A Piros Cégér 16-18.: A HÁLÓ MŰKÖDÉSBE LÉP

A világbank és a Nemzetközi Valutaalap létrejötte után már két pénzügyi központja és központi valutája volt az emberiségnek: London a fontsterlinggel és New York a dollárral. Megkezdődhetett hát az angol font lépcsőzetes leépítése és a dollár egyeduralmának megvalósítása.

Ezt a műveletet a bankárok két oldalról közelítették meg: a háborúból sértetlenül, sőt hatalmasan megerősödve kikerült amerikai nemzetgazdaság átütő fölényére támaszkodva, rohamlépésekben tolták előre a markukban tartott dollár csápjait az újraépülő világgazdaság valamennyi frontján, az angol gyarmatbirodalmat pedig ugyanolyan erőltetett menetben bonttatták le az Egyesült Nemzetek Szövetségébe beépített ügynökeikkel, a szintén általuk világszerte kitermelt emberjogi aktivisták égigzengő kórusa mellett. A hosszú élet-halálra szóló hadviselés által egyébként is megtépázott brit oroszlán nimbusza és valutája így egyaránt vészes hanyatlásnak indult, miközben az ellenőrzése alatt álló politikum is összezsugorodott. Így szinte gyerekjáték volt az Egyesült Királyság helyébe az Egyesült Államokat feltornáztatni, ami nem a magukat a világ új urainak képzelő amerikai elnökök és kormányférfiak, hanem a hátuk mögött álló és őket teljesen behálózó Wall Street-i bankárok és az azok ellenőrzése alatt álló dollár végső győzelmét jelentette. Ilyen előzmények után jutott el az emberiség a 60-as évek közepén a mindenható Dollár korába, mikor már a sterling blokk utolsó maradványait is felszámolták, és az amerikai dollár lett a földkerekség központi valutája és minden más valuta mércéje és mértékadója. Az amerikai nemzeti valutának eme mesterséges felminősítése az ezzel járó nimbuszon kívül úgyszólván semmi gyakorlati előnyt nem hozott az átlagos amerikai polgár számára. Sőt: súlyos és egyre elviselhetetlenebb anyagi terheket rótt a mit sem sejtő amerikai adófizetők vállára, mert a dollár nemzetközi tekintélyét megfelelő politikai és katonai szerkezetekkel és ezek nagystílű működtetésével kellett alátámasztani és tartósítani, ezek költsége pedig túlnyomó részben az amerikai államháztartásra hárult. Meg kellett teremteni a Világkormány prototípusát, az Egyesült Nemzetek Szervezetét, melynek és kapcsolt részeinek fenntartását azóta is 60%-ban az Egyesült Államok fedezi. Igen súlyos anyagi és véráldozattal járó háborúkat kellett viselnie az amerikai haderőknek Koreában, Vietnamban és a Perzsa-öbölben, nem is beszélve az immár rendszeressé váló békefenntartó akciókról szerte a világban, szinte kivétel nélkül olyan helyeken, ahol a Wall Street és nyúlványai "jótékony" tevékenysége borította fel a korábbi bel- és külpolitikai egyensúlyt. Száz meg száz milliárd dollárnyi segélyt kellett nyújtani olyan országoknak és népeknek, amelyek igen szépen tudtak volna önmagukról gondoskodni (mint tették korábban is), ha a Wall Street tőkései közvetve vagy közvetlenül nyomorba nem taszítják őket. Mindez a mindenható Dollár, helyesebben a dollármilliárdokat forgató és maguk javára hasznosító tőkések világuralma érdekében történt, akik öncélú érdekeik szolgálatában pro forma szuperhatalommá, de valójában gyarmattá gyúrtak egy olyan 270 milliós emberegyveleget, amely az emberiség vezetésére genetikailag képtelen volt. Gyarmatnak és a Wall Street urai engedelmes eszközének azonban nagyon is megfelelt. A teljes amerikai politikum és társadalom ilyetén gúzsbakötéséhez természetesen nem voltak elegendők a szoros értelemben vett pénzügyi manőverek, ehhez az "alanyok" nagymérvű indoktrinálása és agymosása is szükséges volt. Ennek érdekében a Wall Street már igen korán kiterjesztette csápjait az amerikai tömegkommunikáció valamennyi eszközére, a napilapokra, a rádió- és televízióhálózatokra, és természetesen a filmiparra is. Ebben a műveletben - akárcsak a Wall Street tőkései sorában - szintén dominált a részben már Amerikában született, részben felnőttként oda bevándorló zsidó etnikum, ami nem is maradt észrevétel nélkül a még szabadon maradt angolszász médiában, ahol megszületett a ma már szállóigévé vált mondás: the Jewish tail wags the American dog (a zsidó farok csóválja az amerikai kutyát.) Nem volna azonban méltányos ezt az egész kérdést általában a zsidóság nyakába varrni (mint például Mónus Áron teszi könyvében), mert a Wall Streeten és annak média-csahosai sorában bőven találunk nemzsidókat is - például a Rockefeller dinasztiát -, hiszen a pénznek nemcsak szaga, de vallása, nemzetisége és etnikai hovatartozása sincs.

Az egyesült Államok népe napjainkig engedelmes baromként viselte ezt az igát, miközben a Wall Street által rákényszerített szuperhatalmi szerep folytán egyre nőtt az államháztartás eladósodása, a munkanélküliség, a társadalom széles rétegeinek elszegényedése, és a szociális betegségek sorozata. A Wall Streeten székelő tőkés bűnszövetkezet azonban virult és egyre terebélyesedett, és két nemzetközi nyúlványán, a Világbankon és a Valutaalapon keresztül az egész világ pénzgazdálkodását hatalmába kerítette, hogy a Henry Ford által jóelőre meglátott adóssághálók szívós kiépítésével valóságos gyarmatbirodalmakat létesítsen mind az öt kontinensen. Henry Ford megállapítása, melyet Louis McFadden már 1932-ben idézett az amerikai törvényhozásban (lásd korábban), a második világháborút követő korszakban érvényesebb volt, mint valaha. A Valutaalap és a Világbank ugyanis megalakulásuk óta azt a politikát folytatják, mint az amerikai jegybank felszíne mögött működő elődeik, csak most már nemzetközi támogatással és tekintéllyel. A nagy világpusztulás után magukat összeszedelőzködő népek és nemzetek sokáig nem ébredtek rá az ellenük javában folyó összeesküvésre, és a talpraállás gondjai közt még jótékonynak is képzelték a bankárok két világszervezetének ténykedését. Mivel ezek elsősorban a bankárok két világszervezetének ténykedését. Mivel ezek elsősorban a gyarmati sorból önállóságra emelkedett afrikai és ázsiai országokat tüntették ki figyelmükkel, a világ közvéleményébe könnyen el lehetett ültetni a képzetet, hogy mindez az emberiség békés együttélése és általános boldogsága érdekében történik. A tőkés országok bőven el is látták a Világbankot és a Valutaalapot adófizető polgáraikból kipréselt pénzekkel, hogy azok a nemzetközi hitelekre rászoruló, vagy annak vélt, gyakran rábeszélt, országoknak nyújtandó kölcsönökhöz megfelelő pénzalapokkal rendelkezzenek. A források tehát, melyekből a két világszervezet a fejlődő országoknak segítséget nyújtott, nem a bankárok saját pénzeszsákjai, hanem a tőkés országok polgárai voltak.

A bankárok számára nem is ez volt az igazi üzlet, hanem az, hogy a két nemzetközi pénzügyi szervezet felhasználásával, egy lyukas vasuk kockáztatása nélkül, amerikai, kanadai, angol, ausztrál, francia és később német és japán János bácsik és Mari nénik pénzén be tudtak furakodni az áldozatul kiszemelt országok legfelsőbb pénzügyi kormányzataiba és jegybankjaiba, és szinte észrevétlenül megkaparintva azok egész nemzetgazdaságának irányítását, hozzáfoghattak az így adódó lehetőségek saját céljaikra való kiaknázásához. Történt pedig ez a két világszervezet mögött álló Londoni Klub tagjai most már közvetlenül nyújtott további, sokkal jelentősebb összegű kölcsönök közvetítésével, melyek felvételére a Világbank és a Valutaalap úgynevezett szakértői serényen rábeszélték az áldozatok naiv és nemegyszer tisztességtelen módszerekkel - ha nem kifejezett kenőpénzekkel, akkor busásan javadalmazott nemzetközi pénzügyi pozíciókkal, küldetésekkel és más jólfizető kedvezményekkel - meg is vesztegetett pénzembereit.

Túlságosan azonban nem kellett a bankárok ügynökeinek megerőltetni magukat rábeszélőkészségük gyakorlásában, hiszen mióta a világ fennáll, uralkodók és politikusok legfőbb gondja az volt, hogy miként tudnak elegendő pénzre szert tenni fegyverkezésükhöz és grandiózus békebeli terveik megvalósításához. Minthogy pedig századunk második felében mindkettőből bőven volt szerte a világban, ezért nemzetközi kölcsönök után áhítozó kormányokban sem volt hiány.A Világbank és a Valutaalap szolgáltatásai így igen kapósak voltak, nem magukért a viszonylag szerény dollármilliókért, melyeket ezek az igényléknek időről-időre kiutaltak, hanem a nemzetközi hitelképességi minősítésekért, melyek adásának szerepét a két világszervezet gondosan magának tartotta fenn. A minősítést azonban, mely az utat valamely ország számára a Londoni Klub által uralt nemzetközi pénzpiacra megnyitotta, csak szigorú előírások betartása és egyre nyomasztóbbá váló utasítások végrehajtása árán adta meg a két világszervezet, melyek fokozatosan domináns befolyásra, sőt teljes hegemóniára tettek szert klienseik gazdasági és politikai életében. Idővel gazdag tőkés országok is beleestek ebbe a csapdába, ha nem is olyan tragikus következményekkel, mint a világ szegényei, és a bankárok hajója évről-évre szűkült a rabságba ejtett emberiség körül.
Mikor az eleinte kedvező feltételekkel és bőkezűen nyújtott nemzetközi kölcsönöket az azokat mohón felvevő adósok, mint várható volt, nem voltak képesek időben visszafizetni, a bankárok készen álltak újabb hitelkeretek megnyitásával, de most már keményebb feltételekkel és szigorúbb ellenőrzés mellett. Idővel már az egyre magasabbra srófolt kamatokat is kölcsönökből voltak kénytelenek az adósok finanszírozni, már csak azért is, mert a bankárok gyakorta olyan gazdasági intézkedéseket és termelési terveket írtak elő számukra, melyek veszteségeseknek és más szempontokból is károsnak bizonyultak. Hogy a bankárok az ilyen tévesnek bizonyult tanácsokat csupán felelőtlenségből, vagy éppen szándékosan, rosszhiszeműleg adták-e, azt minden esetben nem lehet eldönteni. Az azonban szinte törvényszerűnek bizonyult, hogy az adósságok mocsarába rántott országok termékei és javai a bankárokkal szövetkezett tőkéseket gazdagították, és egyre növekvő mértékben ezek vásárolták fel, messze áron alul, az adósok nemzeti vagyonát is. Ez a jelenség fokozatosan az egész földkerekséget elborította. A Világbank és a Valutaalap létjogosultsága a 70-es évek végén tulajdonképpen megszűnt, mert a nagy tőkés országok az Egyesült Államokkal együtt már 1971-ben letértek az aranyalapról, és a Bretton Woodsban létrehozott árfolyamegyeztető rendszer összeomlott. A nemzetközi piac az évtized végére teljesen áttért a szabad tőkemozgás elvére, úgyhogy a pénzforrásokat kereső országok számára nyitva állt az út nagyösszegű államkölcsönök kibocsátására, a nemzetközi pénzügyi szervezete jóváhagyása nélkül is. A két világszervezet azonban olyan erősen bele volt már ágyazva az egész világ monetáris és gazdasági rendszerébe, hogy felszámolásuk gondolata fel sem merült. Mikor pedig a Szovjetunió és az általa létrehozott gazdasági blokk, a Comecon, 1989-től kezdődően összeomlott, a Világbank és a Valutaalap az előttük megnyílt óriási piac rendbeszedésének felvállalásával újabb mérföldes lépéseket tettek az egész emberiség uralmuk alá hajtása felé.

Az évek folyamán világszerte számos tekintélyes közgazdász és közíró emelte fel szavát a két világszervezet országok sorát romlásba döntő garázdálkodása ellen, amire a példák a földkerekség különböző részein már akkor sokasodni kezdtek, mielőtt ez hazánkban egyáltalán téma lett volna. Az elemzők egyre élesebben mutattak rá a Valutaalap és a Világbank pusztán gazdasági szempontból is súlyos kifogások alá eső ténykedéseire, azok antiszociális és környezetrontó, sőt sokszor kifejezetten erkölcstelen kihatásaival együtt. Csak néhány ilyen írást idézek angol nyelvterületről:

Brian Wilshire neves ausztrál publicista és rádió-kommentátor, "The Fine Print" című, 1992-ben megjelent és azonnal bestsellerré vált könyvében így jellemzi a Valutaalap (IMF) tevékenységét:
"Az Australian Council for Overseas Aid (ausztrál egyházi és egyéb külföldi segélyakciók központi tanácsa) 1989-ben kiadott 'One World or... None, Making the Difference' című könyvecskéjében ezt a magyarázatot adta a nemzetközi adósságválságra:
A hetvenes években az olajtermelők megnégyszerezték a nyersolaj árát (emlékszel az ún. 'energia krízisre'?), és a nyugati bankok arra ösztönözték a fejlődő országokat, hogy vegyék kölcsön a bőséges petrodollárokat alacsony kamatlábak mellett. (Itt nem volt arab-zsidó ellentét. Az olajsejkek dollármillióival a New York-i zsidó bankárok házaltak.)

A fejlődő országokban, a kamatlábakkal együtt az adósságok is emelkedtek, a (nemzeti) jövedelem esett, a bankok beszüntették a kölcsönzést és a befektető tőke gyakorlatilag kiapadt.
Amikor egy nemzet 'fizetésképtelensége' a Nemzetközi Valutaalap beavatkozását eredményezi (mint Ausztráliát is fenyegették), az adók és a létszükségleti cikkek árainak drámai emelkedése várható, és a szociális juttatásokat megnyirbálják.
Az ACFOA szerint az IMF által elrendelt 'strukturális módosítás'-programok nagy nélkülözéseket okoztak a Fülöp-szigeteken, Bolíviában, Jamaikában, Egyiptomban, Szudánban és Zambiában, Venezuelában pedig még lázongáshoz is vezettek.Ha a hetvenes évek 'energiakrízise' őszinte lett volna, akkor az azt követő eseményeket a gazdasági 'törvények' elkerülhetetlen eredményének tekinthettük volna, melyeknek a hitelezők és a kölcsönzők egyaránt ki vannak téve. Utólag visszatekintve azonban állíthatjuk, hogy a forgatókönyv egy üzleti összeesküvés valamennyi elemét tartalmazza - a fő haszonélvezők a bankok voltak, melyek most képesek végrehajtást indítani a harmadik világ adósságainak behajtására." (Brian Wilshire, "The Fine Print: Australia's special role in the New World Order", a szerző kiadása, Sydney, 1992, 69-70. oldal.)
Szemnyitogató, hogy a világ egyik legerősebb tőkés országában, Ausztráliában hangzottak el ezek a szavak, melyek, mint később látni fogjuk, pontosan illenek hazánk jelenlegi állapotára.
A Világbank ténykedését már előzőleg élesen bírálta James Bovard, a New York Times és a Wall Street Journal ismert szakírója, az amerikai The Freeman magazin 1988 májusi számában közzétett "World Bank vs. World's Poor" (Világbank kontra Világ szegényei) című írásában.

"A Világbank segít a Harmadik Világ kormányainak nemzetgazdaságuk tönkretételében, környezetük marcangolásában és népük elnyomásában", kezdi cikkét Bovard. Idézi a Világbank alapokmányában foglalt célkitűzéseket, és rámutat, hogy a Bank 1968-tól kezdve ezektől élesen eltért. Példákkal bizonyítja, hogy a Bank afrikai és ázsiai országokban hosszú éveken át az emberi jogok súlyos megsértésével járó intézkedéseket írt elő, vagy legalábbis kölcsöneivel támogatott olyanokat, melyek sok helyen éhínséget, járványokat és nyomort okoztak. Bovard azt is megállapítja, hogy "Világbanki kölcsönök tucatjai után a legtöbb kevésbé fejlett ország még mindig olyan (gazdasági) politikát folytat, mely jogosítaná őket egy gazdasági őrültek házába való felvételre." De a nyugati kormányokat is hibáztatja abban, hogy míg a Világbankon keresztül segítik a Harmadik Világ országait termelésük fokozásában, termékeik behozatala ellen egyre újabb gátakat támasztanak. Kiemelendő, hogy Bovard egyik példaként a Világbank felelőtlen kölcsönzéseire és "gazdasági őrültek házára" éppen hazánkat és a Kádár-rendszernek nyújtott kölcsönöket hozza fel.

Hasonló következtetésre jut a kanadai Patricia Adams "Odious Debts - Loose lending, corruption and the Third World's environmental legacy" című könyvében, melyről a The Toronto Star kanadai napilap 1991. november 24.-i száma számol be Peter Campbell tollából. "A világ optimizmussal telve jött ki a II. világháborúból" - írja Campbell. "Létrehoztuk az Egyesült Nemzeteket, mint a politikai viták megoldására hivatott fórumot. Felállítottuk a Nemzetközi Valutaalapot, hogy egy amerikai dollárra alapozott aranyvaluta standardot adminisztráljon és megoldja a nemzetek közti kereskedelmi egyenlegében mutatkozó ideiglenes hiányokat. És létrehoztuk a Világbankot, hogy segítsen a gazdag és szegény nemzetek közti szakadékot áthidalni. Eme szervezeti felépítés idején, Amerika a politikai és gazdasági hatalom minden mezején király volt. A Szovjetunió jelentett valamit, Japán összetört nemzet volt. A világ többi része romokban hevert a globális hadviselés kihatásaitól. Csaknem 50 évvel később, az Egyesült Államok a világ vezető katonai hatalmaként szerepel. Japán vitathatatlanul a pénzügyi hatalom, Oroszország pedig szétzilált állapotban van. Az Egyesült Nemzetek az amerikai külpolitika azon részének kifejtésére szolgáló fórummá vált, melyet a Washingtonban székelő adminisztráció éppen feltárni óhajt. A 70-es évek elején a világ feladata az amerikai dollár-arany valuta standardot és a lebegő árfolyamok jelenlegi rendszerére tért át. Ez által a Nemzetközi Valutaalap irrelevánssá vált. A gazdag és szegény nemzetek közti szakadék szégyenteljes méretekre szélesedett. Ez azt jelenti, hogy a Világbank és valamennyi szülötte teljes csődöt vallottak. De az IMF és a Világbank mégis léteznek. A pénzügyminiszterek és vezető bankemberek évi zarándoklata az IMF és a Világbank évi közgyűléseire még mindig folyik... Miért? Mi csúszott félre?"

Patricia Adams elemzése szerint - foglalja össze Campbell -:

"A rendszer szerelmes lett a mega-tervbe. Mindenkinek kellett hogy legyen áramfejlesztő gátja, acélműve és nemzeti légitársasága. A hivatalos nemzetközi hitelező intézmények és a Harmadik Világ hatalmi elitje közt üzletek jöttek létre. Privát bankárok tolongtak, hogy a finanszírozáshoz szükséges összegeket kiegészítsék. Csaknem olyan sebesen, ahogy a pénz beömlött, a hatalmi elitek hatalmas tömböket visszacirkuláltak a saját privát svájci bankszámláikra. Olyan egyszerű módszereket használtak, mint a túlszámlázás, valutaátutalási engedélyek kibocsátása, uramatyám kapitalizmus és közvetítési díjak (baksisok) szedése külkereskedelmi hitelügynökségektől. Így született a Fülöp-szigeti Macrosok, a Zaire-i Mobutuk és a mexikói Portillók legendás vagyona. A Harmadik Világ kormányainak adósságai halomra gyűltek. Korábban életképes nemzet-gazdaságokat tragikus környezeti sebek gyalázták meg. Mikor a kamatok fizetésének nem tudtak eleget tenni, újabb kölcsönöket nyújtottak. Régi kölcsönöket "átütemeztek", és az IMF pribékjei megjelentek a színen, hogy kikényszerítsék a fiskális kegyelmet.

Követte ezt a létszükségleti cikkek exportjának túlzott kiaknázása az államadósság fizetését biztosító exportjövedelem növelése érdekében, ami a létszükségleti cikkek árszínvonalának összeomlásával járt. Elviselhetetlen adóterheket raktak a gyanútlan lakosságok nyakába, hogy az IMF-fegyelemről bizonyságot tegyenek. Gátlástalanul működtették a bankóprést, hogy fizessék a politikai elit hatalmát megszilárdító katonai struktúrát. Fékezhetetlenül felgyorsult az infláció. A külföldi adósság szolgálata leállt. Polgári zavargások törtek ki. Az elitek teljes díszben kivonultak. Egykor önellátó nemzetgazdaságok éhínségben, járványokban és reménytelenségben fulladoznak." Visszafogottabb nyelvezettel és higgadtabban kifejezett ítéletekkel, alapjában véve azonos következtetésekre jutott a nemzetközi pénzügyi szervezetek tevékenységének mérlegelésében a Vatikánban 1994-ben egybehívott közgazdasági szakértők értekezlete. ("World Development and Economic Institutions", Pontifical Council for Justice and Peace, Vatican City, 1994. Lásd különösen Richard N. Cooper írását a kiadvány 25-31. oldalain.) Michael Camdessus, a Valutaalap vezérigazgatója nyilatkozata a konferencián beismerő vallomásnak is tekinthető az elhangzott bírálatokat illetően. Az amerikai katolikus püspöki kar már 1986-ban aggódva szemlélte a Világbank és Valutaalap működését, és felhívta a figyelmet a szervezet által okozott súlyos károkra, különösen a fejlődő országok nemzetgazdaságában és életkörülményeiben. (U.S. Bishop's Pastoral letter: "Economic Justice for All: Catholic Social Teaching and the U.S. Economy", 1986. nov. 27. - lásd különösen a 273. és 274. pontok.) Az utóbbi években már annyira nyilvánvalóak voltak a Világbank és a Valutaalap működésében mutatkozó visszásságok és ezek tragikus kihatásai, hogy a vatikáni értekezlettel egyidejűleg az Európa Tanács is kénytelen volt nemzetközi konferenciát összehívni az eladósodott országok ügyében. Az ott megjelent gazdasági szakértők szinte egyöntetűen elítélőleg nyilatkoztak a két világszervezet országaikban kifejtett tevékenységéről. ("The Political Responsibility of the European Union for the International Financial Order in View of Sustainable Development and Social Cohesion", Kairos Europe, 1994.) A két nemzetközi szervezetet azonban sem a világszerte egyre hangosodó bírálatok, sem az új pénzügyi világrend következtében időnként kérlelhetetlenül bekövetkező államcsődök nem rendítették meg önbizalmukban és a megkezdett úton való elszánt továbbhaladásban. Mikor egy ország fizetésképtelenné vált, adósságait átütemezték és részben el is engedték, az így keletkezett veszteségeiket pedig - melyek egyébként is csupán papíron álltak fenn, hiszen mire a gyászos esemény bekövetkezett, már az eredeti kölcsönök többszörösét beszedték a szerencsétlen adóstól - a tagságukhoz tartozó tőkés országoktól, illetve azok adófizető polgáraitól hajtották be. A markukban tartott hírközlő eszközök pedig mindig gondoskodtak róla, hogy a világ közvéleménye az ilyen műveleteket mint közérdekűt és alapjában az emberiségre hasznosat könyvelje el. Természetesen a Világbank és a Valutaalap látszólagos megértése és engedékenysége láttán megkönnyebbülten felsóhajtó adósok sem úszták meg simán a dolgot: a két nemzetközi szervezet most már szigorú ellenőrzés alá vonta államháztartásukat és pénzügyi rendszerüket, sőt úgyszólván valamennyi kormánytevékenységükbe beavatkozott. Jól illusztrálja ezt a Valutaalap és a Világbank 1996 tavaszán tartott ülésszaka alkalmával a "Magyar Nemzet" 1996. április 22.-i számában "Nyomasztó adósságteher" címmel megjelent riport. "A latin-amerikai, ázsiai és afrikai fejlődő országokat tömörítő Huszonnégyek Csoportjának (G24) pénzügyminiszterei szombaton aggályukat fejezték ki amiatt, hogy a nagy nemzetközi fejlesztési intézmények beavatkoznak országaik belügyébe - írja a lap. - A csoport tagjai a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank tavaszi washingtoni ülésszakának előestéjén tartottak tanácskozást. Kemény bírálatnak vetették alá a politikai kérdésekre vonatkozó ajánlásokat, különösen az elvárandó kormányzati tevékenységre utaló kitételeket." "Az ülésszak egyik témáját a legszegényebb országok adósságkezelése képezi. A szóban forgó államok háromszázmilliárd dolláros adósságterhet cipeltek, a törlesztés reménye nélkül. Az IMF és a Világbank közös javaslata alapján a leginkább vészhelyzetben lévő ország baját nyolcvanmilliárd dolláros adósságcsökkentéssel enyhítenék... Michel Camdessus, a Valutaalap ügyvivő igazgatója szorgalmazta az IMF negyvenmilliárd dolláros aranykészletének felhasználását."

Ez a hatalmas aranytartalék természetesen az amerikai és más, elvileg (de egyre inkább csak elvileg) gazdag országok államkincstárainak hozzájárulásaiból származik, aminthogy ezek dolga lesz majd összedobni, polgáraik adóterheiből, a felmerülő hiány pótlására szolgáló összegeket is. A bankárok pedig egyre vidámabban fogják dörzsölni a markukat, mert a már-már döglődő és mások pénzén felélesztett adósok megváltóiként ők fognak feszelegni, és a hálapénzt ők fogják beszedni, és a most már jogosnak tűnő gyámkodást is ők fogják gyakorolni az adósok testi és szellemi javai fölött, nem a gyámoltak, nem is az emberiség, hanem saját szennyes világuralmi céljaik érdekében. Ezeknek a keselyűknek a körmei közé került a Kádár-rendszer uralma tetőfokán a mi kis hazánk, szegény Magyarország. Folytatjuk…

Endrey Antal