2009. szeptember 7., hétfő

Ronald Reagan szerepe a hidegháború befejeződésében


„A világ szerencséje, hogy Gorbacsov és Reagan egyszerre álltak országaik élén”
James Mann nemrégiben könyvet jelentetett meg a hidegháború befejeződéséről és Ronald Reagan amerikai elnök abban játszott szerepéről (The Rebellion of Ronald Reagan: A History of the End of the Cold War). A könyvet James Kirchik ismerteti a Policy Review-ban.
A téves előrejelzések rangsorában minden bizonnyal előkelő helyet foglal el Erich Honeckernek, az utolsó keletnémet kommunista vezetőnek az az 1989. január 19-én elhangzott nyilatkozata, miszerint a berlini fal „a következő 50, sőt 100 évben is állni fog". A fal - mint tudjuk - kevesebb, mint egy évvel később leomlott, s ez rövidesen a „keletnémet rendőrállam" megszűnéséhez vezetett. A Honecker-nyilatkozat elhangzása éppen Ronald Reagan elnökségének utolsó teljes munkanapjára esett, talán kifejezetten az élesen antikommunista konzervatív elnök búcsúztatására szolgált. Két évvel korábban az egyik híres beszédében Reagan még arra kérte a szovjet vezetőt, Gorbacsovot, hogy „döntse le ezt a falat".
Persze a berlini fal leomlása nem Reagan kérése miatt következett be, s nem is Gorbacsov közbenjárására: a feladatot maguk a keletnémetek hajtották végre. Mindazonáltal a szovjet vezető szerepe „alapvetőnek" bizonyult. A megelőző időszakban ugyanis „drámaian" átalakította Moszkva és a szatellit-államok kapcsolatrendszerét (afganisztáni kivonulás, a szocializmus védelmében a kelet-európai katonai beavatkozásokat lehetővé tevő Brezsnyev-doktrína hatályon kívül helyezése). Gorbacsovnak az a döntése, hogy a Szovjetunió nem támogatja többé a „bábkormányokat", utat nyitott a kelet-európai „demokratikus forradalmak" számára.
A reformhangulat közepén az NDK-rezsim úgy határozott, hogy lehetővé teszi a keletnémet polgároknak a közvetlen beutazást az NSZK-ba. Amikor a párt egyik magas rangú vezetője a televízióban bejelentette, hogy a döntés „azonnal" hatályba lép, százezrek lepték el a falat: az emberek nemcsak az építményt, hanem az általa jelképezett ideológiai, politikai és katonai szembenállást is lerombolták.
A fal leomlása óta tart a vita azon, hogy ki a felelős a hidegháború befejeződéséért. A diadalittas konzervatívok úgy érvelnek, hogy Ronald Reagan, aki támadásba ment át a szovjetek ellen a masszív fegyverkezési programjával és a „morálisan robosztus retorikájával", s ezáltal a világot az USA és a szövetségesei mellé állította (II. János Pál pápa és Margaret Thatcher brit miniszterelnök e narratíva szerint a partnerei voltak). Mások viszont úgy vélik, hogy a Szovjetunió bukása elkerülhetetlen volt, hiszen a fenntarthatatlan társadalmi és gazdasági rendszerre épülő totalitárius rezsim sorsa előre látható volt. Számos történész elfogadja Gorbacsov „döntő szerepét", mivel felismerte a belső és külső reformok szükségességét. Gorbacsov azonban jelentős részt Reagannek köszönhetően volt képes keresztülvinni ezeket a reformokat, akinek az „ösztönzése" felgyorsította a folyamatot.
Mann úgy látja, Reagan „nem úgy nyerte meg a hidegháborút, ahogy azt az amerikai konzervatívok később állították. Inkább Gorbacsov távozott a csatatérről. Reagan csupán támogatta Gorbacsovot a megfelelő pillanatban." Mann két dologban tagadhatatlanul tehetséges. Először is skrupulózus újságíró, aki nem sajnálja az időt az interjúkra és a történelmi dokumentumok áttanulmányozására. Másodszor kiválóan ismeri az amerikai külpolitikát, a témában nem számít amatőrnek.
Művét Reagan politikai jellemének formálódásával kezdi. Antikommunizmusa az 1940-es évek erősen átpolitizálódott Hollywoodjában alakult ki, amikor bátran fellépett az ellen, hogy a kommunista párt tagjai kizárólagos ellenőrzést szerezzenek a filmes szakszervezetek felett. Ekkoriban a Szovjetunióban még nem az Egyesült Államok stratégiai versenytársát látta, hanem egy olyan „könyörtelen és expanzív rabszolgatartó államot", melynek ügynökei a legalantasabb eszközöktől sem riadnak vissza annak érdekében, hogy rendszerüket ráerőltessék a szabad népekre. Reagannek a „gonosz birodalmára" tett későbbi utalása „ideológiai útválasztása retorikai apoteózisa" volt.
A Reagan-kormány példátlanul kemény verbális támadással indított a kommunizmussal szemben. Kaliforniai kormányzósága és elnökké választása között keresztül-kasul bejárta az országot, beszédeket tartott, rádiónyilatkozatokat tett, amelyekben elkötelezett antikommunizmusáról tett tanúbizonyságot. Mann ebben „stratégiai tőkét" vél felfedezni. Reagan képes volt különbséget tenni az ideológia és az ember között, ezért tudott később együttműködni egy olyan szovjet vezetővel, aki át akarta alakítani a szovjet rendszert. Ebben különbözött Richard Nixontól.
Mann könyvének talán legérdekesebb részét azon viták leírásai nyújtják, amelyek Reagan és „az öreg hidegháborús harcosok", Nixon, valamint Henry Kissinger között játszódtak le. Utóbbiak nem hivatalos tanácsadókként működtek közre Reagan nemzetbiztonsági csapatában. 1987-ben aztán Nixon és Kissinger cikket jelentettek meg a Los Angeles Times-ban, amelyben hevesen támadták Reagan szovjetekkel folytatott fegyverzetellenőrzési tárgyalásait, amelyek szerintük „mély válságot" okozhatnak a NATO-ban. Nixonnak hosszú múltra visszatekintő és bonyolult viszonya volt Reagannel. Nixon az egykori színészt „jelentéktelen" szereplőnek tartotta, ettől függetlenül ideológiailag rokonságban álltak egymással. Mindkettejüknek jó megérzéseik voltak, s látták előre, hogy a Szovjetunióval szemben az Egyesült Államok felülkerekedik. A Nixon és Kissinger által vezetett enyhülési politika ugyanakkor megosztotta a Republikánus Pártot, növelte a konzervatívok befolyását és kikövezte az utat Reagan előtt. 1976-ban Reagan indult Gerald Ford ellen a republikánus elnökjelöltségért folyó versenyben, s a párt elnökjelölő konvencióján élesen támadta Nixon és Kissinger békéltető irányvonalát, követelte az amerikai katonai szupremácia megőrzését és az erkölcs megjelenítését a külpolitikában. Nem értett egyet Ford és Kissinger ama döntésével, hogy nem fogadják a Fehér Házban Alekszandr Szolzsenyicin írót, aki elmenekült a Szovjetunióból. Ford a konvención ugyan felülkerekedett, de világossá vált, hogy a párton belül Reagannek sok a támogatója. Miután Reagan végül bekerült a Fehér Házba, Kissinger többször is bírálta a nukleáris leszerelésre vonatkozó javaslatait (manapság ironikus módon általános leszerelést hirdet...).
Az az igazság, hogy a hidegháború alatt mindvégig heves viták zajlottak a konzervatívok táborán belül a Szovjetunióval és a nemzetközi kommunizmussal való bánásmódot illetően. Mann rámutat arra, hogy mennyire „törékeny" volt Kissinger felfogása a hidegháborúról. A szovjet-amerikai viszonyról vallott nézete Mann szerint nem helyezett elég hangsúlyt a konfliktus ideológiai természetére. A szovjet rendszert örökéletűnek tartotta. A „reakciós antikommunistának" kikiáltott Reagan ellenben megértette a kommunizmus belső ellentmondásait és azt a szerepet, amelyet Amerika a megszüntetésében játszhat.
Reagannek az a döntése, hogy együttműködik Moszkvával, akkoriban még a támogatói között is értetlenséget váltott ki. Ezek az emberek egyszerűen nem hittek Gorbacsov reformizmusában. Mann leírja, hogy ironikus módon Reagan, a lelkes antikommunista, az enyhülés ellenzője lett később az az amerikai elnök, aki együttműködött a szovjet vezetéssel. Éppen az enyhülésnek ez a „realista építésze" lesz majd az, aki felváltja a Reaganről elterjedt „tökfilkó" képét. Mann azt állítja, mindez azért volt lehetséges, mert Reagan le akarta győzni a kommunizmust és meg akarta nyerni a hidegháborút.
Mann könyvének van néhány hibája is. Számos fontos tényezőről, eseményről megfeledkezett, holott ezek komoly szerepet játszottak a szovjet rendszer szétesésében (a csernobili katasztrófa, az afganisztáni szerepvállalás, a gazdasági helyzet romlása). A könyv inkább a személyiség, semmint magának az elnöknek a története. A legnagyobb gyengeség mégis az, hogy Mann túlságosan elmerül a „bürokratikus részletekben": a fal lebontására buzdító beszéd megszületésének körülményeire a 400 oldalas könyvből közel 100 oldalt szánt, s ez bizony próbára teszi az olvasó türelmét.
Reagan végeredményben több minden ellen „lázadt fel". Mindenekelőtt a külpolitikája kihívást intézett a kor konvencionális gondolkodásmódja ellen, miszerint a Szovjetunió örökké állni fog, a hidegháború pedig az amerikai élet permanens tényezője. Másodszor Reagan fellázadt a Republikánus Párt meghatározó erői ellen, amelyek ragaszkodtak ehhez a dogmához, s amelyek később megvetették a következő 20 évben az amerikai külpolitikát meghatározó konzervatív forradalom alapjait. S végül fellázadt a saját konzervatív követői ellen is, akik a folyamatos elszigeteltséget hirdették, s igyekezett partnerre találni a Kremlben. Reagan nevetett utoljára, túljárt a keletnémet kommunisták eszén, de sok olyan amerikaién is, akik „megbékítésnek" minősítették a politikáját. A világ szerencséje, hogy két olyan vezető, mint Mihail Gorbacsov és Ronald Reagan egyszerre álltak országaik élén. Előbbi megkísérelte humanizálni a „gonosz birodalmát", utóbbi pedig volt annyira rugalmas, hogy belátta, a szovjet rendszer ugyan veleszületetten „gonosz", de képes kitermelni olyan vezetőket, akik nem azok.

http://www.hoover.org/publications/policyreview/46480932.html