II. rész
Az
első részben odáig eljutottunk, hogy a jelenlegi keretek között a
Jobbik vezetése által követett stratégia milyen okokból nem vezethet
győzelemhez. Most nézzük meg azt is, hogy milyen eszközökkel és
fellépéssel lehet sikerre vinni egy valóban nemzeti radikális mozgalmat!
Mert van ilyen járható út, ezt a történelem már bebizonyította. De
előtte meg kell vizsgáljuk kíméletlen alapossággal azt a kérdést is,
hogy mi a valóban nemzeti radikális mozgalom által elérni kívánt cél!?
Mert hiteles és megvalósítható cél nélkül semmiféle kezdeményezés nem
vezet sehová.
Ha
a Jobbik jelenlegi állapotára gondolok, akkor ki kell mondanom azt is,
hogy jó néhányuk számára már a cél sem teljesen tiszta, a kezdeti
nemzetmentő elszántságot felváltotta a csúf opportunizmus, a
rendszerváltás irányába való elkötelezettséget a napi szintű sodródás,
és a hazaért mindent szemléletet a következő ciklusra kacsingató
megélhetési politizálás! Sajnos a párt néhány vezetőjének megfelelési
kényszerétől vezérelve betagozódott a fennálló struktúrába, annak minden
eszközzel való megdöntése helyett. A Jobbikot irányító szűk csapat a
párt és saját érdekeit mindenkor fölébe helyezi a nemzeti ügynek, amikor
a kettő ütközik, ennek köszönhető a tagság folyamatos csökkenése 2010
tavasza óta, aki nem száz százalékosan Vona és Szabó Gáborhoz lojális,
annak gyorsan ajtót mutatnak.
I. A nemzeti radikalizmus célja
A
nemzeti radikalizmus, mint eszmei, szellemi mozgalom célja nem lehet
több és kevesebb, mint a XXI. század elejére kiépült és bebetonozódott
nemzet- és emberellenes hatalmi struktúra, a liberális
multikulturalizmus, azaz a Rendszer teljes lerombolása, megsemmisítése.
Ez a harc természetesen nem korlátozódik, korlátozódhat egyedül
Magyarországra, a világméretű, azaz globalizált pénzuralom zsarnoki
rendszere csak az életképes nemzetek együttes erőfeszítésével dönthető
meg! És működnek is ilyen szervezetek, sejtek, sajnos a média
központosított véleményterrorjával szemben még jellemzően gyenge a
hangjuk. De jelen vannak mindenhol és folyamatosan erősödnek, hiszen
minél nagyobb a nyomás, annál nagyobb az ellenállás! Magyarországon
egyelőre kevesen vagyunk, hogy valódi fenyegetést jelentsünk a Rendszer
számára, de lehetünk ennek a küzdelemnek erős bástyája. Ahogyan a görög
Arany Hajnal gyors erősödése reményt ébreszt minden magyar hazafi
szívében, így várják az elnyomott népek bátor szabadságharcosai, hogy a
sötétség és terror korszakában máshol is apró őrlángok lobbanjanak fel!
Ezért egy erős magyar mozgalom is ösztönző, katalizátor hatással tud
lenni más nemzetek előtt. Történelmi küldetésünk, ahogyan 1848-ban vagy
1956-ban is példát mutattunk szabadságszeretetünkkel és bátorságunkkal a
világ számára, úgy emeljük fel újra megtépázott nemzeti lobogónkat és
meneteljünk szembe az önkénnyel, elnyomással és kizsákmányolással! És
ahogyan csodálják most múltunkat, tradícióinkat más nemzetek, úgy
járjunk elől az emberiség jövőjéről döntő küzdelemben is!
A
Rendszer legyőzése jelentheti csak a valódi rendszerváltást, amely
elmaradt, ellopták, hiába vártuk, várjuk sokan. De valódi győzelemre
„demokratikus” játékszabályok betartásával, csupán a választásokra várva
és azokon kampányolva esély sincs! Már az előző részben leírtam Gandhi
nyomán, hogy legyőzni csak akkor lehet a birodalmat, ha semmibe veszed a
szabályait. Úgy nem lehet, hogy a parlamentben kicsit demokrata vagyok,
és azt hiszem, hogy a felszólalásokkal, módosító javaslatokkal meg
vizsgálóbizottságok és vitanapok kezdeményezésével nagy eredményeket
fogunk elérni! Bizony harcolni kell minden szinten, kőkeményen és
számolva a következményekkel! Nem ész nélkül, hanem ravaszul, mint a
kígyók, és kíméletlenül, mint egy prédára leső nagymacska. Aki
gyengeséget mutat, az elvész, aki meghátrál, azt bedarálják. Sokan ott
maradnak majd a csatamezőn, de a nemzet jövője érdekében áldozatokat is
kell hozni, ahogyan azt őseink még pontosan tudták. Nekünk pedig tudnunk
kell, ha nem emeljük fel fejünk, ha nem küzdünk erőnk szerint a halálos
ellenséggel szemben, akkor a Rendszer elveszi a szabadságunk után a
jövőnk esélyét is. Globális fegyvereivel, mint a média és
telekommunikáció olyan szintű agymosást hajt végre néhány generáció
alatt, amelynek a végkifejlete már kezd felderengeni az Egyesült
Államokban, és az elmúlt két évtizedben húsbavágóan éljük meg saját
hazánkban is. Teljes erkölcsi és szellemi leépülés, összetartás nélküli,
széteső társadalom, a hagyományos értékrend szisztematikus szétverése,
és a devianciák dicsőítése a homoszexualitástól a bűnözésen át a
kábítószerekig. A Rendszer teljesen el akarja pusztítani a
tradicionalitást és a spiritualitást, hogy helyette zabáló és ürítő
fogyasztók bégető nyáját hozza létre, amely mindent megvesz, amit elé
tesznek. A küzdelem ebben a dimenzióban zajlik, és így érthető meg, hogy
a nemzeti radikális miért tekinti inkább lehetséges bajtársának a
valódi hazájában élő hithű muzulmánt (nyilván nem a fundamentalistákra
gondolva), mint a belvárosi liberálist. Ha azt szeretnénk, hogy a
gyermekeink és az unokáink, meg az ő unokáik magyarok maradhassanak a
Kárpát-medencében, akkor életre-halálra meg kell vívni ezt a harcot, és
nem elégedetten hátradőlni olyan részsikerek után, hogy bent vagyunk a
parlamentben! Ahogyan a nemzeti radikalizmus egy nagy elődje mondta:
amíg a demokratikus rendszer fennáll, addig részt kell venni a
választásokon, hogy az állami erőforrásokat a saját célok érdekében tudd
felhasználni, de amint megszerezted a hatalmat, nem lesz szükség
demokratikus paravánokra.
A
cél önmagában nem szélsőjobboldali diktatúra, hanem valóban emberhez
méltó kor beköszöntése, amely a hagyományos értékrenden alapul. Olyan
világ, amelyben mindenki boldog és szabad lehet, nem pedig láncszem a
láncban, bérrabszolga egy multinál, és engedelmes fogyasztó. Nekünk
szükségünk van minden magyarra, azokra is, akik még nem látják át, miben
élnek, és akár velünk ellenséges pártok hívei jelenleg. Nekünk
testvérünk a tévúton járó, a kifosztott, cserbenhagyott, ezerszer
becsapott és senkiben nem bízó magyar. Hosszú távon meg kell nyerjük
őket, mert csak közösen győzhetünk! A Rendszer természetesen nem fogja
végignézni ölbe tett kezekkel, hogy megdöntik. Nem tapsolna örömmel, ha
kinőne az általa uralt ugaron egy olyan virág, amelynek kibomló szirmai a
saját bukását vetítik előre. Harcolnának, méghozzá teljes erőből, az
eszközökben sem válogatva. Intő jelnek pedig ott van mindenki számára
Jörg Haider halála, vagy azok a nyugat-európai egykori szélsőjobboldali
mozgalmak, amelyek mára a cionizmus hű szolgálói és alkalmazottai
lettek. Semmitől sem riadnak vissza, ha saját hatalmuknak a megvédéséről
van szó, mégis van egy döntő gyengeségük. Ez a hatalom hazugságra,
erőszakra és megtévesztésre épül, ha az igazságot állítjuk vele szembe
és képviseljük megalkuvás nélkül, akkor előbb vagy utóbb alul fog
maradni!
II. A nemzeti radikalizmus útja
A
cél ambiciózus, de kevesebbet kitűzni nincs értelme. Fokról-fokra
lépegetve előre, meg kell persze becsülni minden eredményt, de megállni
nem szabad, amíg el nem érjük a végcélt. De hogy induljunk el?! Mert
sokszor itt szokott a legtöbb mégoly nemes szándékú kezdeményezés is
elakadni. Vagy kicsit később, amikor már részsikerek jelentkeznek, mint a
Jobbik esetében történt. A megoldás nem annyira bonyolult, hogy ne
találhatta volna ki már más, sőt, aki tanul a történelemből, az nem
ítéltetik arra sem, hogy megismételje a múlt hibáit. Mielőtt kritikusaim
és ellenségeim boldogan kiáltanának fel, hogy végre megfogtak, ki kell
őket ábrándítsam! Nem „forradalmat” akarok hirdetni, és nem fegyveres
hatalomátvételt, mert ezekhez sem megfelelő eszközök, sem alkalmas
emberanyag nem áll rendelkezésre. Jöhet még olyan kor, amikor akár ilyen
módszereknek jön el az ideje, de 2006 és az azt követő évek kétség
nélkül bebizonyították, hogy a társadalmi közöny valódi vezérek és
harcos mozgalom nélkül olyan léptékűvé vált, hogy az állandó utcai
nyomásgyakorláshoz sincs elegendő nagyságú tömeg. Akik voltak, azok is
megunták és hazamentek. A Jobbik parlamentbe kerülése óta még rosszabb a
helyzet, a magát már a Fideszhez hasonlóan konzervatívnak valló párt
korábbi támogatóinak óriási része ábrándult ki, hiszen a pártpolitika
nem képes valós megoldást nyújtani a problémákra. Aki nem hiszi,
nyugodtan merüljön el az emberek közé: a még szavazni hajlandók többsége
egyéb alternatíva híján, végtelen naivitásból, ostobaságból vagy
tudatlanságból remél valódi változást a következő választás után. Ahogy
egyébként mindig, immár 23 éve, aztán persze újra és újra csalódik. A
kitűzött cél elérésére egyetlen hatékony eszköz létezik: az egész
társadalmat összefogó, népi mozgalom. Ami persze önmagában egy csendes
forradalom, de olyan fegyverekkel megvívva, ami ellen nem tud hatékonyan
védekezni az ellenség. Az alábbiakban foglalom össze azt az öt fő
sarokpontot, amelyre fel lehet építeni egy átfogó népmozgalmat.
A radikális mozgalom öt pillére
1. Radikális szókimondás, új stílus
Mindig,
minden külső körülmény között ugyanazt kell mondani és képviselni!
Magyarán, nem szabad különbséget tenni, hogy az adott beszéd egy utcai
megmozduláson hangzik el, lakossági fórumon, piaci beszélgetésen, a
tévében vagy a parlamentben. Nyilván hangsúlybeli különbségek lehetnek
az alkalomnak megfelelően, de az érdemi mondanivaló ugyanaz kell legyen,
hiszen a hitelességet, ami bármely mozgalom és párt legfőbb ereje,
semmi más nem erősíti meg jobban. Semmilyen vélt vagy valós kényszer,
esetleg fenyegetés hatására nem szabad meginogni. Rendíthetetlenség és
sziklaszilárdság, az a két kulcsszó, ami köré a népmozgalom
kommunikációját fel kell építeni. Hiszen annyit mondtuk, hogy az igazság
szabaddá tesz, akkor nem kell félni tőle! Féljenek azok, akik
folyamatosan hazudoznak és megvezetik az embereket. És kénytelen vagyok
kitérni a Jobbik kommunikációjára, hiszen pontosan az ő esetükben kell
világosan rámutatni, hol és miért tértek le a helyes útról! 2010 előtt
még jórészt rendben mentek a dolgok, bár volt olyan eset, hogy leszúrást
kaptam Szabó Gáboréktól az alábbi cikk miatt
(http://kuruc.info/r/6/53845/), mert szerintünk „zsidózásommal”
túlléptem a hivatalosan kijelölt irányt. Kocziha Tündétől, a párt
békéscsabai elnökétől már 2009 őszén elhatárolódott Balczó a
televízióban, amikor bírálni merte a többször magyargyülölő kijelentést
tevő Faludy Györgyöt egy helyi rendezvényen. A parlamentbe jutva aztán
teljes mértékben teret nyert a kettős beszéd. Balczó paradigmája az
volt, amit a vezetés maximálisan magáévá tett, hogy a parlamentben külön
játékszabályok vannak, amiket be kell tartani, és verbálisan is más
stílusra van szükség, mint az utcán. Ebből alakult ki aztán a
„szakpolitizálás” doktrínája, aminek a parlament szerintük kizárólagos
terepe kell legyen, ott másnak nagyon nem is lehet helye.
Definíciós
alapon megint el kell mondani, hogy minden értelmes politika annyiban
szakpolitika, hogy figyelembe kell vegye az érintett (szak)terület
tényeit, tapasztalatait, logikáját, enélkül nem is érdemes hozzászólni
valamihez. De maga a radikalizmus a tartalom mellett ugyanúgy stílus,
ahogyan a mérsékelt szakpolitika is az. Hiszen nem lehet egyszerre
suttogni, meg ordítani is! Van persze, amikor erre és van, amikor arra
van szükség, de egy magát komolyan vevő pártnak el kellett volna
döntenie, hogy milyen külső arculatot alakít ki magáról. És úgy tűnik a
radikális „skatulya” már nem ízlett Vonáéknak, a középre-nyitás jegyében
szívesebben „szakpolitizálnak”, úgy mint a többi párt, hiszen az
elfogadottabb lehet a sajtóban. De nem csak én vallom Adyval együtt,
hogy „kis nemzetnek még lélegzetet vennie is radikálisan kell”, hanem a
párt is ezt hirdette óriásplakátokon 3 évvel ezelőtt! És a stílus miatt
elégedetlenek mindig ez volt a konzerv-válasz: a parlamentben erre van
szükség, öltönyösökre. Kérdezem, hogy mit sikerült ezzel a
parlamentarizmussal megoldani, mit sikerült elérni a törvényjavaslatok
tucatjaival, a módosítók ezreivel az elmúlt években?! Ki emlékszik a
rendületlen kimértséggel és józansággal előadott szakpolitikai
monológokra amit a helyszínen tízen, a tévé előtt pár százan, esetleg
pár ezren „élvezhettek” végig?! És ki ne emlékezne azokra a kellő
tűzzel, érzéssel és mondjuk ki: szenvedéllyel előadott szónoklatokra,
amiben az igazmondás kérlelhetetlensége ötvöződött az eszmei
megalapozottsággal és a tények tárgyszerűségével, bemutatva, hogy milyen
kell legyen a radikalizmus élőszóban?! Apáti, Gaudi, Novák, Z.Kárpát és
jó napjain Vona is kiválóan hozták ezt a szintet és érzést, amivel
igazunk érdekében naponta meg kell szólaljunk. Mert szomorú
közállapotainkat nézve a radikalizmus állandó asztalra csapást kell
jelentsen, nem pedig motyogó okoskodást, amit az sem ért igazán, aki
mondja. És nem csupán a rajongók, de a közvélemény is ezeket a
hozzászólásokat fogja megjegyezni és díjazni. Ezen okokból kifolyólag
küzdöttem a Jobbik frakció tagjaként két és fél évet a mérsékelt
„szakpolitizálással” szemben, mert ellenzékben és korlátozott média
megszólalási lehetőségek mellett teljesen hatástalan eszköz a választók
megszólítására! Amellett, hogy be is csapta a párt a szavazóit, akik azt
várták tőle, hogy a parlamentben minden eszközt igénybe véve küzdjön a
nemzetért, felrúgva az asztalt és az addigi játékszabályokat, nem pedig
az asztal alól csipegesse a néha lehulló falatokat! Ehhez persze nem
csak szilárd hit kell a saját igazunkban, hanem mindennapi bátorság is,
amivel az örökösen konfliktusokat kerülni akaró Vona-Szabó tandem nem
nagyon van felruházva! Így megelégednek a langyos középszerrel, és
előfordulhat, hogy jobbikos „szakpolitikusok” ijesztő marhaságokat
mondogatnak a tisztelt házban, következmények nélkül. A radikális
megszólalásoknak viszont többször volt negatív következménye, felülről
jövő dorgálás formájában. Így a hazai parlamentarizmus történetében
szinte példátlan módon előfordult, hogy az akkor még
frakcióvezető-helyettes, a pártból nem csupán liberális gyökerei, hanem
jelene miatt is kilógó Hegedűs Tamás nyilvánosan elhatárolódott tőlem
fideszes felszólításra az egyik hozzászólásom miatt.
A
másik nagyon fontos kapcsolódó elem, hogy az eddigi politikai „eliten”
és szubkultúrától való különállást a párt hangsúlyosan meg kellett volna
jelenítse az első pillanattól kezdve! Hiszen a választók jelentős része
teljes joggal csömörlött meg azoktól a politikai erőktől és
képviselőitől, akik a demokráciát eladják nekünk immár bő két évtizede.
Elemi érdeke lett volna a Jobbiknak, hogy ne sorolhassák közéjük, már a
választások előtt a leggyakrabban megfogalmazott kritika pontosan az
volt, hogy „ezek is ugyanolyanok lesznek, mint a többi párt”. Ma pedig
az utca embere ezt már nem feltételezésként, hanem tényként jelenti ki.
Nyugat-Európában, a tradicionális parlamenti demokráciákban is látszik
ez a folyamat, hogy a választók egyre nagyobb rétege ábrándul ki a
hagyományos pártpolitikából, és hajlandó azokkal élesen szembenálló ún.
protest-pártokra szavazni, mint a Kalózpárt Német- és Svédországban,
vagy a komikus, Beppe Grillo Ötcsillagos Mozgalma, amely már a harmadik
legerősebb párt lett az idei választásokon Olaszországban. Ezen
pártoknak valódi ideológiája, sőt programja sincs, mégis egyre többen
szavaznak rájuk, olyan nagy az általános ellenszenv a régi politikai
szereplők iránt. A Jobbik mégsem fogta fel a kérdés jelentőségét, és
konformizmusból vagy megalkuvásból önként mondott le arról a helyzeti
előnyéről, amit a mainstream-en kívül helyezkedve élvezhetett volna.
Valószínűleg a semmilyen értelemben nem profi csapat némi
megfelelési-kényszertől hajtva pontosan olyan akart lenni, mint a
mostani hivatásos politikusok, hogy magukról is elhiggyék az általuk
sugallni akart imázst. Sajnos ezzel olyan lehetőség úszott el végleg,
amit már nem lehet visszacsinálni.
Pedig
a legelején, az új parlament megalakulásakor megvolt a kiváló lehetőség
az önálló arculat és a saját különbözőség gyakorlati bizonyítására,
miután Vona megígérte, hogy Gárda mellényben megy be esküt tenni. A
frakcióülésen felmerült kérdésre a 47 főből összesen hárman (!)
képviseltük azt, hogy itt a remek lehetőség, nosza menjünk be mindnyájan
legalább fehér ingben és fekete mellényben! Végül az örök károgók, a
szabályokat minden körülmények között betartani akaró Balczó és
hasonszőrűek nyomására az az ösztövér megoldás született, hogy Vona
zakót húzott a mellény fölé, amit csak a konkrét eskütételkor vett le.
Balczó azt képviselte, hogy ellenkező esetben majd elviszik Vonát a
rendőrök, nem engedik esküt tenni, ami mekkora hátrány lesz. Ezzel is
bemutatva, hogy szűklátókörűsége a megfelelni- vágyással kombinálva
olyan veszélyes elegyet alkot, amiből ilyen megalkuvó megoldások
születnek meg. Holott, éppen ellenkezőleg mekkora propagandisztikus
előnyt lehetett volna kovácsolni a pártelnök esetleges elhurcolásából és
ezáltal képletes mártíromságából egy mellény miatt! De akik mindentől
félnek csak a kockázatot látják, nem pedig a siker esélyét… A rossz
kezdés már előre jelezte, hogy a megalkuvás nélküli harcos kiállás
helyett a kompromisszumokat helyezi előtérbe a parlamenti párt vezetése.
Pedig a külső megjelenés az első, ami alapján a külvilág állást foglal.
Ha tényleg mást akarunk képviselni, akkor oda kell figyelni erre, hogy
ne azt lássa az átlagos érdeklődő, na, ezek is öltönyös, nyakkendős,
kosztümös figurák, mint mindenki más. Ehelyett kifejezetten ki lett
adva, hogy öltönyben, esetleg díszmagyarban kell megjelenni a parlamenti
üléseken, és volt olyan – a saját radikalizmusát mindig hangsúlyozni
szerető – elnökségi tag, aki parancsba akarta adni, hogy kötelező a
sötét öltöny és nyakkendő viselése! A frakció legkiemelkedőbb szónokát, a
magának nevet nem a párt révén szerző, kimagasló tudású és műveltségű
jogászt, Gaudi-Nagy Tamást akarták egyszer hazazavarni átöltözni, mert
hun ingben merészelt ülni az országházban. A konfekció-ruházattól való
eltérés egyébként a nacionalizmussal aligha vádolható Európai
Parlamentben vagy Európa Tanácsban is teljesen elfogadott.
2. A Magyar Gárda feltámasztása
Az
egyik legkomolyabb bűne a mostani Jobbik vezetésnek, hogy hagyta
felszámolni a szervezetnek legerősebb hátteret nyújtó Magyar Gárdát,
amely saját gyermeke volt, mégis eldobta magától. Így egyébként meg is
szűnt az az egyetlen erő, amelytől a Rendszer irányítói valóban féltek,
és a Jobbik nyomásgyakorlási potenciálja is erősen lecsökkent: Orbánék
szempontjából a Jobbiktól sem kell félni többé.
Semmilyen
radikális erő nem lesz képes működni, ha nincs mögötte egy valódi erőt
sugárzó és akcióképes katonai szárny, amely rendelkezésre állt, de
dilettantizmus és árulás miatt elveszíttettük. Hosszan lehet a múlt
eseményeit taglalni, hogy mi vezetett ide, de tény – miként azt Nagy
Ervin volt alelnök egy 2009-es interjúban már elmondta – hogy a Gárdára
csak addig volt szükség, amíg a párt be nem jutott az országgyűlésbe,
utána kezdett feleslegessé válni. A katonai múltja és kiállása miatt
maximálisan alkalmas vezetőt, Dósa Istvánt belülről buktatták meg 2008
szeptemberében, amihez állítólagos titkosszolgálati szálakat is
felhasználtak. Vonáék úgy nevezték ki a helyére a megbízható emberének
számító Kiss Róbertet, hogy a megyei gárdakapitányok nagy része továbbra
is kitartott Dósa mellett. A gond az volt vele, hogy túlságosan önjáró
volt, és a Gárdát is önállónak, nem pedig a Jobbiknak alárendelten
képzelte el, ráadásul sarkosan képviselte az igazságot, mellébeszélés és
megalkuvás nélkül. Igaz, eltávolítása után nehezen követhető szándékú
manőverekbe kezdett, valószínűleg sértettségből is. Kiss Róbert vezetése
alatt elkezdtek ritkulni az alakzatban történő felvonulások, és a
szervezett akciók a cigánybűnözés megfékezésére, majd 2010 elejére
teljesen le is lettek állítva. Hiába, közeledett a választás, a Jobbik
vezetés el akart kerülni mindenféle botrányt és kockázatot a Gárda
esetleges fellépése miatt. Ahogyan megvolt a parlamentbe jutás, már
semennyire nem volt szükség rájuk, és Orbán Vonával történt személyes
találkozón, majd 2010. júliusában a frakció előtt is követelte a Magyar
Gárda feloszlatását, nyilvánvalóan zsidó hátterű nyomásra. Ennek a
nyomásnak látszólag ellenállt Vona, de már augusztusban nyilvánosságra
került egy megrendezett videó: a nős Kiss Róbert egy hölgyismerősével
félreérthetetlen helyzetben, ami hivatkozási alapként szolgált számára a
lemondásra, magára hagyva a gárdistákat a válságos helyzetben. Ekkor
már visszafordíthatatlan folyamattá vált a szétesés, amit a Jobbik
vezetés nemhogy ölbe tett kézzel nézett végig, hanem maga konspirálta és
irányította. Miközben kifelé jöttek a megtévesztő nyilatkozatok, hogy
mennyire fontos a Gárda, és ők mindent elkövetnek a megőrzéséért, és
újjászervezéséért.
A
Magyar Gárda állami feloszlatása után, úgy tűnt, a Magyar Nemzeti Gárda
veheti át helyét, csakhogy a gárdisták elkövettek egy "nagy hibát": a
pártvezetésnek kezdettől nem tetsző, mert önálló, karakteres
gondolkodású férfit választottak meg főkapitánynak Ináncsi József
személyében. Kétszer is, miután a Szabó Gáborék intrikája nyomán meg
kellett ismételni a szavazást, de minden piszkos trükk dacára is csak
Ináncsi lett újra a vezető, nagy fölénnyel. Miután kézi vezérléssel
eltávolíttatni nem sikerült, a Jobbik hanyagolni, bojkottálni,
sajtójában cenzúrázni kezdte az MNG-t, majd létrehozta a teljesen
párthű, kézben tartható Új Magyar Gárdát, amely folyamatos sztároltatása
és pénzelése dacára néhány tucat emberből áll. Még 2011 nyarán is arról
beszélt Vona, hogy mennyire fontos az egység helyreállítása, aminek
érdekében személyesen (!) fog megkeresni minden gárdistát, hogy
beszéljen velük. Természetesen ebből, mint oly sok másik jól hangzó
ígéretéből sem lett semmi, de aki hinni akar Vonában, azt általában nem
zavarják a tények. Ekkor már a mellényüket a zakó alá sem merte
felvenni, mert mint ekkor mondott beszédében kifejtette, ő
"törvénytisztelő” állampolgár. Ha egy vezető egy eleve jogtipró törvényt
betart, akkor semmivel sem bátrabb azoknál az átlagembereknél, akik
azért választották meg, hogy valaki vezesse őket az önkénnyel szemben
is. A 2012. augusztus 25-ei Magyar Gárda 5. születésnapjára Vona már el
sem akart menni, tudva, hogy ott kényelmetlen kérdésekkel fog
szembesülni, de aztán kizárólag azzal a céllal, hogy jelenlétével és a
megrendezéshez nyújtott támogatás visszavonásával, mint zsarolási
potenciállal az én felszólalásomat – amelyre a különböző
gárda-szervezetektől kaptam felkérést – megakadályozza (hasonlóan nem
engedte Tyirityán Zsoltot, a Betyársereg vezetőjét beszélni), megjelent.
És nem is volt boldog, amikor Ináncsi a fejére olvasta a Gárda
szétverésében viselt történelmi felelősségét
(http://www.youtube.com/watch?v=LEKX0h0jnG8). Azóta is paravánként
használják a mostani vezetéshez maximálisan lojális Új Magyar Gárdát,
ami tényleges tevékenységet nem végez, pusztán lehetőséget jelent
számukra mutogatni, hogy nem mondtak le az ügyről véglegesen. Miközben a
többször megkísérelt újraegyesítésnek pontosan a Vona-Szabó páros az
egyetlen akadálya.
A
lényeg tehát, hogy újjá kell építeni azt a Gárdát, amely álljon bár
tizenöt különböző szervezetből, de legyen egy központi vezetése, amely a
kellő időben képes dönteni és határozottan cselekedni, nem hátrál meg
az ellenség és a harc elől, de természetesen a kellő ravaszsággal védi
meg saját katonáit az állami és rendőri szervek zaklatásától. Egy
alkalmas és hiteles vezetőt kell állítani az élére, akit feltétel nélkül
követ az egész tagság, mint egykor Dósa Istvánt, aki fellépésével
fegyelmezettséget és eltökéltséget képes sugározni a bajtársak és a
külvilág felé. Az újjáépített Gárda feladata pedig nem csupán a
koszorúzások és a pártrendezvények biztosítása lenne, hanem megfelelő
parancsnokok felügyelete alatt minden válsághelyzetben, legyen az
nemzetiségi, társadalmi vagy környezeti azonnal bevethető kell legyen!
Hogy ellenségeink lássák: mindig, minden körülmény ellenére ott lesznek,
ahová a kötelesség szólítja őket! El kell kezdeni az alaki és katonai
kiképzést, önvédelmet és fegyver-használatot oktatni a tagságnak, mert
bármikor eljöhet a pillanat, amikor szükség van rájuk. Ehhez
rendelkezésre áll a korábbi tagság, akik várják a hívó szót, és
szomjazzák, hogy újra felölthessék a mellényüket, ha végre megfelelő
ember áll az élére, és sikerül kiküszöbölni a belső diverzáns
tevékenységet, amely szándékos megosztással akarja megakadályozni az
újraalakulást. Ráadásul a gárdasejtek lehetnek a magjai azoknak az
önszerveződő kisközösségnek, amely a fenyegető társadalmi robbanás
esetén képesek lehetnek az önellátásra és az önvédelemre. Ennek esélye
az állandósuló gazdasági krízis közepette bizony nem elhanyagolható, így
nagyon fontos, hogy legyen cselekvőképes, magyar érdekű szervezett erő,
amely végvárként lesz képes ellenállni egy polgárháborús helyzetben is.
A Gárda hitelessége még megvan, és hiába oszlottak több tucatnyi
szervezetre, egy erős kéz újra egybe fogja kovácsolni őket a közös cél
érdekében! Kar nélkül ugyanis minden mozgalom élet- és
cselekvőképtelen.
3. Megosztó témák felvállalása
A
mozgalomnak nagyon fontos, hogy annyira szilárd ideológiai bázisa
legyen, amelyre támaszkodva nem fél felvállalni azokat a témákat sem,
amelyek a jelenlegi, halálosan beteg és végletesen szétszakadt
társadalmat teljesen megosztják. Mindenkinek szabad akarata és szabad
választása van, nem probléma, ha meg nem látja, és nem képes felfogni az
igazságot, attól még kötelességünk elmondani nekik! És utána küzdeni
kell, hogy megértsék és elfogadják! Nem pedig azt a rossz választ adni,
amit a modern demokráciák tömegpártjai megtesznek, és sajnos sokszor a
Jobbik is, hogy ha a felmérések szerint a szavazók többsége nem fogékony
az adott probléma(halmaz) iránt, akkor inkább nem beszélnek róla. Sőt,
úgy csinálnak, mintha nem létezne, hiszen nem akarnak szavazókat
veszíteni. Ettől persze a valóságos helyzet nem javul, a betegség
súlyosbodik, és egyre nehezebben kezelhető. De a négy éves ciklusokban
gondolkodó pártok, amelyek fő célkitűzése, hogy biztosítsák saját
létüket, és tagjainak egzisztenciáját, inkább hallgatnak arról, amiről
ordítani kellene! Ami rákfene és sajgó seb a nemzet testén vagy lelkén.
Ezért a magyar mozgalmunk nem engedheti meg magának, hogy bármilyen
sorskérdésről hallgasson vagy ne legyen véleménye! A társadalmi
töréspontokra kell kíméletlenül rámutatni, a megosztó témákra, amivel a
mozgalmat támogatni hajlandó elkötelezett és véleményformáló emberek
nyerhetők meg. Hogy adott helyzetben milyen mélységben beszél róla, az
nyilván a szituáció függvénye, de minden körülmény között fel kell
vállalni a saját igazunkat! Rendkívül fontos a témaválasztásnál az is,
hogy olyan területeket kell találni, ami érdekli az embereket, hiszen az
általános közöny és kiábrándultság erős. Például a Jobbik hiába állt
elő a vízlépcső-építéssel, a szűk vízügyi szakmán kívül mindenki
elutasítja a kérdést, és jellemzően nem is foglalkoztat sokakat. Ha
ügyes pozicionálással már sikerült betörni a köztudatba, és a szavazók
odafigyelnek arra, hogy mit mond a mozgalom, akkor természetesen elő
lehet venni a kisebb súlyú ügyeket, de addig elpazarolt energia csupán.
A
Jobbik áttöréséhez vezető fő ok a 2006-ot követő, az egész politikai
elittel szembeni általános bizalmatlansági válság mellett, a
cigánykérdés nyílt és kendőzetlen felvállalása volt. Amely miatt mér
régóta lappangott a feszültség és gyűlt az indulat a többségi magyar
társadalomban, de nem volt politikai erő, amely őszintén kimondta volna a
valóságot! A Jobbik nem félt és nyert! Amióta a parlamentben van, már
félnek, mert érzik, hogy van mit veszíteni, és nem mernek karakteres
lépéseket tenni. Persze mit féltenek a személyes ambíciókon, a
pillanatnyi hírnéven és a saját egzisztenciájukon kívül?! Nagyformátumú
politikus sosem a veszteségtől tartva remeg előre, hanem keresi az
esélyt az előrelépésre, hogy valóban oldódjanak a nemzetet gúzsba kötő
csomók! A cigánykérdést így elintézik felszólalásokkal, néhány
tüntetéssel azokon a helyszíneken, ahol ismét gyilkolt a cigánybűnözés,
és ami a legabszurdabb: parlamenti vitanapot és vizsgálóbizottság
felállítását követelve! Mit old meg bármilyen bizottság vagy vitanap?!
Csak arra jó, hogy mutatni lehet: ők beszélnek róla, mintha ettől
történne bármi. Sajnos ennyire hülyére merik venni már a saját tábort
is, és úgy tűnik nem minden alap nélkül. Több alkalommal vetettem fel,
egy-egy újabb vérlázító cigány-gyilkosság után, hogy országos
seregszemle kellene a Hősök terén, amire a felfokozott helyzetben bőven
eljöttek volna nem jobbikosok is, így közvetlenül lehetett volna a
tábort erősíteni, de mindig könnyebb volt a nem cselekvést választani
tettek helyett. Sem a 2010-es kampányban, sem azóta nem használták fel a
párt „agytrösztjei” vizuálisan sem a kérdést, amivel szintén jól
érthető és befogadható üzenetet lehetett volna a társadalom számára
eljuttatni. Pedig mennyire egyszerű lenne ezt megcsinálni a következő
bűntett után: fekete plakát közepén véres konyhakés, „Meddig tűrjük
még?!" felirat, és óriási pártlogó. Garantáltan több százalékot hozna,
és a jogvédők sem tudnának belekötni, hiszen a cigányokról nem beszélt
senki. Legutóbb helyette egy LMP-s szellemiségű plakátot kreáltak az
okosok a forrónadrágos hölggyel, amin jogosan háborodott fel az amúgy
igen béketűrő tagság maradéka is! Így az egyetlen, minden kétséget
kizáróan a Jobbikhoz köthető kérdésben is csak elégedetten üldögél a
párt babérjain, egészen addig amíg a Fidesz majd elveszi tőle ezt a
területet is, ha már nem lehet tovább hazudozni az integráció
fontosságáról.
De
menjünk tovább! Beszélni kellene már régóta az abortusz témájáról!
Nemrég jöttek ki a KSH 2011-es népszámlálásának adatai, amelyek a
nemzethalál vérvörös vízióját vetítik a magyar valóság vészt jóslóan
komor és kilátástalanul fekete egére. Nekünk, magyaroknak ténylegesen
van 1956 óta 6 millió meg nem született áldozatunk, szemben azokkal,
akik kitaláltak egy ilyen hamis számot, és annak kétségbevonását is
börtönnel igyekeznek büntetni világszerte. Miközben a lakosság száma
vészesen apad, a társadalom drámaian öregszik el, a családok létre sem
jönnek, és a gyermek-születések száma is csak a masszív
cigány-szaporulat miatt nem még kétségbeejtőbb. Minden keresztény és
magyar ember pontosan látja, hogy ebben a helyzetben módosítani kell a
szélsőségesen liberális abortusz-törvényt, amelyben a beavatkozás – és
ne kerülgessük itt a valóságot! – azaz a magzat-gyilkosság oka általában
az „anya” állítólagos személyes krízishelyzete, amelyről mindössze
nyilatkoznia kell. A Jobbik frakció ennek szellemében még 2010-ben el is
fogadott egy országgyűlési határozati javaslatot, amelyben
felszólította a kormányt, hogy módosítsa ezt az élet- és emberellenes
szabályozást. A frakció kisebb vita után döntő többséggel fogadta el ezt
a beadványt, mindössze három ember kitartó és makacs ellenkezése
dacára. Meg is kell nevezzem őket, hiszen felelősségüket viselniük kell
majd a történelem ítélőszéke előtt: Hegedűs Tamás, Sneider Tamás és
Volner János nem volt hajlandó tudomásul venni azt sem, hogy
álláspontjuk egy szűk kisebbségé, és a pártelnökségre nyomást gyakorolva
egy hét alatt elérték, hogy a kérdésről nyilvánosan már beszélni sem
szabadott többé. Mert szerintük ez annyi szavazatot visz, hogy még 5%-ot
sem érne el a párt a következő választáson. Holott pontosan ez az a
kérdés, amiben bármiféle szavazatszerzést felül kellene írjon a nemzet
hosszútávú érdeke, és az általános erkölcsi érzék. Hiába ágáltunk
Hegedűs Lórántnével, a három ember meggyőzte Vonát is, így lekerült a
napirendről. Nem sokkal később az Iránytű Intézet által végzett
közvélemény-kutatás kérdőívére felkerült az abortusz problematika, és a
belső felhasználásra készült eredmények 5000 fő megkérdezése után azt
mutatták, hogy a társadalom többsége valóban nem kívánja módosítani a
mostani helyzetet, de 29% egyetért a szigorítással! Ami nem kevés,
majdnem a szavazók egyharmada. Ha csupán pártpolitikai szemüvegen
keresztül nézném – ami egy ilyen kérdésben természetesen
megengedhetetlen – akkor is olyan nagyságú tábor, amelyről a Jobbik csak
álmodozik. Ráadásul, akik egy ilyen megosztó kérdésben egyetértenek, az
nem a szürke massza, akinek általában véleménye sincs, hanem
elkötelezett és gondolkodó emberek társasága. Ha őket megnyerné a párt
egy ilyen súlyú ügyben, amelyben természetesen a „nemzeti” Fidesz és
oldalbordája, a KDNP is sunnyog, akkor később szívvel-lélekkel
támogatnák őket, sőt mivel a karakteres emberek véleményformálók is a
környezetükben, így járulékosan még nagyobb előrelépésre lehetne
számítani. Arra ugyanis naivitás apellálni, hogy a Jobbik megnyeri az
agymosott társadalom többségének támogatását, azokét, akik soha nem
találkoztak gárdistával, de rettegnek tőlük, mert az RTL-en mutatták,
hogy mennyire veszélyesek a fekete bakancsokban. Amíg nem sikerül a
média többségét megszerezni, addig nem is lehet azt várni, hogy reális
képet fessenek a Jobbikról, és ugyanúgy dilettáns elképzelés, hogy
népszerűbb lesz attól a párt, hogy fontos kérdésekről hallgat. Az
elkötelezetteket kell megnyerni, és azok saját maguk gondoskodnak róla,
hogy tovább növekedjen a tábor.
És
van még egy tabutéma, amely megkerülhetetlen: a zsidókérdés. A
magyarság szempontjából még inkább élet-halál kérdés, mint a
cigányprobléma. Hiszen a cigányságot is elsősorban zsidók használják fel
és irányítják, felhasználva a saját intézményrendszerüket a médiától
kezdve a jogvédő szervezeteken át a Soros Alapítványig. A magyarországi
zsidóság lélekszámát tekintve a második legnagyobb Európában, kiválóan
érzi magát és gyarapodik mind lélekszámban a folyamatos izraeli
betelepülésnek köszönhetően, mind anyagiakban „rafinált” üzleti
módszereiknek hála. És mégis folyamatosan visítanak az állítólag
tűrhetetlen antiszemitizmustól, miközben a magyarság birkatürelmű és
befogadó nép. De ha nincs is antiszemitizmus, akkor ők csinálnak, hogy
lehessen mindig valamire hivatkozni! Agresszivitásukkal, gőgösségükkel
és állandó hatalomra-való törekvésükkel, a saját kiválasztottságuk és
kiválóságuk napi sulykolásával azért mindig sikerül elérniük, hogy a
legjámborabb gazdanép is előbb vagy utóbb fellázad ellenük. Persze
Magyarországon nem tartunk itt, az egyre erősebb terrorral (lásd a
shalomozó gimnazista egy hét alatt 3 évet kap, miközben az osztálytársát
pár éve agyonverő cigány egy év felfüggesztetett!) elérik, hogy sokan
csak suttogva vállalják a véleményüket. Pedig a véleményt és az
önvédelmet fel kellene vállalni minden körülmény között! A Jobbikban ki
volt adva, hogy nem lehet „zsidózni” a parlamentben, amikor a kényes
téma felmerült (például az EU-Izrael társulási szerződés kapcsán), akkor
is csak az előre kiválasztottak kaphattak szót, akiktől nem kellett
tartani, hogy túl messzire mennek. Miután a zsidó alapítású, és a mai
napig zsidó tulajdonosú és elnökű, kabalaállatnak a libát választó, és
meccseiken izraeli zászlót lengető, jelentős részben zsidó
szurkolótáború MTK-t idegen testnek neveztem a magyar futballban,
felülről is megkaptam a fejmosást. Ezt követően Vona mindig arról
beszélt, hogy „maszturbacionsta” vagyok, aki l’art pour l’art, önmaga
szórakoztatására zsidózik a parlamentben, holott azzal mennyit ártottam,
hiszen neki többször magyarázkodni kellett miattam a tévében. Sőt odáig
ment ebben a Barikád 2012.06.28-ai vezércikkében, hogy a következőket
mondta: „Mi nem a zsidóság kérdéskörrel kelünk és fekszünk, nem ekörül
forognak napközben a gondolataink, nem ez jelenti számunkra a központi
kérdést. Sőt, igazából ez alig érdekel bennünket. … Nem vagyunk
antiszemiták.” Nagyjából ezekből a panelekből építkezett a május elején
tartott, ún. Anticionista rendezvényen mondott ötlettelen és fáradt
beszédében, miközben elítélte bármilyen nemzet – így az izraeli –
zászlójának elégetését, amit én nyilvánosan vállaltam és megtettem
tavaly decemberben.
(http://antiszegedi.com/2012-12-15/video-elegette-gyarmatositok-zaszlajat...)
Az egyébként jó képességű Mirkóczki pedig katolikus fundamentalistaként
beszél magától értetődő módon a zsidó-kereszténységről, mint
természetes állapotról: http://kuruc.info/r/8/109841/. A pártnak tehát
ez a hivatalos álláspontja, szemben a rá szavazók százezreivel, akik
pontosan azt várnák egy radikális párttól, hogy lépjen fel az egyre
nyíltabb és gátlástalanabb országhódító törekvésekkel szemben. Amiről
nem csupán baráti társaságban, kocsmában vagy az internet anonimitását
kihasználva kellene beszélni, hanem egyenesen és őszintén a
parlamentben! Mert vannak tények és érvek amögött, hogy miként nyomul
ugyanolyan erőteljesen a zsidó lobbi a kultúrában, médiában a „nemzeti”
kormány alatt, mint korábban vagy az izraeli ingatlanosok miért
tarolhatják le és foszthatják ki az országot, egészen a holokauszt-ipar
köré kapcsolódó rengeteg átverésig és hazugságig. De Vonáék reszketnek,
szóbahozni sem merik a témát a félrecsúszott Gyöngyösi-beszéd óta, mert
minden lépésüket a médiában várható következményekhez, nem pedig a
kitűzött célhoz igazítják. Azt hiszik, ha nem vetik fel a zsidókérdést,
akkor majd nem fognak arról írni az újságok, hogy antiszemita a Jobbik?!
Hiszen ez a bélyeg olyan mélyen és menthetetlenül égett rá a pártra már
a „zsidólista” előtt, hogy teljesen felesleges harcolni ellene.
Láthatjuk, külföldön a Fidesz lejáratására a balliberális erők attól sem
riadnak vissza, hogy a kormánnyal mossák össze a zsidók „listába
vételét”, hogy nyomást gyakoroljanak rájuk. Akkor miért nem lehet
beszélni róla?! Hiszen a hallgatás már semmit nem hoz, míg nyílt
beszéddel újabb és újabb emberek szemét lehetne felnyitni, ami nem csak
cél, de egy nemzeti mozgalom kötelessége is kellene legyen! Ahogyan
Csurka is minden hibája ellenére, hasznosan tette ezt korábban a
lapjában.
4. Társadalmi akciók, civil kezdeményezések
Egy
hatékony és eredményes népi mozgalomhoz folyamatosan szélesíteni kell a
társadalmi hátteret. Olyan kezdeményezéseket kell felkarolni, amely nem
a politika hagyományos töréspontjain helyezkednek el, nem a hagyományos
témákat, eseményeket kell újraértelmezni, hanem dinamikusan és gyorsan
reagálni aktuális kérdésekre, segíteni a civilek által elindított
folyamatokat. Konkrét példát említve, a devizahitelesek gondja a
cigánykérdés mellett a legégetőbb társadalmi krízis, amelynek
megoldására a kormány csupán látszatintézkedéseket tett, olyan
lépéseket, amelyek kevesek és inkább az amúgy is tehetősek gondjait
orvosolták. Erre a problémára az elejétől fogva megpróbáltuk felhívni a
figyelmet a parlamentben Z. Kárpát Dániellel, de ennek hatása erősen
korlátozott. A nyilvánossághoz ugye erős szűrőn keresztül jutnak el a
párt üzenetei, és amit a parlamentben lehetett a témából kihozni, már
bőven megtörtént. Ezt sajnálatosan a mai napig nem ismeri fel a
frakcióvezetés, így heti szinten hangzik el újabb interpelláció vagy
kérdés a devizahitelek tárgyában, mindenféle eredmény nélkül. Nem
véletlen, hogy a kezdeti politikában való reménykedés után egyre több
civil szervezet, mozgalom alakult a területen, hiszen a hitelcsapdában
vergődő emberek fájdalmasan egyedül maradtak ezzel az alapvető
problémával. A háttérbe nagyon itt nem mennék bele, de az ún.
devizahitelezés az évszázad átverése, hiszen valójában forinthitelekről
van szó, amit devizában tartanak számon, és nem létező árfolyamokkal
manipulálva fosztanak ki százezreket, sokakat belőlük a teljes anyagi
megsemmisülésbe vagy a halálba hajszolva. Ezért a szerencsétlen,
kiszolgáltatott emberek már mindenkibe kapaszkodnának, aki valamilyen
megoldást lebegtet, mert egy-egy elhúzódó pereskedésen kívül nem nagyon
látszik más esély. Rengeteg a jószándékú, segíteni akaró szervezet, de
egymással sem tudnak összefogni, és gyakorlati megoldásokat sem
kínálnak. A tarthatatlan állapotok megszüntetésére 2011 őszén konkrét
javaslatot tettem a frakcióban: indítsunk átfogó mozgalmat, amibe
integráljuk a területen lévő és valóban tenni – nem csupán szerepelni –
akaró civil kezdeményezéseket, és hirdessük meg, hogy pontosan fél év
múlva – ez 2012. március 15-ének szimbolikus napja lehetett volna! –
felfüggesztjük a törlesztőrészletek fizetését, amíg meg nem születik a
bankok részéről az ilyen hitelek elfogadható módosítása. Ez
természetesen a felvételkori árfolyamon való forintosítást jelentené. Ha
az akcióhoz csatlakozik több ezer, sőt tízezer ember, akkor olyan
súllyal tudjuk képviselni a közös ügyet, amit nem tud lesöpörni a
bankszektor. Kénytelenek lettek volna tárgyalni, és megegyezést kötni. A
kockázatokkal is foglalkoztam természetesen, aki még tudta fizetni a
hitelét és nem akarja, hogy a bank 3 hónap nemfizetés után felmondhassa,
az nyugodtan félre tudta volna tenni az aktuális részletet, és a 90.
napon befizeti. De sajnos egyre többen vannak azok, akik se így, se úgy
nem tudnak fizetni, ezért az új helyzetükön nem ronthat már semmi. A
javaslatomat a frakció és a párt vezetése nem fogadta el, talán meg sem
értették igazán, és túlzottan veszélyesnek érezték. Megint csak
győzedelmeskedett az ősi „bölcsesség”: inkább ne csináljunk semmit,
abból baj nem lehet! Pedig kockázatvállalás és kezdeményezés nélkül
siker sincs. Ez az akció pedig olyan lehetőséget rejtett magában, amivel
el lehetett volna jutni a társadalom olyan széles rétegeihez, amelyek
vagy apolitikusak vagy addig közönyösek, netán ellenérzéssel viseltettek
a Jobbik iránt. Milyen gyorsan megváltozott volna ez az álláspont,
amikor látják, hogy csak a Jobbik foglalkozik érdemben az ő legkomolyabb
problémájukkal!
Neuralgikus
pont a földkérdés is, ami hosszas maszatolás és mellébeszélés után
júniusban fogad el az országgyűlés. Az eddigi folyamatokból is
egyértelmű, hogy a Fidesznek a nagyívű felvezetés után csak kis részben
fogja visszaadni a földet kisgazdáknak és családi gazdaságoknak, a saját
holdudvarába tartozó új földbirtokos osztály és zöld bárók kaptak a
földbérleteket, főleg ők fogják lekaszálni a profitot és az EU-s
támogatásokat is. Becsapva megint a bennük bízókat, győzött a belső
lobbiérdek, szegény Ángyán professzor is lassacskán befejezi az
utóvédharcot, és átül mellém, a függetlenek közé. Lassan két éve rázza a
vészcsengőt a vidéki Magyarország, hogy ezt nem lehet megtenni velük,
de a jelek szerint érdemi eredmény nélkül. Ahogyan a trafikmutyi
esetében a mostani boltosok és kiskereskedők, a gazdák is szépen be
vannak darálva. Néhány jól megfizetett képviselőjük meg fújja a nótát,
hogy ez miért is lesz nagyon jó nekik. Kár, hogy ezt a saját bőrükön, és
a saját földjükön másként tapasztalják, éppen ezért az elmúlt egy évben
rengeteg földvédő szerveződés, fórum jött létre, de hiányzik mögülük az
országos koordináció. A Jobbik frakció tavaly márciusban tartott egy
drámai hangvételű ülést, ahol majdnem mindenki verte az asztalt, hogy ez
nem maradhat így, lépni kell gyorsan és radikálisan, többen a testi
épségüket is kockára tették volna demonstráció keretében. (Egyedül a
korábban a Fidesznél és LMP-nél is hiába kilincselő Varga Géza mondta
azt, hogy a gazdákat és az országot tőlünk, képviselőtársaitól félti…)
Aztán teltek a hetek, a hónapok, és nem történt semmi néhány
sajtótájékoztatón kívül, amikor Magyar Zoli és Bana Tibi öltönyben,
nyakkendőben gázoltak bele a vetésbe. A téma és a hagyományos kisgazda
szavazók felkarolása ott hever parlagon, miközben csak
látszatintézkedések születtek a zsebszerződések felszámolására és a föld
jövőbeli védelmére. Egy év múlva felszabadítják a korlátozást a
külföldiek földvédelme előtt, és aki akarja, meg fogja találni a
kiskapukat, hogy az új oligarcháktól földet vegyen. Egy komoly
népmozgalom ezt természetesen nem engedné, és a tiltakozó akciók kiváló
lehetőséget jelentenének megmutatni magát egy olyan ügyben, amivel
könnyedén megnyerhetné ügyének a vidéki emberek nagy részét.
És
nem csupán ezek az esélyek kínálkoznak egy mozgalom előtt, hamar meg
lehet találni azokat a területeket, ahol magukra vannak hagyva emberek,
nem kapnak megfelelő állami segítséget. Például az oktatás tekintetében
is mutatkozik egy óriási rés, a súlyosan cigányfertőzött országrészekben
nincs normális intézményrendszer, a korábbi többség kisebbségbe
szorulva azt sem tudja elérni, hogy gyermekei normális képzést kapjanak
és félelem nélkül járhassanak iskolába! De mindenhol fennáll a probléma,
hogy nincs minőségi képzés, nincs valóban nemzeti szellemű oktatás,
miközben Waldorf iskolák létesülhetnek, nekünk létre kellene hozni egy
új típusú, magyar identitású iskolahálózatot, amivel kicsit fel is
vezettem a következő pontot.
5. Szociális háló kihúzása
A
végére hagytam a hatásában talán leglényegesebb pontot: erős szociális
háttér kiépítése a mozgalom révén, sőt lehetőség szerint alternatív
intézményrendszer kialakítása. Azoknak a pénzeknek a nagy részét,
amelyet az állami támogatás révén a Jobbik kap, és itt évi több, mint
600 millió Ft-ról van szó, szociális tevékenységre kell fordítani!
Nagyon egyszerű recept, és el lehet vele jutni a társadalom legmélyebb
szöveteibe, hiszen a kampányban osztott lufit, golyóstollat,
gulyáslevest, babkonzervet, meg a május elsejei sör-virslit leszámítva
itthon soha, senkitől nem kaptak közvetlen anyagi segítséget az emberek.
A leginkább rászorulókkal kell kezdeni, télen tűzifát és krumplit,
ruhát juttatva el hozzájuk, mindig fel lehet mérni, mire van leginkább
szükség. Az adományozásban nagyon fontos, hogy a mozgalom tagjai számára
is építő jellegű tevékenységet nyújt, megtapasztalván, hogy milyen
érzés jót tenni, amely erősíti a belső kohéziót! És természetesen nem
szabad itt megállni: közös akciókat kell szervezni, amikor a tagság
kaláka-szerűen segíti egymást, vagy akinek szüksége van rájuk,
építkezésekre, takarításokra, fizikai munkára gondolva. Ezekben a
tevékenységekben részt kell vegyen a mozgalom legfelsőbb vezetése is,
hiszen a személyes példamutatás a hitelesség legerősebb bástyája. Utána
pedig teljesen természetes, hogy a szabadidőt is együtt töltik el a
mozgalom tagjai, és egy erős, szervezett csapathoz mindig szívesen
csatlakoznak újak. Ki lehetne építeni az alternatív intézményrendszert,
ahogyan a Hamasz vagy a Hezbollah tette, ráadásul ellenséges katonaság
által részben megszállt területen! Jogi tanácsadást kellene nyújtani
minden régióban előre meghatározott fogadóórákkal, amire nincs pénzük az
embereknek, ráadásul a mozgalom környékén lévő jogászoknak is fizetett
munkát jelentene. Egyes régiókba, kis falvakba orvosi ellátást is el
kellene vinni, mennyire hálásak lennének érte a magukra hagyott öregek,
és azok, akiknek már a megyeközpontba való beutazásra sincs pénze. És
fokról-fokra létre lehetne hozni egy olyan iskolahálózatot, amelyben
elkötelezett magyar tanítók hazaszeretetre taníthatnák a gyerekeinket,
minden reggel a Magyar hiszekeggyel kezdve a napot! A lényeg, hogy az
állami forrásokat erre kellene felhasználni, nem pedig sikertelen
óriásplakátokra, vagy a párt körül lebzselők, a holdudvar juttatásaira,
amit az a nyilvánosságra került szerződésekből a Jobbiknál is kiderült. A
hatszáz millió forint persze mindenre nem lenne elég, és a mozgalomnak
is vannak saját költségei, de el lehet belőle indítani a programokat,
amihez aztán biztosan csatlakoznak külső támogatók, mecénások is. A jó
célra fordított kiadások pedig biztosan megtérülnek, mert magyar
embereket segítenénk belőle, ami nem csupán cél, de kötelesség is! Az
elképzelésemet már a frakció legelső ülésén felvetettem Mezőkövesden, és
utána többször is, de csak annyi lett az eredménye, hogy a 2011.
októberi kongresszuson Szabó Gábor beszélt egy hasonló szociális
szervezetről, amit a párt létrehozna, de sok más mellett azóta sem
valósult meg. Sajnos a lényeglátás képessége még tehetséges
politikusoknál vagy mozgalmi szervezőknél sem adottság, ezért elsikkadt
ez a kezdeményezés is, egyelőre. A szociális védőháló kihúzása olyan
lépés lenne ráadásul, ami pár éven belül garantálná, hogy az emberek
többsége azt a mozgalmat fogja támogatni, amely nem csupán a voksát
akarja négyévente megszerezni, hanem minden körülmény között számíthat
rájuk. Az egyik legnagyobb pártszervezői problémára is kiváló megoldást
nyújtana, hogy milyen tevékenységgel foglaljuk le a tagság energiáit,
hogy ne egymás fúrásával, hanem nemzetépítő tevékenységgel töltsék az
idejüket. Ne csupán beszéljünk róla, hanem valósítsuk meg a Szabó Dezsői
eszmét, hogy minden magyar felelős minden magyarért!
III. A nemzeti radikalizmus jövője
Már
látszik az út és a cél, de a jelen, amely a Jobbik vezetésétől függ
kilátástalan. Már kifejtettem korábbi publikációkban, hogy ennek
ellenére miért nem most bontok zászlót a pártot elhagyó szakadárokból és
kiábrándultakból álló sereg előtt. Lehet, hogy még nem lehet egy új,
valóban radikális mozgalmat elindítani, mert az hatalmas hátrányban
lenne a Jobbikhoz képest az anyagiak terén, és oly mértékben oszthatná
meg a párt mellett még kitartó tisztességes embereket, ami a nemzeti
radikalizmus közeljövőjét tehetné rövidtávon kétségessé. De azok az
elvek és módszerek, amivel sikerre vezethető egy ilyen mozgalom már
papírra vannak vetve, és előbb vagy utóbb el kell kezdeni a
megvalósításukat! Egy év múlva tartandó választáson a több oldalról
nyomás alá helyezett párt biztosan meg fog roppanni. Hiszen az Orbán- és
nemzetellenes koalíció már nagyrészt összeállt, így a fő kérdés arra
korlátozódik, hogy maradjon-e a sok szempontból elviselhetetlenül
arrogáns, és magát már sebezhetetlennek gondoló Fidesz, vagy jöjjenek
vissza a „komcsik”, akik legutóbb 2002-2010 között nagy hatásfokkal
tették tönkre hazánkat. Ebben a helyzetben sok jelenlegi
Jobbik-támogatónak is megremeg a keze, hogy hová tegye az ikszet, hiszen
az újra kétpólusúvá-váló politikai erőtérben automatikusan szűkülnek a
kisebb pártok lehetőségei. Számításba kell venni, hogy a kampányban
megint durván személyeskedő lejáratás fog indulni jobbikos politikusok
ellen, ami hasonlóan a korábbi választáshoz, megint érzékeny veszteséget
jelent. Ráadásul sok történetnek valós alapjai vannak. Elő fog kerülni
Szegedi Chanád is megtérve, fején kipával, és szenzációs bejelentéseket
tesz arról, hogy milyen emberekkel is vezethette évekig a pártot.
Pontosan ezért szerettem volna őt megelőző csapással diszkreditálni,
azaz teljesen hiteltelenné tenni, mint hírhedt politikusbűnözőt, sajnos a
pártvezetés nem hogy nem támogatott ebben, hanem tőlem köszöntek el…
Mindezen
tényezőket számításba véve határozottan állítom, hogy tíz százalék
körüli eredményt fog elérni a Jobbik, ami a csökkentett, kétszáz fős
parlamentben, mivel egyéni győzelmekre kevés esély van, 8-12 mandátumot
érhet. Ne legyen kétsége senkinek afelől, hogy bár az országos listát
csak a törvényileg biztosított legkésőbbi határidőben, azaz egy hónappal
a választások előtt hozzák nyilvánosságra, de már most megvan, hogy ki
lehet az a szerencsés egy tucat. Ha figyelembe vesszük az országos
elnökséget, a frakcióvezetést, és még a belső kör néhány bizalmi tagját,
akkor bőven meg is van. Még lesznek óriási csalódások is, hogy olyanok
sem kerülnek oda, akik biztosak voltak benne, vagy megígérték nekik. De a
nagy kérdés, hogy mi lesz a magyar vidékkel, akik gerincét és erejét
adják ennek a pártnak, mikor szembesülnek vele, hogy nem csupán egy-egy
megyének, de egész országrészeknek sem lesz képviselője az
országgyűlésben?! Mit fognak érezni, amikor szembesülnek vele, hogy csak
a kampányra, jelöltnek, kopogtató-cédula gyűjtőnek, plakátragasztónak
és szavazóknak kellettek?! Hogy véleményükre, ahogy eddig sem, továbbra
sem kíváncsiak, csak a munkájukra és lelkesedésükre volt szükség?! Hogy
az egész nagy humbug, amit a lehetséges választási győzelemről, a
radikalizmus kérlelhetetlen képviseletéről, és a szebb jövőről hazudtak
nekik, csak egy leeresztett lufi?! Elegen lesznek, akik belátják, hogy
ennek így semmi értelme, és az újabb hitegetések helyett elkövetkezik a
nagy felelősségre vonás, a belső elszámoltatás?! Ha a karrierista
törtetők helyett ők lesznek a többség, akkor elindulhat az újrakezdés,
felvirrad a valódi remény és megszületik végre a Magyar Hajnal a mostani
kilátástalanság helyett! Utána „csak” végig kell járjon a mozgalom azon
az úton, amelyet felvázoltam elé…
Lenhardt Balázs
nemzeti radikális országgyűlési képviselő