2005. augusztus 13., szombat

'Izrael kijelölt bennünket új hazának'


Az alábbi beszélgetés Lakatos Pállal a Szentendrén, Pilisszentlászlón és Leányfalun fogható Endre TV-ben 2005. augusztus 11-én és augusztus 13-án hangzott el, közvetlenül a Szanyi Tíborral, a gazdasági minisztérium politikai államtitkárával készült interjú után. Állandó műsorvezető: Kovár Gyula (szerepelt a 209-es listán, amelynek közzététele után a Szentendre és Vidéke című, kéthetente megjelenő lapban megerősítette, hogy valóban III/III-as ügynök volt)

Kovár Gyula: Amikor ezt a beszélgetést rögzítettük, akkor én még nem tudtam, hogy elhangzott egy nyilatkozat, pedig ez állítólag már több hónapja megtörtént, de a sajtó valahogy most ébredt fel, most harapott rá. Én egy napilapban, nem titok, a Magyar Nemzet címoldalán olvastam mindazt, ami felkeltette az érdeklődésemet. Talán szó szerint tudom idézni, a lényege az volt, hogy Szanyi Tibor egy tanácskozáson kijelentette: Izrael nem állam, az egy szervezet. Ennek kapcsán figyelmembe ajánlottak egy hetilapot (Magyar Világ – K.P.), hogy ott is megjelent valami, engem biztos érdekelni fog. Mit tudtam tenni, ha már figyelmembe ajánlották, és legnagyobb örömömre, talán így is mondhatom, a cikk szerzője nem más, mint volt rádiós kollégám, a Szentendrén élő Lakatos Pál (a magyar Rádió Vasárnapi Újság című műsorának volt felelős szerkesztője – K.P.), aki jelenleg ennek a hetilapnak a főmunkatársa. Ezért hívtam meg a stúdióba, el is fogadta, hallgassuk meg a vele készült beszélgetést.

Lakatos Pál: Én azt gondolom, hogy amikor azt akarjuk föltárni, hogy Magyarországon mi történt a mögöttünk lévő gyűlöletes, hazugságos 16 esztendőben, akkor nem az az érdekes, hogy Csintalan Sándor, akiről a cikkben szó van, hány milliárdot szedett össze, vagy Máté László, vagy Orbán Viktor, vagy Gyurcsány Ferenc, vagy Boros Péter, vagy mondhatnám az egész politikai palettát, mert a dolog erről szól. Inkább arról kell itt beszélni, hogy mi hogyan történt. És az oknyomozás, az nem egy ember utáni oknyomozás, hanem az események egymásra rakása. Ha megértjük azt, hogy 1989-ben az Ellenzéki Kerekasztal hazugság volt, hogy az MSZMP odaküldte minden pártba az embereit és így alakultak ki a későbbi vezetők, mert a Televízió megismertette őket a nyilvánosság előtt is, így már rájuk szavaztak később.

Kovár Gyula: Szabad Európa kezdte…

Lakatos Pál: Hogy a fenébe ne, amikor a Szabad Európa, pontosabban a Kossuth Rádió azt mondta 1956-ban, hogy hazudtunk éjjel, hazudtunk nappal, hazudtunk minden hullámhosszon, ez ugyanúgy érvényes a Szabad Európára, hogy hazudtak éjjel, hazudtak nappal, hazudtak minden hullámhosszon. Tudniillik Bécsben Aczél Györggyel találkoztak a magyar osztály vezetői és beszélték azt meg, hogy kiket kell futtatni az úgynevezett ellenzéki oldalról – természetesen a volt kommunisták gyerekeiről van szó, ÁVH-sok gyerekeiről –, akik majd később vezetői lesznek ennek az országnak: SZDSZ-ben, MSZP-ben, MDF-ben, Kisgazdapártban, Fideszben, kereszténydemokratáknál, mindenhol. Na de van egy érdekes dolog, tovább megyek. Megtörténik ’90 májusában a választás második fordulója, azt mondjuk, hogy az első szabad választás, akkor alakul meg a kormány, s tulajdonképpen a Parlament kétharmada ügynökökből áll. Nem csak ilyen kis egyszerű III/III-as, III/II-es…

Kovár Gyula: D 209-es…

Lakatos Pál: …szigorúan titkos tisztekből, hanem moszados, kágébés, szekuritátés, sziájés, a francia, brit, csehszlovák titkosszolgálat tagjai, ezek nekem megvannak a fejemben, tehát tudom, hogy mi történt.

Kovár Gyula: Most már le is van írva, azt hittem, kiesik az újság a kezemből.

Lakatos Pál: Csodálkoznak nagyon sokan, amikor valakinek a nevét mondják, és én mosolygok, azt mondják, ugyan kérem, ne tessék neki hinni, rám néznek, azt mondják, magának Lakatos úr senki nem jó, mert maga mindenkiben ügynököt sejt. Fordítsuk meg a dolgot: csak azokból lehettek vezetők ’90-től Magyarországon, akiket az MSZMP kijelölt, és azok az ügynökök voltak. Legyen az bármelyik párt, tehát nem függ ez életkortól. És ezek tulajdonképpen ki voltak jelölve arra, hogy szétlopják Magyarországot, hogy a nagypolgárság belőlük alakuljon meg, de minél hamarabb. És úgy alkottak törvényeket, hogy az ő tolvajlásaik azok mindig törvényesek legyenek. Ágy tűnt el a nemzeti vagyon, így került idegen kézbe a nemzeti vagyonunk 90 százaléka körülbelül. Ott tartunk most, hogy tulajdonképpen van 1,2 millió olyan ember, aki kényszervállalkozó, van egymillió ilyen projeck-menedzser, meg hozzá hasonló, aki megint csak nem nagyon termel értéket, és a kétkezi munkások, akik most dolgoznak, munkahelyük van, azoknak a 10 százaléka az, amelyik értéket termel. Ez az ország a csőd felé rohan, pontosabban csődben van. Egy ország, amikor úgy tudja az államadósságait kifizetni, hogy kölcsönt kell fölvennie arra, hogy az adósság kamatát fizetni tudja, az az ország csődben van. Na most hogyha aztán már végérvényesen be fogják vallani, hogy csőd van és nincs más megoldás, akkor nem lesz nyugdíj, nem lesz fizetés, megáll az élet.

Kovár Gyula: Lehet, hogy te nem olvastad azt az interjút, amire most szeretnék hivatkozni, amivel szeretném alátámasztani épp azt, amit eddig Lakatos Pál elmondott, én olvastam, mert nekem Makovecz Imre is a kedvencem, nem csak te vagy a kedvencem. Makovecz Imre a napokban azt nyilatkozta, semmi titok, a Magyar Nemzetben jelent meg, Pozsgay Imrére hivatkozva mondja Makovecz, hogy 1949-ben hozták azt a rendelkezést, amely alapján a társadalomtól bejövő minden pénzt a kormány alá kell rendelni, hogy újra elossza. Ameddig ezt meg nem változtatják, addig minden politikai erő azt hiszi, hogy ő lophat és osztogathat.

Lakatos Pál: Ez igaz 2005-re, meg 1989-re is, hiszen 1988-ban kezdődött a szabadrablás Magyarországon, Tulajdonképpen Aczél György mondása kezd valósággá válni. Amikor Aczél György ’85-ben azt mondta, talán még néhányan emlékezünk, hogy ő volt a nagy pártideológus, válasszunk ki 250 kommunista ivadékot, vigyük őket nyugatra, tanítsuk meg őket jogra, közgazdaságtanra és idegen nyelvre, és amikor hazajönnek, ők fejezik be majd azt, amit mi elkezdtünk. Hát most tartunk ott, hogy lassan befejeződik az, amit Aczélék elkezdtek, mert ugye Aczélék ellopták a vagyont a néptől, aztán a rendszerváltozáskor nem a népnek adták vissza, akitől ellopták, hanem azoknak, akik ellopták vagy azok leszármazottainak. Ágy alakul ki a vagyonos réteg, így történhet meg az, hogy a száz leggazdagabb magyar közül van, akinek 40-43 milliárd a bevallott vagyona, nincs benne az offsor cég, nincs benne a különféle sumákság. Hát most Gyula, gondold végig, ja és van olyan ember, olvastam, hallottam, aki a horvát tengerparton 30 millió forintot költ el ebben a szezonban a nyaralására.

Kovár Gyula: Csak nem a főváros hercegéről van szó?

Lakatos Pál: Nem mondok nevet, a nagypolgári rétegről van szó, annak egy tagjáról. Sok ember életében nem keres 30 millió forintot, még bruttóban sem.

Kovár Gyula: Ezzel kapcsolatban ebben a lapszámban is (Magyar Világ – K.P.), még egyszer hadd mutassam meg – lapszemle, ha nincs Szentendre és Vidéke, akkor másik lapszemle legyen –, szerepel az a megállapítás, amivel önök fognak találkozni a magazinunkban is Szanyi Tibor kapcsán, aki itt vendégeskedett Szentendrén, aki azt mondta, hogy Izrael az nem egy állam, márpedig 60 évig úgy tudtuk, az egy szervezet. Erről nekem az a gondolat jutott eszembe, hogy akkor Magyarország sem állam, hanem ez egy vállalkozás.

Lakatos Pál: A Magyar Nemzetnek pontosan megvolt a szöveg, hogy mi hangzott el, mit mondott Szanyi Tibor az információs hivatal főnökei előtt, és ez megvan hangszalagon, de nem merte leírni. Az jelent meg, hogy szervezet, de nem jelent meg, amit igazán mondott Szanyi Tibor, hogy ő is szervezet, ez megvan szalagon. Tessék csak elgondolni, ha valaki kimondja azt Izraelről, hogy egy bűnszervezet, az egy államtitkár, egy funkcióban lévő politikai államtitkár. És nem fedik meg őt, nem váltják le. Itt is egy érdekes dolog van, mert hogyha megnézzük a világfolyamatokat, ebben megnézzük Magyarországot, koránt sem arról van szó, hogy mi egy szerencsétlen, minden rosszal agyon sújtott nemzet vagyunk, hanem egyszerűen Izrael kijelölt bennünket új hazának, Magyarországot. Ennek megfelelően történnek a betelepítések, aztán ezek majd fölgyorsulnak, és az egész világot tulajdonképpen a cionista, globalista szervezet, a szabadkőműves páholy irányítja mindenhol. Magyarországon nem tudsz olyan politikust megnevezni, vagy fontos kádert művészeti területen bárhol megnevezni, aki ne lenne valamelyik szabadkőműves páholynak a tagja. Gondold el, amikor a száz leggazdagabb magyarból, akik a gazdasági életben funkciót töltenek be, ha azt mondom, hogy öt nem tagja egyetlen egy titkosszolgálatnak sem, 95 viszont igen, vagy azt mondom, hogy a politikusok jelentenek a Moszadnak, jelentenek a KGB jogutódjának, és így tovább, akkor adott esetben milyen érdeket képviselnek: Magyarország érdekét vagy a megbízóik érdekét? Erről van szó, ezért van az, hogy Magyarország ennyire leromlott. Mi ma Ausztria színvonalán élhetnénk, hogyha a mai forintban mérve 36 ezer milliárd forint értékű eladott nemzeti vagyonunkat piaci alapon értékesítettük volna. Ehelyett ott vagyunk, hogy a magyar munkás fizetése a nyugat-európai tizenötökhöz viszonyítva egyötöde, miközben minőségben semmivel sem produkál rosszabbat, sőt.

Kovár Gyula: Ha adhatok tippet egy oknyomozó újságírónak, írónak, könyvsorozat szerzőjének: állandóan hallom, hogy milyen jók vagyunk turizmusban, hogy mennyien jönnek ide. Tavasszal volt az újságíró szövetségben egy tájékoztató a turisztikai szakosztály szervezésében, és az illetékesek mondták, ilyen vezérigazgató, olyan államtitkár, hogy egy bizonyos területről mennyien érkeznek ide. Nem bírtam megállni és félhangosan megjegyeztem: és mennyien utaztak vissza?

Lakatos Pál: Izrael, nyilvánvaló, jönnek felmérni a terepet. Tudniillik Magyarország rendkívül gazdag például édesvízi forrásokban, és hogyha a jövőt nézzük, eltűnik az olaj és bizony Magyarországon nekünk megvannak azok a találmányaink, amelyekkel a hidrogént és az oxigént külön lehet választani. Ezzel lehet a motort működtetni és a megmaradó oxigén az pedig ilyen hatalmas léggömbökön fölmehetne a levegőbe, és bizony az ózonlyukat be lehetne vele foltozni.

Kovár Gyula: Megvan a Rubik kocka.

Lakatos Pál: Megvan a Rubik kocka, csak mivel ma még az olajlobi sokkal erősebb, mint az igazi, természetvédelemben is gondolkodó tudomány, ezért ha ezek az emberek előjönnének, akkor bizony megölnék őket, számtalan embert eltettek már láb alól, számtalan embert öltek meg, azért mert hamarabb tudott valamit, mint kellett volna.

Kovár Gyula: Lesz a Magyar Világban a turizmusról, az itt maradt turistákról…

Lakatos Pál: Folyamatosan van róluk szó, hiszen például olyannyira tetszik nekik ez az ország, hogy az óbudai Hajógyári szigetet, amelyiknek a piaci értéke 80 milliárd forint, 4 milliárd forintért vették meg. De nem fizették ki, vettek föl rá 5 milliárd forintos banki kölcsönt, azt kivitték offsor cégekbe, és senki nem kérte tőlük számon, hogy na kérem mégis hogyan is van ez? Öt Izraelben élő Moszad ügynök neve benne van.

Kovár Gyula: Olvastam.

Lakatos Pál: Ahogy a Magyar Világ elindította azt, hogy kik a Moszad ügynökök, kik a magyar politikai életben a Moszad ügynökök, mert leírtuk egy jelentős részét, azután elkezdtek Amerikában, Nyugat-Európában mindenhol kutatgatni, hogy hol is vannak az ő Moszad ügynökeik, nem számol be róla a magyarországi sajtó. Nem magyar sajtó – magyarországi sajtó. Rengeteg Moszad ügynököt letartóztattak Nyugat-Európában, mert már eljutottak odáig, hogy az amerikai fejlesztéseket ellopják, hazaviszik Izraelbe, és saját találmányként dobják a piacra, ennek megfelelően hatalmas kár éri Amerikát.

Kovár Gyula: Erre szokta Kohn bácsi mondani: ügyes.

Lakatos Pál: Igen.

Hangfelvételről lejegyezte: Kertész Péter
http://regi.sofar.hu/node/35642

2005. május 18., szerda

Az arab világ a 21. században

A világgazdaság perifériáján – a nemzetközi politika centrumában
A Foreign Affairs legutóbbi számában Amerika talán legjelentősebb iszlám-kutatója, Bernard Lewis igyekszik összefoglalni azokat a perspektívákat, amelyek a Közel-Kelet országai előtt állnak az új évszázadban. A térséget a 20. századig, kétszáz éven keresztül az európai hatalmak uralták, azt megelőzően pedig olyan iszlám rezsimek, melyek etnikailag nem voltak arabok. A hidegháború idején gyakorta itt vívták meg azokat a kemény harcokat, melyeket a két szuperhatalom - Amerika és a Szovjetunió - igyekezett határaitól minél távolabb tartani. Azóta azonban a külső befolyás - leszámítva a Szaddám Husszein elleni koalíciós fellépéseket - alábbhagyott, az arab államokra pedig úgy köszöntött rá a 21. század, hogy egyedül kell legfontosabb problémáikkal szembenézniük.
Európa a jelek szerint megelégelte azt a tehertételt, melyet a Közel-Kelettel való korábbi foglalatosság rá rótt. Amerika is igyekezett csak akkor megjelenni a térségben, ha nagyon konkrét, egyfajta tűzoltó küldetést kellett teljesítenie - mint 1982-1983-ban Libanonban, vagy a már említett Szaddam elleni fellépések során -, mindazonáltal jelenlétét a helyi lakosság sohasem nézte jó szemmel, illetve úgy ítélte meg, mint annak az imperializmusnak a megtestesülését, amit korábban az európai hatalmak, elsősorban a franciák, a britek illetve a szovjetek képviseltek.
Washington igazi, fegyveres érdeklődését a Közel-Kelet iránt a megszaporodó, Amerikát közvetlenül érintő iszlám támadások keltették fel. De még ekkor is visszafogottan és rendkívül óvatosan reagált, mint tette azt az 1983-as bejruti támadás után is, amikor több száza tengerészgyalogos vesztette életét a felrobbantott barakkokban, vagy az Egyesült Államok mogadishui missziója elleni 1993-aas támadást követően. Sőt, a World Trade Center ikertornyai ellen intézett 1993-as első támadást sem követte azonnali amerikai reakció. E visszafogottság azonban félelemnek és gyengeségnek tűnt a radikalizálódó iszlám szervezetek tagjainak szemében, s ezt követően már csak idő kérdése volt, mikor következik be egy valóban fájdalmas, az addigi amerikai magatartást radikálisan megváltoztató merénylet. 2001. szeptember 11. után aztán Washington erőteljes választ adott a kihívásra, először Afganisztánban, majd Irakban.
Ami a térség nem arab államait illeti, azok is nagy visszafogottságot mutattak az elmúlt évszázadban az itteni ügyeket illetően. Törökország, mely sokáig a Közel-Kelet jelentős részét uralta, épp történelmi tapasztalatai okán tartózkodott attól, hogy ismét magára vállalja a problémák beavatkozásos megoldását. Ráadásul lekötötte a keleti határainál állandósuló kurd radikalizálódás, melyet könnyen eszkalálhatott volna a török befolyás ismételt kiterjesztése. Ugyanez mondható el a szintén nem arab Iránról, ám Teherán esetében a Khomeini ajatollah által meghirdetett iszlám forradalom mindent megváltoztatott, és szemtanúi lehetünk, amint Irán egyre inkább annak függvényében igyekszik érdekeit érvényesíteni, hogy az iszlám centrális országa (heartland) lehessen a térségben. Hasonló geostratégiai szemléletváltás várható a 21. században az Ázsia ügyeiben szintén nagyon érdekelt Kína és India esetében is.
A hidegháború lezárása óta a politikai összkép is jelentősen módosult. A pánarabizmus, mely sokáig domináns ideológia volt a Közel-Keleten, gyakorlatilag ma már senkit sem vonz. Az ennek égisze alatt történt különböző államegyesítések sorra kudarcot vallottak - leszámítva egyetlen egyet, Észak- és Dél-Jemen egyesítését. Ráadásul Gamal Abdel Nasszer egyiptomi elnök 1970-ben bekövetkezett halálát követően egyetlen arab vezető sem tudott karizmatikus befolyásra szert tenni saját országának határain túl.
A pánarab eszmék helyett a nemzeti identitás felértékelődése figyelhető meg, ami egyre inkább radikalizálja a nem arab lakosságot - az Irán, Irak és Törökország területén élő kurdokat, illetve Észak-Afrika berbereit. E népek történetileg jól kijöttek arab szomszédaikkal, beilleszkedésük az azok által dominált rezsimekbe nem sok problémát jelentett, de nemzeti radikalizálódásuk ma új helyzet elé állítja az érintett államokat, s ebben Amerikának is megvan a maga szerepe. Az első Szaddám elleni fellépést megelőzően Washington támogatta mind a kurdok, mind pedig az iraki síiták rendszerellenes lázadását, de az iraki központi hatalomra mért 1991-es sikeres koalíciós csapást követően Szaddámnak meghagytak egy limitált befolyást. Ez viszont bőven elég volt számára, hogy elsősorban a síitákon megtorolja, azok „árulását". A kurdok mindeközben kialakították saját befolyási övezetüket Irak északi részén, katonai és gazdasági értelemben egyaránt, és ennek sikere nagyban felértékelte nemzeti aspirációik hitelét és hatékonyságát nem csak ott, hanem a szomszédos, általuk lakott török és iráni területeken is, az érintett kormányzatok számára jelentékeny biztonsági kockázatot okozva.
A Közel-Kelet másik akut problémája a palesztin ügy, mely azóta jelent permanens kihívást, mióta a Népszövetség, majd a második világháború után az ENSZ rábólintott egy zsidó állam megalapításának a tervére. Ugyan mind az akkori Palesztinát felügyelő Nagy-Britannia (1937), mind pedig az ENSZ (1947) kifejezte azon határozott óhaját, hogy Izrael mellett egy palesztin állam is létesüljön, az arab vezetők ezt kategorikusan és következetesen visszautasították, mert ezzel el kellett volna ismerjék Izrael létét, azaz jogát a létezésre. E magatartás szülte az Izrael és a környező arab államok közötti háborúkat (1948, 1956, 1967, 1973), illetve azt a fajta terrorizmust, melyet az arab világ „szabadságharcként" fog fel és üdvözöl.
Nem állítható ugyanakkor, hogy ne lettek volna kísérletek a békefolyamat megindítására. Az első modern békekezdeményezés Anvar al-Szadat egyiptomi elnök nevéhez köthető, aki 1979-ben békét kötött Izraellel, mert felismerte: a térségi szovjet jelenlét nagyobb veszélyt jelent az arab államok függetlenségére, mint Izrael léte. Egyiptom példáját 1994-ben Husszein jordán király is követte, majd, egymás kölcsönös elismerésével megtörtént a kapcsolatfelvétel Izrael és a Palesztin Felszabadítási Szervezet között is, aminek komoly következményei lettek, hisz Izrael kivonta csapatait mind a Nyugati Partról, mind pedig a Gáza-övezetből.
De a palesztinok sohasem álltak egységesen az Izraellel folytatott tárgyalások mögé, mi több arab részről sohasem mutatkozott egyértelmű szándék a megbékélésre. Az angolul vagy európai nyelveken megnyilvánuló, Izraelt elismerő deklarációkkal párhuzamosan a befelé irányuló - arab nyelvű - propaganda mindig a zsidó állam megsemmisítését követelte vagy ígérte. Ilyen körülmények között az arab kezdeményezések diszkreditálódtak, hisz senki sem vette - és nem is vehette - komolyan azokat az ígéreteket, amelyeket már elhangzásuk pillanatában visszavontak.
Ám ami manapság a leginkább aggasztja az arab kormányokat, az saját gazdasági helyzetük és társadalmi problémáik. Ugyan egyelőre világszerte még nagy kereslet mutatkozik az olaj iránt, ami néhány országnak közvetlenül segíti jelentős jövedelemre szert tenni, másoknak pedig közvetett hasznot hajt, de ez nem marad így mindörökké, ráadásul az ekként felhalmozott roppant pénzösszegek legalább annyi gondot okoznak, mint amennyi előnnyel járnak. Az olajpénzek ugyanis bebetonozták a térség önkényuralmi eszközöket alkalmazó rezsimjeit, és eleve megakadályoznak mindennemű demokratikus kibontakozást. Röviden és frappánsan szólva, az olajdollárok feleslegessé teszik az adók kivetését, és ezáltal a választott képviselőket is.
Az olajkincs egyben a gazdasági fejlődés gátjának is bizonyult. Minthogy az olajforrások előbb vagy utóbb kiapadnak, vagy a világ más megoldásokat talál az energiaszükséglet kielégítésére, így az ebből fakadó jólétnek is egyszer vége szakad majd. Ezt már felismerte néhány arab állam, s igyekszik gyorsan realizálható projektekkel segíteni a gazdaság bővítését, de például a néhány öböl-menti állam által felpörgetett turizmus messze nem képes pótolni azt, amit egyelőre az olaj jelent ezeknek a társadalmaknak.
A társadalmi elmaradottság okai
2002 és 2006 között egy, arab társadalomtudósokból álló bizottság az ENSZ égisze alatt számos tanulmányt írt az arab világban zajló folyamtokról, az emberi és anyagi erőforrások helyzetéről, a kultúráról stb. Megállapításaik lesújtóak és kijózanítóak, különösen azok, amelyek párhuzamot vonnak a Közel-Kelet, illetve a világ más térségeiben tapasztalt gazdasági, szociális és kulturális fejlődés üteme és lehetőségei között. Az arab világban az egy főre jutó GDP aránya tartósan nagyon alacsony. 1999-ben az össze arab állam GDP-je együttvéve 531,2 milliárd dollár volt, kevesebb, mint Spanyolországé. A nem olajtermelő arab országok, a maguk 300 milliós összlakosságával, kevesebbet exportálnak, mint az ötmillió lakosú Finnország. A '90-es években a régió exportja, mely 70 százalékban olajból vagy olajszármazékokból állt, mindössze 1,5 százalékkal tudott növekedni, miközben a globális exportnövekedés 6 százalékot mutatott.
Még elképesztőbb a lemaradás a kultúra területén. Az arab világban évente arabra fordított kötetek összmennyisége egyötöde a Görögországban görögre fordított kötetekének. Az összarab könyvkiadás mennyiségi adatai csak a szub-szaharai övezet országaihoz mérhető. Az Egyesült Államokban 1980 és 2000 között bejegyzett szabadalmak száma a következőképp alakult: Szaúd-Arábia 171, Egyiptom 77, Kuvait 52, Egyesült Arab Emirátusok 32, Szíria 20, Jordánia 15. Ezzel szemben az adott periódusban bejegyzett dél-koreai szabadalmak száma 16 328, illetve az Izraelé: 7652 volt. A Freedom House évente publikált adatai alapján az arab világban példátlan módon sérülnek az emberi jogok, semmiféle előrelépés sem tapasztalható. Ugyancsak példátlanul magas az analfabetizmus. Egy, 2003-ban az világ jelentékeny egyetemeiről készült 500-as listán egyetlen arab egyetem neve sem szerepelt, de azokon a listákon sem szerepelnek arab oktatóintézmények, melyek a kevésbé előkelő vagy eredményes egyetemeket sorolják fel.
A társadalmi és gazdasági elmaradottság egyik legfőbb oka az arab nők alávetett helyzetében keresendő. Sok helyütt gyakorlatilag ki vannak zárva a társadalomból, annak dacára, hogy a lakosságnak több mint a felét alkotják. Irakban és Tunéziában történtek lépések ennek az anomáliának a kiiktatására, így ott az értelmiségi vagy elit szakmákban (orvos, ügyvéd stb.) jelen lehetnek a nők, sőt választott tisztséget is betölthetnek. De mindez inkább szabályt erősítő kivétel az arab világban.
Hasonlóan súlyos emberjogi problémát vet fel az arab világ országaiba bevándoroltak helyzete, melyről sokkal kevesebbet hallani, mint az európai társadalmakban jelen lévő arab vagy más iszlám bevándorlók sorsáról. Alig működik a beváándorlók integrációja, asszimilációról meg végképp nem lehet beszélni, nem is szólva a nem muszlimok lehetőségeiről.
Az arab társadalmak magatehetetlenül szemlélik a világban zajló kommunikációs forradalmat is. A korábbi időszakokban a rezsimek megtanulták manipulálni a sajtót és általában a kommunikációt, de a modern eszközök globális befolyását nem tudják már hatékonyan ellenőrizni (szatelit tévé-adások, internet). Viszont a Nyugat-ellenes és radikális csoportok is felismerték, hogyan fordítsák saját előnyükre e lehetőségeket.
A radikálisok felemelkedése
Nyugaton általános öröm és elégtétel övezte a Szovjetunió összeomlását és ezzel a hidegháború végét. Az arab világ viszont úgy élte ezt meg, mint egyetlen hatékony patrónusának a kimúlását. Igaz, ezt a leegyszerűsített képet némileg színezte a szovjetek fölött aratott afganisztáni tálib győzelem, mindazonáltal az Amerikával szembeni gyűlölet gyorsan és hatékonyan lépett az orosz hódítókkal szembeni egykori érzelmek örökébe, amit aztán felkorbácsolt az Irak elleni 1990-1991-es és 2003-as támadás.
Számos radikális-szélsőséges csoportosulás kapott erőt és legitimációt ettől a gyűlölettől, viszont talán Oszama bin Laden volt az, aki a legközérthetőbben fogalmazta meg, miért lehet és kell is Amerikát tekinteni a hitetlenek vezető erejének, illetve, miért Amerika az iszlám ellenségeinek fő ereje. Bin Laden szerint az első ilyen ok az amerikai csapatok jelenléte az iszlám szent földjének tekintett Szaúd-Arábiában; a másik az onnan - az iszlám számára legdicsőbb történelmi múlttal rendelkező - Irak ellen elindított háború. Végül pedig az amerikai által a „Jeruzsálemet megszállva tartó" zsidó államnak biztosított töretlen és permanens támogatás.
A radikalizálódás másik fő oka az iráni úgynevezett iszlám forradalom győzelme. Bár síita hatalomátvételként indult, és hatását kezdetben az 1980-1988 között zajló iraki-iráni háború csökkentette, de sohasem volt kétséges, hogy az irániak által megfogalmazott radikális követelések meghallgatásra találnak majd az egész arab világban, és mára beigazolódott, hogy azokat a szunnita államok lakossága is nagy szimpátiával fogadja.
Irán egyre erőteljesebb formában van jelen a térség ügyeiben, máris regionális hatalommá vált, és befolyása alatt tud tartani számos távolabbi politikai-hatalmi fejleményt épp azáltal, mert szövetségesei épp úgy jelen vannak Libanonban (Hezbollah), mint a palesztin területeken (Hamász). Ugyanakkor ez riasztólag is hat egyes arab államokra, melyek - akárcsak Szadat volt egyiptomi elnök esetében, akit jobban aggasztott a szovjet dominancia lehetősége, mint Izrael befolyásának növekedése a térségben - ma egyre inkább Iránban vélik felfedezni érdekeik kockázatát és nem Izraelben. Az Izrael és a radikális terrorista csoportok közötti összecsapásokban már egy ideje nem, hogy ez utóbbiak támogatására kelnének az említett arab államok, de feltűnő semlegességüket hangsúlyozzák. Ez némi reményt ébreszthet egy jövőbeni arab-izraeli megegyezést illetően is.

A jövő
A 20. században az arab világot két - nyugatról importált - ideológia dominálta, a szocializmus és a nacionalizmus. Mára ezek hatása elenyészett, sőt diszkreditálódott. Néhol sikerült életbe léptetni a szocialista elképzeléseket, de azok - enyhén szólva - nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. A nacionalizmus legfőbb célkitűzését, a nemzeti szuverenitás megvalósítását legtöbb helyen elérték, de ez sem vitt közelebb a társadalmi igazságossághoz, a szabadsághoz és a jóléthez.
Ma kétféle arab rendszer létezik. Az egyik, mely az adott nép lojalitására épül, lett légyen az etnikai, törzsi, régiós vagy ezek egyfajta tetszőleges kombinációja; a legjellemzőbb példa erre Marokkó, vagy az Arab-félsziget monarchiái. A másik, mely a lakosság engedelmességén alapul és az európai típusú - jobb vagy baloldali, fasiszta vagy kommunista - diktatúrák hatalomtechnikai megoldásait alkalmazza. Ez utóbbi államok sikerrel osztják meg a társadalmat, hatékonyan alkalmazzák az elnyomást, illetve olyan külső ellenségképekkel manipulálnak, melyekre társadalmaik nagyon fogékonyak. Ilyen az Izrael-ellenesség, bár mindez persze nem csökkenti azt az elkeseredetett ellenszenvet, amit e társadalmak tagjai a rezsimmel szemben táplálnak. Ebből fakad e társadalmak érdekes paradoxona: a Nyugat-orientált rezsimek társadalma általában Nyugat-ellenes, a Nyugat-ellenes rezsimek lakossága pedig a nyugati liberalizmustól várja hiányzó szabadságának megszerzését.
Bár vannak államok, ahol az elit kísérletezik egyfajta demokratikus nyitással, de ennek hagyományai sehol sincsenek meg, kivéve Libanont. Ott, ahol szervezett ellenzéki mozgalmak alakultak ki, azokra erőteljes Nyugat-ellenesség jellemző (Hamász, Hezbollah), vagy pedig a vallási csoportosulások töltik be ugyanezt a funkciót, de szintén egyfajta múltbanéző ideológia alapján, nem pedig szekuláris jelleggel.
Jelenleg két, egymással versengő elképzelés dominál a Közel-Kelet problémáinak megoldására. Az egyik szerint a bajok legfőbb okai a „hitetlenek", illetve térségbeli szövetségeseik vagy utánzóik. E szerint a gyógymód egyszerű: fel kell ismét vállalni az évezredes harcot a Nyugat ellen, s vissza kell térni Allah törvényeihez és az azokra épülő hagyományokhoz. A másik az arab világ alapvetően változatlan, korruptív és elkorcsosult életvitelében látja a legfőbb problémát, aminek megoldása ennek az örökségnek a feladásában rejlik; vagyis a nyitásban, a szabadságban, a társadalmi, gazdasági és állami intézmények megreformálásában. Más szóval a demokráciában. A térségben egyszerre - de nem egyöntetű erővel - van jelen az iszlám teokrácia, valamint a liberális demokrácia elkötelezettjeinek befolyása. Az arab világ jövője attól függ, melyik fogja legyőzni a másikat.

http://www.foreignaffairs.com/articles/60796/bernard-lewis/freedom-and-justice-in-the-modern-middle-east