2008. március 18., kedd

Európa legitimációs válsága

Az európai integráció két évtizedének mérlege
A vasfüggöny leomlásának és a hidegháborús szembenállás befejeződésének huszadik évfordulója alkalmából Thomas Risse és Gregor Walter-Drop, a Frei Unversität Berlin politológusai a Der Spiegelben megjelent esszéjükben mérleget vonnak az európai integráció két évtizedéről. Az egyenleg vegyes képet mutat: a kontinens stabilitása nőtt, de az európai államok továbbra sem képesek a világpolitikai nagyhatalommá váláshoz szükséges összhang megteremtésére. A következő évek legfontosabb feladata az integráció legitimitásának erősítése lesz.
„Az 1989-es demokratikus forradalmak döntő változást hoztak Európa és a világ történelmében. Az évforduló alkalmat kínál az elmúlt két évtized fejleményeinek értékelésére. Hol tartott Európa húsz évvel ezelőtt? Mit sikerült megvalósítanunk 1989 óta, és mivel maradtunk adósok? Milyen szerepet vállalhat Európa a világpolitika nagy kérdéseinek megoldásában?" - teszik fel a kérdést a két német politológus.
Az 1989 utáni éveket az eufória jellemezte. A berlini fal leomlása idején úgy tűnt, hogy a demokrácia, az emberi jogok és a jólét globális terjedésének semmi sem szabhat gátat.
Ami a legfontosabb európai célokat illeti, tulajdonképpen sikerült valóra váltani a határtalanul optimista reményeket. „A történelem során először végre béke honol Európában. A kontinens országai megszabadultak a nukleáris fegyverektől. Mára már az 1990-es években véres etnikai-nacionalista háborúk tépázta Nyugat-Balkán is stabilnak mondható. A korábban kommunista európai államokat liberális demokratikus intézmények és piacgazdaság jellemzi. A rendszerváltás súlyos társadalmi és kulturális konfliktusok nélkül ment végbe."
Az európai integráció sikertörténetének egyik kulcsa a NATO keleti bővítése volt. A volt szocialista országok integrálódtak a hatvan éves euroatlanti szervezetbe, és a nyugati biztonságpolitikai integráció nagy mértékben hozzájárult a térség stabilitásához. A NATO-tagállamok az elmúlt években többször bizonyították, hogy képesek az egységes fellépésre - utalnak a szerzők a transzatlanti szervezet által kezdeményezett humanitárius intervenciók és a afganisztáni háború kapcsán kialakult konszenzusra.
Az európai integráció is sikeresnek mondható. A kibővített és folyamatosan egységesedő Európai Unió 27 tagállammal is működőképes. De az EU-integráció összességében már korántsem olyan ellentmondásmentes, mint a NATO kibővítése.
A monetáris unió létrehozása után alig tíz évvel az euró a dollár után a világ második legfontosabb fizetőeszközévé vált. Az unión belüli határok eltörlése szintén erősítette az egységes európai piacot. Az Unió azonban továbbra is megosztott - figyelmeztet Risse és Walter-Drop. A Kelet és a Nyugat közötti szakadék a leginkább szembetűnő: a volt szocialista országokban továbbra is nagy a szegénység. Bár a NATO- és az EU-tagság fokozta a stabilitást, a kelet-európai államokban továbbra is jelen van a bizonytalanság: gyakoriak a kormányválságok és a politikai elit előszeretettel folytat populista retorikát. Bár a rendszerváltásban történelmi szerepet vállalt, a kelet-európai civil társadalom gyenge és fejletlen.
Az elmúlt években pedig mintha felerősödne az EU-val szembeni általános szkepticizmus is. 1992-ben hajszál híján múlott csak, hogy a francia népszavazáson többségbe kerültek az euró bevezetését támogatók. Az európai alkotmány 2005-ös francia és holland elutasítása, majd a Lisszaboni Szerződés ír leszavazása intő jelek: arra utalnak, hogy az Unió tagjai nem állnak ki egységesen a további integráció mellett. A legitimációs válság pedig a szélsőjobb- és szélsőbaloldal malmára hajtja a vizet.
A gazdasági válság kirobbanása óta kiéleződtek a kontinens ellentétei. Nem sikerült egységes válságkezelő programot elfogadni, és az EU tagjai folyamatosan vitatkoznak a követendő irányelvekről. A helyzet komolyságát mutatja, hogy a korábban az integráció motorjának számító Németország ellenzi leghevesebben az államcsőd által fenyegetett uniós országok kisegítését.
A két német politológus szerint az elmúlt húsz év legnagyobb adóssága az egységes külpolitika kialakítása. Az EU nem csak a távoli - az 1994-es ruandai és a most is a most is zajló darfúri - népirtásokat nézi tétlenül, de a közvetlen szomszédságában zajló emberiség elleni bűncselekményeket is - utalnak a szerzők a kilencvenes évek jugoszláv háborúira. Az Európai Unió az emberi jogi normákat rögzítő nemzetközi megállapodások élharcosa, oroszlánrészt vállalt a Nemzetközi Büntetőbíróság felállításában is. Az elkötelezettség azonban elsősorban csak a szavak szintén jelenik meg: az európai államok a gyakorlatban nem képesek határozottan fellépni az emberi jogok védelmében. Risse és Walter-Drop szerint a jelenség hátterében is az EU legitimációs válsága áll: a külpolitikával kapcsolatban nincsenek összeurópai viták, így pedig nem várható, hogy a tagállamok és polgáraik vállalják az emberi jogok érvényre juttatásával járó áldozatokat.
„A hidegháború utáni időszak lezárult. Európának szembe kell néznie a jövő kihívásaival. A legfontosabb feladat, hogy az Európai Unió elnyerje saját polgárai bizalmát. Az elbukott népszavazások kevésbé veszélyeztetik Európát, mint a növekvő EU-ellenesség és az elitek elzárkózása az emberek kritikáitól. Az európai integráció híveinek mindenekelőtt másokat is meg kellene győznie céljaikról."
http://www.spiegel.de/international/europe/0,1518,druck-613866,00.html

2008. március 15., szombat

Egy válság anatómiája

Szidi Ifni, ahol mindenki hibázott
Tel Quel
A valaha Párizsban megjelenő lap, a posztrstrukturalista Tel Quel 1982-ben megszűnt. Örökét egy marokkói gárda vette át, így ma ott jelenik meg egy Tel Quel nevű magazin, francia nyelven és tényfeltáró elkötelezettséggel. Legutóbbi számában Ahmed R. Benchemsi ír egy Szidi Ifni nevű kis tengerparti településen lezajlott eseményről, melyben – mint cseppben a tenger – tükröződik az egész Maghreb, sőt talán mondhatni: a globalizációnak csak az árnyoldalát ismerő harmadik világ összes problémája.
Benchemsi mindenekelőtt ismerteti a tényeket: május 30-án a település nyolc utcaseprői állást hirdetett meg; ezekre összesen 972 jelentkező akadt, akik a hirdetményben szereplő időpontban egyszerre jelentek meg a városi előljáróságon. Minthogy az irodai alkalmazottak nem tudták kezelni a tömeget, perceken belül verekedés alakult ki, ami gyakorlatilag az egész városközpontra kiterjedt. A rendzavarásba bekapcsolódók szétverték a közintézményeket, a kikötő java része is egy órán belül lángokban állt, sőt még egy köztisztviselőt is megtámadtak, rágyújtván kocsiját. A helyzet ekkor már azzal fenyegetett, hogy kigyullad a helyi gézállomás is, ami beláthatatlan következményekkel járt volna.
Az eseményekbe csak ekkor avatkoztak be a hatóságok. Az egyre nagyobb számban érkező rendőrök az első időszakban hagyományos eszközökkel próbálták megfékezni a tömeget, amikor pedig ez nem sikerült, durvább oszlató eszközökhöz folyamodtak. Ám ez sem volt elég, a rendőri beavatkozás – írja a lap – mintha tovább tüzelte volna az embereket, akik ekkorra kiegészültek a külvárosokból is odasereglő munkanélküliekkel. Ezt egy erőteljes, koncentrált ellentámadás követte, mely során a rendőrök immáron házaikig kergették a demonstrálókat, betörtek a lakásokba, szétvertek mindent, komolyan bántalmazva azokat a családtagokat is, akik korábban egyáltalán nem mentek ki az utcára.
Az eredmény: 69 sebesült; közülük 34 tüntető, 35 pedig rendőr.
Ugyan ezzel a Szidi Ifni-i incidens egyelőre lezárult, de az utcai harcok időszakában valaki értesítette az al-Dzsazíra televíziót, mely feltételeteket készített az eseményekről, és egy „hitelt érdemlő” forrásra hivatkozva már hat „civil” halálos áldozatról tudósított. A hírt azonnal átvette az országos és a helyi sajtó, újabb zavargások törtek ki, illetve – a televíziós közvetítés sugallatára – a tiltakozás az egész arab világban visszhangra talált.
A központi hatóságok igen határozottan reagáltak; informális csatornákon felszólították – egyébként eredményesen – a marokkói írott sajtót, hogy helyesbítse a halottakról szóló, minden alapot nélkülöző beszámolót, de az al-Dzsazíra közel sem volt ennyire készséges, és kitartott álláspontja mellett. Ezt követően a csatorna marokkói irodájának igazgatóját, Hasszán Rasidit, gyorsított eljárással egy éves börtönbüntetésre ítélték, hamis, illetve rémhírek terjesztése címén.
Az elemzés megállapítja: mindez egy mindennapos eset a harmadik világban, ahol a munkanélküliség az okozója mindennek, de ahol azért mindenkinek megvan a maga bűne és hibája, hogy az élet ennyire elviselhetetlen. A tüntetők, a maguk részéről elkövettek minden hibát, amivel hatékonyan maguk ellen hangolták a hatóságokat. A hatóságok elkövettek minden szakmai hibát, amikor nem a tárgyalásos, hanem a parttalan beavatkozás eszközéhez nyúltak. És az al-Dzsazíra sem maradt bűntelen, felkapva egy szenzációhajhász – ráadásul valótlan – hírt, tovább tüzelve a nemtelen indulatokat. De a legnagyobb hibát – állapítja meg az elemzés – a köztisztviselői kar, azaz az állam követte el, amikor mások hibáira azzal reagált, hogy megpróbálta elhallgattatni a sajtót, korlátozva a szólásszabadság jogát.

http://www.telquel-online.com/332/edito_332.shtml

2008. március 8., szombat

„Ja igen, a háború, az hiba volt”

A nekonok és Irak
Der Spiegel
Lawrence F. Kaplan a World Affairs című folyóirat kiadója, ismert amerikai politológus és szerzőtársa William Kristol  a „The war over Iraq, Saddam's Tiranny and America's Mission" („Háború Irakban. Szaddám zsarnoki rendszere és Amerika küldetése") címmel 2003-ban tanulmányt jelentetett meg. A neokonzervatív szerzők ebben indokolják, miért kell megindítania Bush elnöknek az iraki hadműveletet. Ma már - miután többször járt a Irakban, rengeteg helyszíni tapasztalatot gyűjtött - a Der Spiegel hasábjain megjelent interjújában hibának minősíti a háborút.
Az iraki háború - vallja Kaplan ma - hatalmas fiaskó. Még most is heti 500 támadást indítanak az országban állomásozó amerikai katonák ellen, jóllehet nemrég még naponta történt ugyanennyi fegyveres incidens. A helyzet ilyen értelemben tehát „javuló tendenciát mutat" - a számok tükrében legalábbis -, a politikai helyzet alakulását tekintve azonban már távolról sem.
A támadások számának csökkenését Kaplan azzal magyarázza, hogy az intervenciós haderő a nagy tűzerővel indított akciók, a razziák, a lakosságtól teljesen elidegenedett katonai szervezet tömeges bevetése helyett 2007 eleje óta igyekszik közvetlen kapcsolatokat kiépíteni az irakiakkal, bizonyítandó, hogy jelenlétük a lakosság védelmét szolgálja. Az új irányzat eredményes kibontakozásához azonban - úgy tűnik - nincs már elég idő. Az amerikaiak belefáradtak a háborúba, a közvélemény egyre határozottabb ellenállást tanúsít.
Eközben ez az új taktika nem egészen hatástalan, s ebben - Kaplan szerint - a legfontosabb eredmény, hogy az iraki törzsek közül egyre többen állnak át az amerikaiak oldalára.
A szunnita felkelés legrosszabb időszaka véget érni látszik. Amennyiben az amerikaiak most megkezdenék csapataik kivonását, Irakban újra fellángolna a polgárháború. Az irakiak nem bíznak egymásban, mind a pártok mind a minisztériumok az etnikai-vallási hovatartozás szerint orientálódnak, tényleges feladataikkal vajmi keveset törődnek.
Kaplan álláspontja szerint az iraki háború megítélésének kérdésében nem szabadna összekeverni két szakaszt. Az első az az időszak volt, amikor még nem magát a háborút, hanem a háború megindításának szükségességét kellett indokolni. Az intervenció megindulása óta a vizsgálódás és értékelés tárgya már maga a háború. Nem megalapozott tehát számon kérni a háború megindítása mögé felsorakoztatott érveket a háború alakulásán. Szaddám Husszeint megbuktatni és Irakban demokratikus rendszert teremteni észszerű és elfogadható, az USA számára szinte kötelességszerű feladat volt. Ezzel szemben magának a háborúnak a menete azt igazolja - véli Kaplan -, hogy a cél elérése, jelesül a demokrácia megteremtése, Irakban nehezebb, mint valaha.
Nem elfogadható az a tézis, miszerint Irakot azért nem lehet demokratizálni, mert az irakiak arabok. Ez egyfajta kultúrrelativizmust jelent. A liberális iraki értelmiség köreiben ezzel szemben az a nézet vált általánossá, hogy bármit tett volna is Amerika, a demokratizálási kísérlet eleve kudarcra ítéltetett, mert az iraki történelmi tapasztalatok tanúsága szerint ott soha sem működhet a demokrácia. Kaplan egyik nézetet sem fogadja el, illetve a kudarc hátterében mindkettőt egyszerre látja. Az iraki háború megítélése ma olyannyira negatív, hogy emiatt nem avatkozik be Amerika Darfúrban, hiszen értelmetlennek látszik humanitárius okokból háborút indítani bárhol is.
A háború megindítása mellett kiálló neokonzervatív érvrendszert és a mai helyzetet szembesítve Kaplan arra a következtetésre jut, hogy számára egyértelmű: a „neo" előtag elfelejthető, mert az lényegében a demokrácia megteremtését célul kitűző liberális tartalmakra utal, amelyek az iraki tűzkeresztségben elbuktak. Az iraki beavatkozás megindításával kapcsolatos optimizmus odavan, a helyzet fegyverekkel nem változtatható. Következésképpen Irak demokratizálása téves indok volt. Annak ellenére, hogy a retorika előterében végig az ország pacifikálása és demokratizálása állott, a háttérben valójában mindig is szeptember 11. húzódott meg. Az iszlám fundamentalizmus tüzelte terrorizmustól való félelem légkörében a „válaszcsapás" megindítása elkerülhetetlen volt. Kaplan véleménye szerint hibás az a nézet is, hogy a demokrácia terjesztése rábízható a piacra, a szabad kereskedelemre. A Kínával való kereskedelemtől még nem lesz demokratikus az ázsiai óriás. A demokrácia terjesztéséhez nyomásra van szükség. Külső nyomásra is. Ennek azonban nem kell feltétlenül katonai természetűnek lennie.
Hiba volt-e az iraki háború megindítása? Kaplan úgy véli, egyértelműen hiba volt. Ugyanakkor válaszra vár a nagy kérdés, ki kell-e vonulnia most az amerikai haderőnek Irakból? „Felforgattuk az országot, kötelességünk rendet tenni - mindegy hogyan, mindegy, mennyi ideig tart mindez" - vélekedik Kaplan.
Az iraki háború tehát kudarc. De ne értékeljük túl. Ha túl nagy jelentőséget tulajdonítanánk ennek a fiaskónak - összegzi álláspontját Kaplan -, az annyit jelentene, mintha a vietnami vereség után azt mondtuk volna: az antikommunizmus megbukott, nem folytatjuk a hidegháborút sem.

http://www.spiegel.de/politik/ausland/0,1518,551694,00.html