James Mann nemrégiben könyvet jelentetett meg a hidegháború befejeződéséről és Ronald Reagan amerikai elnök abban játszott szerepéről (The Rebellion of Ronald Reagan: A History of the End of the Cold War). A könyvet James Kirchik ismerteti a Policy Review-ban.
A
téves előrejelzések rangsorában minden bizonnyal előkelő helyet foglal
el Erich Honeckernek, az utolsó keletnémet kommunista vezetőnek az az
1989. január 19-én elhangzott nyilatkozata, miszerint a berlini fal „a
következő 50, sőt 100 évben is állni fog". A fal - mint tudjuk -
kevesebb, mint egy évvel később leomlott, s ez rövidesen a „keletnémet
rendőrállam" megszűnéséhez vezetett. A Honecker-nyilatkozat elhangzása
éppen Ronald Reagan elnökségének utolsó teljes munkanapjára esett,
talán kifejezetten az élesen antikommunista konzervatív elnök
búcsúztatására szolgált. Két évvel korábban az egyik híres beszédében
Reagan még arra kérte a szovjet vezetőt, Gorbacsovot, hogy „döntse le
ezt a falat".
Persze a berlini fal leomlása nem Reagan kérése
miatt következett be, s nem is Gorbacsov közbenjárására: a feladatot
maguk a keletnémetek hajtották végre. Mindazonáltal a szovjet vezető
szerepe „alapvetőnek" bizonyult. A megelőző időszakban ugyanis
„drámaian" átalakította Moszkva és a szatellit-államok
kapcsolatrendszerét (afganisztáni kivonulás, a szocializmus védelmében
a kelet-európai katonai beavatkozásokat lehetővé tevő
Brezsnyev-doktrína hatályon kívül helyezése). Gorbacsovnak az a
döntése, hogy a Szovjetunió nem támogatja többé a „bábkormányokat",
utat nyitott a kelet-európai „demokratikus forradalmak" számára.
A
reformhangulat közepén az NDK-rezsim úgy határozott, hogy lehetővé
teszi a keletnémet polgároknak a közvetlen beutazást az NSZK-ba. Amikor
a párt egyik magas rangú vezetője a televízióban bejelentette, hogy a
döntés „azonnal" hatályba lép, százezrek lepték el a falat: az emberek
nemcsak az építményt, hanem az általa jelképezett ideológiai, politikai
és katonai szembenállást is lerombolták.
A fal leomlása óta tart
a vita azon, hogy ki a felelős a hidegháború befejeződéséért. A
diadalittas konzervatívok úgy érvelnek, hogy Ronald Reagan, aki
támadásba ment át a szovjetek ellen a masszív fegyverkezési
programjával és a „morálisan robosztus retorikájával", s ezáltal a
világot az USA és a szövetségesei mellé állította (II. János Pál pápa
és Margaret Thatcher brit miniszterelnök e narratíva szerint a
partnerei voltak). Mások viszont úgy vélik, hogy a Szovjetunió bukása
elkerülhetetlen volt, hiszen a fenntarthatatlan társadalmi és gazdasági
rendszerre épülő totalitárius rezsim sorsa előre látható volt. Számos
történész elfogadja Gorbacsov „döntő szerepét", mivel felismerte a
belső és külső reformok szükségességét. Gorbacsov azonban jelentős
részt Reagannek köszönhetően volt képes keresztülvinni ezeket a
reformokat, akinek az „ösztönzése" felgyorsította a folyamatot.
Mann
úgy látja, Reagan „nem úgy nyerte meg a hidegháborút, ahogy azt az
amerikai konzervatívok később állították. Inkább Gorbacsov távozott a
csatatérről. Reagan csupán támogatta Gorbacsovot a megfelelő
pillanatban." Mann két dologban tagadhatatlanul tehetséges. Először is
skrupulózus újságíró, aki nem sajnálja az időt az interjúkra és a
történelmi dokumentumok áttanulmányozására. Másodszor kiválóan ismeri
az amerikai külpolitikát, a témában nem számít amatőrnek.
Művét
Reagan politikai jellemének formálódásával kezdi. Antikommunizmusa az
1940-es évek erősen átpolitizálódott Hollywoodjában alakult ki, amikor
bátran fellépett az ellen, hogy a kommunista párt tagjai kizárólagos
ellenőrzést szerezzenek a filmes szakszervezetek felett. Ekkoriban a
Szovjetunióban még nem az Egyesült Államok stratégiai versenytársát
látta, hanem egy olyan „könyörtelen és expanzív rabszolgatartó
államot", melynek ügynökei a legalantasabb eszközöktől sem riadnak
vissza annak érdekében, hogy rendszerüket ráerőltessék a szabad
népekre. Reagannek a „gonosz birodalmára" tett későbbi utalása
„ideológiai útválasztása retorikai apoteózisa" volt.
A
Reagan-kormány példátlanul kemény verbális támadással indított a
kommunizmussal szemben. Kaliforniai kormányzósága és elnökké választása
között keresztül-kasul bejárta az országot, beszédeket tartott,
rádiónyilatkozatokat tett, amelyekben elkötelezett antikommunizmusáról
tett tanúbizonyságot. Mann ebben „stratégiai tőkét" vél felfedezni.
Reagan képes volt különbséget tenni az ideológia és az ember között,
ezért tudott később együttműködni egy olyan szovjet vezetővel, aki át
akarta alakítani a szovjet rendszert. Ebben különbözött Richard
Nixontól.
Mann könyvének talán legérdekesebb részét azon viták
leírásai nyújtják, amelyek Reagan és „az öreg hidegháborús harcosok",
Nixon, valamint Henry Kissinger között játszódtak le. Utóbbiak nem
hivatalos tanácsadókként működtek közre Reagan nemzetbiztonsági
csapatában. 1987-ben aztán Nixon és Kissinger cikket jelentettek meg a Los Angeles Times-ban,
amelyben hevesen támadták Reagan szovjetekkel folytatott
fegyverzetellenőrzési tárgyalásait, amelyek szerintük „mély válságot"
okozhatnak a NATO-ban. Nixonnak hosszú múltra visszatekintő és
bonyolult viszonya volt Reagannel. Nixon az egykori színészt
„jelentéktelen" szereplőnek tartotta, ettől függetlenül ideológiailag
rokonságban álltak egymással. Mindkettejüknek jó megérzéseik voltak, s
látták előre, hogy a Szovjetunióval szemben az Egyesült Államok
felülkerekedik. A Nixon és Kissinger által vezetett enyhülési politika
ugyanakkor megosztotta a Republikánus Pártot, növelte a konzervatívok
befolyását és kikövezte az utat Reagan előtt. 1976-ban Reagan indult
Gerald Ford ellen a republikánus elnökjelöltségért folyó versenyben, s
a párt elnökjelölő konvencióján élesen támadta Nixon és Kissinger
békéltető irányvonalát, követelte az amerikai katonai szupremácia
megőrzését és az erkölcs megjelenítését a külpolitikában. Nem értett
egyet Ford és Kissinger ama döntésével, hogy nem fogadják a Fehér
Házban Alekszandr Szolzsenyicin írót, aki elmenekült a Szovjetunióból.
Ford a konvención ugyan felülkerekedett, de világossá vált, hogy a
párton belül Reagannek sok a támogatója. Miután Reagan végül bekerült a
Fehér Házba, Kissinger többször is bírálta a nukleáris leszerelésre
vonatkozó javaslatait (manapság ironikus módon általános leszerelést
hirdet...).
Az az igazság, hogy a hidegháború alatt mindvégig
heves viták zajlottak a konzervatívok táborán belül a Szovjetunióval és
a nemzetközi kommunizmussal való bánásmódot illetően. Mann rámutat
arra, hogy mennyire „törékeny" volt Kissinger felfogása a
hidegháborúról. A szovjet-amerikai viszonyról vallott nézete Mann
szerint nem helyezett elég hangsúlyt a konfliktus ideológiai
természetére. A szovjet rendszert örökéletűnek tartotta. A „reakciós
antikommunistának" kikiáltott Reagan ellenben megértette a kommunizmus
belső ellentmondásait és azt a szerepet, amelyet Amerika a
megszüntetésében játszhat.
Reagannek az a döntése, hogy
együttműködik Moszkvával, akkoriban még a támogatói között is
értetlenséget váltott ki. Ezek az emberek egyszerűen nem hittek
Gorbacsov reformizmusában. Mann leírja, hogy ironikus módon Reagan, a
lelkes antikommunista, az enyhülés ellenzője lett később az az amerikai
elnök, aki együttműködött a szovjet vezetéssel. Éppen az enyhülésnek ez
a „realista építésze" lesz majd az, aki felváltja a Reaganről elterjedt
„tökfilkó" képét. Mann azt állítja, mindez azért volt lehetséges, mert
Reagan le akarta győzni a kommunizmust és meg akarta nyerni a
hidegháborút.
Mann könyvének van néhány hibája is. Számos fontos
tényezőről, eseményről megfeledkezett, holott ezek komoly szerepet
játszottak a szovjet rendszer szétesésében (a csernobili katasztrófa,
az afganisztáni szerepvállalás, a gazdasági helyzet romlása). A könyv
inkább a személyiség, semmint magának az elnöknek a története. A
legnagyobb gyengeség mégis az, hogy Mann túlságosan elmerül a
„bürokratikus részletekben": a fal lebontására buzdító beszéd
megszületésének körülményeire a 400 oldalas könyvből közel 100 oldalt
szánt, s ez bizony próbára teszi az olvasó türelmét.
Reagan
végeredményben több minden ellen „lázadt fel". Mindenekelőtt a
külpolitikája kihívást intézett a kor konvencionális gondolkodásmódja
ellen, miszerint a Szovjetunió örökké állni fog, a hidegháború pedig az
amerikai élet permanens tényezője. Másodszor Reagan fellázadt a
Republikánus Párt meghatározó erői ellen, amelyek ragaszkodtak ehhez a
dogmához, s amelyek később megvetették a következő 20 évben az amerikai
külpolitikát meghatározó konzervatív forradalom alapjait. S végül
fellázadt a saját konzervatív követői ellen is, akik a folyamatos
elszigeteltséget hirdették, s igyekezett partnerre találni a Kremlben.
Reagan nevetett utoljára, túljárt a keletnémet kommunisták eszén, de
sok olyan amerikaién is, akik „megbékítésnek" minősítették a
politikáját. A világ szerencséje, hogy két olyan vezető, mint Mihail
Gorbacsov és Ronald Reagan egyszerre álltak országaik élén. Előbbi
megkísérelte humanizálni a „gonosz birodalmát", utóbbi pedig volt
annyira rugalmas, hogy belátta, a szovjet rendszer ugyan
veleszületetten „gonosz", de képes kitermelni olyan vezetőket, akik nem
azok.
http://www.hoover.org/