2009. szeptember 18., péntek

A venezuelai sah


Milyen eszmék tartják hatalmon Hugo Chávezt?

A történelem „szakralizációja" régi gyakorlat Latin-Amerikában. A katolikus országokban a múlt történetei, hősei, gonosztevői a bibliai történetek parafrázisaivá váltak, vértanúk történeteivé nemesedtek, ünnepnapokat eredményeztek, „szekuláris szentek" ikonikus megjelenítései lettek. Venezuelában viszont, ahol az egyház kevésbé volt gazdag és mindenható, mint Mexikóban, Peruban vagy Ecuadorban, a szakrálisnak a profánba való átalakulása sokkal intenzívebben ment végbe. Venezuelában szokatlan módon az emberek imádata egy történelmi személyiségre, Simón Bolivarra koncentrálódik, akinek a tisztelete már-már „monoteista" jellegű - írja a térség ismerője, Enrique Krauze a The New Republic hasábjain.
A kormányok által szervezett Bolivar-ünnepségek mellett 1842-ben, halála után 12 évvel útjára indult Bolivar spontán népi kultusza is. Ezt az a bűntudat fűtötte, hogy hagyták Bolivart kolumbiai földön elpusztulni. A felszabadítót ugyanaz a nép kezdte el magasztalni, amelyik elvetette Nagy-Kolumbia-tervét (Venezuela, Kolumbia, Ecuador és Panama egyesítését) és kiközösítette. A caracasi érsek 1980-ban ki is jelentette, hogy az ország minden szerencsétlensége annak a „hitszegésnek" köszönhető, amit annak idején Bolivar ellen elkövettek.
A bolivari kultusz a venezuelaiak összekötő kapcsa, a társadalom szentsége lett. Hiába tűntek elő időnként más nagyságok (Francisco de Miranda, a függetlenség korai bajnoka, Antonio José de Sucre, Bolivar hű tábornoka, José Antonio Páez tábornok, a Venezuelai Köztársaság megalapítója), Bolivar népszerűségét nem tudták felülmúlni. Makulátlan imázsa még tudományos körökben is tabutémának számított egészen az 1960-as évekig. Amikor 1916-ban egy fiatal orvos azt sugallta, hogy Bolivar valószínűleg epilepsziában szenvedett, a cenzúra elhallgattatta.
Fiatal korában Hugo Chávez is mélyen tisztelte Simón Bolivart. Rajta kívül azonban másokat is. Amikor 1971-ben bekerült a Katonai Akadémiára, Che Guevara és Fidel Castro már nagy becsben állt nála. De rajongott Ezequiel Zamoráért, a 19. század közepének népszerű vezetőjéért és az egyik őséért is, aki banditaként szerzett magának kétes hírnevet. Chávez lázas képzeletében ezek a hősök mind őbenne reinkarnálódnak, amit szűk körben nem is titkolt. Castróval az 1992 februárjában végrehajtott sikertelen puccskísérlete után, 1994 decemberében találkozott először Havannában, az esemény mély nyomot hagyott benne. Krauze szerint 15 éven át, mialatt türelmetlenül szövögette forradalmi konspirációját, Chávez önmagát „a mágikus realizmus valamiféle teremtményeként", a venezuelai történelem „megváltásaként", „tetőfokaként" állította be.
1974-ben kadétként Bolivarhoz írt egy magasztaló beszédet. Elias Pino Iturrieta venezuelai történész rávilágított arra, hogy Bolivar az ifjú Chávez számára az Atya, a nemzet a Szűz, a felszabadító hadsereg pedig a gyermek Jézus volt, amely végeredményben ugyanaz a hadsereg, amelyhez ő is tartozott. Ennek a hadseregnek kell az ország társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális fejlődését biztosítani.
1983. december 17-én, Bolivar halálának évfordulóján Chávez tartott egy provokatív beszédet, amiért a felettesei megrovásban részesítették. Társait rá akarta venni arra, hogy teátrális körülmények között tegyék le ugyanazt az esküt, amelyet Bolivar is letett 1805-ben, amelyben fogadkozott, hogy széttöri a nemzet láncait. Beosztottjainak kötelezővé tette a Bolivar mondásait tartalmazó könyv olvasását. Forradalmi mozgalma ugyanazokat a célokat követte, mint a „nagy előd", erre utalt a sikertelen puccs után adott első interjújában, miután 1994-ben szabadon engedték. Ezután belevetette magát a politikába, aminek eredményeként öt év múlva elnökké választották. Azóta a tárgyalásoknál mindig áll egy üresen hagyott szék az elnöki asztalnál, amely a „felszabadító" helye.
A Bolivar-mítoszt ettől kezdve ügyesen és elővigyázatosan menedzselték. Chávez maga is utalt a „misztifikálására". Saját magát „elsősorban forradalmárnak, másodsorban Bolivar-pártinak" titulálta. Forradalmának és neki magának is „ideológiára" volt szüksége, amit leginkább a saját hősében talált meg. Ahogy Chávez fogalmazott: „Ha Bolivar mítosza hozzásegít a nép és az eszmék mozgósításához, az jó..."
Hivatala 1999. februári elfoglalásakor hatalomra kerülését nem szimpla választási, politikai, netalán történelmi győzelemnek minősítette, hanem a halott és a nemzet életre kelésének („Bolivar százévente visszatér, ha a nép is felébred"). Chávez szerint az 1959 óta többé-kevésbé működő választási demokrácia „romlásba döntő politikai modell", megérett a pusztulásra, a szociális forradalmat pedig a „Kondor" (Bolivar egyik elnevezése) útmutatása alapján kell folytatni. Az új Bolivar most már forradalmi, sőt szocialista. Chávez bejelentette, hogy a Venezuelai Köztársaság felveszi a „Bolivari" jelzőt, az alkotmányba pedig belefoglalják „Bolivar doktrínáját". A hivatalos Bolivar-kultusz elképesztően rikítóvá vált, a gyűléseken a tömegek szinte transzba estek a hőst éltetve. Mindezt egyesek annak tulajdonítják, hogy a venezuelai társadalomban a Bolivar-kultusznak „csodatevő hatása" van. Chávez e kultusz „főpapjává" vált s felruházta magát Bolivar karizmájával.
Az elnök sorsa saját bevallása szerint akkor dőlt el, amikor 1977 körül elolvasta Plehanov A személyiség történelmi szerepének kérdéséhez című könyvét (az orosz forradalmár alkotta meg a „dialektikus materializmus" kifejezést). („Mély benyomást tett rám.") Saját magára innentől „a kollektív lét eszközeként" tekintett. Ugyanezt a szerepet játszotta a szemében Castro Kubában, aki nélkül „a nép elveszett lenne". Krauze megállapítása szerint ezzel Chávez az abszolút királyi hatalom „régi önhittségét" élesztette újjá (és láthatólag teljesen félreértette Plehanovot, aki idejekorán arra figyelmeztette a bolsevikokat, hogy a társadalom alávetése olyanná teszi a hatalmon lévőket, mint a „perzsa sah").
Chávez hőséről, Bolivarról Marx is írt (1858), de a felszabadítóról kifejezetten ellenségesen (bugris, álszent, szoknyabolond, áruló, csalfa barát, tékozló, hazug, arisztokratából lett republikánus, karrierista stb.). A marxi vélemény a latin-amerikai baloldal számára valóságos rémálmot jelentett. Hogyan lehet ezt megmagyarázni? Főleg most, hogy Chávez Bolivart „a huszadik század szocializmusának" prófétájává nevezte ki. Különböző próbálkozások születtek, de nem véletlen, hogy évtizedekig a jobboldal szinte ki tudta sajátítani magának a hőst. Már csak azért is, mert Bolivar élete vége felé meg volt győződve a diktatúra előnyeiről. Ez nemcsak a latin-amerikai és a venezuelai jobboldalnak jelentett ideológiai inspirációt, hanem Mussolininek és Francónak is, akik a bolivari cezarizmussal azonosították magukat.
„Semmit sem tudok a marxizmusról, sohasem olvastam A tőkét, nem vagyok marxista vagy antimarxista" - mondta Chávez 1995-ben. Igaza volt. Lépései emlékeztetnek mindarra, amit Marx elutasított (a civil társadalom alávetése, a szabadság és a politikai intézmények elnyomása, a személyi kultusz, demagógia, népszavazáson alapuló hatalom). Ezenkívül kritizálta a múlt politikai célú felhasználását is. Krauze szerint a marxi kritika pontról pontra alkalmazható Chávez venezuelai tevékenységére.
Akkor viszont mik Chávez ideológiai és történelmi gyökerei? Akár tudja, akár nem, Chávez nem Plehanov vagy Marx „groteszk ivadéka", hanem a Bolivart szintén istenítő Thomas Carlyle utóda („kolumbiai Washingtonnak" nevezte). Carlyle a politikai doktrínáját 1841-ben fektette le (On Heroes and Hero-Worship), amelyben felvázolja és legitimálja a karizmatikus hatalmat a 19. század keretei között. Ugyanazt a hatalmat, amelyet a kívülállók szemében Chávez a 21. században oly „ügyesen" megteremtett. Az ő történelemszemléletében az osztályok, a tömegek, a fajok vagy a népek harca semmit sem számít, csak a „népet" irányító hősöké. „Ennek a tradíciónak neve is van: fasizmus" - írja Krauze.
Chávez azért használja fel Bolivart, hogy reprezentálhassa Chávez legnagyobb hősét, saját magát. Hisz abban, hogy Latin-Amerikát hősöknek kell benépesíteniük, akik szent és sürgős küldetést teljesítenek, s elviszik mindenhová az isteni fényt. Korábban ezt Bolivar, majd Che és Castro hajtotta végre, most ő maga. Az elnök ebben olyan makacsul és olyan szenvedélyesen hisz, ami talán példanélküli Latin-Amerika politikatörténetében. A börtönből való szabadulása után ezt mondta: „Azt hiszem, a történelem a nép kollektív létének terméke. És úgy érzem, engem abszolút e kollektív lét fölé helyeztek."
A pozitivista történészek gyakran hivatkoztak Carlyle-ra, hogy igazolják, a térség országainak irányításához szükség van az „erős emberre". Francisco García Calderón perui történész 1900-ban Carlyle-ban vélte megtalálni a hősi kulcsot Latin-Amerika történetéhez: magasztalta a diktátorokat, az argentin Rozast, a mexikói Porfirio Díazt, az ecuadori García Morenót, és hazájuk történetének inkarnációját látta bennük. Húsz évvel később Laureano Vallenilla Lanz venezuelai szociológus, majd José Antonio Ramos Sucre költő egyaránt magasztalták Juan Vicente Gómez diktátort, „Carlyle emberét", szinte megteremtve Carlyle hőskultuszát. Az 1930-as években Jorge Luis Borges jóvoltából újabb dimenzió adódott hozzá a hős kultuszához. Borges Oliver Cromwell (Carlyle kedvenc hőse) példájából azt a következtetést vonta le, hogy Carlyle-t valójában Latin-Amerika inspirálta. Az angol szerző hosszú ideig azon kesergett, hogy nincsenek már olyan hősök, mint korábban, de 1843-ban hirtelen felhagyott ezzel, mert rátalált „korának hősére", José Gaspar Rodriguez Francia paraguayi diktátorra, akinek meg is írta az életrajzát („Dél-Amerika Cromwelljének" nevezte). Csodálta Francia megvetését a 18. századi racionalizmus intellektuális formái és politikai intézményei iránt. Egy dél-amerikai diktátor kölcsönözte Carlyle-nak ama hitet, hogy a jelenben és a jövőben újra hősök születhetnek. A második világháború mintha megváltoztatta volna Borges nézeteit, s 1949-ben Carlyle-t már a fasizmus és a nácizmus előfutárának tekintette, a diktatúrákat pedig mélységesen elítélte (az argentin Perónt is a Carlyle-féle hősök közé sorolta).
Chávez a Bolivar-kultuszával és „a történelem bálványimádásával" ennek a vonalnak a folytatója, politikai hitvallásában és cselekedeteiben Carlyle „pöffeszkedő és pojáca utóda". Rezsimje főhőse egyáltalán nem „kollektív". Venezuelában mindenki számára világos, hogy a rezsim „hőse" nem más, mint maga Hugo Chávez.
Krauze felteszi a kérdést: vajon Chávez klasszikus fasiszta-e? Tény, hogy már hatalomra jutása előtt szükségesnek látta egy karizmatikus vezető fellépését. Sürgette a történelmi múlt „tisztára mosását" és egyenlőségjelet tett a katonai diktatúra és a „bűzös demokrácia" közé. Szerinte előtte minden venezuelai katonai diktatúra „lényegében ugyanolyan" volt, mint Rómulo Betancourt vagy Rafael Caldera demokratikus kormányzása: mindannyian megtagadták a néptől azt a jogot, hogy döntsenek saját sorsukról. A vezér azonban - természetesen - megadja a népnek ezt a jogot. Chávez a „jó" katonát testesíti meg („Mozgalmunk a laktanyákban született meg"). Az egész országra és a társadalomra is úgy tekintett, mint a katonai hierarchiára, miközben a liberális demokráciáról lesújtó véleményt fogalmazott meg („rohadt mangónak" titulálta). 2007-ben alkotmánymódosítást kezdeményezett annak érdekében, hogy korlátlanul újraválasztható legyen, a próbálkozása azonban a népszavazáson elbukott. Legutóbb azonban egy újabb népszavazás révén - melyet alkotmányjogászok törvénytelennek minősítettek - már elérte „zsarnoki célját".
Bolivari ideológiájának kidolgozásában sokat jelentett Chávez számára a 2003-ban elhunyt Norberto Ceresole argentin szociológus, aki a szabadulása után barátja és tanácsadója lett. Ceresole könnyedén mozgott a szovjet típusú baloldal és a neonáci jobboldal között (tagadta a holokausztot). S ez közelebb visz bennünket a klasszikus fasizmus egyik eleméhez, amelyet Chávez nem habozott kihasználni: az antiszemitizmushoz. Egy 1999-es művében Ceresole kifejtette, hogy Venezuelában a változást egy ember, a vezető fogja véghez vinni, nem pedig valamilyen elvont eszme vagy politikai párt: „A venezuelai nép megteremtette a caudillót. (...) A nép engedelmeskedik neki." Chávez diktatórikus kormányzata üldözi a venezuelai zsidó közösséget, melyet bűnbaknak állítottak be. Iskoláit, intézményeit a rendőrség rendszeresen zaklatja, átkutatja, a chávezista sajtó és maga az elnök is éles kirohanásokat intéz ellenük. Azzal vádolják őket, hogy 2002-ben az életére törtek. „A világméretű zsidó összeesküvés" közhellyé vált az országban. Nemrégiben a caracasi Maripérez zsinagógát ismeretlenek megtámadták és megrongálták, a zsidó közösségről információkat tartalmazó számítógépeket vittek el. Nem véletlen, hogy Irán Venezuela szoros szövetségese. És az sem véletlen, hogy Chávez hatalomra kerülése óta a zsidó közösség mintegy 25%-a, 15 ezer ember hagyta el az országot.
1999-ben Chávez azt sugallta, hogy Venezuela története egyenlő Bolivar élettörténetével - ahogy azt ő értelmezi. Krauze szerint 2009-ben Chávez nyugodtan mondhatná, hogy hazája története egyenlő a saját élettörténetével.
Chávez mindenhatósága összefügg azzal, hogy mindenütt jelen van. Vasárnaponként saját, minimum ötórás show-ját (Alo presidente) élőben közvetítik az elnöki palotából. Ott vannak a vörösbe öltözött hallgatag miniszterei, akiknek Chávez történeteket mesél az életéről, romantikus kalandokról számol be, a gyomorfekély kellemetlenségeiről értekezik, baseballmeccsekről beszél, énekel, táncol, verseket mond, imádkozik, nevetgél. Fontos politikai lépéseit is itt jelenti be. Nem úgy cselekszik, mint Venezuela elnöke, hanem mint a tulajdonosa. A hatalmas olajjövedelmek felett egymaga rendelkezik (1999 és 2008 között napi átlagban 122 millió dollárt költött). A legfontosabb tisztségeket ő tölti be, a választási eljárásokat szoros ellenőrzés alatt tartja. Mindezt azzal indokolja, hogy Venezuela veszélyben van, „imperialisták, piti jenkik, mocskok leselkednek rá".
Bolivar örökös elnök akart lenni, de a trónt elutasította. Jelen volt Napóleon megkoronázásánál, látta felemelkedését és bukását, ezenkívül gyűlölte a monarchiákat. Chávez ellenben úgy cselekszik, mint egy patrimoniális monarcha. Tisztségeket, előjogokat, pénzt juttat a családjának. Szeszélyes módon milliárdok felett rendelkezik. Kedvezményes olajszállításai révén egy sor latin-amerikai ország (Bolívia, Nicaragua, Paraguay, Honduras, Ecuador és kisebb mértékben El Salvador) a lekötelezettjévé vált, amelyekkel úgy viselkedik, mintha az alkirályságai lennének. Arról álmodik, hogy „kora új hegemón hatalmává válik".
Hívei a sikereit szociális programjaival (támogatott élelmiszerárak, ingyenes orvosi ellátás, az analfabétizmus elleni harc, oktatás) és az utóbbi évek gazdasági növekedésével magyarázzák rámutatva arra, hogy a korábbi rezsimek korruptak voltak, ő pedig demokratikus választások révén került hatalomra. 2007 óta azonban a gazdaság hanyatlik, az ellátás minősége romlik, ahogy az egészségügy és az oktatás színvonala is. Az intézmények bürokratikusak és nem hatékonyan működnek. Az egy főre jutó venezuelai nemzeti jövedelem növekedése (1999-2006 között 14,6%) az olajbevételeknek volt köszönhető, 2007 óta azonban a bevételek az infláció miatt (2008-ban elérte a 31%-ot, ami Zimbabwe után a világon a második legmagasabb érték) jelentősen visszaestek. A korrupció burjánzik. A Venezuelai Központi Bank adatai szerint 2004-2008 között az ország által megtermelt 22,5 milliárd dollárból 12 milliárdot nem könyveltek el. Ugyanez történt a PDVSA nemzeti olajvállalattal, ahonnan 2005-ben 5 milliárd dollár egyszerűen eltűnt. A Transparency International korrupciós listáján Venezuela a maximális 180 pontból 158-at kapott. A magánvállalatokat szándékosan kizárták a fejlesztési tervekből, így a beruházások történelmi mélypontra kerültek. Eközben a fogyasztási javak importja látványosan megemelkedett, ezzel párhuzamosan pedig a PDVSA termelése és exportja 2008-ban 24%-kal, illetve 50%-kal csökkent. Az egész rendszert a magas olajár tartotta fenn, hiszen a társadalom jóval többet fogyasztott, mint amennyit megtermelt. 2002-2008 között az olajár 20-ról 140 dollár fölé nőtt, Chávez pedig kijelentette, hogy célja a 250 dolláros ár, hiszen ő mindent megtehet.
Chávez a megkoronázását azonban nem a gazdasági növekedésnek, hanem a sajtó felmagasztalásának köszönheti. A Bolivar-mítoszt teljes egészében kisajátította magának. A nagyméretű venezuelai népi vallásosság most benne koncentrálódik. „Félistenek természetesen nem osztják meg a hatalmukat." Ezért használta arra Chávez a demokráciát, hogy aláássa a demokráciát. Miután maga alá gyűrte az összes alkotmányos hatalmi ágat, hozzálátott a független hatalmi források megszerzéséhez és az ellenzék megsemmisítéséhez.
A 2004-es népszavazás után élesen támadta az ellene szavazó 2,3 millió embert („politikai apartheid"). 2007-ben bezáratta az RCTV-t, a legnagyobb független televíziót. 2008-ban kizárt több száz lehetséges ellenzéki jelöltet az önkormányzati és a tartományi választásokból. Miután az ellenzék mégis előretört, a gazdasági válság pedig mind jobban begyűrűzött, Chávez úgy döntött, referendum révén bebetonozza a hatalmát. A február 15-i szavazás - ahogy az összes Chávez hatalomra jutása óta - egyenlőtlen körülmények között ment végbe. A hatalom visszaéléseit még csak nem is rejtették véka alá. Chávez megnyerte a népszavazást, elérte, amit akart, életre szólóan az állam élén maradhat. De vajon így lesz-e? A chávezi hatalom örökkévalóságának elsősorban a gazdaság vethet véget. A folyamatok semmissé tehetik „fantáziakirályságát". 2009-ben az olajbevételek várhatóan nem érik el a 2008-as jövedelmek egyharmadát sem. A béreket, fizetéseket a vágtató infláció lenullázhatja. Az alkalmazottak könnyen elpártolhatnak a rezsimtől. Az egyik következmény a magánszféra helyreállítása lehet. A „barátok" eltávolodhatnak, ha a sokmillió dolláros támogatások megszűnnek. A chávezi ambíciók másik akadálya az ellenzék lehet. Venezuelában aktív és élénk civil társadalom működik. Hat millióan szavaztak Chávezre, öt millióan ellene és öt millióan távol maradtak. Ez azt mutatja, hogy a demokratikus hagyományoknak vannak még tartalékai. Az ellenzék társadalmi bázisa igen széles: munkások, háztartásbeliek, szakszervezetek, kis- és középvállalkozók, értelmiségiek, az egyetemi szféra, művészek, írók, papok, újságírók és a szegény tömegek. A diákok ennek a mozgalomnak az élén állhatnak. A harmadik akadály a regionális környezet. Raúl Castro már nem tartja olyan nagyra Chávezt, mint a bátyja. A Kuba, Brazília és Chile között szövődő baráti kapcsolatok elszigetelhetik Venezuelát. Ilyen körülmények között a hatalomhoz való ragaszkodása anakronisztikusnak fog tűnni.
Leginkább azonban maga Chávez az, aki ráveheti saját magát a távozásra. A gazdasági válság, az ellenzék nyomása és a geopolitikai környezet kikényszerítheti a politikája megváltoztatását. Krauze szerint a legvalószínűbb, hogy a kubai modell felé fog elmozdulni, s Iránnal játszatja el a Szovjetunió szerepét. Ha Bolivar a 19., Castro pedig a 20. század hőse volt, akkor Chávez szeretne a 21. század hősévé válni. Ha hagyja, hogy a feszültségek forrpontra jussanak, hogy az ellentétek kiéleződjenek, akkor Venezuela, mint története során oly sokszor, ismét véres események tanúja lehet.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése