális állam, valamint az az elv, hogy a magántulajdon nem használható fel a közjó ellenében.
Egyfajta nagykoalícióra kell tehát lépniük azoknak, akik már eddig is szkeptikusan figyelték a tőzsdei történéseket, de javaslataik süket fülekre találtak. Amennyiben az amerikai elnökválasztáson a változás jelöltje, Barack Obama győz, Washingtonban máris tárgyalópartnerre találnak, aki hozzájuk hasonlóan gondolkodik - reménykedik a Die Zeit munkatársa.

http://www.zeit.de/online/2008/39/finanzkrise-ideologie-europa

2009. szeptember 27., vasárnap

Amerikai baloldali liberálisok a sorkötelezettség mellett


„A sorkötelezettség bevezetése a béke legnagyobb záloga”

Az amerikai baloldalon egyre többen támogatják a sorkötelezettség újbóli bevezetését. Az iszlám fundamentalizmus elleni háborúhoz ugyanis már nincs elég önkéntes, az iraki és az afganisztáni háborúban szolgáló katonák túlterheltek. William L. Hauser nyugalmazott ezredes, a befolyásos Külügyi Tanács tagja és Jerome Slater, a Buffalói Egyetem politológusa a Foreign Policy magazinban cikkében kifejti, hogy a kötelező katonai szolgálat bevezetése azonban nem csak katonai szempontból lenne kívánatos. A sorozás segítene a munkanélküliség csökkentésében és egyéb szociális problémák enyhítésében. Ráadásul a politikusokat is megfontoltabbá tenné: ha a háborút sorkatonák vívnák, a kormány százszor meggondolná, mikor kezd külföldi akcióba.
Barack Obama elnökválasztási kampányának egyik legfontosabb ígérete az volt, hogy a lehető leggyorsabban kivonja a csapatokat Irakból, hogy az amerikai hadsereg az afganisztáni béketeremtésre összpontosíthasson. Hauser és Slater számításai szerint azonban az afganisztáni misszió sikeréhez még akkor sem állna elég bevethető katona rendelkezésre, ha az összes Irakban szolgáló katonát ide vezényelnék át. A lázadók elleni harc sikeres megvívásához ugyanis tízszeres túlerő szükséges, és a tervezett húsz-harmincezres létszámbővítés ezt nem biztosítja.
A sorozás eltörlését egy Nixon elnök által 1969-ben felállított parlamenti bizottság javasolta. A bizottság jelentése szerint a nemzet biztonságát hivatásos sereggel is garantálni lehet. Csakhogy akkor még azzal számoltak, hogy 2-3 millió önkéntes jelentkezik a seregbe - ma viszont csak 1,4 millióan választják az angyalbőrt. A jelenleg önkéntesekből álló amerikai sereg már most is súlyos létszámgondokkal küzd. A problémával már a Bush-kormány is szembesült. Douglas Lute főhadnagy, aki Bush elnök kormánybiztosaként az iraki és az afganisztáni háborút felügyeli, 2007-ben úgy nyilatkozott, hogy „érdemes megfontolni a sorozás újbóli bevezetését". Hasonló álláspontra helyezkedett Michael Mullen admirális, aki két éve is úgy vélte, hogy a jelenlegi katonai állomány legfeljebb néhány hónapig képes fenntartani a rendet Irakban (már amennyire az Irakban uralkodó állapotokat egyáltalán rendnek lehetett akkoriban nevezni). Richard Cody ezredes pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy nincs több bevethető katona, ezért az Egyesült Államok nem sokat tehet, ha valahol újabb beavatkozásra lenne szükség.
Mivel egyre kevesebb fiatal jelentkezik katonának, egyre lejjebb kell szállítani az alkalmassági elvárásokat, így egyre rosszabb fizikumú és egyre gyengébb szellemi képességekkel megáldott fiatalokat kell felvenni annak ellenére, hogy a súlyos létszámhiánnyal küzdő amerikai hadsereg mindent elkövet annak érdekében, hogy vonzóvá tegye az egyenruhát.
Elsősorban a magas fizetéssel igyekszik a fiatalokat elcsábítani, de arra is törekszik, hogy a lehető legkevesebb jelentkezőt kelljen egészségügyi okokra és a kellő iskolai végzettség hiányára hivatkozva elutasítani. Nemrég a súlyos emberhiányra való tekintettel Thomas Bostick, az amerikai hadsereg toborzásvezető vezérőrnagya például azt javasolta, hogy a hadsereg indítson felkészítő-tábort, ahol a reménybeli katonák megszabadulhatnak a súlyfeleslegtől és letehetik a szükséges iskolai vizsgákat. Az elmúlt négy évben ugyanis összesen közel 50 000 jelentkezőt utasítottak el egészségügyi okokból - jelentős részüket azért, mert kövérek voltak. Bostick becslése szerint a jelentkezők 30 százaléka a súlyfölösleg miatt nem alkalmas. A toborzásvezető főtiszt által javasolt felkészítés során a jelentkezők spártai körülmények között élnének: napjaikat tanulással és testmozgással töltenék, és természetesen szigorú diétára lennének kötelezve.
Barack Obama az elnökválasztási kampány során pedig, felelevenítve a már Bill Clinton elnök által is tervezett hadseregreformot, azt ígérte, hogy szakít a jelenlegi gyakorlattal, és lehetővé teszi, hogy a melegségüket nyíltan vállaló nők és férfiak is magukra öltsék az egyenruhát. A tervezetet üdvözlő melegszervezetek arra hívták fel a figyelmet, hogy a jelenlegi szabályzás megváltoztatása után több tízezernyi meleg is jelentkezhetne a súlyos létszámhiánnyal küzdő amerikai seregbe.
Az Obama-kormány tervei szerint az Egyesült Államokban vízummal tartózkodó külföldiek egy része számára is lehetővé tennék, hogy jelentkezzenek a seregbe, hogy aztán akár félévi katonai szolgálat után állampolgárságot kapjanak.
Hauser és Slater az általános sorkötelezettség újbóli bevezetését tartja szükségesnek. A hadkötelezettség törvénybe iktatása nem csak a sereg létszámhiányát oldaná meg. Sokan minden bizonnyal a fegyvertelen szolgálatot választanák, így a civil szolgálatot teljesítők fontos szociális feladatokat láthatnának el. A kötelező szolgálat segítene a munkanélküliek számának csökkentésében is.
A haderőreformnak a praktikus előnyökön túl komoly politikai jelentősége is lenne. Mivel a sorkötelezetteket csak kongresszusi felhatalmazással lehetne háborúba küldeni, így csökkenne az elnök hatalma, és az Egyesült Államok minden bizonnyal ritkábban bocsátkozna külföldi katonai akcióba.
A sorkötelezettség bevezetése társadalmi szempontból is előnyös lenne - emeli ki Hauser és Slater. Arra utalnak, hogy jelenleg főleg a szegényebb családokból származó fiatalok jelentkeznek katonának. Azok, akik egyetemre is mehetnek, ritkán választják a sereget. 2004-ben a New York-i önkéntesek 70 százaléka a város szegényebb kerületeiben élő feketékből vagy hispánokból került ki. „Elfogadhatatlan, hogy az ország népességének kevesebb mint egy százaléka szolgál a seregben, és így a társadalom többsége mentesül a háború legsúlyosabb veszélyei alól. Alapelvnek kellene tekinteni, hogy a katonai szolgálat terheit és veszélyeit a társadalom széles rétegeinek kell viselnie."
Az amerikai liberálisok már régóta hasonló húrokat pengetnek. Joe Galloway katonai szakértő két éve amellett érvelt, hogy érdemes újra bevezetni Amerikában a sorkötelezettséget. Arra hívta fel a figyelmet, hogy az önkéntesekből álló katonaság túlságosan kényelmes megoldás - az amerikaiak többségét megnyugtatja, hogy az ő gyerekeiknek nem kell részt venniük a háborúban, és a döntéshozók dolgát is megkönnyíti, ha önkénteseket kell a csatatérre vezényelniük. Charles Rangel demokrata képviselő is évek óta szorgalmazza a kötelező katonai szolgálat visszaállítását - még törvényjavaslatot is készített a sorkötelezettség bevezetése érdekében. Egyebek között azzal érvelt, hogy a döntést meghozó politikusok sem támogatták volna az iraki megszállás gondolatát, ha lett volna rá esély, hogy az ő gyerekeiket is Irakba vezényelhetik. Hozzátette, hogy sokkal igazságosabb lenne, ha a jómódú középosztály is kivenné a részét Amerika háborúiból. Hauser és Slater hasonló szellemben érvel: „A sorkötelezettség bevezetése a béke legnagyobb záloga."
A két veterán katonai szakértő abban is biztos, hogy ha a szükség úgy hozná, azonnal be lehetne vezetni a kötelező katonai szolgálatot. Ha Amerika biológiai vagy nukleáris terrortámadás áldozatává válna, a sorkötelezettség ellenzői rögtön elhallgatnának. „Az ország sokkal jobb stratégiai helyzetbe kerülhetne, ha máris megkezdenénk a reformot, ahelyett, hogy megvárjuk, amíg beüt a katasztrófa."

http://www.foreignpolicy.com/story/cms.php?story_id=4659

Simon Sinek: Hogyan ösztönöznek cselekvésre a nagy vezetők

Hogy magyarázzuk azt, mikor a dolgok nem úgy mennek, ahogy várjuk? Vagy még inkább, hogy magyarázzuk azt, mikor mások képesek elérni olyan eredményeket, amelyek tökéletesen ellentmondanak minden feltételezésnek? Például: Mitől olyan nagy újító az Apple? Évről évre jobbak minden versenytársuknál. Habár, az Apple csak egy számítógépgyártó. Pont olyanok mint bárki más. Ugyanolyan eséllyel indulnak a tehetségek, ügynökségek, tanácsadók, média megszerzésében. Akkor miért van az, hogy mégis mások? Miért van az, hogy Martin Luther King vezette a Polgárjogi Mozgalmat? Nem ő volt az egyetlen, aki szenvedett a jogi egyenlőtlenségektől Amerikában. És persze nem ő volt az egyetlen nagy szónok akkoriban. Miért pont ő? Miért van az, hogy a Wright fivérek voltak azok, akik megtervezték az első irányítható repülőgépet, mikor más csapatok, akik jobban képzett emberekből álltak, jobb anyagi háttérrel rendelkeztek mégsem tudtak előállni az ember irányította repülőgéppel a Wrigth fivérek pedig igen. Lennie kell valaminek ebben.

Úgy három és fél évvel ezelőtt felfedeztem valamit és ez a felfedezés alapvetően változtatta meg a világról addig alkotott képem. És alapvetően változtatta meg azt is hogy én magam milyen szerepet töltök be benne. Kiderült, hogy van egy - sablon - Kiderült, hogy az összes nagy és inspiráló vezető az összes szervezet a világon mindegy hogy az Apple-ről, Martin Luther Kingről vagy a Wright fivérekről van-e szó mind pontosan e sablon szerint gondolkodnak viselkednek és kommunikálnak. És ez pontosan az ellentéte annak, ahogyan mindenki más. Én csak dekódoltam ezt. Valószínűleg ez a világ legegyszerűbb ötlete. Arany körnek hívom.

Miért? Hogyan? Mit? Ez az ábra rávilágít arra, miért van az, hogy néhány szervezetnek és néhány vezetőnek megvan az a képessége, hogy inspiráljanak míg másoknak nincs. Hadd magyarázzam meg gyorsan. Minden ember, minden szervezet a Földön 100 százalékban tudja hogy mit csinál. Néhányan tudják, hogy hogyan csinálják, mindegy minek nevezed: megkülönböztetett értéknek, szabadalmaztatott eljárásnak vagy egyedi termék tulajdonságnak. De csak nagyon kevés ember és szervezet tudja hogy miért csinálja azt, amit csinál. És a "Miért"-re nem lehet az a válasz, hogy profitot termeljek. Az az eredmény. Mindig csak az eredmény. A "Miért"-et úgy értem, hogy mi a célod? Mi az ok? Miben hiszel? Mi célt szolgál egyáltalán a vállalatod? Miért kelsz fel reggelente az ágyból? Miért kellene törődnie veled bárkinek? Ez pedig oda vezet, hogy a gondolkodásunk, a cselekedeteink, kommunikációnk mind-mind kívülről befelé építkezik. Nyilvánvaló. A legegyértelműbbtől haladunk a legmegfoghatatlanabbig. De az ihletett vezetők és az ihletett szervezetek, függetlenül a méretüktől, hogy mely iparágban dolgoznak mindannyian belülről kifelé gondolkodnak, cselekednek és kommunikálnak.

Vegyünk egy példát. Apple-m van, mert könnyű kezelni és mindenki ezt használja. Ha az Apple olyan lenne mint mindenki más a marketing üzenete valahogy így hangzana. "Kitűnő computereket gyártunk. Csodálatos külső, egyszerű a használat és felhasználóbarát a kialakítás. Akar egyet?" Nem. Pedig ez az, ahogy legtöbbünk kommunikál. A legtöbb marketinges. A legtöbb értékesítő. És legtöbbünk egymás között is így kommunikál. Elmondjuk mit csinálunk, elmondjuk miben vagyunk mások, miben vagyunk jobbak ettől aztán azt várjuk, hogy legközelebb tőlünk rendelnek, ránk szavaznak stb. Itt az új ügyvédi irodánk. A legjobb, legnagyobb tapasztalatú ügyvédeket alkalmazzuk. Mindent megteszünk az ügyfeleinkért, akik minket választottak. Itt az új autónk. Csodálatos a fogyasztása. Bőr üléses. Vegyen egyet! De ezek nem inspirálóak.

Hogy csinálja az Apple? "Hiszünk benne, hogy mindennel amit teszünk a változást szolgáljuk. Hiszünk a másképp gondolkodásban. A változást szolgáljuk azzal, hogy a termékeink gyönyörűek, használatuk egyszerű és felhasználó központú. Az, hogy ilyen remek számítógépeket gyártunk, csak egy körülmény. Akar egyet?" Teljesen más, ugye? Egyből vennének egyet. Pedig csak annyit tettem, hogy megfordítottam az információk sorrendjét. Amit ez bizonyít, hogy az emberek nem azt veszik meg amit csinálsz, azért veszik meg, amiért csinálod. Az emberek nem azt veszik meg amit csinálsz, azért veszik meg, amiért csinálod.

Ez megmagyarázza azt is hogy ebben a teremben miért tartja mindenki tökéletesen helyénvalónak, hogy az Apple-től vegyen számítógépet. De azt is tökéletesen helyénvalónak tartjuk, hogy az Appletől MP3 lejátszót, az Appletől telefont vagy az Appletől DVR-t vegyünk. Pedig, ahogy mondtam, az Apple csak egy számítógépgyártó. Nincs semmi, ami alapvetően megkülönböztetné őket a versenytársaiktól. A versenytársaik is ugyanolyan alkalmasak arra, hogy ilyeneket gyártsanak. Meg is próbálták. Néhány éve a Gateway piacra dobta síkképernyős TV-jét. Messzemenően alkalmasak síkképernyős TV-k gyártására. Évekig gyártottak síkképernyős monitorokat. Mégse vett belőle senki. A Dell MP3 lejátszókkal és PDA-kal próbálkozott. Pedig ők is nagyon jó minőségű termékeket gyártanak. Tökéletesen kidolgozott designnal. És mégse vette senki. Most hogy így beszélünk róla, el se tudjuk képzelni hogy MP3 lejátszót vegyünk a Delltől. Egyáltalán miért vennél MP3 lejátszót egy számítógép gyártótól? Pedig ezt tesszük minden nap. Az emberek nem azt veszik meg amit csinálsz, azért veszik meg, amiért csinálod. A cél nem az, hogy mindenkivel üzletet köss akinek szüksége lehet a termékedre. A cél az, hogy azokkal köss üzletet, akik abban hisznek, amiben te is. A legjobb az egészben,

hogy amit mondok, az nem az én véleményem. Minden a biológián alapszik. Nem pszichológia, biológia. Ha ránézel az emberi agy metszetére, felülről lefelé haladva, azt látod, hogy az emberi agy három nagy részre bontható, mellyel az arany kör tökéletesen összehozható. A legújabb agyunk, a homo sapiens agyunk az agykéreg, megegyezik a "mit" szinttel. Az agykéreg felelős az összes racionális és elemző gondolatunkért és a beszédért. A középső két részből épül fel a limbikus rendszer. A limbikus rendszer felelős az összes érzésünkért, olyanokért mint a bizalom és a hűség. Valamint ez a felelős az emberi viselkedésünkért a döntéshozatalunkért de a beszédre már nincs hatása.

Másképpen szólva, ha kívülről befelé haladva kommunikálunk, igen, az emberek megértik a hatalmas mennyiségű bonyolult információt mint a jellemzők, előnyök, tények és ábrák. Csak éppen semmi hatásuk a viselkedésünkre. Ha viszont belülről kifelé haladva kommunikálunk akkor pont ahhoz a részéhez beszélünk az agynak amely a viselkedésünket irányítja, utána már hagyhatjuk az embereket, hogy értelmezzék a megfogható adatokkal. Ez az ahonnan a megérzéseink jönnek. Van, hogy bemutathatod valakinek az összes tényt, ábrát a végén mégis azt mondják "Értem miről beszélsz, de akkor sem érzem, hogy rendben lenne a dolog." Miért azt az igét használjuk, hogy "érzem"? Mert az agynak az a része, ami a döntéshozatalt vezérli nincs hatással a beszédünkre. A legjobb amivel elő tudunk állni, "Nem tudom miért. Egyszerűen csak nem érzem jónak." Van hogy azt mondjuk a szívünk vezet vagy épp a lelkünk. Utálom, hogy tőlem kell megtudnod, de ezeknek a szerveknek semmi közük a viselkedésünkhöz. Minden a limbikus rendszerben játszódik. Az agynak abban a részében, ami a döntéshozatalt irányítja és nem a beszédet.

Attól, hogy nem tudod, miért teszed azt, amit teszel, az emberekre azért hatással van az, hogy miért teszel úgy, ahogy. Egyáltalán, hogy várod az emberektől hogy rád szavazzanak, tőled vásároljanak vagy még fontosabb, hogy kitartsanak melletted és részesei akarjanak lenni annak amit csinálsz. Ismétlem a cél nem az, hogy annak adj el akinek szüksége van rá, a cél, hogy annak adj el, aki abban hisz, amiben te is. A cél nem az, hogy felvegyük azokat az embereket, akiknek munkára van szükségük, hanem, hogy azokat vegyük fel, akik ugyanabban hisznek mint mi. Én mindig azt mondom, ha azért veszel fel valakit, mert el tudja végezni a dolgát, akkor a pénzedért fog dolgozni, de ha olyan embert veszel fel, aki hisz abban, amiben te is, akkor vérével és verítékével fog érted dolgozni. Erre nincs is jobb példa, mint a Wright fivérek.

Legtöbben sosem hallottunk Samuel Pierpont Langleyről. A huszadik század hajnalán az ember irányította repülőgép tervezése, olyan volt mint manapság a dot com láz, mindenki megpróbálta. Samuel Pierpont Langleynek megvolt mindene, ami a sikerhez kellett. Úgy értem, ma is ha megkérdezel bárkit, "Miért bukott meg a terméked?" vagy "Miért ment csődbe a céged?" az emberek mindig ugyanazt felelik, ugyanaz a három dolog jön elő mindig. Tőke hiány, rossz munkaerő, rossz piaci helyzet. Mindig ugyanaz a hármas, akkor nézzük meg ezeket. Samuel Pierpont Langley $50,000-t kapott a Hadügyminisztériumtól, hogy kifejlessze repülőgépét. A pénz nem volt probléma. A Harvardon dolgozott és a Smithsoniannél, rendkívül jó kapcsolatai voltak. Ismerte a kor összes nagy koponyáját. A legjobb embereket alkalmazta, akik csak pénzért kaphatóak voltak. A piaci körülmények is fantasztikusak voltak. A New York Times mindenhova követte. Mindenki neki drukkolt. Akkor hogy lehet, hogy sosem hallottunk Samuel Pierpont Langleyről?

Néhány száz mérfölddel odébb Daytonban, Ohioban, Orville és Wilbur Wrightnak nem volt semmije, amit a sikerhez elengedhetetlennek tartunk. Nem volt pénzük. Azt a pénzt fektették az álmukba, amit kerékpár üzletük hozott. A fivérek csapatában nem volt senkinek felsőfokú végzettsége, magának Orvillenek és Wilburnek sem. És a New York Times sem követte őket sehova. A különbség az volt, hogy Orvillet és Wilburt egy ok, egy cél, a hitük vezette. Hittek abban, hogyha sikerül összehozniuk a repülőgépet, az az egész világot meg fogja változtatni. Samuel Pierpont Langley más volt. Ő gazdag és híres akart lenni. Őt a következmények motiválták. A gazdagságot hajszolta. És nézd meg jól mi történt. Akik hittek a Wright fivérek álmában mindent beleadtak, szívvel-lélekkel velük voltak. A többiek csak a pénzért dolgoztak. Ők mesélik el, hogy a Wright fivérek hogy indultak neki, hogy öt teljes felszerelést is magukkal vihettek volna mert vacsora előtt ennyiszer is le tudtak zuhanni.

Végül 1903. december 17-én a Wright fivérek megcsinálták de nem volt ott senki, hogy a részese legyen. Csak napokkal később adtak róla hírt. Az is azt bizonyítja, hogy Langley motivációja nem szívből jött, hogy azon a napon, mikor a Wright fivérek először repültek, visszavonult. Mondhatta volna azt is, "Ez hihetetlen eredmény fiúk, megyek és továbbfejlesztem azt, amit összehoztatok" - de nem tette. Nem ő lett az első, nem lett gazdag, nem lett híres, így visszavonult.

Az emberek nem azt veszik meg amit csinálsz, azért veszik meg, amiért csinálod. Ha elkezdesz arról beszélni, amiben hiszel magad köré fogod vonzani azokat, akik ugyanabban hisznek. Miért olyan fontos, hogy olyanok legyenek mellettünk, akik ugyanabban hisznek? Van valami, amit úgy nevezünk elfogadási modell. Ha pontosan nem is tudod mi az, a kifejezést biztosan ismered. A népesség 2,5 százaléka alkotja az újítók csoportját. A következő 13,5 százalékot a korai elfogadók teszik ki. Aztán 34 százalék a korai többség szintén 34 százalék a késői többség és a lusták. Az egyetlen oka, hogy ezek az emberek is nyomógombos telefont vesznek az az, hogy tárcsását már nem tudnak.

(Nevetés)

Mi mind más-más helyet foglalunk el a görbén, ahogy telik az idő, de amit az elfogadási modell mond nekünk az az, hogy ha sikert akarsz elérni a tömegpiacon vagy csak mint lehetőség felmerül a tömegpiac, neked semmi esélyed, amíg el nem éred ezt az áttörési pontot 15 és18 százalék között az eloszlási görbén. Mert onnantól működik a dolog. Imádom megkérdezni a cégektől: "Mekkora a konverzió az új üzletben?" Aztán büszkén mondják, hogy "Ó, körülbelül 10%." Végülis 10%-ba bárhol bele tudsz botlani. Mindannyiunknak megvan az a 10%, aki "csak úgy" megveszi. Igen, ez a legjobb kifelezés erre. Ez olyan mint a megérzés, "Csak úgy megveszik." A probléma az, hogy hogy találod meg azokat, akik vevők rád mielőtt azokkal kezdenél foglalkozni, akik nem? Van itt ez a kis szakadék, amin túl kell jutnod, ahogy Jeffrey Moore nevezi, "keresztül az űrön". Mert ahogy látod, a korai többség nem fog kipróbálni semmit amíg valaki más meg nem teszi előtte. Pedig ezek a srácok, az újítók és a korai elfogadók jól érzik magukat, ha megérzésükre hallgatva kell döntéseket meghozniuk. De sokkal jobban érzik magukat, ha úgy hozzák meg ezeket az előremutató döntéseket, ha közben a hitük vezérli őket és nem csak az, hogy mit lehet megvenni.

Ezek azok az emberek, akik azért állnak sorban hat órán át hogy akkor vegyék meg az iPhone-t mikor az kijön. Pedig csak egy hetet kellene várniuk, besétálni az üzletbe és simán levenni a polcról. Ezek azok az emberek, akik 40,000 dollárt is kifizetnek mikor az első síkképernyős TV a piacra kerül, habár tudják, hogy a technológia még kifogásolható. De ők nem azért veszik meg mert a technológia olyan szuper. Maguk miatt veszik meg. Mert elsők akarnak lenni. Az emberek nem azt veszik meg amit csinálsz, azért veszik meg, amiért csinálod. Egyszerűen csak az a dolgod, hogy megmutasd miben hiszel. Az emberek csak azt teszik meg amiben hisznek is. Azért vesznek iPhone-t az első hat órában, azért állnak sorban órákon át mert a világról alkotott képük mozgatja őket és az hogy milyennek szeretnék ha mások látnák őket. Hogy ők voltak az elsők. Az emberek nem azt veszik meg amit csinálsz, azért veszik meg, amiért csinálod.

Hadd hozzak néhány ismert példát, egy híres bukást és egy híres sikert az elfogadási modellről. Elsőként a híres bukás. Egy kereskedelmi példa. Ahogy már említettem, a siker titka: pénz, megfelelő emberek, megfelelő piaci körülmények. Igen. Ha ezek megvannak sikeres leszel. Nézzük a TiVo-t. Onnantól kezdve, hogy a TiVo 8-9 évvel ezelőtt megjelent mind a mai napig ez a legjobb minőségű termék a piacon. Kezeket le, ez tény. Hihetetlenül jó anyagi háttérrel rendelkeznek. A piaci körülmények szenzációsak. Mármint már használjuk a TiVo-t mint ige. 'Én mindig felTiVozom a dolgokat a Time Warner DVRomra.' :)

A TiVo mégis egy kereskedelmi katasztrófa. Sosem csináltak pénzt. Mikor a tőzsdére mentek a papírok 30-40 dollár körül voltak aztán leesett az áruk és azóta sem jöttek 10 fölé. Valójában azt hiszem 6 fölé se nagyon kivéve néhány aktuális csúcsot. Ahogy te is láthattad, mikor a TiVo-t bevezették csak arra koncentráltak, mijük van. Azt mondták: "Van egy termékünk, ami megállítja az élő adást, átugorja a reklámokat, visszapörgeti az élő adást, és megjegyzi a tévézési szokásaidat anélkül, hogy erre kérned kellene." Erre a cinikus többség azt mondta "Nem hiszem el. Nekem ez nem kell. Nem szeretem. Ez ijesztő." Mennyivel másabb lenne, ha azt mondanák "Ha te is olyan vagy, aki szereti az életében a legapróbb dolgot is az ellenőrzése alatt tartani, apám, van valamink a számodra. Ezzel megállíthatod az élő adást, átugorhatod a reklámokat, figyeli a tévézési szokásaidat, stb. stb." Az emberek nem azt veszik meg amit csinálsz, azért veszik meg, amiért csinálod. Csak annyit kell tenni, hogy megmutatod, hogy miben hiszel.

Vegyük most akkor a sikeres példát az elfogadási modellről. 1963 nyarán 250,000 ember vett részt a washingtoni felvonuláson, hogy meghallgassák Dr. King beszédét. Nem küldtek szét meghívókat, nem volt honlapjuk, hogy ellenőrizhesd a dátumot. Hogy csinálták? Nem Dr. King volt az egyetlen nagy szónok Amerikában. Nem ő volt az egyetlen Amerikai, aki a jogi egyenlőtlenségektől szenvedett. Sőt, néhány elképzelése téves is volt. De megvolt a tehetsége. Nem azzal járta körbe az országot, hogy elmondja min kellene változtatni. Úgy járta körbe az országot, hogy mindenkinek elmondta miben hisz. "Hiszem. Hiszem.Hiszem." ezt mondta. És azok az emberek, akik hittek abban amiben ő, sajátjuknak érezték a gondolatot és továbbadták. Néhányan közülük létre hoztak egy rendszert, hogy még több emberhez eljusson az üzenet. És írd és mondd, 250,000 ember jelent meg az adott napon, az adott órában, hogy hallják beszélni.

Hányan mentek oda miatta? Senkisem. Maguk miatt mentek. Mert hittek valamit Amerikáról, azért utaztak nyolc órát a buszon, hogy Washingtonban kiálljanak a napra augusztus közepén. Mert hittek benne és ez nem a feketékről - fehérekről szólt. A hallgatóság 25%-a fehér volt. Dr. King abban hitt, hogy a törvényeknek két fajtája van érvényben a Földön azok, amiket egy magasabb hatalom hozott és azok amiket az emberek hoztak. És amíg az emberek által hozott törvények nem egyeznek meg a magasabb hatalom törvényeivel addig a Földön 'csak' vagyunk. Az már csak egy véletlen, hogy a Polgárjogi Mozgalom volt a keret, ahol kiteljesedhetett és átadhatta a hitét az embereknek. Magunk miatt követtük, nem miatta. Aztán megtartotta a híres "Van egy álmom" beszédét de nem a "Van egy tervem" beszédet.

(Nevetés)

Figyeld meg a mai politikusokat a 12 pontos átfogó terveikkel. Nem lelkesítenek senkit. Vannak a vezetők és vannak akik vezetnek. A hatalom és a tekintély a vezetők kezében van. De akik vezetnek, azok lelkesítenek minket. Nem számít, hogy egy emberről vagy egy szervezetről van-e szó azokat követjük akik vezetnek, nem azért mert kell, hanem mert akarjuk. Követjük azokat akik vezetnek, nem miattuk magunk miatt. Ezért aki a "miérttel" kezd kihasználja a lehetőséget, hogy inspirálja az embereket maga körül vagy megtalálja azokat akik inspirálják őket.

Köszönöm szépen.


(Taps)


http://www.ted.com/talks/simon_sinek_how_great_leaders_inspire_action.html

2009. szeptember 25., péntek

Az amerikai-orosz közeledés esélyei


Megenyhül-e Moszkva a rakétavédelmi pajzs felfüggesztésével?

Barack Obama, az Egyesült Államok elnöke bejelentette, hogy lemond a kelet-európai volt szocialista országok - Lengyelország és a Csehország - területére tervezett rakétavédelmi bázisok kiépítéséről. A hír hallatán sokan remélték, hogy a gesztusértékű lépés megenyhíti majd Moszkvát, és az orosz vezetés hajlandó lesz együttműködni az Irán elleni szankciók. ügyében. David J. Kramer, a német Marshall Alapítvány elemzője, a Bush-kormány külügyi tanácsadója szerint azonban alaptalan bizakodás, annak ellenére, hogy az orosz elnök utalt rá, hogy a Kreml megfontolja az Irán elleni ENSZ-határozat támogatását.
Az Egyesült Államok egyértelműen Moszkvának tett jelentős engedményt azzal, hogy visszavonta a rakétavédelmi pajzs kelet-európai bázisainak felépítéséről. A George W. Bush elnök által kidolgozott és elfogadott tervek szerint a Lengyelországba és a Csehországba telepített elfogórakéták egy esetleges iráni támadás ellen védték volna az Egyesült Államokat és szövetségeseit. A térség volt szocialista országai azonban elsősorban az orosz terjeszkedés elleni garanciát látták az amerikai fegyverekben - a tavalyi grúz-orosz háború után ugyanis jelentősen felerősödtek az Oroszországgal szembeni félelmek. Moszkva ellenezte és ellenséges gesztusnak, a hidegháborús szembenállás kiújítására tett kísérletnek nyilvánította a volt szocialista országokba telepítendő rakétabázisok tervét, és kilátásba helyezte, hogy ellenlépésként rakétákat telepít keleti határaihoz, sőt, egyes hírek szerint felvetődött annak a lehetősége is, hogy Moszkva atomfegyverekkel láthatja el a balti-tengeri flottát. Elemzők szerint egyértelmű, hogy Barack Obama a rakétavédelmi pajzs kiépítésének lefújásától elsősorban azt remélte, hogy Moszkva a lépés után végre hajlandó lesz együttműködni az iráni atomprogram leállítására tett amerikai törekvésekben. Oroszország ugyanis eddig elzárkózott az iszlám köztársaság elleni nemzetközi szankciók elfogadásától.
Dmitrij Medvegyev szeptember végén, egy hétten Obama bejelentése után már mintha utalt is volna rá, hogy a Kreml kész támogatni az ENSZ Biztonsági Tanácsában az Irán elleni szankciókat. „A szankciók ritkán vezetnek pozitív eredményre, de vannak olyan helyzetek, amikor mégis elkerülhetetlenek" - mondta Medvegyev a Barack Obamával tartott közös sajtótájékoztatón. Sokan - egyebek között az amerikai elnök is - az Irán elleni szankciók támogatásának jelenként értelmezték Medvegyev óvatos szavait. Obama kifejtette, hogy Moszkva félelme alaptalan, sőt, paranoiás volt, ám neki az elsődleges célja Moszkva megnyerése volt.
Kramer szerint azonban az orosz vezetés szavainak nem lehet fenntartások nélkül hitelt adni. „Vajon Medvegyev szavai szellemében jár majd el Moszkva, ha a Teherán elleni kemény szankciókat meg kell szavazni?" Oroszország a múltban csak a szankciók jelentős enyhítésével támogatta az iszlám köztársaság elleni ENSZ Biztonsági Tanácsának határozatait. Ráadásul Oroszország még a felpuhított határozatokat sem tartotta be: Moszkva az embargók idejére sem állította le az iráni exportot és az importot.
Kramer arra is emlékeztet, hogy az orosz vezetés is megosztott az Irán elleni fellépés kérdésében. Vlagyimir Putyin jelenlegi miniszterelnök és Szergej Lavrov külügyminiszter jelezte, hogy továbbra sem ért egyet az Irán elleni nemzetközi fellépéssel. Márpedig Putyin sokak szerint még most is meghatározóbb és tekintélyesebb, mint Medvegyev, akit a volt elnök választott ki utódjául, és akit egyes hírek szerint a következő elnökválasztásokon ismét Putyin váltana.
Ha sikerült is a rakétavédelmi bázisok lefújásával elnyerni Moszkva bizalmát, akkor sincs rá garancia, hogy a Kreml együttműködési szándéka tartós lesz figyelmeztet Kramer. Már csak azért sem, mert Washington máris bejelentette, hogy Lengyelország szerepet kaphat a módosított rakétavédelmi tervekben is: 2015-re SM-3 típusú rakétákat telepíthetnek a volt szocialista ország területére. Moszkva aligha nézi majd jó szemmel az újabb terveket, és így ismét kétségessé válhat az Irán elleni szankciók ENSZ-határozat elfogadása.

http://www.foreignpolicy.com/articles/2009/09/25/dealing_with_moscow?page=full

A romlás iráni virágai


Száz év keserű tanulságai
Asharq Al-Awsat

A nagyhatalmak úgynevezett 5+1 csoportja arra készül, hogy következő találkozójukon megújítsa az Iránnal folytatandó tárgyalásokat, és kierőszakoljon valamilyen elmozdulást az eddigi pozíciókból. Amir Taheri, a neves Irán-szakértő az Asharq Al-Awsat-nak írt hosszú elemzésében figyelmezet arra, hogy jó lesz, ha az érintettek figyelembe veszik azt a belső kórt, ami az elmúlt évszázad során megakadályozta az országot abban, hogy pozitív válaszokat találjon a modernitás kihívásaira.
Tudni kell azt, és egyben komolyan is kell venni, hogy egy olyan Perzsia, mely nem békélt meg önmagával, a világgal sem fog megbékélni – figyelmeztet a szerző. És az sem vitás, hogy ha az idei júniusi választásokon másfajta végeredmény is született volna, vagyis nem Mahmud Ahmadinezsád lett volna a nyertes, az ország ugyanott tartana, mint most, mert  a társadalom végzetes megosztottsága a belső feszültség alapvető oka. Mindez, azok számára, akik ismerik Irán újkori történetét, a legkevésbé sem meglepő.
Nem ez az első alkalom – írja Taheri –, amikor is az iráni társadalom úgymond „kinövi” politikai rendszerét. Az idei konfliktusokhoz hasonló válság zajlott 1905-ben, amikor heves összetűzések alakultak ki, melyeknek célja az abszolutizmus felszámolása volt. Hasonló évnek számít 1921 is, amikor ismét a félelem, a változtatás akarata és a remény ragadta magával a teherániakat. Az 1979-es iszlám forradalom  végképp e forgatókönyv, a valós problémák és a vakmerő és téveteg remények alapján próbálta az ország történelmét eltéríteni.
Ezeket az eseményeket komoly intellektuális aktivitás előzte meg és részben követte, melyek tisztázták a lehetséges reformstratégiák valószerűségét, de az is minduntalanul kiderült, hogy efféle reformok végig vitelére semmilyen remény sincs az adott körülmények között. Nem csoda, hogy mindig a kiábrándultság és a magatehetetlenség kerekedett  felül a társadalmon, a reformálni akaró, de reformokat – a társadalommal összefogva – végigvinni képtelen elit pedig mindannyiszor felmorzsolódott, a céltalanság pedig gyorsan populizmust, a kielégíthetetlen vágyak pedig erőszakosságot szültek.
Csak az elmúlt száz évet tekintve: Irán hat uralkodója közül egyet megöltek, négy pedig száműzetésben halt meg. Csak egyetlen egynek sikerült – többé kevésbé nyugodt körülmények között – Perzsiában meghalnia.
A miniszterelnökök sem jártak jobban. Ugyanebben az időszakban közülük négyet meggyilkoltak, egyet kivégeztek, egyet – élete végéig – házi őrizetben tartottak, hármat pedig száműzetésbe küldtek. Egyetlen egy él még mindig Iránban, Mir-Hosszein Muszavi, az Ahmadinezsáddal szemben vesztes idei elnökjelölt, az ellenzék jelenlegi vezetője.
Az elmúlt kevesebb, mint száz esztendőben Iránban két forradalom zajlott le, egy polgárháború, háromszor döntötték meg a rendszert, a köztes időszakokat pedig krónikus instabilitás és erőszak uralta. Legkevesebb egymillió iráni halt meg a szomszédokkal folytatott háborúkban, több millió járta meg az egymást követő rezsimek börtöneit, több millióan menekültek el az országból és élnek ma is, immáron véglegesnek tűnő száműzetésben. Az IMF egyik kimutatása szerint az elmúlt harminc év során Iránból áramlott ki messze a legtöbb „szürkeállomány”; Kanadában például ma több iráni orvos működik, mint otthon, Iránban.
Mindennek számos oka van, de a „perzsa kór” végül mégis három fő okra vezethető vissza – állapítja meg Taheri.
(1) Az első a szabadságdeficit, a szabadságé, melyet az iráni nép még hírből sem ismer.
(2) A másik az az olthatatlan vágy, hogy az irániak végre találják meg saját helyüket a modern nemzetek közösségében. Ezt sem sikerült még soha elérni.
(3) A harmadik egy modern gazdasági rendszer hiánya, egy olyan rendszeré, mely a lakosság többségének elviselhető életkörülményeket tudna garantálni.
Az, hogy Irán végre magára találjon, elemi érdeke az érintett nagyhatalmaknak, Amerikának, az Európai Uniónak és Oroszországnak is, de leginkább magának Iránnak. Arra a kérdésre egyelőre nincs válasz, hogy a jelenlegi krízis hova vezet. Ha az elmúlt száz élvet vesszük alapul, akkor újabb erőszak és a remények szétporladása következik. Ám Amir Taheri szerint lehetséges más forgatókönyv is, ehhez azonban a világ vezető erőinek az együttműködésére is szükség van. Mert egy teljesen elszigetelt Irán csak önnön sorsrontó tradícióihoz terhet vissza.


http://www.asharq-e.com/news.asp?section=2&id=18236

2009. szeptember 24., csütörtök

A Goldman Sachs és a Fehér Ház


A világ legbefolyásosabb bankháza

Michael Moore szeptember 11-én mutatta be legújabb leleplező filmpublicisztikáját, amelynek címe:  A kapitalizmus, egy szerelmi történet. A vetítés után egy néző Barack Obama elnökről tett fel kérdést a rendezőnek. Moore emlékeztetett arra, hogy a maga részéről aktívan támogatta a demokrata jelöltet, és most, hogy megválasztottak, főleg az aggasztja, milyen befolyást gyakorolhat a Goldman Sachs az új kormányzatra, pontosabban arra is. Ezzel indítja a már-már a hatalom kulisszák mögötti manipulátorának tekintett bankház szerepére vonatkozó írását Sylvain Cypel, a párizsi Le Monde elemzője.
A filmes és sok más amerikai szemében a „GS" maga az ördög. Ezt magabiztos fellépése, lobbizásának kifinomultsága (a legnagyobb lobbiirodát működteti Washingtonban), a világ első üzleti bankjának tulajdonított politikai befolyás magyarázza. A kormányzatok egymást váltják,  a GS marad. Neve szinte egymaga megtestesíti az amerikai üzleti köröket. „Olyasvalamit jelent, mint amit Európában hosszú időn át a Rothschildok képviseltek" - jegyezte meg a New York-i egyetem által működtetett Business School rektora, Thomas Cooley.
 „A cég" ma is elismerést és irigységet vált ki - sok esetben pedig utálatot. A bank nem csupán rendkívül jövedelmező, de méltatói és bírálói egyaránt elismerik, hogy „vállalati kultúrája" hatalmas előnyöket biztosít számára. Mindez egyre inkább a GS feltételezett politikai kapcsolataira összpontosul. Innen a mondás: „GS as Government Sachs" (GS mint Sachs-kormány).
A Wall Street Journal egyik júliusi írásában mindezt már „imázsproblémának" minősítette. 2007-ben a Goldman Sachs 30 ezer alkalmazottja világszerte 22 200 milliárd dollárt kezelt. Elnök-vezérigazgatója a pénzügyi történelemben ismert legmagasabb éves fizetést húzta: 74 millió dollár, ebből 41 millió stock-option részvények formájában. A bank 2008-ban, a válság évében csak egyetlen negyedévben könyvelt el veszteséget, ezt követően pedig fennállásának legnagyobb nettó profitját érte el: 5,3 milliárd dollárt. Részvényének árfolyama a 2008 novemberi mélyponthoz képest több mint háromszorosára nőtt!
A Vanity Fair listáján, amely a „a világ száz legbefolyásosabb személyiségét" sorolja fel, Lloyd Blankfein, a GS elnök-vezérigazgatója 2008-ban a 20. helyen volt - 2009-ben az elsőn. A folyóirat magyarázata: „Nehéz olyan pénzintézetet találni, amely olyan jól jött ki a válságból, mint a Goldman Sachs."
Az „imázsprobléma" éppen ezzel függ össze: sokan teszik fel a kérdést, vajon kivételezett bánásmódot élvez-e a kormányzat részéről? Egy európai bank amerikai fiókjának elnöke megjegyezte, hogy amennyiben a Lehman Brotherst ugyanúgy megmentette volna a csődtől az állam, mint azt a Bear Stearns esetében tette hat hónappal korábban, „az amerikai kongresszus sohasem szavazta volna meg a pénzügyi szféra megsegítésére szolgáló 700 milliárd dollárt".  A Goldman érdeke (a közvetlen konkurens Lehman megszűnése) e hipotézis szerint egybeesett volna az állam érdekével (olyan sokkot teremteni, amelynek hatására elnyerheti a kongresszus támogatását a pénzügyi szektor feltőkésítéséhez). A Le Monde által meg nem nevezett bankár erre azt felelte, hogy „a Lehman halála meg volt írva, hogy a Merrill Lynchet megmenthessék s a Morgan Stanley és a Goldman Sachs talpon maradhassanak" . Sylvain Cypel, a francia lap cikkének szerzője hasonló véleményeket hallott a Wall Street más bankáraitól is - ám William Cohan, egy volt bankember, aki könyvet ír a GS-ről, retorikusnak tekinti magát a kérdést: „Goldman nem kerülhetett a Lehman helyzetébe, mert akkor nem lett volna Goldman".
Vitathatatlan viszont a GS volt bankárainak jelenléte a hatalom közelében az elmúlt másfél évtized során, Bill Clinton elnöksége óta. Robert Rubin, aki 26 évet húzott le a bankháznál, annak elnöki posztjáról került a pénzügyminiszteri székbe, ahol Alan Greenspannal, a központi bank szerepét betöltő FED elnökével együtt nagy szerepe volt a kockázatos pénzügyi termékek tömeges deregulációjában. George W. Bush idején ugyancsak a GS elnök-vezérigazgatója, Henry „Hank" Paulson lett pénzügyminiszter, előzőleg pedig Stephen Friedman, aki 28 évet töltött a Goldmannál és annak 2. számú vezetője volt, Bush vezető gazdasági tanácsadója volt, majd 2008-ban a pénzügyi piacokat felügyelő szerv, a New York-i Federal Reserve igazgatótanácsának elnöke lett. Így közvetlen szerepet játszott a válsággal kapcsolatos állami szerepvállalásban. Az igazgatótanács operatív elnöke pedig akkor Timothy Geithner volt, aki ma Obama pénzügyminisztere.   
Ezeket és más személyi kapcsolatokat a Rolling Stone magazin egyik összeállítása sorolta fel egyik legutóbbi cikkében, amelyet olyan publikációk is átvettek, amelyek nem hívei az összeesküvés-elméleteknek (amelyek a GS-t egyfajta okkult hatalomnak tüntetik fel).
Gretchen Morgenson, a The New York Times egyik vezető újságírója feltárta, hogy miután  Lehman Brothers bankot sorsára hagyta, Paulson pénzügyminiszter egyetlen hét alatt 24 alkalommal hívta telefonon Lloyd Blankfeint, a GS főnökét. Amire Lucas Van Praag, a Goldman kommunikációs igazgatója így válaszolt: „Ki mást hívhatott volna? A JP Morganon és rajtunk kívül akkor minden bank szénája nagyon rosszul állt!".
Hogy a „GS-kapcsolat" az Obama-kormányzat idején is megmarad? Nagy szerencse, mondják a GS-nél, hiszen Blankfein mindig is inkább a demokratákkal rokonszenvezett. Thomas Cooley szerint pedig „Obama megválasztása semmiféle változást nem jelent."
A 2008 évi elnökválasztási kampányban a Goldman vezetői 981 ezer dollárral támogatták Obamát, ez négyszer annyi, mint amennyit a republikánusoknak juttattak. Szokott szimatával a GS igen hamar megjósolta Obama győzelmét, mondogatják Washingtonban. Cooley szerint Robert Rubin sokat tett azért, hogy Lawrence Summers, aki a Clinton-kormányzatban az ő helyettese volt, a most Gazdasági Tanács vezetője legyen. Timothy Geithner pénzügyminiszter ugyan nem egy „Goldman boy", viszont az ő helyére a New York-i FED-ben egy korábbi  GS-vezető került, amiként az új pénzügyminiszter kabinetfőnöke is egy GS-lobbista lett - annak ellenére, hogy korábban Obama azt ígérte, hogy drasztikusan csökkenteni fogja a lobbisták washingtoni befolyását. Azaz a GS-re még „a változás elnökének" szemében sem érvényesek a többiekre vonatkozó szabályok. 2008 szeptemberében a Center for Responsive Politics nevű kutatócsoport kimutatta, hogy az előző évben a Goldman Sachs 29,6 millió dollárt fordított különböző politikai támogatásokra és 43 millió dollárt költött arra, hogy a kongresszusban érdekeiért lobbizzon.
Lloyd Blankfein elhárítja azt a felfogást, hogy bankja és az amerikai adminisztráció csúcsai között rendkívül közeli kapcsolat áll fenn, amely kölcsönösen előnyös - de különösen a GS számára az. „Régebben ez erénynek számított, most bűnné válik" - hangzott a kommentárja. Ezzel arra a hagyományra utalt, hogy a cég bankárai úgy ötvenéves kortól, amikor már figyelemre méltó vagyont gyűjtöttek (ami magától értetődik, különben nem maradhattak volna a GS-nél), „visszaadják a társadalomnak, amit tőle kaptak". Egyesek jótékonyság formájában teszik ezt, mások hagyják magukat elcsábítani a magas közjogi pozíciókba. „Lehet-e valami erényesebb annál, mint lemondani a rendkívül zsíros jövedelemről és állami szolgálatot vállalni?"
„Franciaországban - mondta a már idézett európai bankár - az elitegyetemek diplomásai előbb állami szolgálatot vállalnak, és csak ezután hasznosítják a magánszektorban az így szerzett kapcsolatokat. Amerikában fordítva történik. De a politika és a vállalati szféra mindenképpen egyre jobban összefonódik." A Le Monde szerint azonban a Goldman Sachs esetében ez az összefonódás sokkal markánsabb.
Ezzel kapcsolatban a francia lap a szeptember 14. és 21. közötti események történetét idézi fel. Ekkor egyes hírek szerint a GS számára a legfontosabb az AIG biztosító megmentése volt, mert állítólag 20 milliárd dolláros kintlévősége volt a biztosítónál - ez utóbbit azonban cáfolta a Goldman szóvivője. Az AIG 200 milliárd dolláros mentőcsomagjának egy része átláthatatlan maradt, és maró kommentárok fogadták, hogy az AIG már az első 85 milliárd dolláros állami mentőpénzből kifizetett egy 13 milliárd dolláros tartozást a GS-nek. Enélkül egy, a Le Monde által idézett, de meg nem nevezett nagybankár szerint „a Goldman ugyanúgy elsüllyedt volna, mint a többi bank."
Antoine Bernheim, a Dome Capital nevű kockázati alap főnöke a maga részéről egyszerűen úgy fogalmazott, hogy amikor nagy a tét, az számít, kinek van vonala a hatalomhoz. „A Goldman egy telefonhívásnyira volt az elnöktől, pontosabban a pénzügyminiszterétől, akinek Bush teljhatalmat adott."  Sokak szerint ez Obama idején is így van, bár a Wall Street-en most a közvélekedés a JP Morgan Chase-t tekinti a feljövő bankháznak.
Lucas Van Praag szerint az új adminisztráció másképpen működik, mint az előző, „jóval kevesebb az érintkezés, mint korábban.". Arra a vádra, hogy a pénzemberek nem látták előre a válságot, kérdéssel felel: „És a politikusok? Ők még kevésbé látták!". Az SG szóvivője szerint abszurd dolog a bankárok bonuszaira koncentrálni, téves az a feltételezés, hogy ezek a prémiumok ösztönöznek a mértéktelen kockázatvállalásra." A GS szóvivője elismerte: a válság megmutatta, hogy piaci önszabályozás nem létezik, szerinte inkább a kockázatkezelés rendszerét kell megjavítani.  „De ha azok, akik szabályozni fogják, teljesen ki akarják küszöbölni a kockázatot (a piac működéséből), semmi sem lesz lehetséges" - mondta a Morgan Sachs szóvivője, még a pittsburgi G20 csúcs előtt.
A Le Monde szerint a csúcs döntéseinek elemzése már jelzi majd, megőrzi-e korábbi súlyát Wahingtonban a Goldman Sachs.

http://www.lemonde.fr/la-crise-financiere/article/2009/09/24/goldman-sachs-la-maison-blanche-sous-influence_1244668_1101386_1.html

2009. szeptember 22., kedd

Kína: növekvő segélyekkel és korrupció - Hu elnök fia is érintett


The New York Times
Peking egyre több fejlesztési segélyt és kedvezményes hitelt folyósít fejlődő országoknak, hogy ezzel is elősegítse az ország diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatainak erősítését. A pénzért cserébe Kína exkluzív bányászati jogokat és megrendeléseket vár - írja a New York-i napilap.
Kína az elmúlt években milliós hiteleket és segélyeket nyújtott több feltörekvő gazdaságnak - egyebek között Namíbiának, Pakisztánnak, Angolának és Kirgisztánnak. Kritikusok szerint a Peking által folyósított pénzek kettős célt szolgálnak. Egyrészt a helyi politikai elit kegyeinek elnyerését szolgálja, ami hosszú távon erősítheti Kína geopolitikai befolyását. Másrészt közvetlen anyagi hasznot is hoznak a kommunista ország számára: Peking a kedvezményes hitelek folyósítását ugyanis rendszerint jelentős kínai importszerződések aláírásához köti. Vagyis a kölcsönt felvevő országok a hitel egy részét azonnal visszafordítják a kínai gazdaságba.
A szegény országok vezetői általában örülnek a kínai kölcsönöknek, hiszen Peking - ellentétben a nemzetközi segélyszervezetekkel és a nyugati bankokkal - egyáltalán nem követeli meg az átláthatóságot, így a helyi elit a kínai hitelek egy jelentős részét zsebre teheti.
A The New York Times által megkérdezett szakértők szerint jelenleg senki sem tudja pontosan, hogy Kína mennyi kedvezményes hitelt és segélyt folyósított a fejlődő országoknak. „Többet tudunk Kína katonai kiadásairól, mint amennyit a külföldi segélyeiről" - mondta David Dhamabugh, a George Washington Egyetem Távol-Kelet szakértője.
A közelmúltban több országban - egyebek között Namíbiában és a Fülöp-szigeteken is - botrány tört ki, amikor kiderült, hogy az állami vezetőket lefizették a kínai hitelből nagy megrendeléseket kapó kínai cégek vezetői. A namíbiai eset különösen kínos volt a kommunista vezetés számára: a több milliós korrupcióban érintett vállalat élén ugyanis Hu elnök fia áll.
Nemzetközi szervezetek már régóta sürgetik, hogy Peking - a saját jól felfogott érdekében is - lépjen fel a korrupció ellen. Kína azonban erre egyelőre nem hajlandó, hiszen akkor elveszítné a nyugati bankokkal szembeni versenyelőnyét.

http://www.nytimes.com/2009/09/22/world/africa/22namibia.html?_r=2&hp=&pagewanted=all

Kadarkúti Hétfői üzenetek -44.-Mire figyelmeztet az áteredő bűn?

2009.09.21., hétfő Jézus: Mire figyelmeztet az áteredő bűn?
Én: Édes Jézusom, szeretlek, tégy engem békéd eszközévé! Nagy öröm számunkra, hogy újra tanítani fogsz bennünket. Szentlélek Úristen! Jöjj, segíts, hogy az Úr Jézus szavait méltóképpen közvetítsem!
Jézus: Drága, engesztelő Gyermekeim! Ne féljetek, Én vagyok Jézus Krisztus, a ti Megváltótok, és eszközömön, Éván keresztül szólok hozzátok.
A múlt alkalommal az áteredő bűnnel és következményeivel foglakoztunk, a rossz hajlamokkal, melyet az áteredő bűn következményei. Ma arról lesz szó, mire figyelmeztet az áteredő bűn.
Felmerül az emberben a kérdés, hogy ha egyszer a megváltással és keresztséggel 2000 éve megszűnt az áteredő bűn, akkor miért vannak még mindig következményei? Miért figyelmeztet titeket Ádám-Éva bűne? A megváltás valóban begyógyította rajtatok azt a sebet, amit az áteredő bűn ütött, de a forradása, a hely ott maradt. És a bűn által meggyöngített értelem s akarat is megmaradt. A megváltás tehát azt hozta meg nektek, hogy nem vagytok tehetetlenül kiszolgáltatva a bűnnek, mint voltak az emberek az emberré válásom előtt. De csak akkor nem vagytok kiszolgáltatva, ha követitek példámat. A legnagyobb következménye az áteredő bűnnek a romlottságnak mindent elöntő, iszonyatos elterjedése.
Mennyi gonoszság, mennyi bűn, mennyi békétlenség ezen a keserű világon! Az emberiségnek legalább a 90%-a erkölcstelen, mocskos életet él. Mint ahogy a méhecske egyik virágról a másikra száll, úgy váltogatják párjukat a fiatalok mindenféle házasságkötés nélkül. Nem is szégyenlik, hanem hencegnek vele. Az a menő, ünnepelt fiú vagy leány, akinek már legalább 15-20 kapcsolata volt. Terjed a homoszexualitás, a kábítószerezés. Nincs közbiztonság, fényes nappal leütik és kirabolják a magukban járkáló nőket, férfiakat. És tudjátok mi a legszörnyűbb? Már a legfélelmetesebb gonosztettre se rezzentek össze, mert már a 3-4 évesek is horrorfilmeken, gyilkos rajzfilmeken és öldöklő számítógépes játékokon nevelődnek. Eltűnt az együttérzés, a megdöbbenés a lelkekből. E filmek hatására ördögi kemény rockzenék következtében egymást késelik meg és lövik agyon a tizenévesek. Ezek a legszélsőségesebb esetek, de gondoljatok a tétlenkedő, utcán csavargó, ölelkező, csókolózó diákokra, akik tanulás helyett az utcán nevelődnek és késő este térnek haza. A mai új pogány ember nyugodtan, szemrebbenés nélkül tűri magában a bűnt, mert már nem is érzi bűnnek, hanem erénynek. Ez az elvük: ezt teszi a többség. Akkor én miért ne tegyem? Az a legveszélyesebb és legszomorúbb, mikor az ember már nem is érzi a bűnt. Drága Gyermekeim! Ebből következik az áteredő bűn első nagy figyelmeztetése: El ne tompítsátok lelketeket a bűn iránt! Csak égjen bennetek a bűnnek nyugtalanító, bántó, tűrhetetlen foltja. Aki tudja szívéből utálni a bűnt, az tud Engem, a bűntől megváltó Krisztust szeretni. Vegyünk egy példát. Te, Gyermekem, aki buzgó, vallását gyakorló katolikus vagy, tételezzük fel, hogy hazudtál. Nem ártottál másnak vele, csak mikor társaid kérdezték, miért nem mentél el a hétköznapi misére, azt hazudtad, hogy vendégeid voltak. Pedig ez nem igaz, csak egyszerűen elfelejtetted, hogy szentmise van. Ha ez a bűn nyugtalanít, és még imádkozni se tudsz, az jó. Azt jelenti bánt ez a hazugság, zavar. Alig várod, hogy megbánd és meggyónd. Aki így gondolkozik, azt a gyermekemet nagyon szeretem, és bűnbánata után hófehérre tisztítom. Csak harcoljatok, Kicsinyeim a bűn ellen! Másodszor erre az állandó harcra figyelmeztet benneteket az áteredő bűn. Ez a harc, melyet rosszra hajló vágyaitokkal meg kell vívnotok, csak a sírnál ér véget. Nehéz ez a harc, mert önmagatok ellen megy. Nézzétek a szenteket! Ők példát mutatnak nektek erre a harcra. Még csak ők voltak igazán kitéve a Sátán kísértéseinek! Ti, drága engesztelőim, akik most már sokkal közelebb álltok Hozzám, mint évekkel, évtizedekkel ezelőtt, bizonyára tapasztaljátok, hogy ellenségem sokkal nagyobb erővel támad bennetek, mint régen. Van közületek, akit folyton zavar az imádságban, van, akit haragra és a bosszú gondolataira gyújt ellenségével szemben, van, akinek meglepően csúnya gondolatokat ad az értemében a szentmisén vagy imaórán, van, akit undorító képekkel ijeszteget, van, akit fizikailag bántalmaz. Ne féljetek! Ez azért van, mert imáitokkal és áldozataitokkal sok lelket vesztek el tőle. Minél magasabb fokra juttok az életszentség útján, annál dühösebb lesz rátok. Támadáskor kérjetek Engem, hogy borítsalak be titeket Szent Véremmel és ez teljes védelmet ad nektek. Azonkívül imádkozzátok a Szent Mihály rózsafüzért! Ezek a ti fegyvereitek a Sátán letiprásában.
Harmadszor arra figyelmeztet titeket az áteredő bűn, hogy van egy nagyon fontos szülői kötelesség: a kisbabák megkeresztelése. Mindnyájatok élete hajszálon függ, hát még a pici újszülötteké. Megszületnek, és ott van rajtuk az áteredő bűn foltja. És mire figyelmeztet még az áteredő bűn? Egy nagyon fontos dologra a szülő nevelői feladataira. Arról múlthéten már szóltunk, hogy az újszülöttben lévő áteredő bűn szétszórja benne a rosszra való hajlamokat, és ahogy fejlődik a kicsi, kezdenek a rossztulajdonságai kialakulni. Az okos szülő kitartóan nyesegeti ezeket a vadhajtásokat. Letöri benne az önzést, a makacsságot, az engedetlenséget, az irigységet, a durvaságot, és jó pedagógiai következetességgel, szeretetből eredő szigorral, türelemmel, helyes szoktatásokkal erényeket nevel ki benne. Viszont a gyenge és felelőtlen szülők mindent ráhagynak a gyerekre, csak hogy ne sírjon és lelkükben maradandó, óriási károkat okoznak. Az eredendő bűnből származó rossz hajlamok egészen elhatalmasodnak és romlott erkölcsű, egoista, önző, ferde jellemű felnőttekké válnak. Öregedő korában már hiába sír, panaszkodik az anya vagy apa, hogy goromba, rossz gyermeke van. A legtöbben saját rossz nevelési módszereiknek köszönhetik. Igaz, hogy a legjobb szülők se tudják az áteredő bűn következményeitől teljesen megmenteni gyermekeiket, hiszen mindenféle negatívumot lehet örökölni, de az ő tiszta és józan, fegyelmezett életük a házasság előtt és házasság alatt nagyban enyhíti a káros átöröklés erejét. Minden gyermekben ott szunnyadnak a rossznak csírái, és ezek évek alatt ijesztő burjánzásnak indulhatnak a nemtörődöm és gyenge szülői nevelésre. De a gyermek lelke nemcsak a hiánytalan otthoni nevelés hatására romolhat el, hanem nagy szerepet játszanak ebben az audióvizuális eszközök, melyek bőségesen árasztják rájuk a bűnt. Ezért már kicsi korban nagyon meg kell válogatni, hogy mit nézhet meg a gyermek a televízióban, a videón és mit nem. Hogy mit olvasgat az interneten és milyen számítógépes játékokkal foglalkozhat, milyen képeslapokat forgat.
Tehát kicsinyeim, az áteredő bűn miatt igaz, hogy állandó felfokozott harc az életetek a gonosz ellen, de van honnan erőt merítenetek hozzá: az Én példamutató és áldozatos életemből és halálomból, a Szűzanya tisztaságából és a többi szent és vértanú bátor, kitartó küzdelméből. Mindnyájan szentek lehettek a bennetek lévő rossz hajlamok ellenére, ha akaratotokat megerősítitek, és Rám támaszkodtok. Akkor majd feltárulnak a győzelem, a béke örök országának mennyei kapui.
Fájdalmas utakon vezettek át titeket e két utolsó tanítás gondolatai, de szükségetek volt rá. Szomorú volt látnotok mennyi rettenetes bűn szakadt rátok az áteredő bűn következményeként, de vigasztalást ad nektek annak tudata, hogy  megváltásom árán biztatóan integet felétek a Mennyország boldogsága. Megáldalak benneteket a remény és kitartás lelkületével az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Amen.

2009. szeptember 19., szombat

A recesszió visszaszívja a nőket a munkaerőpiacra


The New York Times
A gazdasági visszaesés számos magas képzettségű nőt, aki abbahagyta szakmai karrierjét, hogy otthon maradhasson gyermekeivel, visszaterel a munkaerőpiacra. E nők közül sokan évek óta először keresnek munkát, ugyanis férjüket elbocsátották, vagy attól tartanak, hogy elbocsáthatják, illetve mert csökkentették a férj fizetését vagy a család befektetései vesztettek értékükből.
Így például februárban, mintegy 20 évvel azután, hogy kilépett munkahelyéről, Trudi Foutts Loh úgy érezte, teljes munkaidejű állást kell találnia. Annak idején azért hagyta abba a munkát, mert ügyvédként nem tudott elég időt szentelni két gyermekének. Most befektetései sokat vesztettek értékükből, de szerencsére egy volt egyetemi évfolyamtársa felvette ügyvédi irodájába. Lisa Hughes férjével költözött 16 éve Kaliforniába, ahol a férfi a World Poker Tour technikai igazgatójaként kapott állást. A recesszió nyomán férjét elbocsátották és így Lisa 16 év után először állást keres, s ha nem talál, kész magánvállalkozóként dolgozni.
A közgazdászok szerint ezeket a magasan képzett nőket a recesszió nem kiszorítja a munkából, hanem visszaszívja az aktív szakmai gyakorlatba. „Azoknak a 78 százaléka, akik elvesztették az állásukat, férfiak" - mondja Joan Williams, a kaliforniai egyetem szakértője. „Ez törékennyé tett sok olyan családot, amely létét egyetlen keresőre alapozta, és számos nőt arra bírt, hogy visszatérjen a munkába, méghozzá hamarabb, mint bármikor gondolta volna".
A szövetségi munkaügyi statisztikai hivatal szerint 2009 első félévében a felsőfokú képzettséggel rendelkező, 25-44 éves dolgozó vagy munkát kereső feleségek aránya 78,4 százalékra nőtt a 2007 évi 76 százalékról, miközben a munkanélküliség általában nőtt. Ugyanebben az időszakban a hasonló korú és képzettségű, illetve családi helyzetű dolgozó férfiak aránya kis mértékben csökkent (97,4 százalékról 97,1 százalékra).
Előzőleg a kutatók inkább azt feltételezték, hogy a tehetősebb dolgozó anyák a 90-es évek és a mostani évtized gazdasági fellendülései idején inkább félbeszakították szakmai karrierjüket az első gyermek megszületése után. Nem feltétlenül saját kezdeményezésükből történt ez, hanem azért is, mert a munkáltatók nehézzé tették a családi élet és a szakmai feladatok összeegyeztetését. Más szakértők szerint ezeket a nőket a 2001-es visszaesés kényszerítette arra, hogy kilépjenek a munkaerőpiacról, mert akkor már amúgy is évek óta lassan nőtt a munkahelyek száma.
Mindenesetre az elemzők nagy része úgy vélekedett, hogy a nőknek csak egy elenyésző kisebbsége választhatott aközött, hogy dolgozik-e vagy sem - abban pedig a legtöbben egyetértettek, hogy bármilyen okból is hagyták abba ezek a képzett nők a munkát, a recesszió visszatereli őket a munkaerőpiacra.

http://www.gatorsports.com/article/20090919/ZNYT01/909193020/1003/NEWS?Title=Recession-Drives-Women-Back-to-the-Work-Force

2009. szeptember 18., péntek

„A buborékok a kollektív emberi ostobaság megnyilvánulásai”


Mindig azt reméljük: ez a buborék más lesz

Az emberek évszázadról évszázadra, évtizedről évtizedre és évről évre azt gondolják az éppen duzzadó buborékról, hogy „ezúttal más lesz": újból és újból irracionálisan lelkendeznek. A The New York Times pénzügyi elemzője és blogírója, Catherine Rampell azt boncolgatja a lap egyik írásában, hogy miért hiszik újra és újra az emberek világszerte: a legújabb buborék - biztosnak tűnő, majd kipukkadó konjunktúra - másféle, különböző lesz.
Az ingatlanbuborék nem olyan régen pukkadt ki, és leállította az egész világgazdaságot. Most a közgazdászok, felismerve, hogy a buborékok jobbára fürtökben jönnek, már keresik is a következő piacot, amely majd beomlik. Szerintük a kormányoknak, a központi banknak és a különböző nemzetközi szervezeteknek figyelniük kell azt a néhány piacot, amely feltehetően a következő évek buborékává válhat. Ilyen lehet a kínai tőkepiac, vagy az olyan áruk piaca, mint az arany és a kőolaj, vagy ilyen szerepet tölthetnek be az olyan államkötvényeikben erősen eladósodott országok, mint az Egyesült Államok.
„Világméretekben ismét igen sok pénz keres magasabb megtérülést" - jelentette ki Rachel Ziemba, az RGE Monitor vezető elemzője. A gazdaság megszilárdulása, a kormányok pénzinjekciói és a beruházási bankok által az év elején elért jelentős megtérülések mind több tradert bátorítanak fel arra, hogy a következő nagy dobást keresve ismét belegázoljanak a vízbe. „Mindaddig, amíg a fizetés és a bónusz a piacon elért rövidtávú teljesítményen alapul, a kockázatvállalást ösztönzi" - fűzte hozzá az elemző.
A buborékok a kollektív emberi ostobaság megnyilvánulásai: olyan beruházások keltenek eufóriát, amelyeknek égbeszökő értékei fenntarthatatlanok. Általában valamilyen észlelés indítja el őket, például annak felismerése, hogy valamiben hiány alakul ki (ahogy tavaly a kőolajbuborék esetében történt), vagy hogy páratlan új technológia született és ezzel új beruházási lehetőség alakult ki (ilyen volt az 1990-es évek informatikai dot.com buboréka vagy a több különböző vasútépítési buborék az 1920-as években), más esetekben kulturális divatmániák játszottak szerepet (mint a holland tulipánbuborék a 17. században vagy nem olyan rég a Beanie Babies buborék).
Gyakori eset, hogy a gyors növekedés jogos reményét „extrapolálják a sztratoszférába" - mondta Daniel Yergin közgazdász, az IHS Cambridge Energy Research Candidates elnöke. Ilyesfajta aggodalmakra adhatnak okot az olyan feljövő piacokon történő befektetések, mint amilyen Kína.
„Ázsiában hosszú távon emelkednek a tőzsdei árfolyamok, de ma még korai Ázsia évszázadát ünnepelni, ahogy egyes beruházók teszik" - jegyezte meg Stephen Roach, a Morgan Stanley Asia elnöke. A sanghaji tőzsdeindex például novembertől júliusig csaknem kétszeresére nőtt, mielőtt augusztusban visszaesett volna. „Úgy tűnik, az emberek azt hiszik, hogy a globális gazdasági növekedés váltóbotja simán átkerül Nyugatról Keletre. Ez be fog következni, de aligha az elkövetkező 5-10 évben."
Hasonlóan elsietett lelkesedés fújta fel az úgynevezett Déltengeri buborékot, amikor a 18. században a kibontakozó latin-amerikai piacokkal folytatott brit kereskedelem keltett mérhetetlen reményeket. (Még a ragyogó tudós, Sir Isaac Newton is bedőlt a látszólag véget nem érő részvényárfolyam-emelkedésnek és csinos summát vesztett ezen a buborékon - ami elég humoros dolog, tekintettel arra, hogy éppen ő ismerte fel, hogy amit feldobnak, annak le is kell esnie...)
A közgazdászok attól is tartanak, hogy ismét bekövetkeznek ciklikus nyersanyagár-buborékok. A kőolaj és az arany ára nő és noha az elmúlt évszázadban e két természeti kincs ára több alkalommal is a magasba kúszott és a mélybe zuhant, a beruházók a jövőben ismét irreálisan magas növekedésre tehetik a tétet. Az arany ára például több mint 30 százalékkal nőtt egy év alatt.
„Minden egyes nyersanyagár-buboréknál új magyarázatok sora születik" - mutatott rá Yergin. „Az emberek meglelik a módját annak, hogyan lehet kirekeszteni a valóságot a gazdasági folyamatokból. Valahányszor felmegy a kőolaj ára, a beruházókat újfent meglepi, hogy aztán ismét csökken az ár."
Ezeknek a piacoknak mindegyikében fájdalmasan érinti a beruházókat az árak inflációja és deflációja, de ez a jelenség talán nem jár olyan messzemenő következményekkel, mint a legutóbbi ingatlan- és hitelösszeomlás. Ám egy államadósság-buborék - sokak szerint ugyanis ez viszi fel az aranyárakat - ennél is sokkal veszélyesebb lehet.
Számos ország, köztük az Egyesült Államok olyan nagy államadósságot halmoz fel gazdaságához képest, hogy akár fizetésképtelenséget is kockáztat. De abban az esetben is, ha nem válnak kifejezetten fizetésképtelenné, a hiány finanszírozására kibocsátott államkötvények értéke olyan mértékben csökkenhet, ami igen sokba kerülne a beruházóknak.
Kenneth Rogoff harvardi közgazdász professzor, aki This Time is Different (Ezúttal másról van szó) című új könyvében nyolc évszázad adósság okozta pénzügyi válságait tekintette át, így látja a mai helyzetet:. „Az államadósság nagy mértékű felhalmozódása nyilvánvalóan fenntarthatatlan pénzpolitikához vezetett több vezető országban is. Mindeddig a világ fennmaradó része hajlandó volt ezt finanszírozni, főleg kínai és más megtakarításokból, de ha a beruházok bizalma meginog, előfordulhat, hogy a hosszú távú adósság kamatai nőni fognak, méghozzá igen nagy mértékben."
A hitelválságokkal kapcsolatban jobbára az olyan fejlődő országokat szokták emlegetni, mint Brazília, Argentína vagy Zimbabwe. Ám nagy, gazdag országokban is kibontakozhat, és akkor a világméretű kár sokkal nagyobb lehet. „Vegyük például Kaliforniát - mondja Rogoff. „Hihetetlenül gazdag állam, de a kaliforniaiak egy sor szolgáltatást követelnek meg, ugyanakkor nem szeretnék megadóztatni magukat azért, hogy megfizethessék ezeket a szolgáltatásokat. Hihetetlenül gazdagok, ugyanakkor csődbe jutottak."       
A legutóbbi ingatlanválság mélysége és az általa okozott sérelem nyomán a politikai vezetők és a bankárok felülvizsgálják kötelezettségeiket, már nemcsak válaszolni akarnak a lehetséges buborékokra, hanem meg akarják előzni őket. Kína szigorítani kezdte monetáris politikáját, hogy uralni tudja a részvények árfolyam-emelkedését. Az amerikai politikusok, noha megoszlanak az eszközök tekintetében, arra törekszenek, hogy megfékezzék a hiány növekedését.
A legfejlettebb és legbefolyásosabb országokat tömörítő G20 csoport közelgő pittsburghi tanácskozásán a várakozások szerint a pénzügyek lázas állapotának enyhítésére szolgáló utakat fogja keresni. A megoldás magában foglalhatja a reguláció kiegészítését, a pénzügyi kompenzáció irányelveit és talán a piacok nagyobb átláthatóságát, hogy a beruházók legalább elméletileg jobban megítélhessék, mibe szállnak bele.
De bármennyire kemények is legyenek ezek az új szabályozások, nem kerekedhetnek teljesen felül az emberi természeten. A beruházókat továbbra is hipnotizálni fogja a gyors meggazdagodást ígérő üzletek perspektívája, olyan beruházásokat fognak keresni, amelyek mágikus módon dupla hasznot hoznak, nehéz munka nélkül és akadálytalanul megkettőzik a befektetett tőkét.
„Végső soron a buborékok emberi dolgok" - fejtette ki Robert Shiller, a Yale egyetem tanára, a jelenlegi válság egyik Kasszandrája. „Az emberek ilyenkor egy kicsit megbolondulnak".

http://news.google.co.uk/news/search?aq=f&pz=1&ned=uk&hl=en&q=This+bubble+is+different

A venezuelai sah


Milyen eszmék tartják hatalmon Hugo Chávezt?

A történelem „szakralizációja" régi gyakorlat Latin-Amerikában. A katolikus országokban a múlt történetei, hősei, gonosztevői a bibliai történetek parafrázisaivá váltak, vértanúk történeteivé nemesedtek, ünnepnapokat eredményeztek, „szekuláris szentek" ikonikus megjelenítései lettek. Venezuelában viszont, ahol az egyház kevésbé volt gazdag és mindenható, mint Mexikóban, Peruban vagy Ecuadorban, a szakrálisnak a profánba való átalakulása sokkal intenzívebben ment végbe. Venezuelában szokatlan módon az emberek imádata egy történelmi személyiségre, Simón Bolivarra koncentrálódik, akinek a tisztelete már-már „monoteista" jellegű - írja a térség ismerője, Enrique Krauze a The New Republic hasábjain.
A kormányok által szervezett Bolivar-ünnepségek mellett 1842-ben, halála után 12 évvel útjára indult Bolivar spontán népi kultusza is. Ezt az a bűntudat fűtötte, hogy hagyták Bolivart kolumbiai földön elpusztulni. A felszabadítót ugyanaz a nép kezdte el magasztalni, amelyik elvetette Nagy-Kolumbia-tervét (Venezuela, Kolumbia, Ecuador és Panama egyesítését) és kiközösítette. A caracasi érsek 1980-ban ki is jelentette, hogy az ország minden szerencsétlensége annak a „hitszegésnek" köszönhető, amit annak idején Bolivar ellen elkövettek.
A bolivari kultusz a venezuelaiak összekötő kapcsa, a társadalom szentsége lett. Hiába tűntek elő időnként más nagyságok (Francisco de Miranda, a függetlenség korai bajnoka, Antonio José de Sucre, Bolivar hű tábornoka, José Antonio Páez tábornok, a Venezuelai Köztársaság megalapítója), Bolivar népszerűségét nem tudták felülmúlni. Makulátlan imázsa még tudományos körökben is tabutémának számított egészen az 1960-as évekig. Amikor 1916-ban egy fiatal orvos azt sugallta, hogy Bolivar valószínűleg epilepsziában szenvedett, a cenzúra elhallgattatta.
Fiatal korában Hugo Chávez is mélyen tisztelte Simón Bolivart. Rajta kívül azonban másokat is. Amikor 1971-ben bekerült a Katonai Akadémiára, Che Guevara és Fidel Castro már nagy becsben állt nála. De rajongott Ezequiel Zamoráért, a 19. század közepének népszerű vezetőjéért és az egyik őséért is, aki banditaként szerzett magának kétes hírnevet. Chávez lázas képzeletében ezek a hősök mind őbenne reinkarnálódnak, amit szűk körben nem is titkolt. Castróval az 1992 februárjában végrehajtott sikertelen puccskísérlete után, 1994 decemberében találkozott először Havannában, az esemény mély nyomot hagyott benne. Krauze szerint 15 éven át, mialatt türelmetlenül szövögette forradalmi konspirációját, Chávez önmagát „a mágikus realizmus valamiféle teremtményeként", a venezuelai történelem „megváltásaként", „tetőfokaként" állította be.
1974-ben kadétként Bolivarhoz írt egy magasztaló beszédet. Elias Pino Iturrieta venezuelai történész rávilágított arra, hogy Bolivar az ifjú Chávez számára az Atya, a nemzet a Szűz, a felszabadító hadsereg pedig a gyermek Jézus volt, amely végeredményben ugyanaz a hadsereg, amelyhez ő is tartozott. Ennek a hadseregnek kell az ország társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális fejlődését biztosítani.
1983. december 17-én, Bolivar halálának évfordulóján Chávez tartott egy provokatív beszédet, amiért a felettesei megrovásban részesítették. Társait rá akarta venni arra, hogy teátrális körülmények között tegyék le ugyanazt az esküt, amelyet Bolivar is letett 1805-ben, amelyben fogadkozott, hogy széttöri a nemzet láncait. Beosztottjainak kötelezővé tette a Bolivar mondásait tartalmazó könyv olvasását. Forradalmi mozgalma ugyanazokat a célokat követte, mint a „nagy előd", erre utalt a sikertelen puccs után adott első interjújában, miután 1994-ben szabadon engedték. Ezután belevetette magát a politikába, aminek eredményeként öt év múlva elnökké választották. Azóta a tárgyalásoknál mindig áll egy üresen hagyott szék az elnöki asztalnál, amely a „felszabadító" helye.
A Bolivar-mítoszt ettől kezdve ügyesen és elővigyázatosan menedzselték. Chávez maga is utalt a „misztifikálására". Saját magát „elsősorban forradalmárnak, másodsorban Bolivar-pártinak" titulálta. Forradalmának és neki magának is „ideológiára" volt szüksége, amit leginkább a saját hősében talált meg. Ahogy Chávez fogalmazott: „Ha Bolivar mítosza hozzásegít a nép és az eszmék mozgósításához, az jó..."
Hivatala 1999. februári elfoglalásakor hatalomra kerülését nem szimpla választási, politikai, netalán történelmi győzelemnek minősítette, hanem a halott és a nemzet életre kelésének („Bolivar százévente visszatér, ha a nép is felébred"). Chávez szerint az 1959 óta többé-kevésbé működő választási demokrácia „romlásba döntő politikai modell", megérett a pusztulásra, a szociális forradalmat pedig a „Kondor" (Bolivar egyik elnevezése) útmutatása alapján kell folytatni. Az új Bolivar most már forradalmi, sőt szocialista. Chávez bejelentette, hogy a Venezuelai Köztársaság felveszi a „Bolivari" jelzőt, az alkotmányba pedig belefoglalják „Bolivar doktrínáját". A hivatalos Bolivar-kultusz elképesztően rikítóvá vált, a gyűléseken a tömegek szinte transzba estek a hőst éltetve. Mindezt egyesek annak tulajdonítják, hogy a venezuelai társadalomban a Bolivar-kultusznak „csodatevő hatása" van. Chávez e kultusz „főpapjává" vált s felruházta magát Bolivar karizmájával.
Az elnök sorsa saját bevallása szerint akkor dőlt el, amikor 1977 körül elolvasta Plehanov A személyiség történelmi szerepének kérdéséhez című könyvét (az orosz forradalmár alkotta meg a „dialektikus materializmus" kifejezést). („Mély benyomást tett rám.") Saját magára innentől „a kollektív lét eszközeként" tekintett. Ugyanezt a szerepet játszotta a szemében Castro Kubában, aki nélkül „a nép elveszett lenne". Krauze megállapítása szerint ezzel Chávez az abszolút királyi hatalom „régi önhittségét" élesztette újjá (és láthatólag teljesen félreértette Plehanovot, aki idejekorán arra figyelmeztette a bolsevikokat, hogy a társadalom alávetése olyanná teszi a hatalmon lévőket, mint a „perzsa sah").
Chávez hőséről, Bolivarról Marx is írt (1858), de a felszabadítóról kifejezetten ellenségesen (bugris, álszent, szoknyabolond, áruló, csalfa barát, tékozló, hazug, arisztokratából lett republikánus, karrierista stb.). A marxi vélemény a latin-amerikai baloldal számára valóságos rémálmot jelentett. Hogyan lehet ezt megmagyarázni? Főleg most, hogy Chávez Bolivart „a huszadik század szocializmusának" prófétájává nevezte ki. Különböző próbálkozások születtek, de nem véletlen, hogy évtizedekig a jobboldal szinte ki tudta sajátítani magának a hőst. Már csak azért is, mert Bolivar élete vége felé meg volt győződve a diktatúra előnyeiről. Ez nemcsak a latin-amerikai és a venezuelai jobboldalnak jelentett ideológiai inspirációt, hanem Mussolininek és Francónak is, akik a bolivari cezarizmussal azonosították magukat.
„Semmit sem tudok a marxizmusról, sohasem olvastam A tőkét, nem vagyok marxista vagy antimarxista" - mondta Chávez 1995-ben. Igaza volt. Lépései emlékeztetnek mindarra, amit Marx elutasított (a civil társadalom alávetése, a szabadság és a politikai intézmények elnyomása, a személyi kultusz, demagógia, népszavazáson alapuló hatalom). Ezenkívül kritizálta a múlt politikai célú felhasználását is. Krauze szerint a marxi kritika pontról pontra alkalmazható Chávez venezuelai tevékenységére.
Akkor viszont mik Chávez ideológiai és történelmi gyökerei? Akár tudja, akár nem, Chávez nem Plehanov vagy Marx „groteszk ivadéka", hanem a Bolivart szintén istenítő Thomas Carlyle utóda („kolumbiai Washingtonnak" nevezte). Carlyle a politikai doktrínáját 1841-ben fektette le (On Heroes and Hero-Worship), amelyben felvázolja és legitimálja a karizmatikus hatalmat a 19. század keretei között. Ugyanazt a hatalmat, amelyet a kívülállók szemében Chávez a 21. században oly „ügyesen" megteremtett. Az ő történelemszemléletében az osztályok, a tömegek, a fajok vagy a népek harca semmit sem számít, csak a „népet" irányító hősöké. „Ennek a tradíciónak neve is van: fasizmus" - írja Krauze.
Chávez azért használja fel Bolivart, hogy reprezentálhassa Chávez legnagyobb hősét, saját magát. Hisz abban, hogy Latin-Amerikát hősöknek kell benépesíteniük, akik szent és sürgős küldetést teljesítenek, s elviszik mindenhová az isteni fényt. Korábban ezt Bolivar, majd Che és Castro hajtotta végre, most ő maga. Az elnök ebben olyan makacsul és olyan szenvedélyesen hisz, ami talán példanélküli Latin-Amerika politikatörténetében. A börtönből való szabadulása után ezt mondta: „Azt hiszem, a történelem a nép kollektív létének terméke. És úgy érzem, engem abszolút e kollektív lét fölé helyeztek."
A pozitivista történészek gyakran hivatkoztak Carlyle-ra, hogy igazolják, a térség országainak irányításához szükség van az „erős emberre". Francisco García Calderón perui történész 1900-ban Carlyle-ban vélte megtalálni a hősi kulcsot Latin-Amerika történetéhez: magasztalta a diktátorokat, az argentin Rozast, a mexikói Porfirio Díazt, az ecuadori García Morenót, és hazájuk történetének inkarnációját látta bennük. Húsz évvel később Laureano Vallenilla Lanz venezuelai szociológus, majd José Antonio Ramos Sucre költő egyaránt magasztalták Juan Vicente Gómez diktátort, „Carlyle emberét", szinte megteremtve Carlyle hőskultuszát. Az 1930-as években Jorge Luis Borges jóvoltából újabb dimenzió adódott hozzá a hős kultuszához. Borges Oliver Cromwell (Carlyle kedvenc hőse) példájából azt a következtetést vonta le, hogy Carlyle-t valójában Latin-Amerika inspirálta. Az angol szerző hosszú ideig azon kesergett, hogy nincsenek már olyan hősök, mint korábban, de 1843-ban hirtelen felhagyott ezzel, mert rátalált „korának hősére", José Gaspar Rodriguez Francia paraguayi diktátorra, akinek meg is írta az életrajzát („Dél-Amerika Cromwelljének" nevezte). Csodálta Francia megvetését a 18. századi racionalizmus intellektuális formái és politikai intézményei iránt. Egy dél-amerikai diktátor kölcsönözte Carlyle-nak ama hitet, hogy a jelenben és a jövőben újra hősök születhetnek. A második világháború mintha megváltoztatta volna Borges nézeteit, s 1949-ben Carlyle-t már a fasizmus és a nácizmus előfutárának tekintette, a diktatúrákat pedig mélységesen elítélte (az argentin Perónt is a Carlyle-féle hősök közé sorolta).
Chávez a Bolivar-kultuszával és „a történelem bálványimádásával" ennek a vonalnak a folytatója, politikai hitvallásában és cselekedeteiben Carlyle „pöffeszkedő és pojáca utóda". Rezsimje főhőse egyáltalán nem „kollektív". Venezuelában mindenki számára világos, hogy a rezsim „hőse" nem más, mint maga Hugo Chávez.
Krauze felteszi a kérdést: vajon Chávez klasszikus fasiszta-e? Tény, hogy már hatalomra jutása előtt szükségesnek látta egy karizmatikus vezető fellépését. Sürgette a történelmi múlt „tisztára mosását" és egyenlőségjelet tett a katonai diktatúra és a „bűzös demokrácia" közé. Szerinte előtte minden venezuelai katonai diktatúra „lényegében ugyanolyan" volt, mint Rómulo Betancourt vagy Rafael Caldera demokratikus kormányzása: mindannyian megtagadták a néptől azt a jogot, hogy döntsenek saját sorsukról. A vezér azonban - természetesen - megadja a népnek ezt a jogot. Chávez a „jó" katonát testesíti meg („Mozgalmunk a laktanyákban született meg"). Az egész országra és a társadalomra is úgy tekintett, mint a katonai hierarchiára, miközben a liberális demokráciáról lesújtó véleményt fogalmazott meg („rohadt mangónak" titulálta). 2007-ben alkotmánymódosítást kezdeményezett annak érdekében, hogy korlátlanul újraválasztható legyen, a próbálkozása azonban a népszavazáson elbukott. Legutóbb azonban egy újabb népszavazás révén - melyet alkotmányjogászok törvénytelennek minősítettek - már elérte „zsarnoki célját".
Bolivari ideológiájának kidolgozásában sokat jelentett Chávez számára a 2003-ban elhunyt Norberto Ceresole argentin szociológus, aki a szabadulása után barátja és tanácsadója lett. Ceresole könnyedén mozgott a szovjet típusú baloldal és a neonáci jobboldal között (tagadta a holokausztot). S ez közelebb visz bennünket a klasszikus fasizmus egyik eleméhez, amelyet Chávez nem habozott kihasználni: az antiszemitizmushoz. Egy 1999-es művében Ceresole kifejtette, hogy Venezuelában a változást egy ember, a vezető fogja véghez vinni, nem pedig valamilyen elvont eszme vagy politikai párt: „A venezuelai nép megteremtette a caudillót. (...) A nép engedelmeskedik neki." Chávez diktatórikus kormányzata üldözi a venezuelai zsidó közösséget, melyet bűnbaknak állítottak be. Iskoláit, intézményeit a rendőrség rendszeresen zaklatja, átkutatja, a chávezista sajtó és maga az elnök is éles kirohanásokat intéz ellenük. Azzal vádolják őket, hogy 2002-ben az életére törtek. „A világméretű zsidó összeesküvés" közhellyé vált az országban. Nemrégiben a caracasi Maripérez zsinagógát ismeretlenek megtámadták és megrongálták, a zsidó közösségről információkat tartalmazó számítógépeket vittek el. Nem véletlen, hogy Irán Venezuela szoros szövetségese. És az sem véletlen, hogy Chávez hatalomra kerülése óta a zsidó közösség mintegy 25%-a, 15 ezer ember hagyta el az országot.
1999-ben Chávez azt sugallta, hogy Venezuela története egyenlő Bolivar élettörténetével - ahogy azt ő értelmezi. Krauze szerint 2009-ben Chávez nyugodtan mondhatná, hogy hazája története egyenlő a saját élettörténetével.
Chávez mindenhatósága összefügg azzal, hogy mindenütt jelen van. Vasárnaponként saját, minimum ötórás show-ját (Alo presidente) élőben közvetítik az elnöki palotából. Ott vannak a vörösbe öltözött hallgatag miniszterei, akiknek Chávez történeteket mesél az életéről, romantikus kalandokról számol be, a gyomorfekély kellemetlenségeiről értekezik, baseballmeccsekről beszél, énekel, táncol, verseket mond, imádkozik, nevetgél. Fontos politikai lépéseit is itt jelenti be. Nem úgy cselekszik, mint Venezuela elnöke, hanem mint a tulajdonosa. A hatalmas olajjövedelmek felett egymaga rendelkezik (1999 és 2008 között napi átlagban 122 millió dollárt költött). A legfontosabb tisztségeket ő tölti be, a választási eljárásokat szoros ellenőrzés alatt tartja. Mindezt azzal indokolja, hogy Venezuela veszélyben van, „imperialisták, piti jenkik, mocskok leselkednek rá".
Bolivar örökös elnök akart lenni, de a trónt elutasította. Jelen volt Napóleon megkoronázásánál, látta felemelkedését és bukását, ezenkívül gyűlölte a monarchiákat. Chávez ellenben úgy cselekszik, mint egy patrimoniális monarcha. Tisztségeket, előjogokat, pénzt juttat a családjának. Szeszélyes módon milliárdok felett rendelkezik. Kedvezményes olajszállításai révén egy sor latin-amerikai ország (Bolívia, Nicaragua, Paraguay, Honduras, Ecuador és kisebb mértékben El Salvador) a lekötelezettjévé vált, amelyekkel úgy viselkedik, mintha az alkirályságai lennének. Arról álmodik, hogy „kora új hegemón hatalmává válik".
Hívei a sikereit szociális programjaival (támogatott élelmiszerárak, ingyenes orvosi ellátás, az analfabétizmus elleni harc, oktatás) és az utóbbi évek gazdasági növekedésével magyarázzák rámutatva arra, hogy a korábbi rezsimek korruptak voltak, ő pedig demokratikus választások révén került hatalomra. 2007 óta azonban a gazdaság hanyatlik, az ellátás minősége romlik, ahogy az egészségügy és az oktatás színvonala is. Az intézmények bürokratikusak és nem hatékonyan működnek. Az egy főre jutó venezuelai nemzeti jövedelem növekedése (1999-2006 között 14,6%) az olajbevételeknek volt köszönhető, 2007 óta azonban a bevételek az infláció miatt (2008-ban elérte a 31%-ot, ami Zimbabwe után a világon a második legmagasabb érték) jelentősen visszaestek. A korrupció burjánzik. A Venezuelai Központi Bank adatai szerint 2004-2008 között az ország által megtermelt 22,5 milliárd dollárból 12 milliárdot nem könyveltek el. Ugyanez történt a PDVSA nemzeti olajvállalattal, ahonnan 2005-ben 5 milliárd dollár egyszerűen eltűnt. A Transparency International korrupciós listáján Venezuela a maximális 180 pontból 158-at kapott. A magánvállalatokat szándékosan kizárták a fejlesztési tervekből, így a beruházások történelmi mélypontra kerültek. Eközben a fogyasztási javak importja látványosan megemelkedett, ezzel párhuzamosan pedig a PDVSA termelése és exportja 2008-ban 24%-kal, illetve 50%-kal csökkent. Az egész rendszert a magas olajár tartotta fenn, hiszen a társadalom jóval többet fogyasztott, mint amennyit megtermelt. 2002-2008 között az olajár 20-ról 140 dollár fölé nőtt, Chávez pedig kijelentette, hogy célja a 250 dolláros ár, hiszen ő mindent megtehet.
Chávez a megkoronázását azonban nem a gazdasági növekedésnek, hanem a sajtó felmagasztalásának köszönheti. A Bolivar-mítoszt teljes egészében kisajátította magának. A nagyméretű venezuelai népi vallásosság most benne koncentrálódik. „Félistenek természetesen nem osztják meg a hatalmukat." Ezért használta arra Chávez a demokráciát, hogy aláássa a demokráciát. Miután maga alá gyűrte az összes alkotmányos hatalmi ágat, hozzálátott a független hatalmi források megszerzéséhez és az ellenzék megsemmisítéséhez.
A 2004-es népszavazás után élesen támadta az ellene szavazó 2,3 millió embert („politikai apartheid"). 2007-ben bezáratta az RCTV-t, a legnagyobb független televíziót. 2008-ban kizárt több száz lehetséges ellenzéki jelöltet az önkormányzati és a tartományi választásokból. Miután az ellenzék mégis előretört, a gazdasági válság pedig mind jobban begyűrűzött, Chávez úgy döntött, referendum révén bebetonozza a hatalmát. A február 15-i szavazás - ahogy az összes Chávez hatalomra jutása óta - egyenlőtlen körülmények között ment végbe. A hatalom visszaéléseit még csak nem is rejtették véka alá. Chávez megnyerte a népszavazást, elérte, amit akart, életre szólóan az állam élén maradhat. De vajon így lesz-e? A chávezi hatalom örökkévalóságának elsősorban a gazdaság vethet véget. A folyamatok semmissé tehetik „fantáziakirályságát". 2009-ben az olajbevételek várhatóan nem érik el a 2008-as jövedelmek egyharmadát sem. A béreket, fizetéseket a vágtató infláció lenullázhatja. Az alkalmazottak könnyen elpártolhatnak a rezsimtől. Az egyik következmény a magánszféra helyreállítása lehet. A „barátok" eltávolodhatnak, ha a sokmillió dolláros támogatások megszűnnek. A chávezi ambíciók másik akadálya az ellenzék lehet. Venezuelában aktív és élénk civil társadalom működik. Hat millióan szavaztak Chávezre, öt millióan ellene és öt millióan távol maradtak. Ez azt mutatja, hogy a demokratikus hagyományoknak vannak még tartalékai. Az ellenzék társadalmi bázisa igen széles: munkások, háztartásbeliek, szakszervezetek, kis- és középvállalkozók, értelmiségiek, az egyetemi szféra, művészek, írók, papok, újságírók és a szegény tömegek. A diákok ennek a mozgalomnak az élén állhatnak. A harmadik akadály a regionális környezet. Raúl Castro már nem tartja olyan nagyra Chávezt, mint a bátyja. A Kuba, Brazília és Chile között szövődő baráti kapcsolatok elszigetelhetik Venezuelát. Ilyen körülmények között a hatalomhoz való ragaszkodása anakronisztikusnak fog tűnni.
Leginkább azonban maga Chávez az, aki ráveheti saját magát a távozásra. A gazdasági válság, az ellenzék nyomása és a geopolitikai környezet kikényszerítheti a politikája megváltoztatását. Krauze szerint a legvalószínűbb, hogy a kubai modell felé fog elmozdulni, s Iránnal játszatja el a Szovjetunió szerepét. Ha Bolivar a 19., Castro pedig a 20. század hőse volt, akkor Chávez szeretne a 21. század hősévé válni. Ha hagyja, hogy a feszültségek forrpontra jussanak, hogy az ellentétek kiéleződjenek, akkor Venezuela, mint története során oly sokszor, ismét véres események tanúja lehet.