Az iszlámista terrorizmus nem a sérelmekre épül
Sokan állítják, hogy az Egyesült Államok közel-keleti politikája által okozott sérelmek motiválják az iszlámista terrorizmust. Melvin E. Lee, az Egyesült Államok haditengerészetének tisztje, a 6. flotta egyik kapitánya azonban úgy véli a Middle East Quarterly
hasábjain, hogy az ilyen vélekedések félreértik az „ellenséget és annak
természetét". A konfliktust ugyanis nem a sérelmek okozzák, hanem az
iszlámista ideológia, valamint az európai felvilágosodás idején
artikulálódott és az amerikai politikai kultúrába beépült természetes
jogok közötti inkompatibilitás eredményezi. Lee szerint egyedül az
iszlám „alapvető reformja" fogja megoldani a konfliktust.
Többen
azt gondolják, hogy az egykori Oszmán Birodalom első világháborús
részvétele volt az eredete az iszlám Nyugat-ellenességének, s ha a
győztesek meghagyták volna a birodalom egységét, akkor ma a Közel-Kelet
toleráns, fejlődő térsége lehetne a világnak. Lee szerint azok is
tévednek, akik Winston Churchillt, és azok is, akik Arthur Balfour brit
külügyminisztert (1916-1919) hibáztatják, mert a dzsihádizmus és annak
Amerika-ellenessége valójában az első világháború előtti időszakra
nyúlik vissza. Amerika és az iszlám államok közötti kapcsolatok
régebbiek, mint az amerikai függetlenség. A mai dzsihádizmus nem a
felhalmozódott sérelmek következménye, sokkal inkább kulturális okai
vannak, melyek az iszlám társadalmak és az Egyesült Államok közötti
interakció „integráns tényezői".
A függetlenné válás után az
amerikai kormány azonnal összeütközésbe került Marokkó, Tunisz, Algéria
és Tripoli „kalózsejkségeivel". Ezek az államok évszázadokon át
kalózkodásból, a kereskedőhajók kifosztásából, a legénység
elhurcolásából és az érte kapott váltságdíjból éltek. Az európai
kereskedőnemzetek gyakran kötöttek szerződést a kalózfőnökökkel
bántatlanságuk megvásárlása érdekében. 1784 után az amerikai
kereskedőhajók ellen egyre gyakoribbá váló földközi-tengeri
kalóztámadások miatt az amerikai kormány béke-megállapodást javasolt
Marokkónak, amit azonban elutasítottak, így 1796-ban George Washington
hat hadihajót küldött kereskedőflottája védelmére a térségbe. 1801-ben
Thomas Jefferson háborút indított Tripoli ellen, amerikai hajók
bombázták a várost és elérték az amerikai túszok szabadon bocsátását.
Újabb kalóztámadások után 1815-ben James Madison hajórajt indított
Észak-Afrika partjaihoz, mely vereséget mért a kalózflottára, így
Algír, Tunisz és Tripoli jóvátételt volt kénytelen fizetni.
E
kalózháborúk a mai konfliktus szempontjából is jelentősek. Az alapító
atyák úgy hitték, hogy ezek a háborúk az amerikai forradalom
folytatását jelentik. Az amerikai gyarmatok ugyan megszabadultak a brit
zsarnokságtól, de a kalózok legyőzése nélkülözhetetlen volt a
nemzetközi színtéren való cselekvési és kereskedelmi szabadság
elnyeréséhez. Jóllehet nem ez volt az elsődleges, a vallás már ezekben
a konfliktusokban is szerepet kapott. Washington és John Quincy Adams
az észak-afrikai kikötőket „banditafészkeknek" tartották, Jefferson és
Madison pedig a vezetőket „piti zsarnokoknak" nevezte. A „despotikus
Törökország" a korai amerikai republikánus identitás antitézisévé vált.
Ami Amerikából vagy Európából közönséges kalózkodásnak tűnt, azt a
kalózvezetők dzsihádként legitimálták, mondván, a Korán feljogosítja,
sőt kötelezi a muszlimokat a hitetlenek elleni harcra. Ezt Jefferson
franciaországi tartózkodásakor Tunisz párizsi követe is megerősítette
kettejük találkozójakor, de szintén ugyanígy érvelt később Ali Hasszán
algíri bej Richard O'Brien algíri amerikai konzulnak. A dzsihádra
számos utalás történt az amerikaiak és a kalózközpontok (az Oszmán
Birodalom nyugati végei) közötti szerződések szövegében is.
Az
amerikaiak békülékeny magatartást tanúsítottak a térségben, megértőnek
mutatkoztak a vallási és ideológiai indítékok iránt, és a kereskedelmet
tartották a legfontosabbnak. 1821-ben John Quincy Adams nem is volt
hajlandó segítséget nyújtani a görög szabadságharcosoknak, jóllehet a
közvélemény (Európában is) követelte ezt. Az alapító atyák nagy
fontosságot tulajdonítottak a vallási türelemnek, ezenkívül a
Tripolival kötött 1797-i szerződésben nyíltan ki is mondták, hogy az
Egyesült Államok nem keresztény állam, hisz nincs államvallása,
törvényeiben pedig nincs utalás semmilyen vallásra.
Ezt követően
az Egyesült Államok folyamatosan jelen volt a térségben. Míg Jefferson
és Madison azt gondolta, az amerikai katonai jelenlét a
Mediterráneumban feltétlenül szükséges az amerikai érdekek
megvédelmezése szempontjából, 1831-ben Andrew Jackson barátsági és
szabadkereskedelmi szerződést kötött az Oszmán Birodalommal, minek
következtében egy hét évvel későbbi jelentés szerint feleslegessé vált
a térségben az amerikai flottajelenlét. Washington ki is vonta a
hajóit, mire a kalózok újra fosztogatni kezdték az amerikai
kereskedőhajókat, így a polgárháborút követően a hadihajók ismét
megjelentek ezeken a vizeken.
A polgárháború idején fellángolt a
vita a természetjog és a szabadság szerepéről az Egyesült Államok
politikájában. Amerikai misszionáriusok jelentek meg a Közel-Keleten,
mivel azonban a muzulmánok nemigen akartak kikeresztelkedni,
tevékenységüket elsősorban a segítségnyújtásra és az oktatásra
koncentrálták, nem pedig a térítésre. Ezzel párhuzamosan a szultán
nagyobb elnyomásban részesítette a keresztényeket és a zsidókat. Az
iszlám intoleráns, fundamentalista irányzatai teret nyertek az
Arábiai-félszigeten és Észak-Afrikában. 1840-ben Martin Van Buren elnök
az Oszmán Birodalmat „a legantiszemitább országnak" nevezte. A század
utolsó negyedében a muzulmánok és keresztények közötti küzdelem balkáni
és isztambuli elmérgesedése miatt Ulysses Grant hat hadihajót küldött a
tengerszorosokba az amerikai állampolgárok védelmére. 1882-ben Chester
Arthur elnök a Földközi-tengeri Hajórajt Alexandriába irányította, hogy
segítse az amerikaiak és az európaiak evakuálását a városból a
keresztényellenes erőszak nyomán. Grover Cleveland elnök pedig
angol-amerikai intervenciót javasolt az Oszmán Birodalom ellen, amiért
pogromokat hajtottak végre örmény keresztények ellen. 1903-ban a
keresztényellenes zavargások közepette merényletet kíséreltek meg
Bejrútban az amerikai konzul ellen, mire Theodore Roosevelt a város elé
küldte a flottát. Pár hónappal később a flotta Tangerbe hajózott,
miután az ottani amerikai konzulátusról elraboltak egy görög
üzletembert. Az összes incidens mögött - Lee szerint - a keresztény
kisebbség és a zsidó közösség elleni muzulmán erőszak húzódott meg. Az
oszmán politikai reformok kudarca kevésbé toleráns iszlámot
eredményezett, amit az USA elutasított.
A 20. században az
amerikai kormányok tartózkodók maradtak az arab és oszmán politikával
szemben. Woodrow Wilson az első világháborúban nem üzent hadat
Isztambulnak, hogy ne ingerelje megtorlásra a törököket a birodalomban
élő keresztények és zsidók ellen, mert szerinte a Porta az Egyesült
Államokra vallásos, nem pedig diplomáciai lencsén keresztül tekintett.
A kereskedelmi kapcsolatok ugyanakkor szépen fejlődtek a térséggel: a
második világháború utáni évtizedben az Egyesült Államok itteni
áruforgalma 167%-kal növekedett. A következő évtizedben ez a szám 226%,
a rákövetkezőben pedig 321%. Mindennek persze diplomáciai és stratégiai
felhangjai voltak.
A hidegháború alatt az USA arabbarát politikát
folytatott, hogy ellensúlyozza a Szovjetunió térségbeli térnyerését,
amit még 1945 januárjában Dean Acheson későbbi külügyminiszter
javasolt. Eisenhower Nasszer mellett foglalt állást Izraellel,
Franciaországgal és Angliával szemben a szuezi válság idején. A
hidegháború alatt és közvetlenül utána a muzulmánok és nem muzulmánok,
a muzulmánok és a világi erők, valamint az arabok és a nem arabok
közötti tizenkét konfliktusból tizenegyben az Egyesült Államok az
előbbieket támogatta. Az 1980-as években segítette a szovjet Vörös
Hadsereg ellen harcoló afgán mudzsáhedineket, később pedig a boszniai
muszlimokat a szerbek és a horvátok ellen. Az 1967-i hatnapos háború
előtt megpróbálta lebeszélni Izraelt a harcok kirobbantásáról, az
izraeliek kérése ellenére szállított modern fegyverzetet
Szaúd-Arábiának és nyomást fejtett ki Tel-Avivra annak érdekében, hogy
tegyen engedményeket a Palesztin Hatóságnak az 1990-es években. Az
egyetlen kivétel az, hogy az ENSZ-ben Washington konzekvensen Izraelt
támogatta és segítette a zsidó állam katonai ütőképességének növelését.
Eközben
az iszlámista ideológusok és az amerikai tisztviselők közötti
súrlódások folyamatosan nőttek. Az Egyesült Államok törekedett az
energiabiztonság fenntartására, ennek érdekében pedig autoriter és
korrupt rezsimeket is támogatott. Az iszlámisták úgy érveltek, hogy
Washingtonnak a népet, nem pedig a diktátorokat kellene támogatnia.
Számukra az Egyesült Államok és Izrael vált minden baj okozójává. Így
gondolkozott már Szajjid Kutb, a Muzulmán Testvérek ideológusa és
később Oszama bin Laden, az al-Kaida alapítója. A hasonló szellemiségű
pakisztáni medreszékben azóta évente egymillió diák részesül a dzsihád
ideológiájából. Szerintük a demokrácia nem megoldás az iszlám
társadalmak problémáira. Az iszlámisták a legritkábban említik a
felvilágosodás eszméit, a toleranciát, a törvények hatalmát, az egyéni
jogokat, vagyis valójában elvetik a demokráciát. Az iszlám államok
éppen azért stagnálnak, mert képtelenek befogadni a felvilágosodás
eszméit. Ilyen körülmények között a dzsihádizmus szépen fejlődhet.
Hevesen elutasítja az európai felvilágosodás minden eszméjét: a
demokráciát, a szabadpiacot, a toleranciát, a vallásszabadságot, a
világi kormányzást, a vallás, a politika és az egyén szétválasztását.
Figyelmüket a felvilágosodás legtisztább mai megtestesülésére, az
Egyesült Államokra koncentrálják. Azért maradnak le a Nyugattól, mert
nem fogadják el, hogy az ember az értelem és a racionalitás
segítségével javíthat életfeltételein. A dzsihádizmus olyan vallásos
jelenség, mely elég nagy népszerűséggel és hatalommal rendelkezik
ahhoz, hogy fenyegesse az amerikai kísérletet és az európai
felvilágosodást. Amerikának bátorítania kell a vallási vezetőket az
iszlám reformjára, az ennek ellenálló imámokat el kell
lehetetlenítenie. Terjesztenie kell a nyugati értékeket. A hosszú távú
amerikai érdekeket meg kell védenie, az amerikai külföldi segélyprogram
is reformra szorul. Csak korrupciómentes demokráciákat szabad
támogatni, elő kell segíteni az iszlám világban a törvények hatalmának,
a toleranciának és a demokráciának a terjedését. A történelem azt
tanítja, hogy az „erővel megtámogatott diplomácia" az egyetlen hatékony
eszköz a megfelelő kapcsolatok fenntartására. A katonai gyengeség
hozzásegítené a dszihádistákat ahhoz, hogy továbbra is amerikai
érdekeket támadjanak.
http://www.meforum.org/1830/the-fallacy-of-grievance-based-terrorism