2009. január 30., péntek

A gyűlölet egyesít


Az antiszemitizmus Venezuelában

2009. január 30-án Caracas egyik peremvárosában tizenöt felfegyverzett férfi betört az ottani zsinagógába és törni-zúzni kezdett, majd antiszemita feliratokat hagytak maguk után, s távoztak. Az esemény egyáltalán nem elszigetelt, s nem is példanélküli. Az utóbbi négy évben Venezuelában magasra csapott az állam által irányított antiszemitizmus heve, amit Hugo Chávez elnök 2005. karácsonyi nyilatkozata is tükröz: „A világ elég nagy mindenki számára, egyes kisebbségek, ugyanazok leszármazottai, akik megfeszítették Krisztust, s akik elűzték innen Bolivart, s a maguk módján szintén megfeszítették, mégis kiterjesztették az ellenőrzésüket a világ gazdagsága fölé" - emlékeztet a Boston Review-ban megjelent írásában Claudio Lomnitz és Rafael Sánchez.
2004 végén a rendőrség megrohamozta a Hebraicát, a zsidó társadalmi, oktatási és sportközpontot, ahol állítólag fegyvereket és robbanóanyagot kerestek. Semmit sem találtak. De nem is az volt a cél, hogy találjanak: a támadás egybe esett Chávez teheráni hivatalos látogatásával. Az egyik venezuelai zsidó szervezet emberjogi részlegének igazgatója szerint az elnök meg akarta mutatni Iránnak: „Így bánok én a zsidóimmal."
Tavaly október és december között a chávezista média agresszívabbá vált. A legjelentősebb chávezista online újság, az Aporrea 136 zsidóellenes cikket közölt, 2009-ben pedig a havi átlag elérte a 45-öt. 2008. december 28. és 2009. január 27. között, Izrael gázai offenzívája idején napi átlagban öt ilyen jellegű írás látott napvilágot.
Nyilvánvalóan nem csupán Izrael kritikájáról, hanem valódi antiszemitizmusról van szó, amit a klasszikus antiszemita témák, tónus és érzelmek is tagadhatatlanná tesznek. Ezt már a 2006-os libanoni háború idején is érzékelni lehetett az újságokban és a televízióban. 2007-ben, a diáktüntetések idején azt hangoztatták, hogy a megmozdulásokat a tehetős Cohen család pénzeli. 2009 januárjában az egyik újságcikk azt írta, hogy a venezuelai zsidó lakosságot el kellene „izolálni" feltételezett szövetségeseivel, az ellenzékkel együtt. Ugyancsak felszólítottak Izrael Állam eltörlésére, az imperialista mesterkedések megállítására Afganisztánban, Kongóban és másutt. A kifejezésmód a modern antiszemitizmus jegyeit hordozza magán („a cionista zsidók többet törődnek a pénztárcájukkal, mint bármi mással, beleértve Istent"). Követelték, hogy az utcákon a zsidók éltessék Palesztinát és ítéljék el Izraelt.
Chávez állt annak az erőfeszítésnek a középpontjában, amely Izraelt Hitlerrel, a zsidó összeesküvést pedig a venezuelai ellenzékkel igyekezett azonosítani. 2006 augusztusában kínai látogatásán a következőket mondta: „Izrael sokat bírálja Hitlert. Ahogy mi is. Ő azonban ugyanolyan dolgokat tesz, mint Hitler, talán még rosszabbakat is a fél világ ellen." Idén januárban az örökös elnökségéről döntő népszavazás kampányában összemosta a zsidókat, az Egyesült Államokat („a birodalmat") és az ellenzéket. A retorika a zsidó figuráját azonosítja a chávizmus belső és külső ellenségével. Chávez lehet, hogy nem szereti az utóbbi években 20%-kal gyarapodó 12 ezer fős venezuelai zsidó közösséget, ő azonban az antiszemita retorikájával az egész ellenzéket nemzetellenesnek állítja be.
Az antiszemitizmus közel áll a chávizmus intellektuális szívéhez, ami a legjobban Norberto Ceresole argentin ultranacionalista és holokauszttagadó írásaiban ragadható meg. A 2003-ban elhunyt Ceresole közeli kapcsolatokat ápolt a latin-amerikai nacionalista és populista katonai körökkel, főleg Luis Velasco Alvarado perui elnökkel, akinek tanácsadója is volt. Ceresole 1994-ben tűnt fel Venezuelában Chávez környezetében, de egy év múlva a titkosszolgálat kiutasította az országból, amiért propagandistaként részt vett Chávez 1992-es megbukott puccskísérletében. Amikor Chávez 1999-ben hatalomra került, ismét megjelent. Azóta Ceresole eszméi Chávez minden politikai lépésében tetten érhetők.
Ceresole szerint Chávez és a nép között közvetlen kapcsolat van, a fasizmus pedig nem azonos a chávizmussal, mert az utóbbiban nincs domináns pártstruktúra. Viszont nem érvényesül a hatalmi ágak szétválasztásának elve. Chávez szemében minden vele szembeni politika idegen és gyalázatos, amelyet ki kell vetni a nemzet testéből. A zsidó figurája kapóra jött neki ebben a vonatkozásban, hiszen ahogy Ceresole kifejti, „a zsidók kizárólag összeesküvő közösségként cselekszenek".
Ezek után nem meglepő, hogy a zsinagóga elleni támadást Chávez úgy értékelte, hogy azt az ellenzék hajtotta végre a rezsim ellen. Merthogy csak nekik származott belőle előnyük. Ebbe tökéletesen beleillik az is, hogy Chávez szerint a Bush-kormány szervezte a szeptember 11-i támadást annak érdekében, hogy az iszlámistákra terelhesse a gyanút és igazolhassa Irak invázióját.
Mindettől függetlenül a chávizmus ideológiája egyáltalán nem koherens. Gyakori drámai gesztusai ráirányítják a médiafigyelmet, ami a fasiszta stratégiára emlékeztet. Chávez „Venezuela Übü királya", hiszen állandóan változtatja a játékszabályokat, hogy dezorientálja az ellenzéket. A chávezista évtized egyértelműen aláaknázta a venezuelai demokratikus intézményrendszert, amint arra a Human Rights Watch a jelentéseiben többször is rámutatott.
A chávizmusban az elnök és a nép között fizikai kapcsolat van, őket „szeretet köti össze". Ahogy a népszavazási kampány egyik jelszava megfogalmazta: „A szeretetet szeretettel kell visszafizetni", ami arra utal, hogy Chávez nép iránti szeretete kölcsönös kötelezettség. A nép „kéz a kézben", „szeretetben" egyesülve küzd a „gyűlölt" ellenség ellen, akik közé Ceresole a zsidókat is odasorolta.
Chávez nemcsak befolyásosnak és manipulatívnak írja le a zsidókat, hanem az összeesküvés mestereinek is: azzal a klasszikus fordulattal él, amit a Dreyfus-ügytől a nácikig használtak. Eszerint a hatalmas és kizsákmányoló zsidó egyúttal gyenge és megvetésre méltó. Chávez az ellenzékét „hitványnak" titulálja. A két csoport összemosása már csak egy lépés. Ehhez járul még a rezsim homofóbiája is, az ellenzéket gyakran hozzák összefüggésbe a homoszexuálisokkal. Sőt Chávez nem ritkán „nagy darab ganéjnak" nevezi az egész ellenzékét. Amikor 2007-ben leszavazták az örökös elnökségét, „ganéjgyőzelemről" beszélt. Miközben Chávez az egész ellenzékét igyekszik az imperializmus által támogatott belső oligarchiára korlátozni, ellenfeleinek száma nő: a szakszervezetek, a diákmozgalmak, az egyház, a civil társadalmi szervezetek.
A caracasi zsinagóga meggyalázása felzúdulást keltett a hazai és a külföldi sajtóban egyaránt. Ahogy a kritika egyre élesebb lett, Chávez pozíciója úgy vált egyre tarthatatlanabbá. Előre menekült, s utasította a miniszterét, hogy találja meg a bűnösöket, amit az egy héten belül meg is tett. A bűnösöket elítélték, Chávez pedig kihirdethette, hogy a vallásszabadságot Venezuelában továbbra is tiszteletben tartják. Csakhogy az antiszemitizmus itt nem vallási intoleranciát jelent. A rezsim a zsidókat az alávalóság inkarnációjaként használja fel, az ellenzék szinonimájaként. Ez utóbbi a valódi célpont. Akárhonnan is kapták a zsinagógagyalázók a parancsokat, a rezsim felelőssége tagadhatatlan.
A chávezi antiszemitizmus végső soron a rezsim gyengeségének szimptómája. A kormánynak igazából sosem sikerült az államapparátust teljes egészében az akarata alá kényszeríteni. A „bolivari forradalom" bizonyos demokratikus folyamatok között fejlődött ki, ahol a fogyasztók, a szakszervezetek, a bürokrácia, a közösségi szervezetek és a tulajdonosok jogait tiszteletben kell tartani. A klasszikus lenini elmélet szerint a régi struktúrák és a felemelkedő forradalmi intézmények egy rövid átmeneti időszakban együtt léteznek. Chávez Venezuelájában ezzel szemben ez a kettősség helyi jellegzetesség lett, csökkentve az állam felelősségre vonhatóságát. Félkatonai csoportok, drogmaffiák, bűnözői szervezetek, halálbrigádok és a korrupció burjánzanak. Ez a duális struktúra adja Chávez politikájának hátterét. Az ellenzék és az elégedetlenség állandó fenyegetést jelent az elnökségére. Ilyen körülmények között a politikai feszültség egyetlen ügyre, egyetlen ellenséges közösségre való leszűkítése valóban hasznos lehet. A történelem azonban azt mutatja, hogy az ilyen fajta ideológiák inkább a diktatúrával, semmint a demokráciával állnak rokonságban. Ha a rezsim a populizmusra, a katonai uniformisra, a homofóbiára és az antiszemitizmusra támaszkodik, kezdhet nyugtalankodni.

http://bostonreview.net/BR34.4/lomnitz_sanchez.php