„Szerencsétlen döntések” és „szándékos félreértelmezések” sorozata
Az
Egyesült Államok világban játszott szerepe és politikája az elmúlt
nyolc évben „szerencsétlen döntések" és „szándékos félreértelmezések"
nyomán torz fényben lett feltüntetve, állítja Brian Urquhart a The New York Review of Books
internetes kiadásában. Most itt az idő, hogy egy új, „koherens nemzeti
program" főbb elemeit meghatározzák, amelyekkel minden amerikai
azonosulni tud. Ehhez pedig a különböző gondolkodású politológusoknak,
történészeknek, diplomatáknak stb. is hozzá kell járulniuk. A szerző
cikkében három, az Egyesült Államok nemzetközi helyzetét, szerepét és
küldetését elemző könyvet mutat be.
Az első könyv (The Irony of American History) szerzője Reinhold Niebuhr,
akit Barack Obama egyik 2007-i interjújában a kedvenc filozófusának
nevezett. Egyesek szerint ez az „Egyesült Államok külpolitikájáról
írott legfontosabb könyv". Kétségtelen, hogy a szöveg a történelem
alapos ismeretéről tanúskodik, a szerző jól ismeri az ember egyéni és
csoportos cselekvésének mozgatórugóit. A mű 1952-ben jelent meg, de az
utóbbi ötven évben semmit sem vesztett jelentőségéből. Niebuhr
protestáns teológusként és „társadalmi reformerként" erőteljesen
támogatta az Egyesült Államok belépését a második világháborúba, ám
1946-ban aláírta az Egyházak Szövetségi Tanácsának ama nyilatkozatát,
mely „erkölcsileg védhetetlennek" minősítette a Hirosima és Nagaszaki
elleni atomtámadásokat.
Niebuhr arra figyelmeztet, hogy „a
történelem irányítására vonatkozó álmunk" potenciálisan halálos
veszélyt jelent az Egyesült Államokra nézve. 1952-ben, amikor az
Egyesült Államok a világ leghatalmasabb országa volt, ez a nézet
érthetetlennek tűnt. Niebuhr azonban előre látta a veszélyeket: „A
televízió ugyanolyan fenyegetést jelent a kultúránkra, mint az
atomfegyverek a civilizációnkra." A szovjet fenyegetésre való
hivatkozással az Egyesült Államok az atomfegyvert a béke megőrzésének
zálogaként alkalmazta, amit Niebuhr „jelenlegi helyzetünkben tragikus
elemként" aposztrofált. „Ezzel egy »ártatlan« nemzet végül elérkezett
történelme ironikus tetőpontjához." A kommunista veszély miatt elindult
mccarthysta üldözéshullámot és a civil szabadságjogok elleni egyéb
támadásokat a szerző élesen elítélte. Nem szabad, hogy az Amerikában
elterjedt messianisztikus küldetéstudat irányítsa a külpolitikát,
hiszen az, amiről az amerikaiak úgy vélik, jó a világnak, nem biztos,
hogy találkozik más népek egyetértésével. „Az általunk egyetemesnek
tartott értékek nem igazolhatják azt, hogy erővel akarjuk azokat
másokra kényszeríteni. (...) Ne potenciális urakként, hanem az
emberiség nevelőiként (tutors) tekintsünk magunkra a tökéletesség felé
tartó vándorútján." Urquhart szerint az utóbbi nyolc évben az USA
képtelennek bizonyult arra, hogy eme szerepét beteljesítse.
A
második világháború után Amerika példátlan hatalma türelmetlenné és
érzéketlenné tette az országot a történelmi folyamatok lassúságával és
olykor az ellentmondásaival szemben. „Az ember nem arathat könnyű
győzelmet a történelmi sors felett." Amerika béketörekvéseinek lényeges
eleme azon képessége, hogy áldozatokat hoz és minduntalan
erőfeszítéseket tesz a siker bizonyossága nélkül. Mintha Niebuhr előre
látta volna Bush nemzetbiztonsági politikáját. De nemcsak azt, hanem az
amerikai politikai és gazdasági rendszer gyenge pontjaira is
rámutatott. Szerinte a szabadpiaci (laissez-faire) elvek hasonló
katasztrófához vezethetnek, mint az 1929-1933-as világgazdasági válság
volt, ami veszélyezteti a világ stabilitását. Hasonlóképp elítélte
Niebuhr azt, hogy az erős nemzetek „jókra" és „rosszakra" osszák fel a
világot aszerint, hogy a nemzetek elfogadják-e a „szabadságot" vagy nem.
A második könyv (The Limits of Power: The End of American Exceptionalism) írója a Niebuhr-tanítvány Andrew J. Bacevich.
Bacevich ezredesként szerelt le az amerikai hadseregből, majd
történelmet és nemzetközi kapcsolatokat tanított a Boston Universityn.
Már korábban sem értett egyet azzal a mítosszal, hogy az Egyesült
Államok az egyedüli szuperhatalom és sürgette, hogy hazája a világ „jó
szándékú vezetőjeként" (benevolent leader) cselekedjen. Katonás
egyértelműséggel, nagy lendülettel megírt könyvében a fiát 2007-ben
Irakban elvesztő Bacevich az egymást követő amerikai elnökök hibáira
mutat rá. Szerinte sem a vezetők, sem a nép nem értették meg, hogy
Amerika „kivételessége" nem teszi őt ellenállóvá a normális ok-okozati
viszonnyal szemben. Ebből hármas válság származik (gazdasági és
kulturális, politikai, valamint katonai).
Bacevich végigköveti a
„tékozlás válságát". 1947-ben az amerikai gazdaságnak nem volt
riválisa. Ez a pillanat azonban elmúlt. 1950-től az Egyesült Államok
kőolajimportba kezdett. Először 1971-ben vált deficitessé az amerikai
kereskedelmi mérleg, 1972-ben pedig az amerikai olajtermelés elérte a
csúcsát. A következő évben az olajválság 40%-kal megemelte a
benzinárakat. Jimmy Carter figyelmeztetései a fogyasztás túlzott
mértékéről süket fülekre találtak. 1980-ra a „termelés birodalma" a
„fogyasztás birodalmává" változott. Erre Carter úgy reagált, hogy a
Perzsa-öblöt amerikai felügyelet alá helyezte. Bacevich szerint Ronald
Reagan még nagyobb hibákat vétett. „Hamis konzervatívnak", „a pazarlás
modern prófétájának" nevezi, aki bátorította azt a fantazmagóriát, hogy
a hitelek határtalanok. „Ravasz módon azt mondta az amerikaiaknak, amit
hallani akartak." A prosperitás az olcsó hitelekre és az olcsó olajra
épült. 1990-ben az Egyesült Államok már olajszükségletének 41%-át
importálta, ennek következtében pedig belebonyolódott az iszlám világ
problémáiba. A deficit és az államadósság egekbe szökött, az Egyesült
Államok megszűnt hitelező ország lenni.
A Sivatagi Vihar révén az
ország állandóan jelen volt az Öbölben, ennek nyomán létrejött az
al-Kaida. Szeptember 11. után Amerika beleesett a „kivételesség
orgiájába": megvetette a szövetségeseit és az ENSZ-t, semmibe vette a
nemzetközi jogot, lelkesen hirdette a megelőző háború eszméjét. Ám
Amerika hatalmának tényleges korlátai hamar világossá váltak. Irak
inváziója az első lépés volt „a globális dominancia" megteremtése felé.
1947-től
kezdve egy „informális nemzetbiztonsági elit" (James Forrestal, Paul
Nitze) elültette a permanens krízis érzését, elvonta a Kongresszustól a
döntési jogai egy részét és elhitette, hogy az Egyesült Államok a
szabadság és a demokrácia nevében cselekszik. 1950-ben Nitze megírta az
NSC 68-at, amely „a háború utáni amerikai politikai dokumentumok egyik
legfontosabbika". Ebben kifejti, hogy Amerikát történelmének
legsúlyosabb veszélye fenyegeti (kínai forradalom, szovjet atombomba
stb.), ami „nemcsak a köztársaság, de egész civilizációnk pusztulásával
járhat". A valóság helytelen értelmezése a későbbi korokra is rányomta
a bélyegét (Szaddám Huszein fenyegeti Amerikát). Ennek az eredménye az
amerikai politika „militarizálása" lett. Bacevich szerint a
nemzetbiztonsági elit ideológiájában „az amerikai kivételesség a
legkárosabb formájában jelent meg".
Kemény bírálattal illeti Bush
elnök mellett a hadsereg tábornokait is, főleg Tommy Frankset. Szerinte
Marshall és Eisenhower óta egyetlen tábornok sem értette meg Churchill
szállóigéjét, hogy „végeredményben a politika és a stratégia egy és
ugyanaz". Ma nincs stratégiai tervezés az amerikai hadseregben, ami
Afganisztánban is látható. „Amerikának nem nagyobb hadseregre, hanem
szerényebb külpolitikára volna szüksége." Konklúziója végzetszerű:
„Amerika - úgy tűnik - elhatározta, hogy beváltja Niebuhr axiómáját, és
elpusztítja önmagát."
A harmadik mű szerzője James Traub. Könyvében (The Freedom Agenda: Why America Must Spread Democracy [Just Not The Way George Bush Did])
tartózkodik mind Niebuhr prófétai stílusától, mind Bacevich bibliai
mennydörgéseitől. Műve kimért, de kritikus vizsgálata annak, hogy
Amerika hogyan vette magára a szabadság és a demokrácia globális
terjesztésének a kötelességét. A „Freedom Agenda" Bush második
beiktatási beszédében elhangzó kifejezés, ekkor mondta azt, hogy az
amerikai szabadság fennmaradása attól függ, a szabadság sikerrel
meggyökeresedik-e más országokban is. A Bush-kormány e tekintetben
kudarcot vallott.
Traub szerint a Freedom Agenda az utolsó
megnyilvánulása volt annak, hogy a gondviselés Amerikát jelölte ki a
szabadság globális elterjesztésére. A szerző a Fülöp-szigetek 1898-i
elfoglalásától kezdve nyomon követi, milyen politikát és eredményeket
hozott ez az amerikaiakban mélyen gyökerező hit. Alapvető kérdéseket
tesz fel. A fejlettség mely fokán lehet a demokráciát haszonnal
bevezetni? Előfeltétele-e a demokráciának a gazdasági fejlődés?
Létezhet-e szabadság demokrácia nélkül? Mennyire fontos a hagyomány és
a liberális intézmények létrehozása? Egyáltalán mennyire tudnak
külföldiek segíteni a demokratizálás folyamatában? Hogyan bánjon az
Egyesült Államok a létfontosságú, de autokrata szövetségeseivel? Traub
nagyszerűen írja le a demokratizálás folyamatát Németországban,
Japánban és Kelet-Európában, illetve azt, hogy miért nem járt ez
sikerrel Oroszországban vagy Szerbiában. Afrika - ahol hiányoznak a
demokrácia előfeltételei - továbbra is problémát fog jelenteni.
Traub
bemutatja, hogy az iraki háború miképpen diszkreditálta Bush Freedom
Agendáját, mivel az elnök és a neokonok azt hitték, fegyverekkel is
megteremthető a demokrácia. Azt is leírja, miként próbálták meggyőzni
Hoszni Mubárak egyiptomi elnököt a rendszer demokratizálásáról, ami
felveti a szövetséges „liberális autokráciák" kérdését Washington
számára. Újabb demokratikus „baleset" volt a Hamász 2006-i választási
győzelme, s jóllehet az Egyesült Államok előzetesen ragaszkodott a
választásokhoz, utólag már nem volt hajlandó tárgyalni az iszlámista
szervezettel. „Ezek szerint egyes törvényes és demokratikus választások
nyilvánvalóan törvényesebbek, mint mások..." Az iraki háború pedig
eleve elvette a közel-keleti országok demokratizáló kedvét.
E
három könyv arra példa, hogyan tudják a könyvek segíteni és inspirálni
a politikai vezetőket és a közvéleményt fontos döntések meghozatala
előtt.
http://www.nybooks.com/