A bukott államok talpra állításának titka
Elemzők
szerint az afganisztáni választások körüli visszásságok megnehezíti az
országot megszállva tartó amerikaiak és szövetségeseik dolgát. Egyre
többen vélik úgy, hogy a helyzet reménytelen, és az Egyesült Államok
nem képes legyőzni a tálib lázadókat és megerősíteni a demokratikus
intézményrendszert, ezért az egyetlen lehetőség a mielőbbi kivonulás. Humphrey Hawksley, a BBC külpolitikai tudósítója még a választások előtt megjelent cikkében azonban arra figyelmeztetett a YaleGlobal
magazinban, hogy az elmúlt harminc év bebizonyította, hogy a bukott
államok magukra hagyása súlyos geo- és biztonságpolitikai
következményekkel jár. A nemzetépítéshez hosszú időre, a bukott állam
szuverenitásának korlátozására és tartós külföldi katonai jelenlétre
van szükség.
Az elmúlt hetekben számos olyan beszámoló született,
amely megkérdőjelezi az augusztus 20-i, Hamid Karzai elnök győzelmét
hozó első forduló tisztaságát. Nyugati diplomaták és elemzők szerint
tovább ronthatja az ország stabilitását, ha kiderül, hogy az
Amerika-barát kormány érintett a szervezett választási csalásban. Ez
ugyanis a tálib szélsőségesek népszerűségét növelné, és lehetetlen
helyzetbe hozná az amerikaiak vezette szövetségeseket: ha ugyanis
kiállnának a korrupt és legitimitását veszített Karzai mögött, akkor
ezzel aláásnák a demokratikus intézmények kiépítésére tett kísérletet.
Ha viszont kihátrálnak a korrupt Karzai mögül, akkor az egyre több
áldozatot szedő tálib ellenállással elkeseredett harcot vívó Amerika-
és demokráciaellenes tálib radikálisok kerülnének hatalomra.
A
problémák miatt sokan már azt pedzegetik, hogy az Egyesült Államoknak
ideje lenne elismernie a vereséget, és mielőbb kivonni a katonákat az
ázsiai országból. George Will, a The Washington Post konzervatív kolumnistája szerint
az Egyesült Államok magára maradt Afganisztánban, és egyedül képtelen a
háború megnyeréséhez szükséges nagyságú haderőt mozgósítani. Ráadásul
az amerikaiak még csak az elvileg szövetségesüknek számító
Amerika-barát kormányra sem számíthatnak, hiszen a Karzai-rezsim
rendkívül korrupt, ahogyan ezt a választási csalás is bizonyítja. ezért
nem marad más, mint a csapatkivonás. Hasonló következtetésre jutott a The Wall Street Journal is. A New York-i konzervatív napilap szerkesztőségi cikkében
arra szólította fel Obama elnököt, hogy döntse el, hajlandó-e a
rendezéshez szükséges pénzt és katonát Afganisztánba küldeni, és ha
nem, akkor inkább adja fel a reménytelen harcot, és hívja haza a
csapatokat. A brit baloldalon is egyre többen sürgetik a visszavonulást a megnyerhetetlen háborúból.
Hawksley
szerint az elmúlt évtized intervenciói azt bizonyítják, hogy
elhamarkodott lépés lenne a kivonulás. A demokratikus intézményrendszer
megerősödéséhez ugyanis hosszú időre van szükség, és ha a külföldi
csapatok magukra hagyják a még nem kellően stabil államokat, akkor
félő, hogy eluralkodik a káosz, ami a szélsőséges csoportoknak, egyebek
között a globális biztonságot is veszélyeztető nemzetközi terrorista
szervezeteknek kedvez. Az al-Kaida és a hasonló militáns szervezetek a
bukott illetve az ingatag államokban erősödtek meg. Az afganisztáni
intervenció elsődleges stratégiai célja ezért a bukott állam rendezése:
olyan kormányzat és intézményrendszer kialakítása, amely garantálja,
hogy az országban nem tevékenykedhetnek szabadon a világ biztonságát
fenyegető radikálisok.
Ha számba vesszük az elmúlt közel két
évtized nagyobb intervencióit, akkor arra a következtetésre jutunk,
hogy azok voltak a sikeres beavatkozások, ahol a nyugati megszállók
csak a demokratikus intézmények megerősödése után távoztak. Szomália és
Ruanda az elkapkodott kivonulás után hamarosan újra bukott állammá vált
- emlékeztet a brit elemző. A boszniai intervenció kudarcnak indult, de
miután 1995-ben az Egyesült Államok állt a misszió élére,
normalizálódott a helyzet. Hawksley szerint a koszovói beavatkozás is
sikertörténetnek tekinthető.
A példák azt bizonyítják, hogy az
intervenció sikere a nemzetépítésen múlik. A nemzetépítés pedig
leginkább akkor lehet sikeres, ha a helyiek egy időre lemondanak a
szuverenitásról, és a megszállókra bízzák a intézményrendszer
kialakítását és a rendteremtést. Ez persze sokszor ellenállásba
ütközik, hiszen a helyiek közül sokan modern gyarmatosításnak tekintik,
ha a megszállók diktálnak. A nagy átalakítás azonban máshogy aligha
sikerülhet: a helyi vezetők nem lennének képesek a szokásokat és
hagyományokat felrúgva teljesen új normákat is intézményeket
kialakítani. Ha túl korán a helyiekre bízzák a fontos döntések
meghozását, akkor vakvágányra juthat a demokratikus átalakulás. A
palesztin területeken és Irakban is előfordult, hogy a túl korán kiírt
választások a radikális iszlámista erők győzelmét hozták.
Afganisztánban pedig emberi jogi szempontból elfogadhatatlan
engedményekre kényszerült a választások miatt a Karzai-kormány: a
szavazás előtt törvénybe iktatta, hogy a „házastársi kötelességét" nem
teljesítő nőt férje éheztetheti. A törvényre azért volt szükség, hogy
Karzai a keményvonalas iszlámisták támogatásával megnyerhesse a
választást.
Ha a nemzetközi erők a fegyverek elhallgatása után
azonnal elhagyták volna Koszovót, akkor mára alighanem ismét bukott
államként tartanánk nyilván a jelenleg is nemzetközi fennhatóság alá
tartozó országot. A tartós stabilitáshoz elengedhetetlen az újjáépítés
megkezdése, a gazdaság újraindítása, a kórházak és iskolák megnyitása,
a bíróságok kialakítása és a szabad sajtó megteremtése is, amihez
szintén hosszú évekre, és természetesen sok pénzre van szükség.
Ha
pedig még mélyebbre ásunk - zárja cikkét Hawksley -, akkor elővehetjük
a második világháború utáni európai rendezés iskolapéldáját. A
szövetségesek tisztában voltak vele, hogy a tartós béke csak akkor
garantálható, ha a vesztes államok újjáépítése érdekében átfogó
programot indítanak. „Sajnos most azonban, nyolc évvel a szeptember
11-i terrortámadások után sincs átfogó koncepció arról, hogyan kellene
rendezni az Egyesült Államok külpolitikáját meghatározó, és a
háborúkért felelős bukott államok dolgát."
http://www.yaleglobal.yale.