2009. augusztus 20., csütörtök

Afganisztán: menni vagy nem menni, ez itt a kérdés


A bukott államok talpra állításának titka

Elemzők szerint az afganisztáni választások körüli visszásságok megnehezíti az országot megszállva tartó amerikaiak és szövetségeseik dolgát. Egyre többen vélik úgy, hogy a helyzet reménytelen, és az Egyesült Államok nem képes legyőzni a tálib lázadókat és megerősíteni a demokratikus intézményrendszert, ezért az egyetlen lehetőség a mielőbbi kivonulás. Humphrey Hawksley, a BBC külpolitikai tudósítója még a választások előtt megjelent cikkében azonban arra figyelmeztetett a YaleGlobal magazinban, hogy az elmúlt harminc év bebizonyította, hogy a bukott államok magukra hagyása súlyos geo- és biztonságpolitikai következményekkel jár. A nemzetépítéshez hosszú időre, a bukott állam szuverenitásának korlátozására és tartós külföldi katonai jelenlétre van szükség.
Az elmúlt hetekben számos olyan beszámoló született, amely megkérdőjelezi az augusztus 20-i, Hamid Karzai elnök győzelmét hozó első forduló tisztaságát. Nyugati diplomaták és elemzők szerint tovább ronthatja az ország stabilitását, ha kiderül, hogy az Amerika-barát kormány érintett a szervezett választási csalásban. Ez ugyanis a tálib szélsőségesek népszerűségét növelné, és lehetetlen helyzetbe hozná az amerikaiak vezette szövetségeseket: ha ugyanis kiállnának a korrupt és legitimitását veszített Karzai mögött, akkor ezzel aláásnák a demokratikus intézmények kiépítésére tett kísérletet. Ha viszont kihátrálnak a korrupt Karzai mögül, akkor az egyre több áldozatot szedő tálib ellenállással elkeseredett harcot vívó Amerika- és demokráciaellenes tálib radikálisok kerülnének hatalomra.
A problémák miatt sokan már azt pedzegetik, hogy az Egyesült Államoknak ideje lenne elismernie a vereséget, és mielőbb kivonni a katonákat az ázsiai országból. George Will, a The Washington Post konzervatív kolumnistája szerint az Egyesült Államok magára maradt Afganisztánban, és egyedül képtelen a háború megnyeréséhez szükséges nagyságú haderőt mozgósítani. Ráadásul az amerikaiak még csak az elvileg szövetségesüknek számító Amerika-barát kormányra sem számíthatnak, hiszen a Karzai-rezsim rendkívül korrupt, ahogyan ezt a választási csalás is bizonyítja. ezért nem marad más, mint a csapatkivonás. Hasonló következtetésre jutott a The Wall Street Journal is. A New York-i konzervatív napilap szerkesztőségi cikkében arra szólította fel Obama elnököt, hogy döntse el, hajlandó-e a rendezéshez szükséges pénzt és katonát Afganisztánba küldeni, és ha nem, akkor inkább adja fel a reménytelen harcot, és hívja haza a csapatokat. A brit baloldalon is egyre többen sürgetik a visszavonulást a megnyerhetetlen háborúból.
Hawksley szerint az elmúlt évtized intervenciói azt bizonyítják, hogy elhamarkodott lépés lenne a kivonulás. A demokratikus intézményrendszer megerősödéséhez ugyanis hosszú időre van szükség, és ha a külföldi csapatok magukra hagyják a még nem kellően stabil államokat, akkor félő, hogy eluralkodik a káosz, ami a szélsőséges csoportoknak, egyebek között a globális biztonságot is veszélyeztető nemzetközi terrorista szervezeteknek kedvez. Az al-Kaida és a hasonló militáns szervezetek a bukott illetve az ingatag államokban erősödtek meg. Az afganisztáni intervenció elsődleges stratégiai célja ezért a bukott állam rendezése: olyan kormányzat és intézményrendszer kialakítása, amely garantálja, hogy az országban nem tevékenykedhetnek szabadon a világ biztonságát fenyegető radikálisok.
Ha számba vesszük az elmúlt közel két évtized nagyobb intervencióit, akkor arra a következtetésre jutunk, hogy azok voltak a sikeres beavatkozások, ahol a nyugati megszállók csak a demokratikus intézmények megerősödése után távoztak. Szomália és Ruanda az elkapkodott kivonulás után hamarosan újra bukott állammá vált - emlékeztet a brit elemző. A boszniai intervenció kudarcnak indult, de miután 1995-ben az Egyesült Államok állt a misszió élére, normalizálódott a helyzet. Hawksley szerint a koszovói beavatkozás is sikertörténetnek tekinthető.
A példák azt bizonyítják, hogy az intervenció sikere a nemzetépítésen múlik. A nemzetépítés pedig leginkább akkor lehet sikeres, ha a helyiek egy időre lemondanak a szuverenitásról, és a megszállókra bízzák a intézményrendszer kialakítását és a rendteremtést. Ez persze sokszor ellenállásba ütközik, hiszen a helyiek közül sokan modern gyarmatosításnak tekintik, ha a megszállók diktálnak. A nagy átalakítás azonban máshogy aligha sikerülhet: a helyi vezetők nem lennének képesek a szokásokat és hagyományokat felrúgva teljesen új normákat is intézményeket kialakítani. Ha túl korán a helyiekre bízzák a fontos döntések meghozását, akkor vakvágányra juthat a demokratikus átalakulás. A palesztin területeken és Irakban is előfordult, hogy a túl korán kiírt választások a radikális iszlámista erők győzelmét hozták. Afganisztánban pedig emberi jogi szempontból elfogadhatatlan engedményekre kényszerült a választások miatt a Karzai-kormány: a szavazás előtt törvénybe iktatta, hogy a „házastársi kötelességét" nem teljesítő nőt férje éheztetheti. A törvényre azért volt szükség, hogy Karzai a keményvonalas iszlámisták támogatásával megnyerhesse a választást.
Ha a nemzetközi erők a fegyverek elhallgatása után azonnal elhagyták volna Koszovót, akkor mára alighanem ismét bukott államként tartanánk nyilván a jelenleg is nemzetközi fennhatóság alá tartozó országot. A tartós stabilitáshoz elengedhetetlen az újjáépítés megkezdése, a gazdaság újraindítása, a kórházak és iskolák megnyitása, a bíróságok kialakítása és a szabad sajtó megteremtése is, amihez szintén hosszú évekre, és természetesen sok pénzre van szükség.
Ha pedig még mélyebbre ásunk - zárja cikkét Hawksley -, akkor elővehetjük a második világháború utáni európai rendezés iskolapéldáját. A szövetségesek tisztában voltak vele, hogy a tartós béke csak akkor garantálható, ha a vesztes államok újjáépítése érdekében átfogó programot indítanak. „Sajnos most azonban, nyolc évvel a szeptember 11-i terrortámadások után sincs átfogó koncepció arról, hogyan kellene rendezni az Egyesült Államok külpolitikáját meghatározó, és a háborúkért felelős bukott államok dolgát."

http://www.yaleglobal.yale.edu/content/lessons-failed-states-rebuilding-sierra-leone-and-liberia