A
világbank és a Nemzetközi Valutaalap létrejötte után már két pénzügyi
központja és központi valutája volt az emberiségnek: London a
fontsterlinggel és New York a dollárral. Megkezdődhetett hát az angol
font lépcsőzetes leépítése és a dollár egyeduralmának megvalósítása.
Ezt
a műveletet a bankárok két oldalról közelítették meg: a háborúból
sértetlenül, sőt hatalmasan megerősödve kikerült amerikai nemzetgazdaság
átütő fölényére támaszkodva, rohamlépésekben tolták előre a markukban
tartott dollár csápjait az újraépülő világgazdaság valamennyi frontján,
az angol gyarmatbirodalmat pedig ugyanolyan erőltetett menetben
bonttatták le az Egyesült Nemzetek Szövetségébe beépített ügynökeikkel, a
szintén általuk világszerte kitermelt emberjogi aktivisták égigzengő
kórusa mellett. A hosszú élet-halálra szóló hadviselés által egyébként
is megtépázott brit oroszlán nimbusza és valutája így egyaránt vészes
hanyatlásnak indult, miközben az ellenőrzése alatt álló politikum is
összezsugorodott. Így szinte gyerekjáték volt az Egyesült Királyság
helyébe az Egyesült Államokat feltornáztatni, ami nem a magukat a világ
új urainak képzelő amerikai elnökök és kormányférfiak, hanem a hátuk
mögött álló és őket teljesen behálózó Wall Street-i bankárok és az azok
ellenőrzése alatt álló dollár végső győzelmét jelentette. Ilyen
előzmények után jutott el az emberiség a 60-as évek közepén a mindenható
Dollár korába, mikor már a sterling blokk utolsó maradványait is
felszámolták, és az amerikai dollár lett a földkerekség központi
valutája és minden más valuta mércéje és mértékadója. Az amerikai
nemzeti valutának eme mesterséges felminősítése az ezzel járó nimbuszon
kívül úgyszólván semmi gyakorlati előnyt nem hozott az átlagos amerikai
polgár számára. Sőt: súlyos és egyre elviselhetetlenebb anyagi terheket
rótt a mit sem sejtő amerikai adófizetők vállára, mert a dollár
nemzetközi tekintélyét megfelelő politikai és katonai szerkezetekkel és
ezek nagystílű működtetésével kellett alátámasztani és tartósítani, ezek
költsége pedig túlnyomó részben az amerikai államháztartásra hárult.
Meg kellett teremteni a Világkormány prototípusát, az Egyesült Nemzetek
Szervezetét, melynek és kapcsolt részeinek fenntartását azóta is 60%-ban
az Egyesült Államok fedezi. Igen súlyos anyagi és véráldozattal járó
háborúkat kellett viselnie az amerikai haderőknek Koreában, Vietnamban
és a Perzsa-öbölben, nem is beszélve az immár rendszeressé váló
békefenntartó akciókról szerte a világban, szinte kivétel nélkül olyan
helyeken, ahol a Wall Street és nyúlványai "jótékony" tevékenysége
borította fel a korábbi bel- és külpolitikai egyensúlyt. Száz meg száz
milliárd dollárnyi segélyt kellett nyújtani olyan országoknak és
népeknek, amelyek igen szépen tudtak volna önmagukról gondoskodni (mint
tették korábban is), ha a Wall Street tőkései közvetve vagy közvetlenül
nyomorba nem taszítják őket. Mindez a mindenható Dollár, helyesebben a
dollármilliárdokat forgató és maguk javára hasznosító tőkések
világuralma érdekében történt, akik öncélú érdekeik szolgálatában pro
forma szuperhatalommá, de valójában gyarmattá gyúrtak egy olyan 270
milliós emberegyveleget, amely az emberiség vezetésére genetikailag
képtelen volt. Gyarmatnak és a Wall Street urai engedelmes eszközének
azonban nagyon is megfelelt. A teljes amerikai politikum és társadalom
ilyetén gúzsbakötéséhez természetesen nem voltak elegendők a szoros
értelemben vett pénzügyi manőverek, ehhez az "alanyok" nagymérvű
indoktrinálása és agymosása is szükséges volt. Ennek érdekében a Wall
Street már igen korán kiterjesztette csápjait az amerikai
tömegkommunikáció valamennyi eszközére, a napilapokra, a rádió- és
televízióhálózatokra, és természetesen a filmiparra is. Ebben a
műveletben - akárcsak a Wall Street tőkései sorában - szintén dominált a
részben már Amerikában született, részben felnőttként oda bevándorló
zsidó etnikum, ami nem is maradt észrevétel nélkül a még szabadon maradt
angolszász médiában, ahol megszületett a ma már szállóigévé vált
mondás: the Jewish tail wags the American dog (a zsidó farok csóválja az
amerikai kutyát.) Nem volna azonban méltányos ezt az egész kérdést
általában a zsidóság nyakába varrni (mint például Mónus Áron teszi
könyvében), mert a Wall Streeten és annak média-csahosai sorában bőven
találunk nemzsidókat is - például a Rockefeller dinasztiát -, hiszen a
pénznek nemcsak szaga, de vallása, nemzetisége és etnikai hovatartozása
sincs.
Az
egyesült Államok népe napjainkig engedelmes baromként viselte ezt az
igát, miközben a Wall Street által rákényszerített szuperhatalmi szerep
folytán egyre nőtt az államháztartás eladósodása, a munkanélküliség, a
társadalom széles rétegeinek elszegényedése, és a szociális betegségek
sorozata. A Wall Streeten székelő tőkés bűnszövetkezet azonban virult és
egyre terebélyesedett, és két nemzetközi nyúlványán, a Világbankon és a
Valutaalapon keresztül az egész világ pénzgazdálkodását hatalmába
kerítette, hogy a Henry Ford által jóelőre meglátott adóssághálók szívós
kiépítésével valóságos gyarmatbirodalmakat létesítsen mind az öt
kontinensen. Henry Ford megállapítása, melyet Louis McFadden már
1932-ben idézett az amerikai törvényhozásban (lásd korábban), a második
világháborút követő korszakban érvényesebb volt, mint valaha. A
Valutaalap és a Világbank ugyanis megalakulásuk óta azt a politikát
folytatják, mint az amerikai jegybank felszíne mögött működő elődeik,
csak most már nemzetközi támogatással és tekintéllyel. A nagy
világpusztulás után magukat összeszedelőzködő népek és nemzetek sokáig
nem ébredtek rá az ellenük javában folyó összeesküvésre, és a
talpraállás gondjai közt még jótékonynak is képzelték a bankárok két
világszervezetének ténykedését. Mivel ezek elsősorban a bankárok két
világszervezetének ténykedését. Mivel ezek elsősorban a gyarmati sorból
önállóságra emelkedett afrikai és ázsiai országokat tüntették ki
figyelmükkel, a világ közvéleményébe könnyen el lehetett ültetni a
képzetet, hogy mindez az emberiség békés együttélése és általános
boldogsága érdekében történik. A tőkés országok bőven el is látták a
Világbankot és a Valutaalapot adófizető polgáraikból kipréselt
pénzekkel, hogy azok a nemzetközi hitelekre rászoruló, vagy annak vélt,
gyakran rábeszélt, országoknak nyújtandó kölcsönökhöz megfelelő
pénzalapokkal rendelkezzenek. A források tehát, melyekből a két
világszervezet a fejlődő országoknak segítséget nyújtott, nem a bankárok
saját pénzeszsákjai, hanem a tőkés országok polgárai voltak.
A
bankárok számára nem is ez volt az igazi üzlet, hanem az, hogy a két
nemzetközi pénzügyi szervezet felhasználásával, egy lyukas vasuk
kockáztatása nélkül, amerikai, kanadai, angol, ausztrál, francia és
később német és japán János bácsik és Mari nénik pénzén be tudtak
furakodni az áldozatul kiszemelt országok legfelsőbb pénzügyi
kormányzataiba és jegybankjaiba, és szinte észrevétlenül megkaparintva
azok egész nemzetgazdaságának irányítását, hozzáfoghattak az így adódó
lehetőségek saját céljaikra való kiaknázásához. Történt pedig ez a két
világszervezet mögött álló Londoni Klub tagjai most már közvetlenül
nyújtott további, sokkal jelentősebb összegű kölcsönök közvetítésével,
melyek felvételére a Világbank és a Valutaalap úgynevezett szakértői
serényen rábeszélték az áldozatok naiv és nemegyszer tisztességtelen
módszerekkel - ha nem kifejezett kenőpénzekkel, akkor busásan
javadalmazott nemzetközi pénzügyi pozíciókkal, küldetésekkel és más
jólfizető kedvezményekkel - meg is vesztegetett pénzembereit.
Túlságosan
azonban nem kellett a bankárok ügynökeinek megerőltetni magukat
rábeszélőkészségük gyakorlásában, hiszen mióta a világ fennáll,
uralkodók és politikusok legfőbb gondja az volt, hogy miként tudnak
elegendő pénzre szert tenni fegyverkezésükhöz és grandiózus békebeli
terveik megvalósításához. Minthogy pedig századunk második felében
mindkettőből bőven volt szerte a világban, ezért nemzetközi kölcsönök
után áhítozó kormányokban sem volt hiány.A Világbank és a Valutaalap
szolgáltatásai így igen kapósak voltak, nem magukért a viszonylag
szerény dollármilliókért, melyeket ezek az igényléknek időről-időre
kiutaltak, hanem a nemzetközi hitelképességi minősítésekért, melyek
adásának szerepét a két világszervezet gondosan magának tartotta fenn. A
minősítést azonban, mely az utat valamely ország számára a Londoni Klub
által uralt nemzetközi pénzpiacra megnyitotta, csak szigorú előírások
betartása és egyre nyomasztóbbá váló utasítások végrehajtása árán adta
meg a két világszervezet, melyek fokozatosan domináns befolyásra, sőt
teljes hegemóniára tettek szert klienseik gazdasági és politikai
életében. Idővel gazdag tőkés országok is beleestek ebbe a csapdába, ha
nem is olyan tragikus következményekkel, mint a világ szegényei, és a
bankárok hajója évről-évre szűkült a rabságba ejtett emberiség körül.
Mikor az eleinte kedvező feltételekkel és bőkezűen nyújtott nemzetközi kölcsönöket az azokat mohón felvevő adósok, mint várható volt, nem voltak képesek időben visszafizetni, a bankárok készen álltak újabb hitelkeretek megnyitásával, de most már keményebb feltételekkel és szigorúbb ellenőrzés mellett. Idővel már az egyre magasabbra srófolt kamatokat is kölcsönökből voltak kénytelenek az adósok finanszírozni, már csak azért is, mert a bankárok gyakorta olyan gazdasági intézkedéseket és termelési terveket írtak elő számukra, melyek veszteségeseknek és más szempontokból is károsnak bizonyultak. Hogy a bankárok az ilyen tévesnek bizonyult tanácsokat csupán felelőtlenségből, vagy éppen szándékosan, rosszhiszeműleg adták-e, azt minden esetben nem lehet eldönteni. Az azonban szinte törvényszerűnek bizonyult, hogy az adósságok mocsarába rántott országok termékei és javai a bankárokkal szövetkezett tőkéseket gazdagították, és egyre növekvő mértékben ezek vásárolták fel, messze áron alul, az adósok nemzeti vagyonát is. Ez a jelenség fokozatosan az egész földkerekséget elborította. A Világbank és a Valutaalap létjogosultsága a 70-es évek végén tulajdonképpen megszűnt, mert a nagy tőkés országok az Egyesült Államokkal együtt már 1971-ben letértek az aranyalapról, és a Bretton Woodsban létrehozott árfolyamegyeztető rendszer összeomlott. A nemzetközi piac az évtized végére teljesen áttért a szabad tőkemozgás elvére, úgyhogy a pénzforrásokat kereső országok számára nyitva állt az út nagyösszegű államkölcsönök kibocsátására, a nemzetközi pénzügyi szervezete jóváhagyása nélkül is. A két világszervezet azonban olyan erősen bele volt már ágyazva az egész világ monetáris és gazdasági rendszerébe, hogy felszámolásuk gondolata fel sem merült. Mikor pedig a Szovjetunió és az általa létrehozott gazdasági blokk, a Comecon, 1989-től kezdődően összeomlott, a Világbank és a Valutaalap az előttük megnyílt óriási piac rendbeszedésének felvállalásával újabb mérföldes lépéseket tettek az egész emberiség uralmuk alá hajtása felé.
Mikor az eleinte kedvező feltételekkel és bőkezűen nyújtott nemzetközi kölcsönöket az azokat mohón felvevő adósok, mint várható volt, nem voltak képesek időben visszafizetni, a bankárok készen álltak újabb hitelkeretek megnyitásával, de most már keményebb feltételekkel és szigorúbb ellenőrzés mellett. Idővel már az egyre magasabbra srófolt kamatokat is kölcsönökből voltak kénytelenek az adósok finanszírozni, már csak azért is, mert a bankárok gyakorta olyan gazdasági intézkedéseket és termelési terveket írtak elő számukra, melyek veszteségeseknek és más szempontokból is károsnak bizonyultak. Hogy a bankárok az ilyen tévesnek bizonyult tanácsokat csupán felelőtlenségből, vagy éppen szándékosan, rosszhiszeműleg adták-e, azt minden esetben nem lehet eldönteni. Az azonban szinte törvényszerűnek bizonyult, hogy az adósságok mocsarába rántott országok termékei és javai a bankárokkal szövetkezett tőkéseket gazdagították, és egyre növekvő mértékben ezek vásárolták fel, messze áron alul, az adósok nemzeti vagyonát is. Ez a jelenség fokozatosan az egész földkerekséget elborította. A Világbank és a Valutaalap létjogosultsága a 70-es évek végén tulajdonképpen megszűnt, mert a nagy tőkés országok az Egyesült Államokkal együtt már 1971-ben letértek az aranyalapról, és a Bretton Woodsban létrehozott árfolyamegyeztető rendszer összeomlott. A nemzetközi piac az évtized végére teljesen áttért a szabad tőkemozgás elvére, úgyhogy a pénzforrásokat kereső országok számára nyitva állt az út nagyösszegű államkölcsönök kibocsátására, a nemzetközi pénzügyi szervezete jóváhagyása nélkül is. A két világszervezet azonban olyan erősen bele volt már ágyazva az egész világ monetáris és gazdasági rendszerébe, hogy felszámolásuk gondolata fel sem merült. Mikor pedig a Szovjetunió és az általa létrehozott gazdasági blokk, a Comecon, 1989-től kezdődően összeomlott, a Világbank és a Valutaalap az előttük megnyílt óriási piac rendbeszedésének felvállalásával újabb mérföldes lépéseket tettek az egész emberiség uralmuk alá hajtása felé.
Az
évek folyamán világszerte számos tekintélyes közgazdász és közíró
emelte fel szavát a két világszervezet országok sorát romlásba döntő
garázdálkodása ellen, amire a példák a földkerekség különböző részein
már akkor sokasodni kezdtek, mielőtt ez hazánkban egyáltalán téma lett
volna. Az elemzők egyre élesebben mutattak rá a Valutaalap és a
Világbank pusztán gazdasági szempontból is súlyos kifogások alá eső
ténykedéseire, azok antiszociális és környezetrontó, sőt sokszor
kifejezetten erkölcstelen kihatásaival együtt. Csak néhány ilyen írást
idézek angol nyelvterületről:
Brian
Wilshire neves ausztrál publicista és rádió-kommentátor, "The Fine
Print" című, 1992-ben megjelent és azonnal bestsellerré vált könyvében
így jellemzi a Valutaalap (IMF) tevékenységét:
"Az Australian Council for Overseas Aid (ausztrál egyházi és egyéb külföldi segélyakciók központi tanácsa) 1989-ben kiadott 'One World or... None, Making the Difference' című könyvecskéjében ezt a magyarázatot adta a nemzetközi adósságválságra:
A hetvenes években az olajtermelők megnégyszerezték a nyersolaj árát (emlékszel az ún. 'energia krízisre'?), és a nyugati bankok arra ösztönözték a fejlődő országokat, hogy vegyék kölcsön a bőséges petrodollárokat alacsony kamatlábak mellett. (Itt nem volt arab-zsidó ellentét. Az olajsejkek dollármillióival a New York-i zsidó bankárok házaltak.)
"Az Australian Council for Overseas Aid (ausztrál egyházi és egyéb külföldi segélyakciók központi tanácsa) 1989-ben kiadott 'One World or... None, Making the Difference' című könyvecskéjében ezt a magyarázatot adta a nemzetközi adósságválságra:
A hetvenes években az olajtermelők megnégyszerezték a nyersolaj árát (emlékszel az ún. 'energia krízisre'?), és a nyugati bankok arra ösztönözték a fejlődő országokat, hogy vegyék kölcsön a bőséges petrodollárokat alacsony kamatlábak mellett. (Itt nem volt arab-zsidó ellentét. Az olajsejkek dollármillióival a New York-i zsidó bankárok házaltak.)
A
fejlődő országokban, a kamatlábakkal együtt az adósságok is emelkedtek,
a (nemzeti) jövedelem esett, a bankok beszüntették a kölcsönzést és a
befektető tőke gyakorlatilag kiapadt.
Amikor egy nemzet 'fizetésképtelensége' a Nemzetközi Valutaalap beavatkozását eredményezi (mint Ausztráliát is fenyegették), az adók és a létszükségleti cikkek árainak drámai emelkedése várható, és a szociális juttatásokat megnyirbálják.
Az ACFOA szerint az IMF által elrendelt 'strukturális módosítás'-programok nagy nélkülözéseket okoztak a Fülöp-szigeteken, Bolíviában, Jamaikában, Egyiptomban, Szudánban és Zambiában, Venezuelában pedig még lázongáshoz is vezettek.Ha a hetvenes évek 'energiakrízise' őszinte lett volna, akkor az azt követő eseményeket a gazdasági 'törvények' elkerülhetetlen eredményének tekinthettük volna, melyeknek a hitelezők és a kölcsönzők egyaránt ki vannak téve. Utólag visszatekintve azonban állíthatjuk, hogy a forgatókönyv egy üzleti összeesküvés valamennyi elemét tartalmazza - a fő haszonélvezők a bankok voltak, melyek most képesek végrehajtást indítani a harmadik világ adósságainak behajtására." (Brian Wilshire, "The Fine Print: Australia's special role in the New World Order", a szerző kiadása, Sydney, 1992, 69-70. oldal.)
Szemnyitogató, hogy a világ egyik legerősebb tőkés országában, Ausztráliában hangzottak el ezek a szavak, melyek, mint később látni fogjuk, pontosan illenek hazánk jelenlegi állapotára.
A Világbank ténykedését már előzőleg élesen bírálta James Bovard, a New York Times és a Wall Street Journal ismert szakírója, az amerikai The Freeman magazin 1988 májusi számában közzétett "World Bank vs. World's Poor" (Világbank kontra Világ szegényei) című írásában.
Amikor egy nemzet 'fizetésképtelensége' a Nemzetközi Valutaalap beavatkozását eredményezi (mint Ausztráliát is fenyegették), az adók és a létszükségleti cikkek árainak drámai emelkedése várható, és a szociális juttatásokat megnyirbálják.
Az ACFOA szerint az IMF által elrendelt 'strukturális módosítás'-programok nagy nélkülözéseket okoztak a Fülöp-szigeteken, Bolíviában, Jamaikában, Egyiptomban, Szudánban és Zambiában, Venezuelában pedig még lázongáshoz is vezettek.Ha a hetvenes évek 'energiakrízise' őszinte lett volna, akkor az azt követő eseményeket a gazdasági 'törvények' elkerülhetetlen eredményének tekinthettük volna, melyeknek a hitelezők és a kölcsönzők egyaránt ki vannak téve. Utólag visszatekintve azonban állíthatjuk, hogy a forgatókönyv egy üzleti összeesküvés valamennyi elemét tartalmazza - a fő haszonélvezők a bankok voltak, melyek most képesek végrehajtást indítani a harmadik világ adósságainak behajtására." (Brian Wilshire, "The Fine Print: Australia's special role in the New World Order", a szerző kiadása, Sydney, 1992, 69-70. oldal.)
Szemnyitogató, hogy a világ egyik legerősebb tőkés országában, Ausztráliában hangzottak el ezek a szavak, melyek, mint később látni fogjuk, pontosan illenek hazánk jelenlegi állapotára.
A Világbank ténykedését már előzőleg élesen bírálta James Bovard, a New York Times és a Wall Street Journal ismert szakírója, az amerikai The Freeman magazin 1988 májusi számában közzétett "World Bank vs. World's Poor" (Világbank kontra Világ szegényei) című írásában.
"A
Világbank segít a Harmadik Világ kormányainak nemzetgazdaságuk
tönkretételében, környezetük marcangolásában és népük elnyomásában",
kezdi cikkét Bovard. Idézi a Világbank alapokmányában foglalt
célkitűzéseket, és rámutat, hogy a Bank 1968-tól kezdve ezektől élesen
eltért. Példákkal bizonyítja, hogy a Bank afrikai és ázsiai országokban
hosszú éveken át az emberi jogok súlyos megsértésével járó
intézkedéseket írt elő, vagy legalábbis kölcsöneivel támogatott
olyanokat, melyek sok helyen éhínséget, járványokat és nyomort okoztak.
Bovard azt is megállapítja, hogy "Világbanki kölcsönök tucatjai után a
legtöbb kevésbé fejlett ország még mindig olyan (gazdasági) politikát
folytat, mely jogosítaná őket egy gazdasági őrültek házába való
felvételre." De a nyugati kormányokat is hibáztatja abban, hogy míg a
Világbankon keresztül segítik a Harmadik Világ országait termelésük
fokozásában, termékeik behozatala ellen egyre újabb gátakat támasztanak.
Kiemelendő, hogy Bovard egyik példaként a Világbank felelőtlen
kölcsönzéseire és "gazdasági őrültek házára" éppen hazánkat és a
Kádár-rendszernek nyújtott kölcsönöket hozza fel.
Hasonló
következtetésre jut a kanadai Patricia Adams "Odious Debts - Loose
lending, corruption and the Third World's environmental legacy" című
könyvében, melyről a The Toronto Star kanadai napilap 1991. november
24.-i száma számol be Peter Campbell tollából. "A világ optimizmussal
telve jött ki a II. világháborúból" - írja Campbell. "Létrehoztuk az
Egyesült Nemzeteket, mint a politikai viták megoldására hivatott
fórumot. Felállítottuk a Nemzetközi Valutaalapot, hogy egy amerikai
dollárra alapozott aranyvaluta standardot adminisztráljon és megoldja a
nemzetek közti kereskedelmi egyenlegében mutatkozó ideiglenes hiányokat.
És létrehoztuk a Világbankot, hogy segítsen a gazdag és szegény
nemzetek közti szakadékot áthidalni. Eme szervezeti felépítés idején,
Amerika a politikai és gazdasági hatalom minden mezején király volt. A
Szovjetunió jelentett valamit, Japán összetört nemzet volt. A világ
többi része romokban hevert a globális hadviselés kihatásaitól. Csaknem
50 évvel később, az Egyesült Államok a világ vezető katonai hatalmaként
szerepel. Japán vitathatatlanul a pénzügyi hatalom, Oroszország pedig
szétzilált állapotban van. Az Egyesült Nemzetek az amerikai külpolitika
azon részének kifejtésére szolgáló fórummá vált, melyet a Washingtonban
székelő adminisztráció éppen feltárni óhajt. A 70-es évek elején a világ
feladata az amerikai dollár-arany valuta standardot és a lebegő
árfolyamok jelenlegi rendszerére tért át. Ez által a Nemzetközi
Valutaalap irrelevánssá vált. A gazdag és szegény nemzetek közti
szakadék szégyenteljes méretekre szélesedett. Ez azt jelenti, hogy a
Világbank és valamennyi szülötte teljes csődöt vallottak. De az IMF és a
Világbank mégis léteznek. A pénzügyminiszterek és vezető bankemberek
évi zarándoklata az IMF és a Világbank évi közgyűléseire még mindig
folyik... Miért? Mi csúszott félre?"
Patricia Adams elemzése szerint - foglalja össze Campbell -:
"A
rendszer szerelmes lett a mega-tervbe. Mindenkinek kellett hogy legyen
áramfejlesztő gátja, acélműve és nemzeti légitársasága. A hivatalos
nemzetközi hitelező intézmények és a Harmadik Világ hatalmi elitje közt
üzletek jöttek létre. Privát bankárok tolongtak, hogy a finanszírozáshoz
szükséges összegeket kiegészítsék. Csaknem olyan sebesen, ahogy a pénz
beömlött, a hatalmi elitek hatalmas tömböket visszacirkuláltak a saját
privát svájci bankszámláikra. Olyan egyszerű módszereket használtak,
mint a túlszámlázás, valutaátutalási engedélyek kibocsátása, uramatyám
kapitalizmus és közvetítési díjak (baksisok) szedése külkereskedelmi
hitelügynökségektől. Így született a Fülöp-szigeti Macrosok, a Zaire-i
Mobutuk és a mexikói Portillók legendás vagyona. A Harmadik Világ
kormányainak adósságai halomra gyűltek. Korábban életképes
nemzet-gazdaságokat tragikus környezeti sebek gyalázták meg. Mikor a
kamatok fizetésének nem tudtak eleget tenni, újabb kölcsönöket
nyújtottak. Régi kölcsönöket "átütemeztek", és az IMF pribékjei
megjelentek a színen, hogy kikényszerítsék a fiskális kegyelmet.
Követte
ezt a létszükségleti cikkek exportjának túlzott kiaknázása az
államadósság fizetését biztosító exportjövedelem növelése érdekében, ami
a létszükségleti cikkek árszínvonalának összeomlásával járt.
Elviselhetetlen adóterheket raktak a gyanútlan lakosságok nyakába, hogy
az IMF-fegyelemről bizonyságot tegyenek. Gátlástalanul működtették a
bankóprést, hogy fizessék a politikai elit hatalmát megszilárdító
katonai struktúrát. Fékezhetetlenül felgyorsult az infláció. A külföldi
adósság szolgálata leállt. Polgári zavargások törtek ki. Az elitek
teljes díszben kivonultak. Egykor önellátó nemzetgazdaságok éhínségben,
járványokban és reménytelenségben fulladoznak." Visszafogottabb
nyelvezettel és higgadtabban kifejezett ítéletekkel, alapjában véve
azonos következtetésekre jutott a nemzetközi pénzügyi szervezetek
tevékenységének mérlegelésében a Vatikánban 1994-ben egybehívott
közgazdasági szakértők értekezlete. ("World Development and Economic
Institutions", Pontifical Council for Justice and Peace, Vatican City,
1994. Lásd különösen Richard N. Cooper írását a kiadvány 25-31.
oldalain.) Michael Camdessus, a Valutaalap vezérigazgatója nyilatkozata a
konferencián beismerő vallomásnak is tekinthető az elhangzott
bírálatokat illetően. Az amerikai katolikus püspöki kar már 1986-ban
aggódva szemlélte a Világbank és Valutaalap működését, és felhívta a
figyelmet a szervezet által okozott súlyos károkra, különösen a fejlődő
országok nemzetgazdaságában és életkörülményeiben. (U.S. Bishop's
Pastoral letter: "Economic Justice for All: Catholic Social Teaching and
the U.S. Economy", 1986. nov. 27. - lásd különösen a 273. és 274.
pontok.) Az utóbbi években már annyira nyilvánvalóak voltak a Világbank
és a Valutaalap működésében mutatkozó visszásságok és ezek tragikus
kihatásai, hogy a vatikáni értekezlettel egyidejűleg az Európa Tanács is
kénytelen volt nemzetközi konferenciát összehívni az eladósodott
országok ügyében. Az ott megjelent gazdasági szakértők szinte
egyöntetűen elítélőleg nyilatkoztak a két világszervezet országaikban
kifejtett tevékenységéről. ("The Political Responsibility of the
European Union for the International Financial Order in View of
Sustainable Development and Social Cohesion", Kairos Europe, 1994.) A
két nemzetközi szervezetet azonban sem a világszerte egyre hangosodó
bírálatok, sem az új pénzügyi világrend következtében időnként
kérlelhetetlenül bekövetkező államcsődök nem rendítették meg
önbizalmukban és a megkezdett úton való elszánt továbbhaladásban. Mikor
egy ország fizetésképtelenné vált, adósságait átütemezték és részben el
is engedték, az így keletkezett veszteségeiket pedig - melyek egyébként
is csupán papíron álltak fenn, hiszen mire a gyászos esemény
bekövetkezett, már az eredeti kölcsönök többszörösét beszedték a
szerencsétlen adóstól - a tagságukhoz tartozó tőkés országoktól, illetve
azok adófizető polgáraitól hajtották be. A markukban tartott hírközlő
eszközök pedig mindig gondoskodtak róla, hogy a világ közvéleménye az
ilyen műveleteket mint közérdekűt és alapjában az emberiségre hasznosat
könyvelje el. Természetesen a Világbank és a Valutaalap látszólagos
megértése és engedékenysége láttán megkönnyebbülten felsóhajtó adósok
sem úszták meg simán a dolgot: a két nemzetközi szervezet most már
szigorú ellenőrzés alá vonta államháztartásukat és pénzügyi
rendszerüket, sőt úgyszólván valamennyi kormánytevékenységükbe
beavatkozott. Jól illusztrálja ezt a Valutaalap és a Világbank 1996
tavaszán tartott ülésszaka alkalmával a "Magyar Nemzet" 1996. április
22.-i számában "Nyomasztó adósságteher" címmel megjelent riport. "A
latin-amerikai, ázsiai és afrikai fejlődő országokat tömörítő
Huszonnégyek Csoportjának (G24) pénzügyminiszterei szombaton aggályukat
fejezték ki amiatt, hogy a nagy nemzetközi fejlesztési intézmények
beavatkoznak országaik belügyébe - írja a lap. - A csoport tagjai a
Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank tavaszi washingtoni
ülésszakának előestéjén tartottak tanácskozást. Kemény bírálatnak
vetették alá a politikai kérdésekre vonatkozó ajánlásokat, különösen az
elvárandó kormányzati tevékenységre utaló kitételeket." "Az ülésszak
egyik témáját a legszegényebb országok adósságkezelése képezi. A szóban
forgó államok háromszázmilliárd dolláros adósságterhet cipeltek, a
törlesztés reménye nélkül. Az IMF és a Világbank közös javaslata alapján
a leginkább vészhelyzetben lévő ország baját nyolcvanmilliárd dolláros
adósságcsökkentéssel enyhítenék... Michel Camdessus, a Valutaalap
ügyvivő igazgatója szorgalmazta az IMF negyvenmilliárd dolláros
aranykészletének felhasználását."
Ez
a hatalmas aranytartalék természetesen az amerikai és más, elvileg (de
egyre inkább csak elvileg) gazdag országok államkincstárainak
hozzájárulásaiból származik, aminthogy ezek dolga lesz majd összedobni,
polgáraik adóterheiből, a felmerülő hiány pótlására szolgáló összegeket
is. A bankárok pedig egyre vidámabban fogják dörzsölni a markukat, mert a
már-már döglődő és mások pénzén felélesztett adósok megváltóiként ők
fognak feszelegni, és a hálapénzt ők fogják beszedni, és a most már
jogosnak tűnő gyámkodást is ők fogják gyakorolni az adósok testi és
szellemi javai fölött, nem a gyámoltak, nem is az emberiség, hanem saját
szennyes világuralmi céljaik érdekében. Ezeknek a keselyűknek a körmei
közé került a Kádár-rendszer uralma tetőfokán a mi kis hazánk, szegény
Magyarország. Folytatjuk…
Endrey Antal