2014. február 16., vasárnap

A Piros Cégér 16-18.: A HÁLÓ MŰKÖDÉSBE LÉP


A világbank és a Nemzetközi Valutaalap létrejötte után már két pénzügyi központja és központi valutája volt az emberiségnek: London a fontsterlinggel és New York a dollárral. Megkezdődhetett hát az angol font lépcsőzetes leépítése és a dollár egyeduralmának megvalósítása.
Ezt a műveletet a bankárok két oldalról közelítették meg: a háborúból sértetlenül, sőt hatalmasan megerősödve kikerült amerikai nemzetgazdaság átütő fölényére támaszkodva, rohamlépésekben tolták előre a markukban tartott dollár csápjait az újraépülő világgazdaság valamennyi frontján, az angol gyarmatbirodalmat pedig ugyanolyan erőltetett menetben bonttatták le az Egyesült Nemzetek Szövetségébe beépített ügynökeikkel, a szintén általuk világszerte kitermelt emberjogi aktivisták égigzengő kórusa mellett. A hosszú élet-halálra szóló hadviselés által egyébként is megtépázott brit oroszlán nimbusza és valutája így egyaránt vészes hanyatlásnak indult, miközben az ellenőrzése alatt álló politikum is összezsugorodott. Így szinte gyerekjáték volt az Egyesült Királyság helyébe az Egyesült Államokat feltornáztatni, ami nem a magukat a világ új urainak képzelő amerikai elnökök és kormányférfiak, hanem a hátuk mögött álló és őket teljesen behálózó Wall Street-i bankárok és az azok ellenőrzése alatt álló dollár végső győzelmét jelentette. Ilyen előzmények után jutott el az emberiség a 60-as évek közepén a mindenható Dollár korába, mikor már a sterling blokk utolsó maradványait is felszámolták, és az amerikai dollár lett a földkerekség központi valutája és minden más valuta mércéje és mértékadója. Az amerikai nemzeti valutának eme mesterséges felminősítése az ezzel járó nimbuszon kívül úgyszólván semmi gyakorlati előnyt nem hozott az átlagos amerikai polgár számára. Sőt: súlyos és egyre elviselhetetlenebb anyagi terheket rótt a mit sem sejtő amerikai adófizetők vállára, mert a dollár nemzetközi tekintélyét megfelelő politikai és katonai szerkezetekkel és ezek nagystílű működtetésével kellett alátámasztani és tartósítani, ezek költsége pedig túlnyomó részben az amerikai államháztartásra hárult. Meg kellett teremteni a Világkormány prototípusát, az Egyesült Nemzetek Szervezetét, melynek és kapcsolt részeinek fenntartását azóta is 60%-ban az Egyesült Államok fedezi. Igen súlyos anyagi és véráldozattal járó háborúkat kellett viselnie az amerikai haderőknek Koreában, Vietnamban és a Perzsa-öbölben, nem is beszélve az immár rendszeressé váló békefenntartó akciókról szerte a világban, szinte kivétel nélkül olyan helyeken, ahol a Wall Street és nyúlványai "jótékony" tevékenysége borította fel a korábbi bel- és külpolitikai egyensúlyt. Száz meg száz milliárd dollárnyi segélyt kellett nyújtani olyan országoknak és népeknek, amelyek igen szépen tudtak volna önmagukról gondoskodni (mint tették korábban is), ha a Wall Street tőkései közvetve vagy közvetlenül nyomorba nem taszítják őket. Mindez a mindenható Dollár, helyesebben a dollármilliárdokat forgató és maguk javára hasznosító tőkések világuralma érdekében történt, akik öncélú érdekeik szolgálatában pro forma szuperhatalommá, de valójában gyarmattá gyúrtak egy olyan 270 milliós emberegyveleget, amely az emberiség vezetésére genetikailag képtelen volt. Gyarmatnak és a Wall Street urai engedelmes eszközének azonban nagyon is megfelelt. A teljes amerikai politikum és társadalom ilyetén gúzsbakötéséhez természetesen nem voltak elegendők a szoros értelemben vett pénzügyi manőverek, ehhez az "alanyok" nagymérvű indoktrinálása és agymosása is szükséges volt. Ennek érdekében a Wall Street már igen korán kiterjesztette csápjait az amerikai tömegkommunikáció valamennyi eszközére, a napilapokra, a rádió- és televízióhálózatokra, és természetesen a filmiparra is. Ebben a műveletben - akárcsak a Wall Street tőkései sorában - szintén dominált a részben már Amerikában született, részben felnőttként oda bevándorló zsidó etnikum, ami nem is maradt észrevétel nélkül a még szabadon maradt angolszász médiában, ahol megszületett a ma már szállóigévé vált mondás: the Jewish tail wags the American dog (a zsidó farok csóválja az amerikai kutyát.) Nem volna azonban méltányos ezt az egész kérdést általában a zsidóság nyakába varrni (mint például Mónus Áron teszi könyvében), mert a Wall Streeten és annak média-csahosai sorában bőven találunk nemzsidókat is - például a Rockefeller dinasztiát -, hiszen a pénznek nemcsak szaga, de vallása, nemzetisége és etnikai hovatartozása sincs.
Az egyesült Államok népe napjainkig engedelmes baromként viselte ezt az igát, miközben a Wall Street által rákényszerített szuperhatalmi szerep folytán egyre nőtt az államháztartás eladósodása, a munkanélküliség, a társadalom széles rétegeinek elszegényedése, és a szociális betegségek sorozata. A Wall Streeten székelő tőkés bűnszövetkezet azonban virult és egyre terebélyesedett, és két nemzetközi nyúlványán, a Világbankon és a Valutaalapon keresztül az egész világ pénzgazdálkodását hatalmába kerítette, hogy a Henry Ford által jóelőre meglátott adóssághálók szívós kiépítésével valóságos gyarmatbirodalmakat létesítsen mind az öt kontinensen. Henry Ford megállapítása, melyet Louis McFadden már 1932-ben idézett az amerikai törvényhozásban (lásd korábban), a második világháborút követő korszakban érvényesebb volt, mint valaha. A Valutaalap és a Világbank ugyanis megalakulásuk óta azt a politikát folytatják, mint az amerikai jegybank felszíne mögött működő elődeik, csak most már nemzetközi támogatással és tekintéllyel. A nagy világpusztulás után magukat összeszedelőzködő népek és nemzetek sokáig nem ébredtek rá az ellenük javában folyó összeesküvésre, és a talpraállás gondjai közt még jótékonynak is képzelték a bankárok két világszervezetének ténykedését. Mivel ezek elsősorban a bankárok két világszervezetének ténykedését. Mivel ezek elsősorban a gyarmati sorból önállóságra emelkedett afrikai és ázsiai országokat tüntették ki figyelmükkel, a világ közvéleményébe könnyen el lehetett ültetni a képzetet, hogy mindez az emberiség békés együttélése és általános boldogsága érdekében történik. A tőkés országok bőven el is látták a Világbankot és a Valutaalapot adófizető polgáraikból kipréselt pénzekkel, hogy azok a nemzetközi hitelekre rászoruló, vagy annak vélt, gyakran rábeszélt, országoknak nyújtandó kölcsönökhöz megfelelő pénzalapokkal rendelkezzenek. A források tehát, melyekből a két világszervezet a fejlődő országoknak segítséget nyújtott, nem a bankárok saját pénzeszsákjai, hanem a tőkés országok polgárai voltak.
A bankárok számára nem is ez volt az igazi üzlet, hanem az, hogy a két nemzetközi pénzügyi szervezet felhasználásával, egy lyukas vasuk kockáztatása nélkül, amerikai, kanadai, angol, ausztrál, francia és később német és japán János bácsik és Mari nénik pénzén be tudtak furakodni az áldozatul kiszemelt országok legfelsőbb pénzügyi kormányzataiba és jegybankjaiba, és szinte észrevétlenül megkaparintva azok egész nemzetgazdaságának irányítását, hozzáfoghattak az így adódó lehetőségek saját céljaikra való kiaknázásához. Történt pedig ez a két világszervezet mögött álló Londoni Klub tagjai most már közvetlenül nyújtott további, sokkal jelentősebb összegű kölcsönök közvetítésével, melyek felvételére a Világbank és a Valutaalap úgynevezett szakértői serényen rábeszélték az áldozatok naiv és nemegyszer tisztességtelen módszerekkel - ha nem kifejezett kenőpénzekkel, akkor busásan javadalmazott nemzetközi pénzügyi pozíciókkal, küldetésekkel és más jólfizető kedvezményekkel - meg is vesztegetett pénzembereit.

Túlságosan azonban nem kellett a bankárok ügynökeinek megerőltetni magukat rábeszélőkészségük gyakorlásában, hiszen mióta a világ fennáll, uralkodók és politikusok legfőbb gondja az volt, hogy miként tudnak elegendő pénzre szert tenni fegyverkezésükhöz és grandiózus békebeli terveik megvalósításához. Minthogy pedig századunk második felében mindkettőből bőven volt szerte a világban, ezért nemzetközi kölcsönök után áhítozó kormányokban sem volt hiány.A Világbank és a Valutaalap szolgáltatásai így igen kapósak voltak, nem magukért a viszonylag szerény dollármilliókért, melyeket ezek az igényléknek időről-időre kiutaltak, hanem a nemzetközi hitelképességi minősítésekért, melyek adásának szerepét a két világszervezet gondosan magának tartotta fenn. A minősítést azonban, mely az utat valamely ország számára a Londoni Klub által uralt nemzetközi pénzpiacra megnyitotta, csak szigorú előírások betartása és egyre nyomasztóbbá váló utasítások végrehajtása árán adta meg a két világszervezet, melyek fokozatosan domináns befolyásra, sőt teljes hegemóniára tettek szert klienseik gazdasági és politikai életében. Idővel gazdag tőkés országok is beleestek ebbe a csapdába, ha nem is olyan tragikus következményekkel, mint a világ szegényei, és a bankárok hajója évről-évre szűkült a rabságba ejtett emberiség körül.
Mikor az eleinte kedvező feltételekkel és bőkezűen nyújtott nemzetközi kölcsönöket az azokat mohón felvevő adósok, mint várható volt, nem voltak képesek időben visszafizetni, a bankárok készen álltak újabb hitelkeretek megnyitásával, de most már keményebb feltételekkel és szigorúbb ellenőrzés mellett. Idővel már az egyre magasabbra srófolt kamatokat is kölcsönökből voltak kénytelenek az adósok finanszírozni, már csak azért is, mert a bankárok gyakorta olyan gazdasági intézkedéseket és termelési terveket írtak elő számukra, melyek veszteségeseknek és más szempontokból is károsnak bizonyultak. Hogy a bankárok az ilyen tévesnek bizonyult tanácsokat csupán felelőtlenségből, vagy éppen szándékosan, rosszhiszeműleg adták-e, azt minden esetben nem lehet eldönteni. Az azonban szinte törvényszerűnek bizonyult, hogy az adósságok mocsarába rántott országok termékei és javai a bankárokkal szövetkezett tőkéseket gazdagították, és egyre növekvő mértékben ezek vásárolták fel, messze áron alul, az adósok nemzeti vagyonát is. Ez a jelenség fokozatosan az egész földkerekséget elborította. A Világbank és a Valutaalap létjogosultsága a 70-es évek végén tulajdonképpen megszűnt, mert a nagy tőkés országok az Egyesült Államokkal együtt már 1971-ben letértek az aranyalapról, és a Bretton Woodsban létrehozott árfolyamegyeztető rendszer összeomlott. A nemzetközi piac az évtized végére teljesen áttért a szabad tőkemozgás elvére, úgyhogy a pénzforrásokat kereső országok számára nyitva állt az út nagyösszegű államkölcsönök kibocsátására, a nemzetközi pénzügyi szervezete jóváhagyása nélkül is. A két világszervezet azonban olyan erősen bele volt már ágyazva az egész világ monetáris és gazdasági rendszerébe, hogy felszámolásuk gondolata fel sem merült. Mikor pedig a Szovjetunió és az általa létrehozott gazdasági blokk, a Comecon, 1989-től kezdődően összeomlott, a Világbank és a Valutaalap az előttük megnyílt óriási piac rendbeszedésének felvállalásával újabb mérföldes lépéseket tettek az egész emberiség uralmuk alá hajtása felé.
Az évek folyamán világszerte számos tekintélyes közgazdász és közíró emelte fel szavát a két világszervezet országok sorát romlásba döntő garázdálkodása ellen, amire a példák a földkerekség különböző részein már akkor sokasodni kezdtek, mielőtt ez hazánkban egyáltalán téma lett volna. Az elemzők egyre élesebben mutattak rá a Valutaalap és a Világbank pusztán gazdasági szempontból is súlyos kifogások alá eső ténykedéseire, azok antiszociális és környezetrontó, sőt sokszor kifejezetten erkölcstelen kihatásaival együtt. Csak néhány ilyen írást idézek angol nyelvterületről:
Brian Wilshire neves ausztrál publicista és rádió-kommentátor, "The Fine Print" című, 1992-ben megjelent és azonnal bestsellerré vált könyvében így jellemzi a Valutaalap (IMF) tevékenységét:
"Az Australian Council for Overseas Aid (ausztrál egyházi és egyéb külföldi segélyakciók központi tanácsa) 1989-ben kiadott 'One World or... None, Making the Difference' című könyvecskéjében ezt a magyarázatot adta a nemzetközi adósságválságra:
A hetvenes években az olajtermelők megnégyszerezték a nyersolaj árát (emlékszel az ún. 'energia krízisre'?), és a nyugati bankok arra ösztönözték a fejlődő országokat, hogy vegyék kölcsön a bőséges petrodollárokat alacsony kamatlábak mellett. (Itt nem volt arab-zsidó ellentét. Az olajsejkek dollármillióival a New York-i zsidó bankárok házaltak.)
A fejlődő országokban, a kamatlábakkal együtt az adósságok is emelkedtek, a (nemzeti) jövedelem esett, a bankok beszüntették a kölcsönzést és a befektető tőke gyakorlatilag kiapadt.
Amikor egy nemzet 'fizetésképtelensége' a Nemzetközi Valutaalap beavatkozását eredményezi (mint Ausztráliát is fenyegették), az adók és a létszükségleti cikkek árainak drámai emelkedése várható, és a szociális juttatásokat megnyirbálják.
Az ACFOA szerint az IMF által elrendelt 'strukturális módosítás'-programok nagy nélkülözéseket okoztak a Fülöp-szigeteken, Bolíviában, Jamaikában, Egyiptomban, Szudánban és Zambiában, Venezuelában pedig még lázongáshoz is vezettek.Ha a hetvenes évek 'energiakrízise' őszinte lett volna, akkor az azt követő eseményeket a gazdasági 'törvények' elkerülhetetlen eredményének tekinthettük volna, melyeknek a hitelezők és a kölcsönzők egyaránt ki vannak téve. Utólag visszatekintve azonban állíthatjuk, hogy a forgatókönyv egy üzleti összeesküvés valamennyi elemét tartalmazza - a fő haszonélvezők a bankok voltak, melyek most képesek végrehajtást indítani a harmadik világ adósságainak behajtására." (Brian Wilshire, "The Fine Print: Australia's special role in the New World Order", a szerző kiadása, Sydney, 1992, 69-70. oldal.)
Szemnyitogató, hogy a világ egyik legerősebb tőkés országában, Ausztráliában hangzottak el ezek a szavak, melyek, mint később látni fogjuk, pontosan illenek hazánk jelenlegi állapotára.
A Világbank ténykedését már előzőleg élesen bírálta James Bovard, a New York Times és a Wall Street Journal ismert szakírója, az amerikai The Freeman magazin 1988 májusi számában közzétett "World Bank vs. World's Poor" (Világbank kontra Világ szegényei) című írásában.
"A Világbank segít a Harmadik Világ kormányainak nemzetgazdaságuk tönkretételében, környezetük marcangolásában és népük elnyomásában", kezdi cikkét Bovard. Idézi a Világbank alapokmányában foglalt célkitűzéseket, és rámutat, hogy a Bank 1968-tól kezdve ezektől élesen eltért. Példákkal bizonyítja, hogy a Bank afrikai és ázsiai országokban hosszú éveken át az emberi jogok súlyos megsértésével járó intézkedéseket írt elő, vagy legalábbis kölcsöneivel támogatott olyanokat, melyek sok helyen éhínséget, járványokat és nyomort okoztak. Bovard azt is megállapítja, hogy "Világbanki kölcsönök tucatjai után a legtöbb kevésbé fejlett ország még mindig olyan (gazdasági) politikát folytat, mely jogosítaná őket egy gazdasági őrültek házába való felvételre." De a nyugati kormányokat is hibáztatja abban, hogy míg a Világbankon keresztül segítik a Harmadik Világ országait termelésük fokozásában, termékeik behozatala ellen egyre újabb gátakat támasztanak. Kiemelendő, hogy Bovard egyik példaként a Világbank felelőtlen kölcsönzéseire és "gazdasági őrültek házára" éppen hazánkat és a Kádár-rendszernek nyújtott kölcsönöket hozza fel.

Hasonló következtetésre jut a kanadai Patricia Adams "Odious Debts - Loose lending, corruption and the Third World's environmental legacy" című könyvében, melyről a The Toronto Star kanadai napilap 1991. november 24.-i száma számol be Peter Campbell tollából. "A világ optimizmussal telve jött ki a II. világháborúból" - írja Campbell. "Létrehoztuk az Egyesült Nemzeteket, mint a politikai viták megoldására hivatott fórumot. Felállítottuk a Nemzetközi Valutaalapot, hogy egy amerikai dollárra alapozott aranyvaluta standardot adminisztráljon és megoldja a nemzetek közti kereskedelmi egyenlegében mutatkozó ideiglenes hiányokat. És létrehoztuk a Világbankot, hogy segítsen a gazdag és szegény nemzetek közti szakadékot áthidalni. Eme szervezeti felépítés idején, Amerika a politikai és gazdasági hatalom minden mezején király volt. A Szovjetunió jelentett valamit, Japán összetört nemzet volt. A világ többi része romokban hevert a globális hadviselés kihatásaitól. Csaknem 50 évvel később, az Egyesült Államok a világ vezető katonai hatalmaként szerepel. Japán vitathatatlanul a pénzügyi hatalom, Oroszország pedig szétzilált állapotban van. Az Egyesült Nemzetek az amerikai külpolitika azon részének kifejtésére szolgáló fórummá vált, melyet a Washingtonban székelő adminisztráció éppen feltárni óhajt. A 70-es évek elején a világ feladata az amerikai dollár-arany valuta standardot és a lebegő árfolyamok jelenlegi rendszerére tért át. Ez által a Nemzetközi Valutaalap irrelevánssá vált. A gazdag és szegény nemzetek közti szakadék szégyenteljes méretekre szélesedett. Ez azt jelenti, hogy a Világbank és valamennyi szülötte teljes csődöt vallottak. De az IMF és a Világbank mégis léteznek. A pénzügyminiszterek és vezető bankemberek évi zarándoklata az IMF és a Világbank évi közgyűléseire még mindig folyik... Miért? Mi csúszott félre?"
Patricia Adams elemzése szerint - foglalja össze Campbell -:
"A rendszer szerelmes lett a mega-tervbe. Mindenkinek kellett hogy legyen áramfejlesztő gátja, acélműve és nemzeti légitársasága. A hivatalos nemzetközi hitelező intézmények és a Harmadik Világ hatalmi elitje közt üzletek jöttek létre. Privát bankárok tolongtak, hogy a finanszírozáshoz szükséges összegeket kiegészítsék. Csaknem olyan sebesen, ahogy a pénz beömlött, a hatalmi elitek hatalmas tömböket visszacirkuláltak a saját privát svájci bankszámláikra. Olyan egyszerű módszereket használtak, mint a túlszámlázás, valutaátutalási engedélyek kibocsátása, uramatyám kapitalizmus és közvetítési díjak (baksisok) szedése külkereskedelmi hitelügynökségektől. Így született a Fülöp-szigeti Macrosok, a Zaire-i Mobutuk és a mexikói Portillók legendás vagyona. A Harmadik Világ kormányainak adósságai halomra gyűltek. Korábban életképes nemzet-gazdaságokat tragikus környezeti sebek gyalázták meg. Mikor a kamatok fizetésének nem tudtak eleget tenni, újabb kölcsönöket nyújtottak. Régi kölcsönöket "átütemeztek", és az IMF pribékjei megjelentek a színen, hogy kikényszerítsék a fiskális kegyelmet.
Követte ezt a létszükségleti cikkek exportjának túlzott kiaknázása az államadósság fizetését biztosító exportjövedelem növelése érdekében, ami a létszükségleti cikkek árszínvonalának összeomlásával járt. Elviselhetetlen adóterheket raktak a gyanútlan lakosságok nyakába, hogy az IMF-fegyelemről bizonyságot tegyenek. Gátlástalanul működtették a bankóprést, hogy fizessék a politikai elit hatalmát megszilárdító katonai struktúrát. Fékezhetetlenül felgyorsult az infláció. A külföldi adósság szolgálata leállt. Polgári zavargások törtek ki. Az elitek teljes díszben kivonultak. Egykor önellátó nemzetgazdaságok éhínségben, járványokban és reménytelenségben fulladoznak." Visszafogottabb nyelvezettel és higgadtabban kifejezett ítéletekkel, alapjában véve azonos következtetésekre jutott a nemzetközi pénzügyi szervezetek tevékenységének mérlegelésében a Vatikánban 1994-ben egybehívott közgazdasági szakértők értekezlete. ("World Development and Economic Institutions", Pontifical Council for Justice and Peace, Vatican City, 1994. Lásd különösen Richard N. Cooper írását a kiadvány 25-31. oldalain.) Michael Camdessus, a Valutaalap vezérigazgatója nyilatkozata a konferencián beismerő vallomásnak is tekinthető az elhangzott bírálatokat illetően. Az amerikai katolikus püspöki kar már 1986-ban aggódva szemlélte a Világbank és Valutaalap működését, és felhívta a figyelmet a szervezet által okozott súlyos károkra, különösen a fejlődő országok nemzetgazdaságában és életkörülményeiben. (U.S. Bishop's Pastoral letter: "Economic Justice for All: Catholic Social Teaching and the U.S. Economy", 1986. nov. 27. - lásd különösen a 273. és 274. pontok.) Az utóbbi években már annyira nyilvánvalóak voltak a Világbank és a Valutaalap működésében mutatkozó visszásságok és ezek tragikus kihatásai, hogy a vatikáni értekezlettel egyidejűleg az Európa Tanács is kénytelen volt nemzetközi konferenciát összehívni az eladósodott országok ügyében. Az ott megjelent gazdasági szakértők szinte egyöntetűen elítélőleg nyilatkoztak a két világszervezet országaikban kifejtett tevékenységéről. ("The Political Responsibility of the European Union for the International Financial Order in View of Sustainable Development and Social Cohesion", Kairos Europe, 1994.) A két nemzetközi szervezetet azonban sem a világszerte egyre hangosodó bírálatok, sem az új pénzügyi világrend következtében időnként kérlelhetetlenül bekövetkező államcsődök nem rendítették meg önbizalmukban és a megkezdett úton való elszánt továbbhaladásban. Mikor egy ország fizetésképtelenné vált, adósságait átütemezték és részben el is engedték, az így keletkezett veszteségeiket pedig - melyek egyébként is csupán papíron álltak fenn, hiszen mire a gyászos esemény bekövetkezett, már az eredeti kölcsönök többszörösét beszedték a szerencsétlen adóstól - a tagságukhoz tartozó tőkés országoktól, illetve azok adófizető polgáraitól hajtották be. A markukban tartott hírközlő eszközök pedig mindig gondoskodtak róla, hogy a világ közvéleménye az ilyen műveleteket mint közérdekűt és alapjában az emberiségre hasznosat könyvelje el. Természetesen a Világbank és a Valutaalap látszólagos megértése és engedékenysége láttán megkönnyebbülten felsóhajtó adósok sem úszták meg simán a dolgot: a két nemzetközi szervezet most már szigorú ellenőrzés alá vonta államháztartásukat és pénzügyi rendszerüket, sőt úgyszólván valamennyi kormánytevékenységükbe beavatkozott. Jól illusztrálja ezt a Valutaalap és a Világbank 1996 tavaszán tartott ülésszaka alkalmával a "Magyar Nemzet" 1996. április 22.-i számában "Nyomasztó adósságteher" címmel megjelent riport. "A latin-amerikai, ázsiai és afrikai fejlődő országokat tömörítő Huszonnégyek Csoportjának (G24) pénzügyminiszterei szombaton aggályukat fejezték ki amiatt, hogy a nagy nemzetközi fejlesztési intézmények beavatkoznak országaik belügyébe - írja a lap. - A csoport tagjai a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank tavaszi washingtoni ülésszakának előestéjén tartottak tanácskozást. Kemény bírálatnak vetették alá a politikai kérdésekre vonatkozó ajánlásokat, különösen az elvárandó kormányzati tevékenységre utaló kitételeket." "Az ülésszak egyik témáját a legszegényebb országok adósságkezelése képezi. A szóban forgó államok háromszázmilliárd dolláros adósságterhet cipeltek, a törlesztés reménye nélkül. Az IMF és a Világbank közös javaslata alapján a leginkább vészhelyzetben lévő ország baját nyolcvanmilliárd dolláros adósságcsökkentéssel enyhítenék... Michel Camdessus, a Valutaalap ügyvivő igazgatója szorgalmazta az IMF negyvenmilliárd dolláros aranykészletének felhasználását."
Ez a hatalmas aranytartalék természetesen az amerikai és más, elvileg (de egyre inkább csak elvileg) gazdag országok államkincstárainak hozzájárulásaiból származik, aminthogy ezek dolga lesz majd összedobni, polgáraik adóterheiből, a felmerülő hiány pótlására szolgáló összegeket is. A bankárok pedig egyre vidámabban fogják dörzsölni a markukat, mert a már-már döglődő és mások pénzén felélesztett adósok megváltóiként ők fognak feszelegni, és a hálapénzt ők fogják beszedni, és a most már jogosnak tűnő gyámkodást is ők fogják gyakorolni az adósok testi és szellemi javai fölött, nem a gyámoltak, nem is az emberiség, hanem saját szennyes világuralmi céljaik érdekében. Ezeknek a keselyűknek a körmei közé került a Kádár-rendszer uralma tetőfokán a mi kis hazánk, szegény Magyarország. Folytatjuk…




Endrey Antal

Katonai hírszerzés: A feltörhetetlen titkosítás?


Hamarosan komoly áttörés jöhet a kriptográfiában egy fiatal kutatónak köszönhetően. Amit Sahai a Massachusetts Institute of Technologyn (MIT) diplomázott 1996-ban, mára a University of California professzora. Mindig is érdekelte az úgynevezett nulla ismeret problémája: ez egy olyan matematikai protokoll, ami a nélkül tud bárkit meggyőzni arról, hogy igaz, hogy felfedné a részleteket. Miért az? Sahai továbbgondolta a koncepciót: mi van, ha a belső működést úgy el lehet rejteni, hogy nemcsak a bizonyítás van benne, hanem egy egész program! Amit az emberek úgy használhatnának, hogy nem visszafejthető a működése? – ezzel a kérdéssel foglakozik a Wired legfrissebb értekezése.
Az úgynevezett összezavaró-program ötlete nem új, de egyelőre senki nem tudott belőle működő verziót készíteni: a lényege, hogy a saját kódját, a működését úgy összekuszálja, hogy a fontos információk nem visszafejthetőek.
A cégek már több ilyennel is próbálkoztak, ezeket tényleg nehéz megérteni, de végül egyelőre az összes ilyen próbálkozást sikerült feltörni: a támadónak talán nem pár perc kell, de pár nap alatt megvannak. A matematikailag bizonyítottan feltörhetetlen, úgynevezett OTP-típusú titkosítás azonban már 1882 óta létezik. Az elrejtett, biztonságos programok sok helyen hasznosak lehetnek: például védhetnék a szoftvereket, elfedhetnék a chipek működését, így tényleg komolyan titkosítani lehetne például a DVD-k másolásvédelmét, vagy akár a katonai drónok működését. Sahai szerint, ha a koncepció egyszer megvalósul, ezeket a programokat ki lehet adni bárhová! Elfoghatja az ellenség, lehallgathatja és darabjaira szedheti, de meg nem fejtheti. Ez megoldaná a kriptográfia elmúlt negyven évének nagyjából összes fontos problémáját, amelyek mind abból a tényből származnak, hogy hogyan tudunk kapcsolatba lépni a másik féllel biztonságosan, például az interneten, ahol sosem bízhatunk a másik oldalban. A kriptográfusok sokáig úgy gondolták, hogy erre a kérdésre nincs megoldás. 2013. július 20-án azonban mégis megtörtént az áttörés! Sahai öt másik kutatóval közösen megjelentetett egy tanulmányt a Cryptology ePrint Archive című kiptorgráfiai szaklapban. Ebben bemutatnak egy lehetséges protokollt a fenti problémák megoldására. A bemutatott folyamatot Megkülönböztethetetlen (össze)Zavarásnak (Indistinguis-Hability Obfuscation) nevezték el. Két nappal később kiegészítették tanulmányukat, így már elméletben megvalósították a kriptográfusok álmát, a feltörhetetlen összezavarást. A tanulmányok után hat hónappal – vagyis mostanában pedzegetik – több, a témával kapcsolatos cikk jelent meg a Wired-ban, mint az elmúlt 17 évben összesen ezen a kényes és oly elengedhetetlen szakterületen. Ennek ellenére az új technológia még messze van a kereskedelmi használattól. A kicsi, egyszerű programokból az álcázáshoz egyelőre hatalmas monstrumokat készít. Feltörni azonban az első próbálkozók nem tudták. Ez pedig az utóbbi idők legnagyobb előrelépése. Amikor a kutatók elkezdett dolgozni a problémán, először úgynevezett fekete dobozban (black box) gondolkodtak. Ez annyira összekuszálja a programot, hogy a legnagyobb számítási kapacitással sem lehet semmit megállapítani róla, kivéve az elérhető bemenetet és kimenetet - a működése azonban rejtett marad. Például nem lehet kitalálni egy jelszót, amit a program rejt, kivéve, ha ez az egyik kimenete. Ha létezne a fekete doboz, forradalmasítaná a kriptográfiát: nagyon könnyen lehetne például olyan titkosító-kulcsokat készíteni, amihez nem kell a másik fél közreműködése, csak lefuttatja a szintén álcázott szoftvert – illetéktelen kezek viszont nem férnének hozzá. 2001-ben azonban Sahai és több más szerző bebizonyította, hogy ilyen program megalkotása lehetetlen.
Sahai azonban nem adta fel: egy gyengébb összezavarás definiálásán dolgoztak tovább, az úgynevezett megkülönböztethetetlen zavarás koncepcióján. Az ezen az elven működő program úgy módosítja a benne lévő dolgokat, hogy a kimenete olyan, amit nem lehet megkülönböztetni attól, mintha egy másik program készítette volna (összezavarás nélkül). Az azonban nem volt egyértelmű, hogy mire is jó ez a koncepció: bár senki nem tud megkülönböztetni két álcázott programot, lehetséges lett volna a zavarószoftver vizsgálatával információkat kinyerni. 2007-ben Shafi Goldwasser, a MIT és Guy Rothblum (természetesen mindketten zsidók) a Microsoft Research kutatói kimutatták, hogy ha a Megkülönböztethetetlen Zavaró megépíthető lenne, ez lenne a legjobb összezavaró. Az ötlet annyi, hogyha van más zavaró, ami a legjobb összezavart kódot készíti, lehetne arra használni, hogy összekeverje a programot, ez után az eredeti programot és az összekevert verziót bele lehetne rakni egy Megkülönböztethetetlen Zavaróba, hogy még egy réteggel zavarosabb legyen a kód. Mint ez a mondat. De a koncepció tényleg erről szól. Kívülről nem lehetne megállapítani, hogy az eredeti kód vagy az még egy zavaráson átesett párja, amit éppen látunk, ez azt jelenti, hogy ez a megoldás is ugyanolyan jól elrejtené a titkokat, mint a másik, „legjobb” zavaró. A gond az, hogy senki nem tudott megépíteni ilyen gépet. Egészen 2013 nyaráig. Ekkor Sahai kollégáival együtt letett valamit az asztalra, ami nagyon sok, kusza al-kódból állt, viszont működött. Amikor megpróbálták tisztítani a kódot, kiderült, hogy meg tudja csinálni a Megkülönböztethetetlen Zavarást. Gyakorlatilag megalkották a fekete dobozt! Használható nyilvános kulcsok előállítására, digitális aláírásokra és más alapvető kriptografikus protokollokhoz (például két korábban nem megoldotthoz a funkcionális titkosításhoz és a megtagadható tokosításhoz). Úgy működik, mint egy multi-lineáris kirakós! Az eredeti program minden darabját jól kiválasztott darabokkal véletlenszerűen kuszálják össze. Ha viszont megfelelő módon futtatják a programot, akkor a véletlenszerűség megszűnik, a darabok összefüggnek, és a megfelelő kimenetet adják. A kutatócsoport megmutatta, hogy zavarási sémájuk törhetetlen, feltéve, hogy bizonyos új keletű, rácsokkal kapcsolatos matematikai problémákat valóban olyan nehéz megoldani, mint ahogy a csapat gondolja. Ezt a kérdést az idő majd eldönti, de több egyetem és a Microsoft kutatói már bizonyították, hogy a szokásos eljárásokkal nem lehet feltörni a megoldást.

Forrás: Wired portál

A Magyar Csapat csak csoportocska?

Végre egy igazi botrányposztszerűség magyar blogban. Szabó Gábor azt állítja, tizedannyi fideszes aktivista sincsen, mint amennyit bemondanak. Kiderül pár kampányszervezési titok.
​Kocsis Máté kampányfőnöke kipakol: hazudnak az aktivisták számáról Szabó Gábor, aki azt mondja, 2011-ben ő volt Kocsis Máté józsefvárosi polgármester helyi népszavazási kampányfőnöke, a kerületben tapasztaltak alapján azt tippeli, igazából tízezer körül lehet a hadrafogható kormánypárti aktivisták száma. Kocsis kampánygépezetének egykori irányítója két éve papíron több, mint 200 kerületi aktivistával számolhatott, de a valóság ennek tizede volt, pedig a nagyvárosokban elvileg még aktívabbak is a párt támogatói.
Szabó ilyeneket mesél:
Én, mint egy egész kerület Kocsis által fullhatalommal fölruházott kampányfőnöke, összesen három standot tudtam minimál-stábbal föltöltve tartani. A szórólapokat postával kellett kivitetni, mert az életben nem ért volna célba, lábak és kezek hiányában. Házalásra, ajtótól-ajtóig kampányra megaztán főleg nem volt senki.
A poszt nem titkolt célja az, hogy biztassa a számháborútól megijedt ellenzéket. Ilyen szövegekkel:
A Kubatov lista hatékonyságát sem kell misztifikálni. Van, abba én sem nézhettem soha, de téma volt. Valós célja egyébként épp az, hogy a nem túl széles aktivista bázist jól lehessen irányítani. Ha nincs túl sok embered, és a Fidesznek nincs több, mint az Összefogásnak, akkor azokat célra kell vezetni. A 10 pontos szimpatizálási erősségi lista is azért ilyen. Kopogtatógyűjtésnél minden erejüket összeszedik az első pár napra – nyugi, éppúgy alkalmaznak diákszövetkezetes srácokat, mint mindenki, meg arra a pár napra képesek megmozgatni a Békemenetesek egy részét is – és rámennek célzottan a 7-es szimpatizálási értéknél magasabbal regisztráltakra. Tőlük begyűjtik a cetliket, lobogtatják a sajtónak, hogy mennyit is sikerült ily hirtelen összeszedni, lám mily erős is a Fidesz. Ezzel persze megintcsak az erő látszatára játszanak. Hisz ha néhány nap alatt simán begyűjtötték a szükségesnél jóval nagyobb számú ajánlást, akkor biztosan marha beágyazottak, hisz ha folytatják, akkor aztán mindenki az Övék lesz, ugyebár. Egy frászt. Ez blöff, ne tessenek bevenni. Nem képesek ugyanis folytatni. Egyrészt lejár a Békemenetesek motivációja, szépen hazamennek, pár nap után hosszú pihenőre. Másrészt meg a tökbiztos szavazókat – ezt jelzi a 7-es fölötti szimpátiaszám – nem kell győzködni: bekopogtat a Vérnarancs, kapja a cetlit, rohanás tovább. Ezt viszont már a 6 és azalatti szimpátiaszámúaknál nem tudják eljátszani.
Csakhogy ettől még nem nőnek az egekbe a többi ellenzéki szervezet esélyei. Én ugyanis beszéltem aktivistaszervezőkkel erről az oldalról, és az a helyzet, hogy ők pont ugyanúgy felfújt számokat mondanak be az ellenség megtévesztésére. Igazából mindenki hazudik az aktivistái számáról, hogy betojassa a másikat, a kérdés csak az, hogy ki hányas szorzót használ.
(cink)

Felgyorsult a zsidó betelepítés hazánkba

Valószínűleg a közelgő választások is indokolják a nagyszámú zsidó beözönlését Magyarországra. Az inváziós művelet már jónéhány éve folyik, ennek keretében lakóparkok, irodaházak épültek kizárólagosan zsidók számára. Fővárosunkat pedig egyértelműen megszállt várossá nyilváníthatjuk. A totális megszállás megkezdődött. A tavaszi választásokon nagy hangsúly van, a betelepülők is tudják ezt. Ők már nem akarnak akadályt, minden út szabad legyen számukra. Mint nem is oly régen Munkács, Beregszász vagy Ungvár, mind-mind áldozatul esett a bélpoklos horda inváziójának. A jelek is hasonlóak, mint akkor. Az, hogy nem mindenki ismeri fel őket, megint egy másik dolog.
Javasoljuk ezen videó megtekintését: http://www.youtube.com/watch?v=LP7pHzJCnGg
Dunai István

Dózsa György Év


Az idei az 1514-es Dózsa György nevével fémjelzett felkelés emlékéve. Az MNA történelme során először hirdet meg személyhez vagy történelmi eseményhez köthető évet. Az MNA számára az idei év A Dózsa György év, így idei propagandánkban, megemlékezéseinkben, táboraink szellemiségében erre a történelmi eseményre fogunk fókuszálni.
A magyarság történelme szempontjából hatalmas jelentősége van az 1514-es felkelésnek, és annak leverésének, valamint a végjátéknak. A Mátyás királyunk halála utáni időszak egy rendkívül zavaros, ellenségeskedésekkel, hatalmi belviszályokkal terhelt időszak volt. Természetes - és akár kórusban is mondhatnánk - hogy mindennek elsősorban a szegényebb rétegek, a parasztság látta a kárát első sorban. A felkelés követelései messziről sem lettek volna teljesíthetetlenek, a "nemesi" rétegben azonban semmiféle tárgyalás készség nem volt. A felkelés rendkívül durván verték le, és torolták meg - hozzá kell tenni külföldi erőkkel karöltve.
Hídfő.net | Dózsa György ÉvDózsa György
Mellékesen megjegyzendő, hogy ez az első olyan belháború, ahol már előkerül a magyar zsidó ellentét. A Fugger család Mátyás király halála után megkaparintja a magyar aranybányák kitermelésére és az aranyverésre való jogot, és rézzel keverve adják ki a magyar aranypénzt, amely így pillanatok alatt elértéktelenedett, és ezzel összedöntötték a magyar pénzpiacot. Európa egyik legerősebb értékű pénze volt a magyar arany. Mindezt pedig nagyon megsínylette a gazdaság és a nép.
Számunkra, és vallási értékelésünk alapján azonban akkor a magyarság elárulta önmagát. Az országot vezető nemesi réteg elárulta saját népét, és így magára vonta a büntetést is. A vezeklés kezdete, az alig tíz évvel későbbi Mohácsi csatatéren kezdődött, ahol a felkelést leverő nemesség jó része holtan maradt a harcmezőn. És ezzel megindult az ország szolgasorba döntése, amely 500 éve folyamatosan tart, és egyre mélyebbre taszítja a magyarságot, és darabolja szét hazánkat. Először a török uralom, majd a Habsburg kutyák uralma következett, mely a Trianoni békediktátummal ért véget. De a bajoknak ezzel nem lett egycsapásra vége. Most, mikor 25 évvel ezelőtt hazánk valóban teljesen függetlenné válhatott volna, magukat magyarnak hazudó zsidók (Antall és csapata, "rendszerváltó" pártok) elhazudták a változást, és újra nyomorba döntötték népünket. Számunkra nagyon fontos az idei év, mert hisszük, hogy 500 év büntetés elég volt népünknek, és elkezdődik a változás időszaka.
Táborainkba, ünnepeinkre és megmozdulásinkra ebben a szellemiségben várjuk az új jelentkezőket, ifjakat és idősebbeket, férfiakat és hölgyeket, hogy elkezdjük az újjáépítést. Felújítunk sok olyan dolgot, amelyben az MNA úttörőnek számított, sok lépésünket már ehhez a szellemiséghez igazítunk a jövőben. Az MNA újraszerveződve egy teljesen más és magasabb minőségben fogja folytatni a munkát, hazánk felemelkedésére.
Magyar Nemzeti Arcvonal Vezetőség

Szíriai terroristák – Káin bélyege


Mennyire van benne a keze az USA-nak Szíria felforgatásában? Erről nagyon jó, és részletes anyagot tettek közzé egy szír hazafias honlapon. Itt kiderül, hogy mennyire van összefüggésben az amerikai szenátus, Törökország (vagyis a NATO) és egyes személyek szerepe. És lerántja a leplet arról, hogy a fő felforgató Soros mellett milyen szinten van a felforgatások mögött a republikánus szenátor, John McCain (Káin). A történet alapvetően egy fotóból indul ki. Ezen a fotón McKáin együtt látható a szíriai terrorcsapatok fővezére Salim Idris-szel. Valamint a fotón bekarikázva látható két Szíriában harcoló terrorista és körözött személy.
Szíriai terroristákMckáin szerepéről egy kiszivárogtatott, a kínai titkosszolgálatnak tulajdonított telefonbeszélgetés is tanúskodik, amelyben McKáin Bandar szaúdi herceggel egyezkedik a szíriai terroristáknak nyújtandó támogatásokról. Természetesen erre mondható, hogy ilyet a mai technikával bárki csinálhat. Csak a baj az, hogy a történések folyamatai ezt alátámasztják. Ugyanis, ha Salim Idris, a Szíriai Szabad Hadsereg vezetőjének munkáját végignézzük, látható, hogy milyen szoros együttműködés és összefonódás van ezen országok és személyek között.
Fájl:Salim Idris Portrait.jpgSalam Idris Szíriából disszidált, ott a hadseregben dolgozott, mint elektronikai professzor. Képzését annak idején Kelet-Németországban kapta. Disszidált, de feltételezhetően már előtte beszervezte a CIA, mint kémet. Aztán Idris hetekkel később Törökországban tűnik fel, ahol egy katonai objektumban 550 résztvevővel (a világ minden tájáról összeszedett kiképzett katonai vezetőkkel) megalakul a Szíriai Szabad Hadsereg. John McCain with FSA Brig. Gen Salim Idris (Idris to McCain's Left)A jelenlévők közül kinevezik a vezetőket, felállítják a törzseket, kinevezik a brigádok parancsnokait, valamint a zászlóalj parancsnokokat. (no ennyit arról hol kezdődött a forradalom). Törökország területén kezdik meg a brigádok feltöltését, kiképzését. A felállított terrorhadsereg fegyvereit Szaúd-Arábia fizeti, de azokat az USA szállítja le; az első tételt 2012 áprilisában (feltételezzük, hogy nem a hivatalos állami hadsereg). Mindezekről maga Idris nyilatkozott, így ezek nem titkok, csak a sajtó nem szeret beszélni róla. Ezek után pedig McKáin együtt látható pont ebben az időben több későbbi terrorista társaságában Idrissel. Összefüggések? Elég világosak.
ilyen kép fogadta a felszabadított területeken Aleppóban a hadsereget, civilek válogatás nélkül tucatjaival kivégezve.
Az első nagy horderejű botrányok után (emberevés, gyerekkínzás, szervkereskedelem, keresztények lemészárolása, stb) az USA felülvizsgálni kényszerül szerepvállalását a továbbiakban az egész szíriai történetben. Meghallgatások kezdődnek az Egyesült Államok szenátusa előtt. Erre a meghallgatásra McKáin igyekszik olyan szereplőket toborozni, akik alátámasztják az egész beavatkozás, vagy közreműködés jogosságát. Csakhogy ott sem mindenki egyértelműen a háború híve, így a meghallgatásra bejutottak olyan személyek is, akikre McKáin nem volt felkészülve. Mások mellett egy keresztény szerzetes. A meghallgatást a szenátus katonai bizottsága vezette, de több olyan szenátor is részt vett, aki nem tagja a bizottságnak. A szerzetes részletesen beszámolt arról, hogy a Szíriai Szabad Hadsereg tagjai, együtt az iszlám szélsőségesekkel mit műveltek azokon a területeken, amit elfoglaltak. Részletesen beszámol gyerekek kivégzéséről, nők megerőszakolásáról és nyilvános kivégzéséről, több elrabolt személyről, a keresztény papok, szerzetesek és apácát kegyetlen megkínzásairól és kivégzéseiről (ezek közül több felvétele kering a neten). A bizottság elszörnyülködve hallgatta a történeteket, és még olyan szenátor is megingott, aki alapvetően republikánusként az USA katonai beavatkozását támogatta. Csak egyedül McKáin kelt ki magából. Ordibálva távozott a teremből, hangos obszcén káromkodások között. Az irodájába távozva tovább ordibált, csapkodott és dühöngött. Jó negyed óra múlva immár lenyugodva visszatért az ülésterembe, és a továbbiakban tudomást sem vett az ott megjelentekről. Papírjait tologatta, dalolászott, és úgy tett, mintha semmi nem is történne az ülésteremben.
McCain_Bandar_binMindez miért fontos McKáin szempontjából? Mert a fent már említett telefonbeszélgetés valójában arról is szól, hogy a segítségekért cserébe McKáin teljes kampányát a következő szenátusi választásokon Bandar herceg fogja fizetni. Vagyis az egész háború, semmi egyébről nem szól a nyugat oldaláról, mint politikai színezetű üzletelésről, melyekért egy ország nyomorral és több százezer halottal fizet. A felháborító, hogy mindezek valójában köztudott dolgok, csak össze kell kötni, -rakni a fellelhető, és megjelenő tényeket. McKáin megjelenik sorra minden háborús övezetben, vagy azokon a helyeken, amelyek háborúval fenyegetnek. És üzletelget. AZ ördög pénztárosa, pénzt cserél életekre. Fegyvert intéz ha kell, embereket toboroz, zsoldot fizet, mindegy, csak háború legyen.
Ezen tények tükrében feltehetjük a kérdést. Melyik média az, amely ezek után is forradalomról mer beszélni. Mikor tény, hogy egy másik ország területén megszervezett hadsereg támadt rá egy országra. http://kozelkeletjelene.weebly.com/uploads/2/2/1/3/22135922/7862532_orig.jpgEz önmagában is a legaljasabb sajtóhazugság. Mert a tények annyira nyilvánvalóak és közismertek, hogy akik mást mondanak, jószerével hülyeségre hivatkozhatnak csak. Vagy éppen nyakig benne vannak az egész képtelen és véres történetben. De ez megint mit bizonyít? Hogy van valahol egy közös rendező elv, amely a háborús uszítókat, a különböző háborúra buzdító és azt finanszírozó országokat, és a világsajtót összeköti. Ha pedig így van, akkor el kell gondolkodni azon, hol is áll a világ, milyen világba születtünk bele akik most itt vagyunk, és mi is lenne a kötelességünk akkor, amikor nyilvánvaló hazugságok, háborús uszítások, és emberek lemészárolása lehet az üzletelgetés mellékterméke. És mindez ellen mit lehet tenni, mert ez mindennek mondható csak jónak nem!

Kemény Gábor

Már határtalan a boszniai tavasz

A boszniai tavaszként is ismert tüntetéssorozat mellékágaként a hétvégén – igaz alacsony részvétel mellett, de - Montenegróban és Horvátországban is tiltakozóakciók sorát rendezték az uralkodó hatalmakkal szemben. Montenegró fővárosában a tüntetők a kormányfő, Milo Đukanović távozását követelték, majd kövekkel dobálták meg az eléjük kivezényelt rendőröket, akik végül könnygázzal feleltek. Legkevesebb tíz részvevőt előállítottak.
Horvátországban a szervezők a rossz gazdaságpolitikáért felelősnek tartott pénzügyminiszter, Slavko Linić távozását kívánták kieszközölni a főváros mellett Eszéken, valamint Rijekában megtartott tüntetéseken. Végül a feltűnően alacsony részvétel sem gátolta meg őket abban, hogy Zágrábban összecsapjanak a rendőri erőkkel. A tizenkét ember letartóztatásához vezető megmozdulások egyik szószólója fegyveres lázadásra szólított fel, de - Montenegróhoz hasonlóan - a közösségi oldalakon szervezkedők egy másik tagja is így bíztatta a horvátokat: „menjünk ki az utcákra harcolni különben élni leszünk kénytelenek ott!”

Mátraházi Tibor

Már 112 ember fagyott halálra Magyarországon


Februárban 24 ember vesztette életét fagyhalál miatt, 14-en saját otthonukban hűltek ki – derül ki a Magyar Szociális Fórum (MSZF) vasárnap adataiból. Szerintük a közmédia elhallgatja a szomorú adatokat. 112-re emelkedett azoknak az embereknek a száma, akik tavaly ősz és 2014. február 13. között Magyarországon megfagytak. Az MSZF előző, január 30-i adatszolgáltatása óta, mely 88 életvesztésről számolt be, 24 embertársunk szenvedett fagyhalált.
Rendkívül megnőtt azoknak az aránya, akik saját fűtetlen otthonukban hűltek ki. Arányuk 58 százalékot mutat, hiszen 14-en haltak meg saját otthonukban, köztük öt nő. Hárman közterületen, azaz a szabad ég alatt fagytak meg. Mindhárman férfiak voltak. További heten kórházba szállításuk közben, vagy kórházba kerülésük után hunytak el, mert már nem tudtak rajtuk segíteni.
A Magyar Szociális Fórum szerint az állami irányítású média kizárólag a külföldön történt fagyhalál esetekről ad hírt, a hazai tömeges pusztulás fölött szemet huny, és úgy kezeli, mintha meg sem történt volna. Az MSZF a tömegtájékoztatás politikai befolyásolásának tulajdonítja a tények elhallgatását, és az életvédelem szempontjából felelőtlennek tartja a kormány magatartását.
(hir24)

Agydaganatos gyerekükkel tették utcára Hollósiékat


Autóhitele miatt vesztette el házát a debreceni Hollósi család. A végrehajtót és az új tulajt nem érdekelte, hogy fiukat agydaganattal műtötték. A hatalmas bajban az asszony barátnője sietett segítségükre. Hollósi Máté egészségesen született, és a következő tíz évben sem volt semmi baja. A család életében három éve azonban minden megváltozott. Máté megszédült és elesett az iskolában. Az orvosok daganatot fedeztek fel az agyában, meg is műtötték, de a tumornak csak egy részét tudták eltávolítani.
– Nagyon hosszú ideig tartott a lábadozás. Nehezen tudott járni, és újra kellett tanulnia írni, olvasni. Kemoterápiára és különböző kezelésekre vittük, amíg az anyagi lehetőségeink engedték, de sajnos három év alatt mindenünket felemésztette – mondta a Borsnak Veres Ilona, a gyermek édesanyja.
A bajok egymást követték. Autóhitel-tartozásuk miatt elárverezték a házukat. Éppen akkor lakoltatták ki őket augusztusban, amikor Máté a legrosszabb állapotban volt, és tudták, hogy újra műteni kell.
– Kérdeztük a végrehajtót, hogy a műtét után hová visszük haza a gyereket gyógyulni. Ez sem őt, sem a házunk új tulajdonosát nem hatotta meg. Azt mondták, ne érveljek a gyerekkel. Az autót és a házat is vitték, és még maradt két és fél millió forint tartozásunk – tette hozzá az anyuka.
Csaknem utcára kerültek a beteg kisfiúval együtt. Végül az anya barátnője, Juhász Ildikó mentette meg őket. Felajánlotta saját házát a családnak, ő pedig a kert végébe, a melléképületbe húzódott.
Máté korához képest bölcs kisfiú, tűri a fájdalmakat, és nagyon szeretne meggyógyulni. Egyelőre nem járhat iskolába, ezért lemaradt a tanulásban. A családnak szüksége lenne egy magántanárra, aki foglalkozik vele, és egy gyógytornászra, aki segíti a felépülésben. Anyagi nehézségeik miatt egyiket sem tudják fedezni.
– Férjem épületburkoló, én pedig nem tudok dolgozni, mert nem hagyhatom egyedül Mátét. Minden segítség sokat jelent számunkra – sóhajt az anya.
(bors)