A kegyelemdöfést az iráni kapcsolat adta meg
Rendkívül érdekes áttekintést közöl Kamram Bokhari és Reva Bhalla a Geopolitical Weeklyben
arról, hogy milyen reakciókat adnak az arab országok Izrael Hamász
elleni háborújára. Megállapításuk szerint a reakciók igen változatosak.
Egyfelől az „arab utca" tüntetéseken tiltakozik, zászlót éget,
nagykövetségeket támad meg. Másfelől az arab rezsimek, miközben
hallgatnak, esetleg nyilvánosan a Hamászt okolják a válságért, bizalmas
körben kifejezik azon óhajukat, hogy Izrael minél jobban gyengítse meg
a radikális palesztin szervezetet. A Palesztina iránti állítólagos arab
nacionalista szolidaritás ellenére a legtöbb arab rezsim manapság nem
nagyon szereti a palesztinokat. Az Izraelre és a Nyugatra gyakorolt
nyomás eszközeként felhasználják őket, de a palesztin menekültekre és a
Hamászhoz hasonló radikális csoportjaikra fenyegetésként tekintenek.
A Hamász hagyományos szövetségesének számító Szaúd-Arábia például a
60-as, 70-es években számos radikális iszlámista csoportot támogatott a
nasszeri típusú szekuláris nacionalistákkal szemben. Szeptember 11.
után azonban Rijád óvatosabbá vált ezen a téren látva, hogy ezek az
erők milyen veszélyt jelentenek. Bel- és külpolitikájában mérsékeltebb
irányvonalat kezdett követni: Abdalláh király 2002-ben felajánlotta
Izraelnek, hogy az arab országok normalizálják vele a kapcsolataikat,
ha a zsidó állam kivonul az összes 1967-ben megszállt területről.
Izrael ugyan elutasította az ajánlatot, maga a javaslat azonban nyílt
konfliktusba került a Hamász alapelveivel, melyek a „cionista entitás"
eltörlését tűzik ki célul.
A Hamász és Izrael között hagyományosan közvetítő Egyiptom az utóbbi
napokban nem is rejtette véka alá, hogy az iszlámista szervezetet
okolja a konfliktus kiprovokálásáért. Kairó alapvetően érdekelt abban,
hogy a Hamászt kordában tartsák, hiszen Hoszni Mubarak elnök utódlása
bizonytalan, a népszerű ellenzéki Muzulmán Testvérek (MT) pedig
bizonyosan igyekszik beleszólni az utód személyének kiválasztásába. A
Hamász a szigorú ellenőrzés alatt tartott MT-ből alakult meg, a két
szervezet ma is jó kapcsolatokat ápol, a Testvérek Hamász melletti
tüntetései kifejezetten kínosak a kormány számára. Kairó mindenáron el
akarja kerülni, hogy a Gázai övezet a szalafista dzsihádisták
„mennyországa" legyen, ami a saját iszlámistáit is radikalizálná.
Az arab országok közül Jordánia veszítene a legtöbbet egy Hamászhoz
hasonló csoport megjelenésével. A Hásimita monarchia lakosságának több
mint háromnegyede vallja magát palesztin származásúnak. A királyság
önmagában gyenge, szegény állam, mely történetileg fennmaradása
érdekében mindig függött Angliától, Izraeltől és az Egyesült
Államoktól. Ahogy 1970-ben kiűzte területéről a biztonságát fenyegető
Fatahot, ugyanúgy eltávolította 1999-ben a Hamászt is. Egyiptomhoz
hasonlóan Jordániában is életerős a Muzulmán Testvérek, melynek talán
még szorosabbak a kapcsolatai a Gázát uraló szervezettel, mint az
egyiptomi MT-nek. Éppen ezért Ammán érdekei azt diktálják, hogy Izrael
minél keményebben csapjon le a Hamászra.
A legbonyolultabb helyzetben azonban Szíria van. Az
alavita-baaszista rezsim sokáig páriának számított az arab világban,
amiért támogatta a síita Iránt és annak libanoni jobb kezét, a
Hezbollahot. Csakhogy a Hezbollah és Izrael közötti 2006-os háborúban a
szírek visszafogottan viselkedtek, semlegesek maradtak, mert ki akartak
végre törni a diplomáciai elszigeteltségből és esélyt akartak adni az
izraeliekkel való kiegyezésnek. A Hamász, a Palesztin Iszlám Dzsihád és
a többi radikális szervezet támogatása arra kell Damaszkusznak, hogy
tárgyalási pozícióit javítsa. A szíriaiak és az izraeliek közötti
megegyezés magában kell, hogy foglalja a Hezbollah és a Hamász szír
támogatásának megszüntetését, cserébe pedig koncessziókat kell kapnia
Szíriának Libanonban (itt található Damaszkusz geopolitikai érdekeinek
gyújtópontja), valamint vissza kell juttatni neki a Golán-fennsíkot.
Az, hogy a szírek lagymatagon reagálnak a gázai harcokra, azt
bizonyítja, hogy jó kapcsolatokra törekszenek a mérsékelt arab
országokkal, és új életet akarnak lehelni az Izraellel folytatott
tárgyalásokba.
Miközben ezek az államok a saját érdekeiket helyezik előtérbe,
ironikus módon a szunnita Hamász legmegbízhatóbb patrónusa az utóbbi
időben a síita Irán lett, a szunnita arab világ legfőbb riválisa. Ezt
számos dolog tette lehetővé:
Szeptember 11. után Szaúd-Arábia belépett a mérsékeltek táborába,
amelyet azelőtt az Izraellel diplomáciai kapcsolatokat fenntartó
Egyiptom és Jordánia uralt.
- 1. A baaszista Irak bukása és a síita Irán hatalmának megerősödése a térségben.
- 2. A 2004-i iráni parlamenti választásokon az ultrakonzervatívok győztek, egy évvel később pedig elnökké választották Mahmúd Ahmedinezsádot, akinek nyíltan Izrael-ellenes politikája egybecseng a Hamász álláspontjával.
- 3. 2006-ban a Hamász hatalmas választási győzelmet aratott szekuláris riválisa, a Fatah felett. Ennek ellenére az új kormány nem kapott nemzetközi elismerést, a Hamász pedig megpróbált egyeduralomra szert tenni a palesztin politikában, illetve fenntartotta az Izrael elpusztítására vonatkozó törekvését és az iszlám állam megalapításának igényét. Az arab államok, mindenekelőtt Szaúd-Arábia és Egyiptom, reménykedtek abban, hogy a választási siker mérsékelni fogja a Hamász politikáját, ám Irán arra biztatta, hogy tartsa fenn radikális álláspontját. Ahogy a Nyugat növelte a Hamász-kormány elszigeteltségét, úgy tolódott az egyre inkább Teherán felé.
- 4. 2006 nyarán a Hezbollah szimbolikus győzelmet aratott Izrael felett a libanoni hadjáratban. Ez elültette azt a hitet a Hamászban, hogy ő is leutánozhatja a síita szervezet módszerét. A két szervezet kiképzési és fegyverszállítási együttműködése olyan eszközöket juttatott a Hamásznak (Grad és Fadzsr rakétákat, páncéltörő fegyvereket), amelyek növelték az önbizalmát.
- 5. 2007 júniusában a Hamász puccsal eltávolította a Fatahot a Gázai övezetből, ami súlyosan megterhelte a Hamász és Egyiptom közötti kapcsolatokat. A gázai blokád nehéz helyzetbe hozta Kairót, hiszen a gázai határ lezárása miatt az MT újabb okot talált a kormány elleni tiltakozásra.
- 6. Szíria úgy döntött, nyílt béketárgyalásokat kezd Izraellel. Ez a hír megszólaltatta a vészcsengőt mind a Hezbollahnál, mind Hamásznál, mert a tárgyalások sikere esetén egyik legfontosabb támogatójuktól esnének el.
A Hamásznak az arab országokkal mindig is felemás volt a viszonya, de
az Iránnal való barátkozás a kapcsolatoknak megadta a kegyelemdöfést.
Mubarak nem véletlenül mondta, hogy a Gázai övezetben a helyzet most
olyan, mintha „Egyiptomnak és Iránnak közös határai lennének". Vagyis
az iráni befolyás mértéke már túlment az arab országok tűréshatárán.
Végeredményben a Hamász és az arab államok közötti kapcsolatok
romlása nem meglepő. A nasszerizmus hanyatlása az 1960-as évek végén
lényegében az arab nacionalizmus vereségét jelentette. Az arab országok
már azt megelőzően is fontosabbnak tekintették a nemzeti érdekeiket,
mint a pánarab nacionalizmust és a palesztin ügy támogatását. Amint a
nacionalizmus helyét a térségben az iszlámizmus vette át, az államok
stabilitását vallásos kihívás érte. Miközben ezek az államok a saját
iszlámista radikálisaik semlegesítésén fáradoztak, Teherán ezt a
radikális iszlámista trendet arra akarta felhasználni, hogy a térségben
a saját vezető szerepe megvalósulhasson. Az arab-perzsa szembenállás
így vált a Hamásszal szembeni negatív viszonyulás okává az arab
országok részéről.
Az arab államok úgy vélik, a Hamász olyan erő, mely képes
felforgatni a társadalmi viszonyokat, támadni a rezsimeket az Izraellel
fenntartott kapcsolataik miatt, emlékeztetni őket arra, hogy nem
segítik kellőképpen a palesztinokat, bátorítani a térségben az
iszlámista mozgalmakat, ami fenyegetést jelenthet a köztársasági és a
monarchista rendszerekre egyaránt. Az iráni terjeszkedés
megakadályozása érdekében az arab fővárosok ironikus módon Tel-Avivra
tekintenek, hogy tartsa kordában a Hamászt. Úgyhogy miközben első
látásra úgy tűnik, mintha az egész arab világ egységesen dühödten
tiltakozna az izraeli támadás ellen, közelebbről nézve kiderül, hogy az
arab paloták nézőpontja nagyon is különbözik az arab utca véleményétől.
http://www.stratfor.com/