KENNEDY ELNÖKÖT A ZSIDÓMAFFIA GYILKOLTA MEG

Pár nappal ezelőtt a Haaretz című izraeli lap megemlékezett (2-es kép) Jack Ruby haláláról. Ezt a szálat fejtettük föl, hogy a Kennedy gyilkosság sötét hátterébe egy pillanatra bepillantsunk. 75 évre titkosították az ügyet 1963-ban, de ma már bizonyos hogy Kennedy elsősorban a zsidólobbi útjába állt és főleg zsidómaffia tagokkal ölették meg. Mivel sok kortanú még él, aki sokat tudhatnak, ezért titkosították ilyen hosszúra, hogy minden tanú meghaljon addigra. De már a gyilkosság közben is megölték az egyik szemtanú rendőrt és másokat.

A Kennedy család meglepő végzete alább.(RTLKlub, részlet)

Rejtélyes tragédiák sorozata súlytotta a népes Kennedy családot.

1944. augusztus 12.

A családnak 9 gyermeke volt, a legfiatalabb Joseph Kennedy 29 éves korában egy bevetésen, repülőbalesetben vesztette életét a La Manche csatornánál.

1948. május 14.

Kathleen Kennedy - a 9 gyerek közül az egyik - szintén repülőgép-balesetben halt meg, 28 évesen, Franciaországban.

1963. november 22.

John F. Kennedy elnök az előzetes figyelmeztetések ellenére Dallasba utazik, ahol meggyilkolják.

1964. június 19.

Edward Kennedy szenátor csodával határos módon túlél egy repülőbalesetet.

1968. június 5.

Meggyilkolják Robert Kennedy szenátort Los Angelesben, azt követően hogy megnyerte a kaliforniai előválasztást, és elnökjelölt lett.

1969. július 18.

Edward Kennedy autójával balesetet okoz. A politikus életben marad, de a vele utazó fiatal nő meghal.

1984. április 25.

David Kennedy, Robert egyik fia kábítószer-túladagolásban meghal, 28 évesen.

1997. december 31.

Michael Kennedy, Robert egy másik gyermeke síbalesetben hal meg Coloradóban. 39 évet élt.

1999. július 16.

Az ifjabbik John Kennedy feleségével, nővérével együtt életét veszti, amikor repülőgépük a tengerbe csapódik Massachusetts partjainál.

KENNEDY ELNÖK A ZSIDÓK ÚTJÁBAN ÁLLT

Ugyancsak Rosenbaum társa volt a svájci-izraeli kereskedelmi bank vezetésében Abe Feinberg New York-i üzletember, aki az amerikai zsidó közösség részéről részt vett Kennedy választási kampányában 1960-ban. Feinberg pénzgyűjtési módszerei láttán határozta el Kennedy, hogy elnökként meg fogja változtatni a kampánypénzek gyűjtésének gyakorlatát azért, hogy az olyan nagy pénzekkel rendelkező csoportok, mint az amerikai-izraeli lobbi, ne gyakorolhassanak döntő befolyást az elnökválasztás kimenetelére. A Ben Gurion izraeli miniszterelnökhöz közel álló Feinberg volt az, aki megszervezte a találkozót Kennedy és Ben Gurion között. Elnökként Kennedy tudomást szerzett arról, hogy Izrael a Dimona nevű település mellett épülő nukleáris létesítményében évente legalább egy atombombát akar előállítani. Noha Izrael nukleáris programja békésnek volt tekinthető, ezt a programot teljes egészében az izraeli védelmi minisztérium ellenőrizte. Ezért volt rendkívül fontos Ben Gurion kormányfő számára, hogy J.F.K. ellenzését semlegesítse. A programot Izraelen belül is sokan bírálták, és egy amerikai elutasítás a program végét jelenthette volna. Elnökségének első hónapjaiban Kennedy rendszeres kapcsolatban állt Ben Gurionnal azért, hogy leállítsa a dimonai programot. A két politikus folyamatosan üzeneteket váltott ebben a kérdésben. Seymour Hersh szerint "Izraelnek az atombomba-programja és a folyamatos levélváltások komplikálták, és alkalmasint meg is mérgezték Kennedy viszonyát David Ben Gurionnal." Az izraeli kormányfő magántalálkozót kért Kennedytől az egyik hivatalos washingtoni látogatása során, de az elnök nem adott formális meghívást. 1961. májusában Ben Gurion Abe Feinberg New York-i pénzembert kérte meg, hogy hozzon létre közte és Kennedy között egy találkozót. Feinberg volt az, aki Kennedy kampánya során elsimította a kapcsolatokat az amerikai zsidó közösség és J.F.K. között, és azt is ő intézte el, hogy ez a közösség jelentős összegekkel járuljon hozzá Kennedy választási kampányához. Feinberg akkor szervezte meg ezt a találkozót, amikor Ben Gurion a Boston közelében lévő Brandeis Universityre utazott egy kitüntetés átvételére. Ben Gurion New Yorkban találkozott Kennedyvel a Waldorf Astoria Szállóban. Seymour Hersh erről így ír: "Az izraeli miniszterelnök számára nagy csalódás volt a Kennedyvel való találkozó és nemcsak a nukleáris kérdés miatt. "Úgy nézett rám, mint egy 25 éves fiú", mondotta később Ben Gurion az életrajzírójának. Azt kérdeztem magamtól, hogyan lehet egy ilyen fiatalembert elnökké választani. Először nem vettem komolyan." A találkozót követően Ben Gurion panaszkodott Feinbergnek, aki később így írt kettőjük viszonyáról: "Nehéz jellemezni Jack Kennedy és Ben Gurion viszonyát, mert B.G. nem kezelte J.F.K-t egyenlőként, legalább is a maga szempontjából. A régi vágású zsidó tipikus magatartását tanúsította a fiatallal szemben. Nem tisztelte (Kennedyt) a fiatalsága miatt." Ben Gurionnak azonban más oka is volt. Feinberg szerint Ben Gurion J.F.K. apját Joseph P. Kennedyt, aki korábban az Egyesült Államok londoni nagykövete volt, antiszemitának tartotta. Hersh szerint "az izraeli miniszterelnök a további magántalálkozókon a Fehér Házban "fiatalembernek" kezdte szólítani az elnököt. Kennedy nem titkolta, hogy sértőnek találta ezt." JFK panaszkodott amiatt is, hogy folyamatosan félretájékoztatják izraeli részről a nukleáris kérdésben. Kennedy nem tudott eredményt elérni a palesztinai menekültek kérdésében sem. Az izraeli vezető elutasította J.F.K-nak azt a javaslatát, hogy a palesztinokat engedjék visszatérni, vagy kárpótolják őket és így segítsék elő letelepedésüket más arab országokban. George Ball korábbi külügyminiszter-helyettes így ír erről a kérdésről a The Passionate Attachment (A szenvedélyes kapcsolat) című könyvében: "1962. őszén Ben Gurion a washingtoni izraeli nagykövethez írott levelében fejtette ki a véleményét, amelyet az amerikai zsidó vezetőknek szánt elolvasásra: "E terv komolyabb veszélyt jelent Izraelre, mint az összes arab diktátor és király fenyegetőzése, mint az összes arab hadsereg, Nasszer valamennyi rakétája és szovjet MIG-je... Izrael harcolni fog ellene az utolsó emberig." Ben Gurion tehát Izrael létét fenyegető veszélynek tekintette Kennedy politikáját. Az amerikai elnök azonban Ben Gurion ellenállása ellenére is tovább kereste a válság megoldását. J.F.K. kész volt eladni Izraelnek Hawk rakétákat védelmi célokra, de halasztotta a szállítás engedélyezését. Kennedy végül megadta a hozzájárulását, de csak az amerikai kongresszusban működő izraeli lobbi kemény nyomására. Elképzelhető, hogy ez már túl késő volt. Alfred Lilienthal szerint: "A kongresszus folytatta a nyomást a Fehér Házra. A szenátusban az "Izrael az első" elnevezést viselő csoport támadta a kormányzatot, amiért vonakodik védelmi paktumot kötni Izraellel, és embargót hirdet valamennyi közel-keletre irányuló fegyverszállítmányra. A törvényhozók Ben Gurion állítását visszhangozták, miszerint Izrael lemaradt a fegyverkezési versenyben. A színfalak mögött ekkor Kennedy már folyamatosan ellenőriztette az izraeli nukleáris bomba programot. Ez több szempontból is fontos kérdés volt J.F.K. számára. Mindazonáltal, hogy korlátozza Izrael hozzáférését az amerikai hírszerzési művelethez, ezért az ellenőrzést közvetlenül a CIA akkori igazgatójának John McCone-nak a hivatalából folytatták. Ez azonban nem garantálta, hogy Izraelnek a CIA-nál lévő barátai ne tájékoztassák erről a műveletről. Kennedy továbbra is rendezni akarta a kérdést, és ezért engedélyt kért Izraeltől, hogy amerikai megfigyelők ellenőrizhessék a Dimona mellett épülő atomreaktort, minthogy Izrael azt állította, hogy nukleáris programja békés természetű. Ez volt J.F.K. utolsó erőfeszítése, hogy megbékítse Izraelt, továbbá hogy kiderítse, hogy végül is mi történik Dimonánál. Izrael azonban nem engedélyezte az ellenőrzést. (index, fórumból) Kép:dallas63, haaretz, wikipedia

MERÉNYLET AZ ELNÖK ELLEN

1963. november 17-én riasztó tartalmú telex-üzenet érkezett az FBI-központjába. Az üzenet feladója szerint “egy félkatonai forradalmi csoport arra készül, hogy merényletet kövessen el Kennedy elnök ellen Dallasban…” Az üzenetet szétküldték az ország valamennyi FBI irodájának, de mégsem tett senki semmit. Hasonló tartalmú jelentéseket kapott a CIA és mégsem tett senki semmit ugyanis 1963. November 22-én, texasi útja során Dallasban, több puskalövéssel orvul meggyilkolták az Egyesült Államok 35. Elnökét John Fitzgerald Kennedy-t. Azóta újságcikkek, tanulmányok, könyvek, filmek tucatjai foglalkoznak a gyilkosság körülményeivel, politikai hátterével az elmúlt negyven év alatt a XX. század egyik legnagyobb történelmi rejtélyének tartott merénylettel. 1963. November 20-án reggel a Fehér Házban Kennedy két szenátorral reggelizett. Hale Buggs és Hubert H. Humphrey nyugtalanságukat fejezték ki az elnök texasi útja miatt, de Kennedy hajthatatlan volt, mert Texas igen fontos állam volt a közelgő elnökválasztás szempontjából még akkor is, ha ebben az időszakban itt követték el a legtöbb gyilkosságot. (11 hónap alatt 110 gyilkosság történt és ezek 75%-át lőfegyverrel. A szerk.) Két nappal később Kennedy már rendőrök, nyomozók és a titkosszolgálat ügynökeinek kíséretében nyitott limuzinban tartott a dallasi Love Field repülőtérről a nagygyűlés helyszíne a Trade Mart felé. Az elnöki járműoszlop ünneplő és érdeklődő dallasiak sorfala között gördült keresztül a városon, majd a város határában a Houston Streetről az Elm Streetre kanyarodott és az Elm utca, Fő utca, Commerce utcák felett átívelő hármas vasúti felüljáró felé tartott, amikor pontban 12 óra 30 perckor eldördültek a gyilkos lövések. A gyilkosság körülményeinek kivizsgálására létrehozott Warren bizottság 26 kötetnyi dokumentációja azonban több kérdést vetett fel, mint amennyit igazából megválaszolt. A bizottság végkövetkeztetése szerint minden idők legjobban dokumentált merényletét állítólag egy magányos őrült a kommunista beállítottságú Lee Harwey Oswald követett el. E teória szerint a rosszul lövő Oswald, egy elavult, pontatlan és megbízhatatlan olasz gyártmányú fegyverrel, évtizedes lőszerekkel mesterlövészeket megszégyenítő teljesítményre volt képes és nem egészen 5,6 mp alatt 3 lövést adott le. Elm Streeten található tankönyvraktár épületének hatodik emeleti ablakából, az alatta elhaladó mozgó autóra. A már megjelenése pillanatában is ingatag magyarázat mára nem állja meg a helyét. A merényletet több tucat fotó és filmfelvétel örökítette meg. Köztük egy olyan felvétel is található, amely a feltételezett gyilkost Lee Harvey Oswaldot ábrázolja a merénylet pillanatában. A képet az AP fotósa James W. Altgens készítette abban a pillanatban, amikor John Kennedy-t az első lövések eltalálták. A kép hátterében a könyvraktár épületének lépcsőjén álló férfi sokak szerint nem más mint Oswald, aki a merénylet idején bizonyíthatóan az épületben tartózkodott. Ha a képen valóban ő látható, akkor Oswald nem lehetett a merénylő. A Warren bizottság azonban más véleményen volt és igyekezett bizonyítani Oswald bűnösségét. Ma már azonban olyan tények léteznek, amelyek szerint a merénylet több, egymástól független mesterlövész összehangolt tevékenysége, tehát összeesküvés eredménye volt. Az egyik leghitelesebb bizonyíték Abraham Zapruder híressé vált filmje és a merénylet után 15 évvel nyilvánosságra hozott hangfelvételek, amelyek az elnöki konvojt kísérő motoros rendőrök magnetofonjai rögzítettek. Ez utóbbiakat egy 1976-1979 közötti kongresszusi vizsgálat keretein belül akusztikai szakemberekkel vizsgáltatták meg, akik a bizonyosság határát súroló valószínűséggel megállapították, hogy azokon legalább 4 lövés hallható, amelyek közül legalább egy szemből, balról és fentről érkezett. A gyilkosság félezer tanúja közül rögtön a merénylet után 58 tanú eskü alatt állította, hogy a lövéseket az elnöki limuzin előtti domboldalról adták le. E tanúk vallomását azonban a Warren bizottság nem vette figyelembe. A kongresszusi vizsgáló bizottság azonban mégis megállapította, hogy “Kennedy valószínűleg összeesküvés áldozata lett…” és további nyomozást javasoltak, de az Igazságügy Minisztérium ezt mind a mai napig nem kezdte meg. Pedig lett volna rá oka. (...) Kennedy a második lövést szinte nem is érzékelte. Bár a teste előre mozdult a lövéstől a gerincét és a hátát szorosan tartó - évtizedeken át szigorúan titokban tartott - egészségügyi fűző mereven tartja törzsét. Connally egy heves rándulással érzékelte a combjába fúródó lövedéket. (Z 240) Feljajdult és jajgatva fordult Kennedy felé: “Végünk van, mindnyájunkat megölnek!” Kennedy feleségében csak ekkor tudatosul, hogy nagy baj van. S bár férje már két találatot kapott csak ekkor fogja meg a könyökét, miközben próbálja megérteni mit is kiabál Connally. (Z 250-260) Ezt a pillanatot örökítette meg James W. Altgens híres fotóinak egyike. A képen jól látható, hogy a testőrök már a lövések irányát keresik a képen is látható könyvraktár, amelynek lépcsőjén ott áll Oswald és a Daltex épületének irányába. Pár másodpercig mintha megállna az idő, csak a limuzin hajt egyre sietősebben a menekülést jelentő vasúti felüljáró irányába. Clinton J. Hill a titkosszolgálat ügynöke, rohant a limuzin után, hogy arra felkapaszkodva még megvédhesse az autóban ülőket, de már elkésett. Eldördült az ötödik, végzetes lövés, amely szétrobbantja Kennedy koponyájának jobb oldalát miközben az elnök teste balra és hátra rándult a lövedék becsapódásának erejétől. (Z 313) A gyilkos lövés szemből, a domboldalról leadott második lövés volt. Kennedy a fejlövést követően lehanyatlott a limuzin hátsó ülésére, amikor egy újabb lövés dördült el. A hatodik és egyben utolsó lövést tizedmásodpercekkel a fejlövés után a tankönyvraktár emeletéről adták le (Z 336-337). Ez a lövés célt tévesztett és Connally-t találta el, akinek zakóján látható a becsapódás nyoma, majd az ezt követő képeken az egyre terjedő vérfolt. A lövedék keresztül fúródott Connally mellkasán, összezúzta a jobb oldali ötödik borda elülső és oldalsó részének mintegy 10 cm-es darabját, majd a mellkason át távozott. Szétroncsolta a kormányzó bal csuklóját majd a limuzinba fúródott. Mrs. Kennedy ekkor már lefektette férje haldokló testét a hátsó ülésre és máig megmagyarázhatatlan okból elkezdett felkapaszkodni a limuzin hátuljára, ahonnét a kocsit ebben a pillanatban utolérő Clinton J. Hill lökte vissza az utastérbe. A Limuzin felgyorsult és a következő pillanatban már el is tűnt a felüljáró alatt és száguldva megindult a 4 mérföldre lévő Parkland Memorial Kórházba ahová 12 óra 38 perckor érkezett, ám az összesereglett orvosok már nem segíthettek Kennedyn. (…) A Kennedy gyilkosság szemtanúi és kulcsfigurái közül nem egészen három év alatt huszonegyen haltak meg rejtélyes körülmények között. Annak az esélye, hogy a Kennedy gyilkosság szemtanúi és az ügy érintettjei közül három éven belül ilyen sokan meghaljanak egy londoni biztosító társaság szerint 1 a trillióhoz. A Kennedy gyilkosság esetében ma már nem az a kérdés, hogy mi is történt valójában? Ezt ma már bárki rekonstruálhatja és ez alapján egyértelmű, hogy legalább három fegyveres csoport három pontból kereszttűzbe fogta az elnököt. Kennedy ezt egyszerűen nem élhette túl. De kik álltak ennek a nagyszabású összeesküvésnek a hátterében? Kik mozgatták a szálakat és mi volt a tényleges céljuk? Ezekre a kérdésekre ma még csak sejthetjük a választ, de bizonyosságot csak akkor kapunk majd, amikor 2038 novemberében, 75 évvel a gyilkosság után belepillantunk azokba a dokumentumokba, kihallgatási jegyzőkönyvekbe, fotókba és filmekbe, amelyek pontosan feltárják majd a gyilkosság hátterét, leleplezik majd az összeesküvőket és az őket mozgató hatalmas politikai erőket… Ám addig még 35 évet várnunk kell…(gree.eoldal, részlet)

A világháló, mint lincsterep

A Web 2.0 egykori főideológusa most úgy látja, hogy az interaktív világháló mégsem a szabadság kiteljesedését hozza, hanem virtuális lincselő bandákba szervez máskülönben jóravaló embereket, vagyis a digitális maoizmusnak nyit kaput.

„Jaron Lanier szeretné leállítani a méhkas-mentalitást, mielőtt az mindannyiunkat magába olvasztana, tönkretenné a politikai diskurzust, és társadalmi katasztrófába torkollana” − olvassuk a Smithsonian Intézet webmagazinjában Ron Rosenbaum beszámolóját a Lanierrel folytatott hosszú beszélgetéséről.

Lanier a világ egyik leghíresebb informatikai fejlesztője, ő alkotta meg például a „virtuális valóság” kifejezést, és számos virtuális alkalmazást hozott létre. Kezdetben ő is a Web 2.0, az interaktív internetvilág lelkes ideológusai közé tartozott. Ő is hirdette, hogy az internet kiteljesíti a szabadságot, és az egyszerű polgár előtt is megnyitja a nyilvánosság kapuit, érvényesülhet hát a tömeg bölcsessége. Lelkesedése azonban már az első társasági oldalak elterjedésekor alábbhagyott.

Rosenbaum nem itt kezdi Lanier faggatását, hanem az újabb felfedezéseknél. A világhíres internetguru ugyanis zeneszerző és előadóművész is; ritka ázsiai fúvós hangszerek gyűjtője és megszólaltatója. Kezdetben ünnepelte, hogy az internetes oldalakon egyszerűen át lehet emelni a zeneműveket, mondván, hogy ily módon akadályok hárulnak el a kultúra terjedése és egyben fejlődése elől. Újabban azonban egészen másképp vélekedik erről. Egy zeneműkiadó ismerőse ugyanis tönkrement, olyannyira, hogy amikor megbetegedett, nem volt már biztosítása, és gyűjtést kellett szervezni a gyógykezelés költségeire. Továbbgondolva a dolgot, Lanier odáig jut el, hogy az internetes szerzőijog-sértések hasonlítanak a sokszorosan becsomagolt tőzsdei értékpapírok világára, amely a válságot okozta. Mindkét esetben kevés ember zsebeli be a hasznot, és a nagyközönség, a középosztály fizeti a számlát. Hasonlóképp negatívan ítéli meg az internetes fordítóprogramok terjedését. Valaki felhasználja az igazi, élő fordítók munkáját, betáplálja egy számítógépbe, és hirdetési felületet gyárt belőle. A fordítóknak pedig nem fizet. Ő keres rajta, de a piac egy része eltűnik: kevesebb új érték terem. Mint Lanier elmondja Rosenbaumnak, éppen erről ír hamarosan megjelenő könyvében, amelynek már a címe is sokat elárul: A hatalom végzete és a méltóság jövője. Arról van benne szó ugyanis, hogy „a legnagyobb számítógép birtokosa mindenki mást képes a maga hasznára csontig kielemezni, hogy aztán a maga kezében összpontosítsa a vagyont és a hatalmat, miközben zsugorítja a gazdaság egészét”.

Ezután tér rá Rosenbaum arra, miért látja Lanier veszélyesnek az internetet a közéletre nézve. Mint a Metazinban is olvasató volt, Cass Sunstein chicagói jogászprofesszor, Obama elnök jogi főtanácsadója már az ezredforduló évében felhívta a figyelmet arra, hogy az interneten a tipikus felhasználó olyan információkat válogat ki, amelyek közel állnak a nézeteihez, s emiatt a közügyek iránt érdeklődő internetezők egymástól elzárkózó, egymást egyre kevésbé megértő és egyre merevebben elutasító gettókba tömörülnek. Lanier a veszélyt elsősorban a névtelen kommentelők megjelenésében látja. Az a véleménye, hogy veszélyeztetik az értelmes közbeszédet és ezzel a demokráciát, mivel szinte farkasfalkaként rontanak rá egyes kiszemelt áldozatokra: „Lassanként gyűlölködő trollok nemzetévé válunk.” Saját magán is rémülten tapasztalta meg, hogy működik ez a hatás: azt vette észre, hogy örömmel olvassa egy utált ismerőséről megjelenő internetes támadás-özönt. Olyan korban, amikor a gazdasági bizonytalanság egyre mélyül, s amikor a tömeges fellépésre szerveződő társasági oldalak fókuszálni tudják az egyéniek frusztrációját, ez Lanier szemében „egy társadalmi katasztrófa előjele”.

Rosenbaumtól megtudjuk, hogy ez a látásmód részben Lanier családi történetével magyarázható. Édesanyja egy ausztriai koncentrációs tábor túlélője volt − testvérei mind odavesztek. Édesapjának felmenői pedig oroszországi pogromok után menekültek Amerikába. Lanier megjegyzi, hogy a pogrom is tömegpszichózis terméke, más szóval a tömeg agyondicsért bölcsességének megnyilvánulása.

(metazin)

Az izraeli apartheid veresége

Haneen Zoabi a Nakba –ami a palesztinok 1948-as cionisták általi kiűzetését jelenti – utáni harmadik generáció szülötte. Haneen az első olyan arab származású izraeli nő, aki arab pártból jutott be az izraeli parlamentbe. Tagja volt az elhíresült Gaza flottillának ami megpróbálta áttörni a Gázai övezet blokádját, és segélyszállítmányt eljuttatni az ott élőknek. Épp ezért Izraelben „terrorista-gyanús” személyként tartják számon. 

Az emberi jogok és az emberi szabadság védelmezőjeként ismert. Haneen Zoabi hangsúlyozza, hogy az ő iránytűje az igazság, és hogy az embereknek békés egymás mellett élését szeretné elérni, egy olyan világot, ahol minden tisztességes ember egyenlő elbánásban részesül.A palesztin nép sosem adja fel a jogát, hogy szabad legyen a saját területén, és nem nyugszik, míg az izraeli apartheid el nem bukik – mondta. Egyben megköszönte a Brazíliai CUT (A CUT a legnagyobb brazil szakszervezet 7.4 millió taggal. – a szerk.) szolidaritását, és kiemelte Brazília fontosságát a cionizmus elleni küzdelemben. (A cikk a brazil médiából származik – a szerk.) 

Az apartheid elleni küzdelmet a média teljesen elhallgatja 

A palesztin népesség 85%-a el lett a földjéről űzve 1948-ban. Mi vagyunk azóta a harmadik generáció, jelenleg az 1.2 millió izraeli arab Izrael népességének 18%-át alkotja. Az Izraeli egy rasszista és vallási hegemóniára törő állam. Nyugodtan nevezhetjük apartheidnek. A médiát pedig arra használják, hogy legalizálják és jelentéktelennek állítsák be a zömében nők, gyerekek és idősek ellen elkövetett mészárlásokat. 

Izraelnek nincs alkotmánya, és nincsenek határai 

Izrael egy olyan ország, melynek nincs alkotmánya, nincsenek határai, viszont van 30 törvénye bármilyen visszaélés legalizálására. Van egy 2003-as törvény, ami megtiltja a házasságot a palesztinokkal, egy 2011-es törvény pedig teljesen legálissá teszi a palesztin földek elkobzását. Ez tulajdonképpen egy háborús stratégia gyakorlatba ültetve, amely egy egész nép ellen irányul. A logika, amelyre épül: minél több földet sajátítanak ki, annál kevesebb arab lesz. Akiket 1967-ban űztek el, nem állampolgárok többé. Vagy például, köszönhetően a Család újraegyesítési és Honosítási Törvénynek, akik több mint 6 hónapra elhagyják Jeruzsálemet, szintén elveszthetik az állampolgárságot. Így például egy Brazíliában született zsidónak több joga van, mint egy Jeruzsálemben született arabnak. A földek elkobzásának szokása miatt kockázatos dolog építkezni – fennáll a veszélye ugyanis, hogy a házat lerombolhatják, mivel az Izraeli Földhivatalban törlik róla a bejegyzést – így illegálisnak minősül. Ezután már nincs jogunk ott lenni – és jöhetnek a buldózerek Több mint hatvanezer engedély nélküli házunk van jelenleg – mondta Zoabi. 

Harc a földért és fajgyűlölet 

Ez nem egyszerűen földért folyó harc, emellett faji konfliktus is, a rasszizmus itt nagyon erős. A földelkobzások, az erőltetett urbanizáció, a falvak eltűnése, az oktatás, a társadalmi szervezetek mind ugyanannak a szegregációs politikának a részei, melynek célja: jogfosztottá tenni a palesztin népet a saját földjén, és végső soron megszabadulni tőlük. 

Egy Brazíliában született zsidónak több joga van, mint egy Izraelben született arabnak 

Egy palesztin nem házasodhat nem palesztinnal, legyen az akár brazil vagy szíriai. Ha a férj apja palesztin, és arab vezetékneve van, akkor ezt nem teheti meg. A nyugati parton élők jobb helyzetben vannak, mert ők legalább palesztinnak számítanak, de mi nem. Egy lehetetlen törvény következtében, hogyha palesztinnak valljuk magunkat, hazaárulóknak minősülünk. Én, mint a Knesset tagja, nem hívhatom magamat palesztinnak. De a hivatalos dokumentumokban zsidónak sem számítunk. Tehát nincs nemzetiségünk, önazonosságunk. Megfosztottak tőle. 

Az Oktatási Minisztérium szellemei 

Az Izraeli Oktatási Minisztérium szerepe, hogy megfosszon minket önazonosság-tudatunktól. Ezen kívül feladata még, hogy mindent az Izraeli zsidó államra és a diaszpórára vezessen vissza, és hogy erősítse a héber nyelvet. Mi palesztinok nem is léteztünk 1948 előtt, mind szellemek vagyunk. Az arab iskolákban tilos tanítani, ami valójában történt. Bármilyen ellenállónak mondható irodalom is tiltott. Tilos tanítani Nasser 1952-es nacionalista forradalmáról Egyiptomban. Viszont már a hatodik osztályban tanítani kell a holokausztot, mint nagy katasztrófát. Én viszont úgy érzem, inkább én vagyok a holokauszt áldozata, nem az Izraeliek, akik elnyomnak minket. Éppen Izrael az, aki nem tanul a történelemből, vagy a történelem azt tanította a zsidóknak, hogy a gyilkolás és a rasszizmus kifizetődő? Mert ők épp ezt csinálják, ezzel ők követik el a holokausztot.

Nincs jogunk, hogy emlékezzünk a történelmünkre 

A Nakbának még az említése is tilos. Nincs jogunk, hogy emlékezzünk a történelmünkre. Minden szinten elhallgatják ezt az eseményt. Ha egy diák, vagy tanár beszél erről, a minisztérium egyszerűen megszünteti az adott oktatási intézmény támogatását. 

A palesztinok fele a létminimum alatt él 

A palesztin férfiaknak gyakran máshol kell munkát találniuk, de mi nők, a gyerekek miatt a városhoz vagyunk kötve. És mivel a kommunikációs hálózat és az utak elkerülik a palesztin városokat, még nehezebb dolguk van a nőknek. Pedig sok közöttünk diplomás, de otthon kell maradnunk, mert nincs munka. Ennek eredményeképp a zsidó családok jövedelme háromszorosa a palesztin családokénak. A palesztinok fele a létminimum alatt él. 

A cionizmus egy rasszista, megszállott rendellenesség 

Továbbra is küzdünk az államunkért és a népünkért. Ez a küzdelem a cionizmus alapja, lényege ellen irányul. Épp ezért a cionista zsidók számára mi éppoly veszélyesek vagyunk, mint az iráni atomreaktorok. Kitartunk a judaizmus hegemóniája ellen, a nagy elválasztó fal és Gáza ostroma ellenére. Az állam judaizációja egy megszállott rendellenesség. 

A bojkott egy békés útja az izraeli apartheid legyőzésének 

Izraelnek 60 egyezménye van az európai országokkal, Brazíliának pedig fegyvereket és repülőgépeket ad el. Sajnos dacára annak, hogy Izrael illegálisan terjeszkedik a palesztin területeken, ez nem vezet a külkapcsolatainak romlásához. Ezt a kormányuk bátorításnak veszi, és méginkább terjeszkedik, holott a nemzetközi törvényekkel ezt szankcionálni lehetne. Így sajnos, amikor a parlamentben bejelentik az ilyen illegális terjeszkedéseket, a miniszter rögtön feláll a pódiumra, és mindekit megnyugtat, hogy Izrael nemzetközi kapcsolatai jók, és egyre csak javulnak.

Épp ezért, az az ország, amely szerződést köt Izraellel, az nem csak egy gazdasági szerződés. Az egy politikai állásfoglalás. Az egy erkölcstelen cselekedet, az Izraeli rezsim által elkövetett bűnök támogatása. 

Jó úton vagyunk 

Az Izraeli kormány megtiltja majd, hogy újra jelölt lehessek a következő választásokon, mivel részt vettem a Gaza Flotillában, amit terrorista akciónak nyilvánítottak. A média, és a politikai elit a rasszizmust és a paranoiát reklámozza. A félelemkeltés nagyüzemét hozták létre, hogy elfogadtassák az arabok elleni irtóhadjáratukat. De én bízom benne, hogy az esélyek megfordulnak. Bízom benne, hogy a szabadság iránti vágy egy alapvető emberi természet. Bízom az emberiségben, amit Izrael megpróbált a fegyverek erejével megfélemlíteni. Optimista vagyok, bízom a nép erejében. Nem azt nézzük, milyen messze vagyunk a céltól, hanem hogy jó úton vagyunk-e. És az út jó. 

Fordította: Ligeti János

Hogyan nem költöztek a zsidók Angolába?

Száz évvel ezelőtt a cionizmus atyja, Herzl Tivadar (Theodor Herzl) nem tulajdonított jelentőséget annak, hogy Palesztina adjon helyet a zsidók nemzeti otthonának. Írásaiban egyaránt jó lehetőségnek tartotta például Argentínát, de a nemzetközi politikai viszonyok átalakulása miatt előbb az akkor Egyiptom fennhatósága alá tartozó, a Sínai-félszigeten fekvő el-Áris, majd a kelet-afrikai Uganda mellett kardoskodott. A zsidó nemzeti mozgalmon belül később felvetődött Angola, a líbiai Kirenaika, Mezopotámia, sőt a távoli Ausztrália és Dél-Amerika egyes részei, valamint Oroszország, Ciprus és az Egyesült Államok is. 1912-ben minden készen állt arra, hogy megkezdődjön a zsidóknak a portugál gyarmatra, Angolába történő letelepítése, amikor a cionisták nem várt nehézséggel kerültek szembe: a források hiányával.
1902 őszén a magyar származású Herzl Tivadar az álmok kapujában érezhette magát, amikor barátja, a jó politikai kapcsolatokkal rendelkező, elsősorban humoristaként ismert drámaíró, Israel Zangwill közbenjárásának köszönhetően a londoni Whitehall falai között találkozhatott Joseph Chamberlain gyarmatügyi államtitkárral. Herzl a találkozás során végig azt érezte, hogy Chamberlain szimpatizál a cionistáknak a zsidó nemzeti otthon megteremtésére vonatkozó, régóta dédelgetett terveivel.
A két politikus 1903-ban újra összefutott, röviddel azt követően, hogy Chamberlain visszatért a kelet-afrikai brit gyarmatokat érintő körútjáról. „Utazásom során kinéztem magának egy területet” – idézte Herzl feljegyzéseiben beszélgetőpartnere szavait. „És akkor azt mondtam magamnak: ez a föld dr. Herzlé lesz!” Herzl eleinte nem volt elragadtatva a hallottaktól, mégse utasította vissza csípőből a miniszter nagylelkű ajánlatát. Bizonyára az is ott motoszkálhatott a fejében, hogy a világ legnagyobb birodalma elismerte az általa vezetett, alig hat éve működő Cionista Világszervezetet, mint a zsidó nacionalizmus legfőbb letéteményesét, amelynek egy, a korona védelmét élvező földet ajánlott fel.
Herzl helyettesét bízta meg a tévesen Uganda-tervnek nevezett letelepítési program véglegesítésével. Nyár közepére készen is állt a nagy terv, amely kimondta, hogy a Brit-Kelet-Afrika területén egy, a zsidók számára juttatott autonóm telepet kell létrehozni. A szöveget David Lloyd George brit parlamenti képviselő, a későbbi liberális miniszterelnök öntötte végleges formába. Herzl a hatodik cionista kongresszuson, 1903. augusztus 23-án állt az egybegyűltek elé a régóta várt bejelentéssel, amit a feljegyzések szerint kitörő lelkesedéssel fogadtak a svájci Bázelbe sereglett cionista képviselők. Herzl azonban sietett leszögezni, hogy az afrikai „Új Palesztina” nem veheti át Cion helyét (a Cion szó először Sámuel próféta könyvében jelenik meg, mint Jeruzsálem egyik erődítményének a neve; Cion szimbolikusan nem csak Jeruzsálemet, hanem az egész országot jelenti a zsidók számára), a területet pedig bővíteni kell.
A cionista bizottság először 1904 decemberében hajózott Kelet-Afrikába, amit Herzl már nem ért meg: a befolyásos politikus júniusban szívelégtelenség következtében elhunyt. A kiutazott bizottságnak lesújtó véleménye volt az ott látottakról, különösen a letelepítésre kiszemelt nyugat-kenyai Guas Ngishu-fennsík keltett rossz benyomást. A fennsík enyhe, mérsékelt klímája bár ideális lett volna az európai telepeseknek, azonban a küldöttek úgy találták, hogy a vidék tele van oroszlánokkal és más veszélyes vadállatokkal, nem is beszélve az itt élő maszájokról, akik egyáltalán nem örültek a nagyszámú európai telepes érkezéséről szóló híreknek. Zangwill ugyan a hetedik cionista kongresszuson még egyszer védelmébe vette az Uganda-tervet, a képviselők nagy része hevesen tiltakozott.
A sértett ember benyomását keltő Zangwill kenyértörésre vitte a dolgot, és egy rivális zsidó szervezetet gründolt magának (Jewish Territorial Organization, ITO). Zangwill úgy látta, hogy a nemzetközi zsidó mozgalom egyszerűen semmibe vette Őfelsége kormányának nagylelkű ajánlatát, ő maga pedig elutasította Herzl univerzalista zsidó nacionalizmusát. A politikus arról is meg volt győződve, hogy az oszmánok irányítása alatt álló Palesztina arab népei leküzdhetetlen akadályokat gördítenek a cionisták útjába, s újra kiállt a kelet-afrikai tervek mellett, de felvetette Ausztráliát, Irakot és Mezopotámiát is mint lehetséges helyszíneket a zsidó haza megteremtésére.
Zangwill fáradhatatlan agitációja termékeny talajra hullt a territorialisták körében. John Norton-Griffiths például egyenesen rajongott az ötletért. A búr háborús veterán, mérnök végzettségű Norton-Griffiths imperialista tervéhez gyűjtött muníciót, amelynek első lépése egy, a kontinens nagy részét lefedő vasútépítési projekt megvalósítása lett volna. Norton-Griffiths arról próbálta meggyőzni az ITO képviselőit, hogy a zsidók letelepítésének legalkalmasabb helyszíne a nyugat-afrikai portugál gyarmat, Angola. Zangwill igyekezett hűteni a kedélyeket, mondván, a gyarmaton élő négymillió fekete nem fogadná szívesen a terület újbóli kolonizálását.
Portugál igen, zsidó nem
Mikor már úgy látszott, a tárgyalásokat nem sikerül kimozdítani a holtpontról, a portugál mezőgazdasági minisztérium nevében egy oroszországi zsidó, bizonyos Wolf Terló levelet írt az ITO-nak. Terló ebben azzal kecsegtette a nemzetközi zsidó szervezetet, hogy az Angolában letelepedők 500 hektár adómentes földet kapnak, amihez állítólag a baloldali portugál képviselők és miniszterek a szavukat adták. Néhány levélváltás után az ITO delegációt küldött Lisszabonba egy orosz jogász, a Leninnel és Gorkijjal is jó kapcsolatokat ápoló Jacob Teitel vezetésével. Terló és Alfredo Bensaúde, az Instituto Superior Técnico alapító-igazgatója végül sikerrel vette rá a portugál törvényhozókat a zsidók nemzeti otthonának támogatására. A terv részletei mosolyt csaltak Teitel arcára: „Boldog lennék, ha életem utolsó éveit ennek az ügynek szentelhetném” – válaszolta újságírói kérdésekre, hozzátéve, hogy az elképzelés szerint akár öt-hatezer zsidó is letelepedhet Angola Benguela tartományának magasan fekvő részein.
Az 1912. június 20-án megszövegezett, 159. számú törvény a zsidóknak juttatandó koncessziós jogokat sorolta fel. A törvénycikkely világosan jelezte, hogy a zsidó bevándorlástól Portugália az Angola feletti gyarmati hatalmának megerősítését várja, ellensúlyozva ezzel az ibériai ország kolóniáit felosztó titkos német-angol egyezmény homályos pontjait. A törvény egyik kezével adott, a másikkal viszont elvett volna: kimondta, hogy egyetlen „jótékony szervezetnek” – mint például az ITO – sem lehet „vallási karaktere”, s a portugál marad a kizárólagos nyelv az oktatásban.
Zangwill és az ITO delegáltjai Bécsben tárgyalták meg a portugál javaslat számukra vállalhatatlan pontjait. Hosszas tanácskozás után a képviselők arra következtetésre jutottak, hogy a Lisszabon által felajánlott terv megakadályozná az autonóm zsidó telep létrehozását, ezért elutasították azt, fenntartva azonban a lehetőséget, hogy újra tárgyalóasztalhoz ülnek. Zangwill korának legismertebb tudós-felfedezőjét, a Royal Society köztiszteletben álló geológusát, John Walter Gregory-t kérte fel a Benguela-fennsíkra vezetett expedíció élére. Akinek neve, bár nem volt zsidó, szorosan összefonódott az ITO-val, ráadásul felesége és Zangwill házastársa, a híres szüfrazsett, Edith Ayrton unokatestvérek voltak.
A Foreign Office nem akarta belekeverni a londoni kormányt a portugál gyarmati ügyekbe, de a helyzetet tovább bonyolította, hogy a brit külügy vitába keveredett a Brit Rabszolgaellenes Társasággal, amely a portugál gyarmatokon uralkodó embertelen munkakörülményekre hívta fel a figyelmet. Zangwill tudta, hogy Lisszabon rabszolgákat dolgoztat gyarmatain, de reményét fejezte ki, hogy a zsidók érkezésével sikerül megváltoztatni a gyakorlatot.
Gregory és útitársa, Charles J. Martin 1912. augusztus 22-én kezdték meg utazásukat Angola belsejébe. Öt héten át utaztak 32 fős karavánjukkal vonaton, szekéren és gyalog. Gregory feljegyzéseiben leírja, hogy a területen bőségesen terem banán, narancs és kávé, nem beszélve az Európában is ismert zöldségekről, továbbá elegendő fa áll rendelkezésre az építkezésekhez és a tüzelőanyagokhoz, a fennsíkon pedig gyakorlatilag ismeretlenek a trópusi betegségek, így ott az „európaiak egészséges és megfelelő életet élhetnek”.
Gregory feljegyzése a gyarmatosításra kiszemelt terület pontos határvonalait nem tartalmazta. Nem úgy az a bizalmas, a Nagy-Britanniába való visszaút során Zangwillnek címzett levél, amelyben a tudós részletesen szól terveiről: eszerint mintegy ötezer négyzetkilométernyi területet hasítanának ki, benne Bailundo városával illetve a Huambótól északnyugatra található Cutato-folyó völgyével. Zangwill 1912. október 22-én találkozott a Southamptonba érkező Gregory-vel és Martinnal. Látva azt, hogy a terv könnyedén kivitelezhető, azonnal táviratozott Leopold de Rothschildnak, akitől azt kérte, hogy támogassa anyagilag az Angolai Fejlesztési Társaság megalapítását. Zangwill – érzékelve a kontinens felett gyűlő viharfellegeket – azzal kampányolt, hogy a zsidó otthon megteremtése Európának is békét hozna, Rothschild azonban nem volt elájulva az ötlettől.
Bensaúde, Zangwill és Gregory nem adták fel: 1913. június 29-én újra megcsillant a remény, amikor a portugál szenátus ismét napirendre vette a kérdést. A fejlesztési társaság felállításához szükséges várva várt források azonban nem érkeztek meg, ezzel Herzl évtizedes álma egyre messzebbre került. Az 159. számú törvény végszavazására végül nem került sor, Zangwill pedig kezdte elveszíteni a lába alól a talajt, minekután egyre több támogatója fordított neki hátat. „Úgy látszik, a zsidók továbbra is azt szeretnék, ha nem lenne földjük és hatalmuk” – írta csalódottan a politikus, aki még megélte a zsidó haza megteremtésére tett Balfour-nyilatkozat elfogadását.
(mult-kor.hu)

Gazdag István: USA: a világgazdaság spekulatív buboréka

A dollár túlélése érdekében az amerikaiak elemi érdeke, hogy mindenáron diszkreditálják a közös európai fizetőeszközt az euróövezet gyönge láncszemeit alkotó periférikus országokon (Görögország, Írország, Portugália) keresztül. A 2008-as válság kirobbanása előtt az euró teljes mértékben hiteles valutává vált az OPEC-tagországok számára, amelyek olajforgalmuk egy részét euróban szándékoztak lebonyolítani.

Akkoriban egy euró 1,6 dollárt ért, és a befektetők bizalommal fordultak az európai adósság mint az amerikai államadósság hiteles konkurense felé. Ha ez a tendencia általánossá vált volna, akkor az amerikai adósság kamatszintje katasztrofális mértékben megemelkedett volna. Márpedig az USA még akárcsak egy normális kamatszintet sem engedhet meg magának. Az amerikai államadósságot ugyanis mindmáig 3 százalék alatti kamatszinten finanszírozzák, amely abnormálisan alacsony egy olyan abnormálisan eladósodott ország esetében, mint az Egyesült Államok. A Fed mindent elkövet tehát, hogy ez a kamatszint alacsony maradjon, hiszen az amerikai adósságot a lehető legstabilabb és legbiztosabb befektetésnek kell láttatni. Éppen ezért a dollárnak nem lehet alternatívája.

Miután a spekulatív finánckapitalizmus rendszerválságának nyitányaként 2008-ban összeomlott az amerikai másodlagos jelzálogpiac, a Wall Street-i „karvalytőke” (Cristina Fernandez Kirchner dixit) emblematikus képviselői azon kezdtek el agyalni, hogy az amerikai ingatlanpiaci sokk gazdasági hatásait miként lehet - legalább átmenetileg - a külvilágra hárítani. 2010 februárjában a legnagyobb spekulatív pénzalapok (hedge fund) vezetőinek manhattani rutintalálkozóján Soros György jelenlétében állapodtak meg arról, hogy koncentrált támadást indítanak az eurózóna kis országai ellen a dominóhatás kiváltásához. Valójában a görög államadósság bedőlésére játszva, Görögország (és vele együtt az EU periférikus országai) fizetésképtelenségére spekulálva az amerikai hedge fundok a dollár egyetlen komoly konkurensének számító euró meggyöngítését, végső soron az euróövezet szétverését célozták meg.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy Görögország, Írország és Portugália állami költségvetése rendben lett volna, és hogy gazdaságaik ne lettek volna sérülékenyek. Semmivel sem voltak azonban rosszabb helyzetben, mint az USA, Anglia vagy akár Japán. Ez utóbbi eladósodási rátája 200 százalékos, amelyet Görögország sohasem ért el, és mégis megfelelő kamatszinten képes finanszírozni önmagát, noha a legjobb adósminősítést már elvesztette. Az Egyesült Királyság viszont továbbra is birtokolja a legjobb adósoknak járó tripla A-t, ami teljes képtelenség egy olyan ország esetében, amely súrolta az államcsődöt, és amelynek a gazdasága recesszióban, a valutája pedig padlón van. A New York-i székhelyű adósságminősítők ismét bebizonyították, hogy egyáltalán nem objektívek a jegyzéseikben, amikor az európai periférikus országokat a bóvli (junk) kategóriába sorolták, Anglia viszont - mint az USA legfőbb szövetségese - megtarthatta a legjobb osztályzatot.

Egyébként az euróövezet sokkal fizetőképesebb magánál az Egyesült Államoknál is. Ha GDP-arányos államadósságukat vesszük, ez kb. ugyanolyan szinten van (valamivel magasabb 100 százaléknál). A különbség a fedezetlen adósság tétele, vagyis az amerikai kormány összes jövendő kötelezettségei a nyugdíjak, az egészségügyi és társadalombiztosítási járulékok jogosultjaival szemben. Ezek együttesen az amerikai adósságot egy feneketlen hordóvá változtatják, és így a hivatalosan vett 16 ezer milliárdos államadósságtól a rendkívül magas 200 ezer milliárd dolláros pénzügyi deficithez jutunk, vagyis a szövetségi kormányzat ennyivel tartozik a nyugdíjasainak. Még ha ez pillanatnyilag egy elméleti szám is, eklatánsan demonstrálja, hogy technikailag az USA már csődben van.

De ha csak a hivatalos államadósságát nézzük is, ehhez mindenképpen hozzá kell adni a kormány által az országos jelzálog ügynökségeknek (Freddy Mac és Fanny Mae) biztosított implicit garanciák (70 ezer milliárd), valamint a vállalatok (15 ezer milliárd) és a háztartások (20 ezer milliárd dolláros) adósságállományának összegét. Valójában az USA adóssága eléri a GDP-je 300 százalékát, miközben az európai adósságok (állami, vállalati, háztartási) 200 százalékon kulminálnak, és az összes specifikus eladósodottsági mutató (költségvetési hiány, kereskedelmi deficit, folyó fizetési mérleg hiánya, beruházási mérleg stb.) tekintetében is Európa jobb helyzetben van Amerikánál.

Tévedés ne essék: nem csak a görögök manipulálják a gazdasági adataikat. Az amerikaiak e tekintetben is éllovasok. A shadowstats.com internetes oldal elemezte ás átkalkulálta az amerikai statisztikákat a ’80-as években alkalmazott módszerekkel, amelyek sokkal becsületesebbek voltak a maiaknál. Ez alapján egyetlen számadat sem állja meg a helyét: az infláció és a munkanélküliség szintjét drasztikusan alul-, a GDP szintjét pedig legalább 30 százalékkal felülbecsülik.

A katasztrófa elkerülhetetlen, mert bele van programozva a rendszerbe. Vége a dollár monopolhelyzetének a nyersanyagpiacon. Kína folyamatosan csökkenti amerikai kincstárjegy-vásárlásait. Ma már nem az amerikai fogyasztó a világgazdaság lokomotívja. A legkevésbé sem képes betölteni ezt a szerepet, mivel teljesen el van adósodva. Minden harmadik amerikainak hét hitelkártyája van, 46 millióan ételjegyre szorulnak, a lakosság 15 százaléka gyakorlatilag kiesett a fogyasztási és megtakarítási körforgásból.

Valójában az új kibocsátású amerikai adósság legfőbb vásárlójává maga a Fed vált. Az amerikai kincstár kibocsátja az adósságot, a Fed pedig hátulról felvásárolja és bankjegyeket nyomtat, amelyeket a kincstár arra használ fel, hogy kibocsássa az adósságát. Az egész egy nagy mosoda. A Fed az utóbbi időben monetáris könnyítésekhez (quantitative easings) folyamodott, vagyis intervencionista pénzpolitikát folytat, amelyre még sohasem volt példa egy állítólag liberális rendszerben. Ma az amerikai gazdaság egy irányított és támogatott gazdaság, amely manipulálja a kötvénypiaci adóssága értékét és ezzel együtt összeomlással fenyegeti a globális adósságpiacot. Ez már a végső visszaszámlálás.

MD 2013. I. 3.