Milyen eszmék tartják hatalmon Hugo Chávezt?
A
történelem „szakralizációja" régi gyakorlat Latin-Amerikában. A
katolikus országokban a múlt történetei, hősei, gonosztevői a bibliai
történetek parafrázisaivá váltak, vértanúk történeteivé nemesedtek,
ünnepnapokat eredményeztek, „szekuláris szentek" ikonikus
megjelenítései lettek. Venezuelában viszont, ahol az egyház kevésbé
volt gazdag és mindenható, mint Mexikóban, Peruban vagy Ecuadorban, a
szakrálisnak a profánba való átalakulása sokkal intenzívebben ment
végbe. Venezuelában szokatlan módon az emberek imádata egy történelmi
személyiségre, Simón Bolivarra koncentrálódik, akinek a tisztelete
már-már „monoteista" jellegű - írja a térség ismerője,
Enrique Krauze a
The New Republic hasábjain.
A
kormányok által szervezett Bolivar-ünnepségek mellett 1842-ben, halála
után 12 évvel útjára indult Bolivar spontán népi kultusza is. Ezt az a
bűntudat fűtötte, hogy hagyták Bolivart kolumbiai földön elpusztulni. A
felszabadítót ugyanaz a nép kezdte el magasztalni, amelyik elvetette
Nagy-Kolumbia-tervét (Venezuela, Kolumbia, Ecuador és Panama
egyesítését) és kiközösítette. A caracasi érsek 1980-ban ki is
jelentette, hogy az ország minden szerencsétlensége annak a
„hitszegésnek" köszönhető, amit annak idején Bolivar ellen elkövettek.
A
bolivari kultusz a venezuelaiak összekötő kapcsa, a társadalom
szentsége lett. Hiába tűntek elő időnként más nagyságok (Francisco de
Miranda, a függetlenség korai bajnoka, Antonio José de Sucre, Bolivar
hű tábornoka, José Antonio Páez tábornok, a Venezuelai Köztársaság
megalapítója), Bolivar népszerűségét nem tudták felülmúlni. Makulátlan
imázsa még tudományos körökben is tabutémának számított egészen az
1960-as évekig. Amikor 1916-ban egy fiatal orvos azt sugallta, hogy
Bolivar valószínűleg epilepsziában szenvedett, a cenzúra elhallgattatta.
Fiatal
korában Hugo Chávez is mélyen tisztelte Simón Bolivart. Rajta kívül
azonban másokat is. Amikor 1971-ben bekerült a Katonai Akadémiára, Che
Guevara és Fidel Castro már nagy becsben állt nála. De rajongott
Ezequiel Zamoráért, a 19. század közepének népszerű vezetőjéért és az
egyik őséért is, aki banditaként szerzett magának kétes hírnevet.
Chávez lázas képzeletében ezek a hősök mind őbenne reinkarnálódnak,
amit szűk körben nem is titkolt. Castróval az 1992 februárjában
végrehajtott sikertelen puccskísérlete után, 1994 decemberében
találkozott először Havannában, az esemény mély nyomot hagyott benne.
Krauze szerint 15 éven át, mialatt türelmetlenül szövögette forradalmi
konspirációját, Chávez önmagát „a mágikus realizmus valamiféle
teremtményeként", a venezuelai történelem „megváltásaként",
„tetőfokaként" állította be.
1974-ben kadétként Bolivarhoz írt egy
magasztaló beszédet. Elias Pino Iturrieta venezuelai történész
rávilágított arra, hogy Bolivar az ifjú Chávez számára az Atya, a
nemzet a Szűz, a felszabadító hadsereg pedig a gyermek Jézus volt,
amely végeredményben ugyanaz a hadsereg, amelyhez ő is tartozott. Ennek
a hadseregnek kell az ország társadalmi, gazdasági, politikai és
kulturális fejlődését biztosítani.
1983. december 17-én, Bolivar
halálának évfordulóján Chávez tartott egy provokatív beszédet, amiért a
felettesei megrovásban részesítették. Társait rá akarta venni arra,
hogy teátrális körülmények között tegyék le ugyanazt az esküt, amelyet
Bolivar is letett 1805-ben, amelyben fogadkozott, hogy széttöri a
nemzet láncait. Beosztottjainak kötelezővé tette a Bolivar mondásait
tartalmazó könyv olvasását. Forradalmi mozgalma ugyanazokat a célokat
követte, mint a „nagy előd", erre utalt a sikertelen puccs után adott
első interjújában, miután 1994-ben szabadon engedték. Ezután
belevetette magát a politikába, aminek eredményeként öt év múlva
elnökké választották. Azóta a tárgyalásoknál mindig áll egy üresen
hagyott szék az elnöki asztalnál, amely a „felszabadító" helye.
A
Bolivar-mítoszt ettől kezdve ügyesen és elővigyázatosan menedzselték.
Chávez maga is utalt a „misztifikálására". Saját magát „elsősorban
forradalmárnak, másodsorban Bolivar-pártinak" titulálta. Forradalmának
és neki magának is „ideológiára" volt szüksége, amit leginkább a saját
hősében talált meg. Ahogy Chávez fogalmazott: „Ha Bolivar mítosza
hozzásegít a nép és az eszmék mozgósításához, az jó..."
Hivatala
1999. februári elfoglalásakor hatalomra kerülését nem szimpla
választási, politikai, netalán történelmi győzelemnek minősítette,
hanem a halott és a nemzet életre kelésének („Bolivar százévente
visszatér, ha a nép is felébred"). Chávez szerint az 1959 óta
többé-kevésbé működő választási demokrácia „romlásba döntő politikai
modell", megérett a pusztulásra, a szociális forradalmat pedig a
„Kondor" (Bolivar egyik elnevezése) útmutatása alapján kell folytatni.
Az új Bolivar most már forradalmi, sőt szocialista. Chávez
bejelentette, hogy a Venezuelai Köztársaság felveszi a „Bolivari"
jelzőt, az alkotmányba pedig belefoglalják „Bolivar doktrínáját". A
hivatalos Bolivar-kultusz elképesztően rikítóvá vált, a gyűléseken a
tömegek szinte transzba estek a hőst éltetve. Mindezt egyesek annak
tulajdonítják, hogy a venezuelai társadalomban a Bolivar-kultusznak
„csodatevő hatása" van. Chávez e kultusz „főpapjává" vált s felruházta
magát Bolivar karizmájával.
Az elnök sorsa saját bevallása szerint
akkor dőlt el, amikor 1977 körül elolvasta Plehanov A személyiség
történelmi szerepének kérdéséhez című könyvét (az orosz forradalmár
alkotta meg a „dialektikus materializmus" kifejezést). („Mély benyomást
tett rám.") Saját magára innentől „a kollektív lét eszközeként"
tekintett. Ugyanezt a szerepet játszotta a szemében Castro Kubában, aki
nélkül „a nép elveszett lenne". Krauze megállapítása szerint ezzel
Chávez az abszolút királyi hatalom „régi önhittségét" élesztette újjá
(és láthatólag teljesen félreértette Plehanovot, aki idejekorán arra
figyelmeztette a bolsevikokat, hogy a társadalom alávetése olyanná
teszi a hatalmon lévőket, mint a „perzsa sah").
Chávez hőséről,
Bolivarról Marx is írt (1858), de a felszabadítóról kifejezetten
ellenségesen (bugris, álszent, szoknyabolond, áruló, csalfa barát,
tékozló, hazug, arisztokratából lett republikánus, karrierista stb.). A
marxi vélemény a latin-amerikai baloldal számára valóságos rémálmot
jelentett. Hogyan lehet ezt megmagyarázni? Főleg most, hogy Chávez
Bolivart „a huszadik század szocializmusának" prófétájává nevezte ki.
Különböző próbálkozások születtek, de nem véletlen, hogy évtizedekig a
jobboldal szinte ki tudta sajátítani magának a hőst. Már csak azért is,
mert Bolivar élete vége felé meg volt győződve a diktatúra előnyeiről.
Ez nemcsak a latin-amerikai és a venezuelai jobboldalnak jelentett
ideológiai inspirációt, hanem Mussolininek és Francónak is, akik a
bolivari cezarizmussal azonosították magukat.
„Semmit sem tudok a
marxizmusról, sohasem olvastam A tőkét, nem vagyok marxista vagy
antimarxista" - mondta Chávez 1995-ben. Igaza volt. Lépései
emlékeztetnek mindarra, amit Marx elutasított (a civil társadalom
alávetése, a szabadság és a politikai intézmények elnyomása, a személyi
kultusz, demagógia, népszavazáson alapuló hatalom). Ezenkívül
kritizálta a múlt politikai célú felhasználását is. Krauze szerint a
marxi kritika pontról pontra alkalmazható Chávez venezuelai
tevékenységére.
Akkor viszont mik Chávez ideológiai és történelmi
gyökerei? Akár tudja, akár nem, Chávez nem Plehanov vagy Marx „groteszk
ivadéka", hanem a Bolivart szintén istenítő Thomas Carlyle utóda
(„kolumbiai Washingtonnak" nevezte). Carlyle a politikai doktrínáját
1841-ben fektette le (On Heroes and Hero-Worship), amelyben felvázolja
és legitimálja a karizmatikus hatalmat a 19. század keretei között.
Ugyanazt a hatalmat, amelyet a kívülállók szemében Chávez a 21.
században oly „ügyesen" megteremtett. Az ő történelemszemléletében az
osztályok, a tömegek, a fajok vagy a népek harca semmit sem számít,
csak a „népet" irányító hősöké. „Ennek a tradíciónak neve is van:
fasizmus" - írja Krauze.
Chávez azért használja fel Bolivart, hogy
reprezentálhassa Chávez legnagyobb hősét, saját magát. Hisz abban, hogy
Latin-Amerikát hősöknek kell benépesíteniük, akik szent és sürgős
küldetést teljesítenek, s elviszik mindenhová az isteni fényt. Korábban
ezt Bolivar, majd Che és Castro hajtotta végre, most ő maga. Az elnök
ebben olyan makacsul és olyan szenvedélyesen hisz, ami talán
példanélküli Latin-Amerika politikatörténetében. A börtönből való
szabadulása után ezt mondta: „Azt hiszem, a történelem a nép kollektív
létének terméke. És úgy érzem, engem abszolút e kollektív lét fölé
helyeztek."
A pozitivista történészek gyakran hivatkoztak
Carlyle-ra, hogy igazolják, a térség országainak irányításához szükség
van az „erős emberre". Francisco García Calderón perui történész
1900-ban Carlyle-ban vélte megtalálni a hősi kulcsot Latin-Amerika
történetéhez: magasztalta a diktátorokat, az argentin Rozast, a mexikói
Porfirio Díazt, az ecuadori García Morenót, és hazájuk történetének
inkarnációját látta bennük. Húsz évvel később Laureano Vallenilla Lanz
venezuelai szociológus, majd José Antonio Ramos Sucre költő egyaránt
magasztalták Juan Vicente Gómez diktátort, „Carlyle emberét", szinte
megteremtve Carlyle hőskultuszát. Az 1930-as években Jorge Luis Borges
jóvoltából újabb dimenzió adódott hozzá a hős kultuszához. Borges
Oliver Cromwell (Carlyle kedvenc hőse) példájából azt a következtetést
vonta le, hogy Carlyle-t valójában Latin-Amerika inspirálta. Az angol
szerző hosszú ideig azon kesergett, hogy nincsenek már olyan hősök,
mint korábban, de 1843-ban hirtelen felhagyott ezzel, mert rátalált
„korának hősére", José Gaspar Rodriguez Francia paraguayi diktátorra,
akinek meg is írta az életrajzát („Dél-Amerika Cromwelljének" nevezte).
Csodálta Francia megvetését a 18. századi racionalizmus intellektuális
formái és politikai intézményei iránt. Egy dél-amerikai diktátor
kölcsönözte Carlyle-nak ama hitet, hogy a jelenben és a jövőben újra
hősök születhetnek. A második világháború mintha megváltoztatta volna
Borges nézeteit, s 1949-ben Carlyle-t már a fasizmus és a nácizmus
előfutárának tekintette, a diktatúrákat pedig mélységesen elítélte (az
argentin Perónt is a Carlyle-féle hősök közé sorolta).
Chávez a
Bolivar-kultuszával és „a történelem bálványimádásával" ennek a
vonalnak a folytatója, politikai hitvallásában és cselekedeteiben
Carlyle „pöffeszkedő és pojáca utóda". Rezsimje főhőse egyáltalán nem
„kollektív". Venezuelában mindenki számára világos, hogy a rezsim
„hőse" nem más, mint maga Hugo Chávez.
Krauze felteszi a kérdést:
vajon Chávez klasszikus fasiszta-e? Tény, hogy már hatalomra jutása
előtt szükségesnek látta egy karizmatikus vezető fellépését. Sürgette a
történelmi múlt „tisztára mosását" és egyenlőségjelet tett a katonai
diktatúra és a „bűzös demokrácia" közé. Szerinte előtte minden
venezuelai katonai diktatúra „lényegében ugyanolyan" volt, mint Rómulo
Betancourt vagy Rafael Caldera demokratikus kormányzása: mindannyian
megtagadták a néptől azt a jogot, hogy döntsenek saját sorsukról. A
vezér azonban - természetesen - megadja a népnek ezt a jogot. Chávez a
„jó" katonát testesíti meg („Mozgalmunk a laktanyákban született meg").
Az egész országra és a társadalomra is úgy tekintett, mint a katonai
hierarchiára, miközben a liberális demokráciáról lesújtó véleményt
fogalmazott meg („rohadt mangónak" titulálta). 2007-ben
alkotmánymódosítást kezdeményezett annak érdekében, hogy korlátlanul
újraválasztható legyen, a próbálkozása azonban a népszavazáson
elbukott. Legutóbb azonban egy újabb népszavazás révén - melyet
alkotmányjogászok törvénytelennek minősítettek - már elérte „zsarnoki
célját".
Bolivari ideológiájának kidolgozásában sokat jelentett
Chávez számára a 2003-ban elhunyt Norberto Ceresole argentin
szociológus, aki a szabadulása után barátja és tanácsadója lett.
Ceresole könnyedén mozgott a szovjet típusú baloldal és a neonáci
jobboldal között (tagadta a holokausztot). S ez közelebb visz bennünket
a klasszikus fasizmus egyik eleméhez, amelyet Chávez nem habozott
kihasználni: az antiszemitizmushoz. Egy 1999-es művében Ceresole
kifejtette, hogy Venezuelában a változást egy ember, a vezető fogja
véghez vinni, nem pedig valamilyen elvont eszme vagy politikai párt: „A
venezuelai nép megteremtette a caudillót. (...) A nép engedelmeskedik
neki." Chávez diktatórikus kormányzata üldözi a venezuelai zsidó
közösséget, melyet bűnbaknak állítottak be. Iskoláit, intézményeit a
rendőrség rendszeresen zaklatja, átkutatja, a chávezista sajtó és maga
az elnök is éles kirohanásokat intéz ellenük. Azzal vádolják őket, hogy
2002-ben az életére törtek. „A világméretű zsidó összeesküvés"
közhellyé vált az országban. Nemrégiben a caracasi Maripérez zsinagógát
ismeretlenek megtámadták és megrongálták, a zsidó közösségről
információkat tartalmazó számítógépeket vittek el. Nem véletlen, hogy
Irán Venezuela szoros szövetségese. És az sem véletlen, hogy Chávez
hatalomra kerülése óta a zsidó közösség mintegy 25%-a, 15 ezer ember
hagyta el az országot.
1999-ben Chávez azt sugallta, hogy Venezuela
története egyenlő Bolivar élettörténetével - ahogy azt ő értelmezi.
Krauze szerint 2009-ben Chávez nyugodtan mondhatná, hogy hazája
története egyenlő a saját élettörténetével.
Chávez mindenhatósága
összefügg azzal, hogy mindenütt jelen van. Vasárnaponként saját,
minimum ötórás show-ját (Alo presidente) élőben közvetítik az elnöki
palotából. Ott vannak a vörösbe öltözött hallgatag miniszterei, akiknek
Chávez történeteket mesél az életéről, romantikus kalandokról számol
be, a gyomorfekély kellemetlenségeiről értekezik, baseballmeccsekről
beszél, énekel, táncol, verseket mond, imádkozik, nevetgél. Fontos
politikai lépéseit is itt jelenti be. Nem úgy cselekszik, mint
Venezuela elnöke, hanem mint a tulajdonosa. A hatalmas olajjövedelmek
felett egymaga rendelkezik (1999 és 2008 között napi átlagban 122
millió dollárt költött). A legfontosabb tisztségeket ő tölti be, a
választási eljárásokat szoros ellenőrzés alatt tartja. Mindezt azzal
indokolja, hogy Venezuela veszélyben van, „imperialisták, piti jenkik,
mocskok leselkednek rá".
Bolivar örökös elnök akart lenni, de a
trónt elutasította. Jelen volt Napóleon megkoronázásánál, látta
felemelkedését és bukását, ezenkívül gyűlölte a monarchiákat. Chávez
ellenben úgy cselekszik, mint egy patrimoniális monarcha. Tisztségeket,
előjogokat, pénzt juttat a családjának. Szeszélyes módon milliárdok
felett rendelkezik. Kedvezményes olajszállításai révén egy sor
latin-amerikai ország (Bolívia, Nicaragua, Paraguay, Honduras, Ecuador
és kisebb mértékben El Salvador) a lekötelezettjévé vált, amelyekkel
úgy viselkedik, mintha az alkirályságai lennének. Arról álmodik, hogy
„kora új hegemón hatalmává válik".
Hívei a sikereit szociális
programjaival (támogatott élelmiszerárak, ingyenes orvosi ellátás, az
analfabétizmus elleni harc, oktatás) és az utóbbi évek gazdasági
növekedésével magyarázzák rámutatva arra, hogy a korábbi rezsimek
korruptak voltak, ő pedig demokratikus választások révén került
hatalomra. 2007 óta azonban a gazdaság hanyatlik, az ellátás minősége
romlik, ahogy az egészségügy és az oktatás színvonala is. Az
intézmények bürokratikusak és nem hatékonyan működnek. Az egy főre jutó
venezuelai nemzeti jövedelem növekedése (1999-2006 között 14,6%) az
olajbevételeknek volt köszönhető, 2007 óta azonban a bevételek az
infláció miatt (2008-ban elérte a 31%-ot, ami Zimbabwe után a világon a
második legmagasabb érték) jelentősen visszaestek. A korrupció
burjánzik. A Venezuelai Központi Bank adatai szerint 2004-2008 között
az ország által megtermelt 22,5 milliárd dollárból 12 milliárdot nem
könyveltek el. Ugyanez történt a PDVSA nemzeti olajvállalattal, ahonnan
2005-ben 5 milliárd dollár egyszerűen eltűnt. A Transparency
International korrupciós listáján Venezuela a maximális 180 pontból
158-at kapott. A magánvállalatokat szándékosan kizárták a fejlesztési
tervekből, így a beruházások történelmi mélypontra kerültek. Eközben a
fogyasztási javak importja látványosan megemelkedett, ezzel
párhuzamosan pedig a PDVSA termelése és exportja 2008-ban 24%-kal,
illetve 50%-kal csökkent. Az egész rendszert a magas olajár tartotta
fenn, hiszen a társadalom jóval többet fogyasztott, mint amennyit
megtermelt. 2002-2008 között az olajár 20-ról 140 dollár fölé nőtt,
Chávez pedig kijelentette, hogy célja a 250 dolláros ár, hiszen ő
mindent megtehet.
Chávez a megkoronázását azonban nem a gazdasági
növekedésnek, hanem a sajtó felmagasztalásának köszönheti. A
Bolivar-mítoszt teljes egészében kisajátította magának. A nagyméretű
venezuelai népi vallásosság most benne koncentrálódik. „Félistenek
természetesen nem osztják meg a hatalmukat." Ezért használta arra
Chávez a demokráciát, hogy aláássa a demokráciát. Miután maga alá
gyűrte az összes alkotmányos hatalmi ágat, hozzálátott a független
hatalmi források megszerzéséhez és az ellenzék megsemmisítéséhez.
A
2004-es népszavazás után élesen támadta az ellene szavazó 2,3 millió
embert („politikai apartheid"). 2007-ben bezáratta az RCTV-t, a
legnagyobb független televíziót. 2008-ban kizárt több száz lehetséges
ellenzéki jelöltet az önkormányzati és a tartományi választásokból.
Miután az ellenzék mégis előretört, a gazdasági válság pedig mind
jobban begyűrűzött, Chávez úgy döntött, referendum révén bebetonozza a
hatalmát. A február 15-i szavazás - ahogy az összes Chávez hatalomra
jutása óta - egyenlőtlen körülmények között ment végbe. A hatalom
visszaéléseit még csak nem is rejtették véka alá. Chávez megnyerte a
népszavazást, elérte, amit akart, életre szólóan az állam élén
maradhat. De vajon így lesz-e? A chávezi hatalom örökkévalóságának
elsősorban a gazdaság vethet véget. A folyamatok semmissé tehetik
„fantáziakirályságát". 2009-ben az olajbevételek várhatóan nem érik el
a 2008-as jövedelmek egyharmadát sem. A béreket, fizetéseket a vágtató
infláció lenullázhatja. Az alkalmazottak könnyen elpártolhatnak a
rezsimtől. Az egyik következmény a magánszféra helyreállítása lehet. A
„barátok" eltávolodhatnak, ha a sokmillió dolláros támogatások
megszűnnek. A chávezi ambíciók másik akadálya az ellenzék lehet.
Venezuelában aktív és élénk civil társadalom működik. Hat millióan
szavaztak Chávezre, öt millióan ellene és öt millióan távol maradtak.
Ez azt mutatja, hogy a demokratikus hagyományoknak vannak még
tartalékai. Az ellenzék társadalmi bázisa igen széles: munkások,
háztartásbeliek, szakszervezetek, kis- és középvállalkozók,
értelmiségiek, az egyetemi szféra, művészek, írók, papok, újságírók és
a szegény tömegek. A diákok ennek a mozgalomnak az élén állhatnak. A
harmadik akadály a regionális környezet. Raúl Castro már nem tartja
olyan nagyra Chávezt, mint a bátyja. A Kuba, Brazília és Chile között
szövődő baráti kapcsolatok elszigetelhetik Venezuelát. Ilyen
körülmények között a hatalomhoz való ragaszkodása anakronisztikusnak
fog tűnni.
Leginkább azonban maga Chávez az, aki ráveheti saját
magát a távozásra. A gazdasági válság, az ellenzék nyomása és a
geopolitikai környezet kikényszerítheti a politikája megváltoztatását.
Krauze szerint a legvalószínűbb, hogy a kubai modell felé fog
elmozdulni, s Iránnal játszatja el a Szovjetunió szerepét. Ha Bolivar a
19., Castro pedig a 20. század hőse volt, akkor Chávez szeretne a 21.
század hősévé válni. Ha hagyja, hogy a feszültségek forrpontra
jussanak, hogy az ellentétek kiéleződjenek, akkor Venezuela, mint
története során oly sokszor, ismét véres események tanúja lehet.