Nemsokára egy esztendeje lesz már, hogy főként
az esztelen és hazug békeparancsok következtében egész Európán
végigszáguldó gazdasági és szociális válság előszelei hozzánk is
elérkeztek. A mai magyar társadalmat pedig már csaknem egészen
lefoglalták a mindennapi életgondok s a napi élet hajszájában és
robotjában alig jut ideje, de meg nem is gondol arra, hogy körülnézzen
a maradék országrészen. Fájdalmasan érezzük Prohászka Ottokár szavainak
keserű igazságát, ha azokat a mai magyar életbe vetítjük bele: „Az élet
terhe, gondja sok lelket törpít és nyomorít el.”
Tizenhárom év egy történelmi korokat átküzdő és önmagánál
hatalmasabb nemzetek elmúlását túlélt nemzet életében csak
szempillantásnyi idő. De egy évtized nemcsak az egész nemzeti
történelemnek jelentéktelen időmorzsája, hanem egy generáció
élettartamának is csak töredéke.
Más, jövőjükben bízó fajták történelmük tanulságait évszázadokra
visszamenően tartják számon, a magyarság azonban még a közelmúlt
országvesztő és fajpusztító, vérbe, húsba vágó, következményeiben még
ma is és ki tudja még hány generáción át érezhető eseményekről is bűnös
könnyelműséggel feledkezik meg. A könnyen feledés, a hamar megbocsátás
átka újra végzetes erővel uralkodik rajtunk. Hiába volt — a fajtáját,
annak erényeit és hibáit legjobban ismerő — „legnagyobb magyar”
nemzetnevelőnek a jövőt látó és éppen azért kétségbeesett
figyelmeztetése: „A csapások iskolája, amelyen mi is, bár kevés
tanulsággal átmentünk, most idő múltával távol esik szemünk elől, a
bizton-lét könnyűvé tett bennünket.”
Ha száz évvel ezelőtt igazak voltak ezek a szavak, ezerszeresen
igazak ma és miként akkor, úgy ma sem találnának megértésre és
meghallgatásra, mert a magyar történelem örök gyalázatának szellemei
újra itt kísértenek. A pusztulás, a rombolás, a faji és nemzeti
megsemmisülés lidércfényei már itt is, ott is fellobbantak.
Moszkva újra itt van, csak taktikát változtatott. Jól tudja, ha
nyílt harcot kezdene, akkor hamar életre kelnének és tetemre hívnák őt
a véres árnyak, kihívná maga ellen a magyarság maradék életerejét, ami
megint véget vetne sátáni munkájának.
Most tehát a nyílt kiállás helyett taktikát változtatott s a
szellemi fegyverekkel, a tudománynak és az irodalomnak tógáját öltve
magára, látott nemzetmérgező munkájához. A fejlett technika minden
eddig már jól ismert, vagy merőben új eszközeivel igyekszik. — legalább
egyelőre még — sajátmagának lényegét elleplezni, anélkül azonban, hogy
végső és valódi célját elhallgatná.
De beszéljenek maguk a tények. Egy nyomtatványcsomó fekszik előttem.
Előkelő kiállítású, hangzatos című füzetek, röpiratok. Belőlük
elsősorban is a szovjet-paradicsommal, ismerkedhetünk meg, ahol nincs
gazdasági válság, nincs munkanélküliség, ahol a fejlődés lehetőségei
korlátlanok, míg másutt, a világon mindenütt, csak a teljes
megsemmisülés képe tárul elénk.
A számok oly könyörtelenek, a tények oly kíméletlenek, hogy ma már
senki sem tagadhatja tragikus jelentőségüket: A polgári világrend
szétbomlásának vagyunk tanúi, a tőkés termelési rend óriási léptekkel
rohan katasztrófája felé. (Társadalmi Szemle, 1932. 1. sz.)
Valamivel odább olvassuk: „Csupán Oroszország külkereskedelmi
forgalma emelkedik. Oroszországban a munkanélküliség teljesen megszűnt.
A hat órai munkaidő az üzemek nagyrészében be van vezetve.”
Majd végül egy új világkatasztrófa közeli eljövetelét jósolja és
bejelenti, hogy ez ma már egyedül a proletariátus erején és
cselekvőképességén múlik.
Arról természetesen nem esik szó, hogy a szovjet-statisztikák
szemfényvesztő számoszlopaihoz milliók vérfolyama és könnytengere
tapad. A „tudományos” elmélkedés írója azt sem tartja fontosnak
felemlíteni, hogy a szovjetkivitel dumping árakon való fokozása csak
úgy volt lehetséges, hogy a napi élelmiszer fejadagokat oly alacsonyan
állapították meg, hogy az még az éhenhalástól is alig menti meg a
lakosságot. A szovjetmunkásnak nagy fizetése csak elméletben van meg,
mert mielőtt azt kézhez kapná, előbb 30—40%-át különféle állami
akciókhoz való hozzájárulás címén levonják, ha pedig emberi módon akar
táplálkozni, akkor fantasztikus árakon kell élelmiszert vásárolnia.
A Társadalmi Szemle, mint az eredeti, a hamisítatlan, a
százszázalékos marxizmus hirdetője mutatkozik be. Egyelőre még úgy
látszik, nem tartja időszerűnek a kommunista, vagy bolsevista jelző
használatai, de képmutató módon, kérlelhetetlenül támadja a
szociáldemokráciát, amelyet tősgyökeres szovjetterminológia szerint
„szociál-fasizmusnak” nevez. A Társadalmi Szemle cikkírója úgy látszik,
felteszi a nemzeti társadalomról, hogy annyi sok mással együtt azt is
elfeledte, miként a marxizmus különböző árnyalatai minden látszólagos
ellentétük dacára, ha a helyzet úgy hozza magával, hamar egymásra
találnak, ahogy azt az 1919. március 21-én kötött
szociáldemokrata-kommunista egységokmány. igazolja.
A félhivatalos szovjetszemle szemforgató módon ront neki a
magyarországi szociáldemokráciának és azzal vádolja, hogy a burzsoázia
szolgálatába szegődött és elárulta a proletariátus osztályharcát. A
kapitalizmus és a rendszer jövendő tartó oszlopának módja azt a
szociáldemokrata pártot, amelyik 1931. december 28-án tartott
kongresszusán nyíltan forradalommal fenyegette meg a nemzeti
társadalmat.
„A proletariátus felszabadulásáért vívott harcról”, majd az 1930.
szeptember elsejei utcai tüntetésről írva, cinikusan jegyzi meg:
„...a forradalmi erjedés sokkal mélyebb volt, a baloldali, elemek
szervezett aktivitása sokkal nagyobb volt, semhogy sikerült volna
megakadályozni a tömegek komoly harckészségének kirobbanását a
tüntetésen. (Társadalmi Szemle, 1932. 2. sz.)
Hogy ebben a szervezett aktivitásban mennyi része volt Moszkva
kezének és zsebének, arról nem kapunk tájékoztatást. Felháborodva oktat
ki bennünket a Társadalmi Szemle az Oroszországgal kapcsolatban újra
meginduló rágalomhadjárat valótlanságáról. Mintha nem az egész világ
szeme láttára állították volna a szovjetboldogságból menekülni akaró
parasztok százait a gépfegyverek elé, mintha le lehetne tagadni a még
oly fejlett technika segítségével is az áldozatok tömegeinek
kétségbeesett halálhörgését.
Egyébként pedig tudomásul vehetjük, hogy:
„...Oroszország békét akar, bízik a békében, egyrészt mert ismeri saját erejét, másként bízik a világ proletariátusában...”
A szovjet urai tehát békét akarnak, de csak azért, mert meg vannak
győződve, hogy a világforradalom elkerülhetetlen. Másutt megint
végtelen számsorokat olvashatunk annak bizonyítására. hogy az ötéves
terv a világtörténelem legnagyobb csodája.
„Az első ötéves terv a szocializmus győzelme a kapitalizmus felett.
...a második ötéves terv az évi elektromos áramtermelést 17
milliárdról 100 milliárd kilowatt órára akarja emelni. A szénbányászat
az évi 90 millió q-ról 250 millió q-ra fog emelkedni, a vasúthálózat
25—30.000 km.-rel fog növekedni: A második ötéves terv az élelmiszer
fejadagokat az eddigieknek háromszorosára akarja emelni.
A második ötéves „ugrás a szükségszerűség birodalmába, »vele«
kezdődik az emberiség igazi történelme”, a XVII. szovjet-kongresszus
szerint „az emberiség legnagyobb történelmi eseménye.”
Vessünk egy pillantást ezekre az üres frázisokra, ezekre a nagyhangú
és célzatos megállapításokra. Vajon fenn tudta volna-e magát egy napig
is tartani a szovjet kollektív termelési rendje a nyugat-európai és
amerikai nagykapitalizmus támogatása, főképpen pénz és áruhitele
nélkül? Molotov és Stalin szerint az 1931. év az 1930. évhez képest
több fontos termelési ágban visszaesést eredményezett. Számos termelési
ágban az előirányzottnak csak. 50—60%-át sikerült elérni. A szovjet
külföldi adósságai egyre növekednek, ezek kiegyenlítése csak a
nyersanyag, főként mezőgazdasági termékek dumping áron való kivitelével
lehetséges. A dumping áron való kivitel fokozásával egyenes arányban nő
odahaza a nélkülözés, a koplalás, az éhség. Sok helyen már a napi
élelmiszer fejadagokat sem tudják kiszolgáltatni. Jegy nélkül az
élelmiszerek ára csillagászati számokat mutat, általában, legalább
10—15-ször drágábbak, mint akár Berlinben, akár Budapesten. Az új
ötéves terv új, az eddigieknél sokkal nagyobb nélkülözést és
kiéheztetést jelent. A hazug propaganda és frázisözön, amely nap-nap
után az orosz nép nyakába zúdul, aligha tudja majd még öt évig pótolni
a kenyeret. Az „átkos” cári uralom alatt az orosz nép életnívója
általában semmivel sem volt alatta a mai élet szintjének. A
kollektivizált parasztbirtokok s a „kolchosok” a gabonagyárak, teljesen
csődöt mondtak. Csak a maguk számára termelnek, termésfölösleget
beszolgáltatni nem tudnak. A kolchosokban dolgozó egykori orosz
kisparasztok, ha van is valami fölösleg, azt ellopják, mert ha
beszolgáltatnák, ellenértékképpen legfeljebb egy csizmatalpat, vagy egy
vászoninget kapnak egy esztendőre. A vasúthálózat kiépítetlensége,
másrészt pedig a máról-holnapra milliókkal növelt ipari munkásság
képzettséghiányával együtt járó, elképesztő nyersanyag és
energiapazarlás illuzóriussá teszi a világszerte megszervezett
propagandával hirdetett szovjetiparosítást is. A második ötéves terv
„szabadságáról” pedig minden bizonnyal megfelelően fognak gondoskodni a
világhírűvé vált csekából lett G. P. U. többszázezres terrorcsapatai.
A Társadalmi Szemlét azonban mindez nem érdekli, mert neki csak az a
célja, hogy a szovjet szociális termelését, amellyel egyszer már egész
közelről volt alkalmunk megismerkedni, most újra népszerűsítse és
kívánatossá tegye.
Néhány lappal odább átlátszó tendenciával ismét nekiront a
szociáldemokráciának, mert nem harcol eléggé a kapitalizmus ellen és
letompítja a proletariátus harckészségét. „A szociáldemokrata párt
szerepe Magyarországon már rég, több, mint egy évtizede
ellenforradalmi.” A szociáldemokrácia „Sokat segített a burzsoáziának a
forradalmi fellendülés visszatartásában, lassításában, a harcok
kibontakozásának megnehezítésében.”
A fentiekből tehát tudomásul veheti a nemzeti társadalom, hogy
tizenhárom évvel a két csőcseléklázadás után még egy harmadiktól
mindeddig az a magyarországi szociáldemokrácia védte meg, amelyik az
elmúlt években is már nem egyszer támadta hátba az egyetemes nemzeti
érdekeket és célokat.
A mai magyar állami és társadalmi berendezkedéstől mindenütt csak
mint „fasizmuséról beszél a Társadalmi Szemle s nem gondol arra, hogy
az ő megjelenése a legkézzelfoghatóbb cáfolata egy fasiszta szellemtől
áthatott, radikálisan erőteljes és öntudatos, magyar életformának.
Az Európa Könyvtár első számaként megjelent: Marx. A Társadalmi
Szemle a góthai program kritikáját bírálva nyílt őszinteséggel tárja
fel a marxizmus álláspontját a polgári társadalommal szemben: „A
kompromisszumok szükségesek és megengedhetők, azonban kihatásukban,
következményeikben kell megítélnünk őket. A proletariátus küzdelmének
szempontjából, abból a szempontból, hogy e küzdelem előbbrevivését,
vagy gátlását jelentik-e a végső fokon.”
Lesznek-e még ezek után olyanok, akik, mint Károlyi Imre gróf „A
kapitalista világrend válságáról” írott könyvében, a
szociáldemokráciával való együttműködést, a vele való kiegyezést és
összefogást ajánlják? A marxizmus minden árnyalatának közös a célja. A
polgári világrenddel, a nacionalista világnézettel való látszólagos
megbékülésük és összefogásuk csak a pillanatnyi helyzethez, az adott
körülményekhez való alkalmazkodást jelenti, de sohasem a végső célt. A
marxizmussal szemben, bármilyen taktikát valljon is magáénak, nincs és
nem is lehet helye egyezkedéseknek, hanem a múlt tanulságai, a jelen
tapasztalatai és a jövő kilátásai alapján csakis kérlelhetetlen
harcnak, a végső leszámolásig.
A marxista világnézetet, vagyis a kommunista társadalmi és gazdasági
berendezkedést vannak hivatva népszerűsíteni azok a füzetek is, amelyek
mostanában gyors egymásutánban láttak napvilágot. Ha tárgyukat tekintve
el is térnek egymástól, céljuk azonos, szellemük közös.
Minden meglevőnek kíméletlen és elvakult bírálata. A nemzeti
múltnak, tradíciónak és hagyományoknak féktelen gyűlölete. Az
ellenvéleménynek, a cáfolatnak, akármilyen határozott érvek is
támogassák, fölényes megvetése. A történelmi és nemzetgazdasági
tényéknek és igazságoknak eredeti mivoltukból való kiforgatása és
elcsavarása. Az ideáloknak következetes tagadásában, történelmi és
filozófiai materializmusnak hitvallássá magasztosításában azután
leplezetlenül áll előttünk a zsidó lelkület.
Ámbár a marxizmus mindenképpen a tudományosság látszatát akarja
magára ölteni, rabulisztikus ideológiájára mégis legjellemzőbb a
természettörvények ismeretének teljes hiánya, vagy azok elhallgatása s
a legkézzelfoghatóbb, az emberiség múltjának és jövőjének megítélésében
legfontosabb élettani ismereteknek mellőzése.
Anélkül, hogy a bolsevizmust népszerűsítő írásokat részletesen
óhajtanám elemezni, csak éppen rámutatok egy néhány érdekes és
figyelmet érdemlő jelenségre. A fentebb már említett góthai
programkritikában újabb bizonyságot kapunk arra vonatkozóan, hogy a
szociáldemokrácia célja teljesen azonos, a kommunizmuséval és csak
jelentéktelen módszerbeli eltérések vannak közöttük. Az 58-ik lapon
Marx nyilatkozik a következőképpen: „A kapitalista és szocialista
társadalom közé az egyiknek a másikba való forradalmi átalakulás
korszaka esik. Ennek felel meg a politikai átmeneti idő, mikor az állam
nem lehet egyéb, mint a proletárság forradalmi diktatúrája”.
A szociáldemokrácia álláspontjáról pedig ugyanott Kautskytól
olvashatunk idézetet: „A tisztán polgári módon és a tisztán proletár
módon kormányzott demokratikus állam korszaka között oly periódus van,
amelyben az előző belenő a másikba. Ennek egy átmeneti korszak felel
meg, amelyet szabály szerint a koalíciós kormányzat egy fajtája
jellemez.”
A marxizmussal kötött minden kompromisszum tehát csak az ő céljaik
megvalósítását segíti elő. Ideje volna már, hogy azok, akik még mindig
a marxizmus egyik vagy másik válfajával való együttmunkálkodás
szükségét emlegetik, végül is tisztába jöjjenek és tudomásul vegyék,
hogy a marxizmus ilyen együttműködésre csak akkor hajlandó, ha az
elsősorban is az ő saját külön és jól ismert céljait szolgálja.
A marxizmus mindig és mindenütt a demokrácia egyedül jogosult
hirdetőjének játssza ki magát. A lelkiismeret, a gondolat, a
meggyőződés szabadsága naponként emlegetett és ismételt frázis. A hívő
tömegekkel azt igyekeznek elhitetni, hogy a vallás az ő számukra
magánügy. Hogy ez az álláspont mennyire hazug, színlelt és egyedül csak
kompromisszum a körülményekkel, annak bizonyítására ugyancsak Marxot
kell megszólaltatnunk, aki a góthai programkritikában a következőket
mondja; „Lelkiismereti szabadság ... ez alkalommal a munkáspártnak ki
kellene mondania szándékát, hogy a polgári lelkiismereti szabadság
semmi egyéb, mint mindenféle vallási lelkiismereti szabadságoknak
eltűrése, ellenben ő egyáltalán meg akarja szabadítani a lelkeket a
vallási babonától.” A góthai programkritika magyarnyelvű kiadója ezt
még a következőkkel egészíti ki: „Ez világosan bizonyítja, hogy a
marxizmus nem szorítkozhat arra a szerény, követelményre, hogy a vallás
magánügy legyen. Ezt a követelményt csak a polgári állammal szemben
emeli Marx.”
A „Marxizmus” c. füzetsorozat a kommunista közgazdaságtan
alapelveinek népszerűsítését tűzte maga elé célul. Ahelyett, hogy
ezekkel a füzetekkel foglalkoznám, amelyek megállapításait a neves
közgazdászoknak egész sora, a legutóbbi évtizedekben nagy alapossággal
boncolta széjjel és mutatta ki tarthatatlanságukat, egyszerűen csak
utalok arra, hogy a magyar társadalom abban a kivételesen kedvező
helyzetben van, hogy egyszer már tapasztalhatta a „szociális
termelésből fakadó jólétet.”
Az eddig elmondottak után nem lesz fölösleges rámutatni arra a
megdöbbentő tényre, hogy a marxista, népcsalás, a szovjetagitáció már a
fiatal magyar értelmiséget is kikezdte. Néhány évvel ezelőtt talán még
senki sem hitte volna, hogy az a generáció, amelyben mi faji
újjászületésünket, nemzeti újjáébredésünket, szunnyadó népi erőinknek
életre hívóját és megszervezőjét láttuk, elfeledkezik a fajtáját és
nemzetét ért katasztrófáról és meggyaláztatásról.
A Fiatal Magyarország a marxizmust „az egyetlen kivezető útnak”
nevezi, a fiatal értelmiség számára pedig egyenesen a lét vagy nemlét
problémájának mondja. A tudományos szociálizmus ismeretét kéri számon a
magyar fiatalságtól, holott ő maga tudományos szocializmus alatt
kizárólag a marxizmust érti. Pedig már Werner Sombart is, aki semmi
esetre sem vádolható elfogultsággal, a marxizmust a szocializmus többi
irányától élesen elhatárolva, „proletár szocializmusnak” nevezi. A
„Fiatal Magyarország” vezető cikkének írója nem tudja, vagy nem akarja
magát felszabadítani a magyar közgondolkozásra immár hosszú idő óta
jellemző szerencsétlen fogalomzavar alól, amely a szocializmust a
szociáldemokráciával és a marxizmussal azonosítja.
De vajon ismeri és helyesen ismeri-e ezt az ú. n. tudományos
szocializmust egy olyan valaki, aki azt írja és állítja, hogy „a
szocializmus (marxi) győzelmével a nemzeti egyéniség csak eredetibb és
egységesebb lehet”? Hogy a vörös nemzetköziségnek fanatikus gyűlöletté
fokozódó ellenzéséből mindennel szemben, ami népi, faji, vagy nemzeti,
miképpen lehet a fentieket kiolvasni, arra nézve természetesen
magyarázatot nem kapunk. A fajvédő világnézet hívei azonban nagyon jól
tudják, hogy a marxizmus győzelme csak egy nép, Marx Károly népe
számára jelentené az egységesebb, eredetibb egyéniségnek megvalósulását.
Ha valónak fogadjuk el azt a megállapítást, hogy „a nemzetiségi
felszabadítást nem lehet elválasztani a szociális felszabadítástól,”
akkor nyomban számon is kérhetjük a Fiatal Magyarországtól, miért nem
látja, hogy a magyar népmilliók egy idegen faj, egy idegen nép rájuk
kényszerített és mindjobban fokozódó rabszolgasága alatt szenvednek?
Miért nem indít harcot ezeknek a magyar millióknak gazdasági, szociális
s nemsokára kulturális felszabadításáért?
Mi fajvédők teljes mértékben tudatában vagyunk annak, hogy a faj- és
nemzeterősítés a kiáltó társadalmi ellentétek kiegyenlítésén és a
szociális viszonyok rendezettségén vezet keresztül. De nem hisszük és
nem hihetjük, hogy a marxi szocializmus „az egyetlen és kizárólagos
eszme, ideológia, társadalmi termelési törekvés az emberiség
megmentésére.” Ettől az állásponttól valóban visszatartanak bennünket
az ú. n. „faji előítéletek.” Nekünk a fél és az egész marxi
szocializmus vakmerő nemzetpusztító kísérletezése három millió
fajtestvérünk elvesztésébe került. Újabb ilyenfajta kísérletek — nem
kétséges — a lélekharang megkondulását jelentenék; mely esetben a
magyarság sorsa, élete elvégeztetett.
Azok, akik hisznek a fajvédő életfelfogás természettörvények által
támogatott és éppen ezért megdönthetetlen igazságaiban, azok bíznak
abban, hogy a magyarság népi és faji öntudatának felébredése hatalmas
erővel fogja majd elsöpörni a magyar jövő életútjának két nagy
akadályát, a látszólag szemben álló, de közös eredetű, azonos lelkű és
szellemű nemzetközi zsidó finánckapitalizmust és a nemzetközi zsidó
marxi szocializmust.
A magyar fiatalság és a „Fiatal Magyarország” is, ha a maga és
fajtája sorsán valóban segíteni akar, — ne legyen kergetője, hajszolója
népe sorsára végzetes, ködös álomképeknek, elavult és beteges
ideológiáknak, hanem vegye tudomásul, hogy a marxizmus már az egész
világon régen túlhaladott álláspont, mert mindenütt diadalmasan tör
előre a szociális nacionalizmus. — Maradjon a realitások mezején,
álljon élére és szervezze meg az új magyar honfoglalást, igyekezzék
helyrehozni nyolcvan esztendő bűneit és mulasztásait, hódítsa vissza
fajtájának saját hazájában az elveszett társadalmi, gazdasági és
kulturális hegemóniáját.
A fiatal magyarság márciusi tizenkét pontjában hiába kerestük a mai
magyar élet egyik legnagyobb fontosságú problémájának, a fajkérdésnek
felvetését és elintézésének követelését. Pedig hiába próbálja
elhallgatni, hiába akar előtte szemet hunyni, a saját létének kérdése
is szorosan hozzá van nőve ehhez a problémához. A magyar fiatalság, ha
sorsáról és helyzetéről tanácskozik és elmélkedik, ne feledkezzék meg a
statisztika számsorainak kérlelhetetlen és cáfolhatatlan
igazmondásáról. Ezek szerint pedig az egyetemi hallgatók számának
alakulása a következő volt:
Ehhez még vegyük hozzá a következőket: az őstermelők (gazdasági
cselédek) között, csak 0.2% a zsidó, a bányászok között 0.2% a zsidó,
(ezek is üzemvezetők), másrészt az 1000 holdon felüli nagybirtokosoknak
19.9%-a zsidó, a 200—1000 holdas birtokosok 19.9%-a zsidó, az 1000
holdon felüli nagybérlők 73.2%-a, a 200—1000 holdas bérlők 62%-a zsidó.
Az ipari tisztviselőknek 43.9%-a, önálló kereskedőknek 54.1%-a, a
hírlapíróknak 42.4%-a, az orvosoknak 48.9%-a, az állatorvosoknak 40%-a
zsidó, viszont a kőművesek között csak 0.2% zsidó volt található.
Tíz év telt el azóta, hogy ezek a számok napvilágot láttak, de a
helyzet azóta sem javult, sőt a magyarság számára nem egy vonatkozásban
rosszabbodott.
Laky Dezső műegyetemi tanárnak, — akit semmi esetre sem lehet
elfogultsággal vádolni (mindenütt csak zsidó „vallású”
állampolgárainkról beszél) — nemrég megjelent könyvében (A magyar
egyetemi hallgatók statisztikája) megállapítja, hogy egyetemeinken az
elmúlt években is kétszer, háromszor, sőt négyszer annyi zsidó volt,
mint amennyi arányszámuknak megfelel. A pécsi egyetemen olyan tanév is
volt, mikor a hallgatók 48.9%-a volt zsidó.
Azok számára, akiknél a fajszeretet nem üres frázis, ezek a számok
és ha nyitott szemmel nézzük és figyeljük, maga az egész körülöttünk
zajló, rohanó élet, színes kaleidoszkópjával, nap-nap után megismétlődő
új és új tanulságaival, megmutatják a valódi és igazi célokat,
amelyekért harcolnunk és cselekednünk kell, ha népünk jövőjét szolgálni
akarjuk.
Ha hozzávetőlegesen bár, de teljes képet akarok adni a nyilvános
bolsevista propagandának és a szojvetszellemnek magyarországi
térfoglalásáról, meg kell még említenem egy Szabadon címen megjelenő,
úgynevezett „kollektív” sajtóterméket. Szellemét, tartalmát
megvilágítja a belőle vett következő idézet:
„A fiatalság ma tanácstalan és elégedetlen. A régi fasiszta
jelszavakban csalódott és tekintetét az ötéves terv országa felé
fordítja, ahol az. intellektuel nem megy veszendőbe, (a cseka és a G.
P. U. bizonyítja legjobban!) ahol munka és alkotási lehetőség van, ahol
alkotnak és építenek. A szemek felnyílnak...”
A „Szabadon” nemcsak a bolsevista tudományt, de a szovjeterkölcsöt,
a kollektív etikát, a marxista eszmevilág állat-ember típusát is
népszerűsíteni igyekszik, hogy milyen stílusban és milyen eszközökkel,
erre nézve lehetetlen idézetet leírni.
Ezeket a nyomtatványokat lapozgatva, önkéntelenül is felvetődik
bennünk a kérdés, ránk döbben a kételkedés: lehetséges-e az, hogy
ezeket az írásokat magyar agy és magyar lélek termelte ki magából?
A marxizmus tehát új rohamra indult. Ha új és más fegyverekkel is,
de Moszkva megint rohamra készül. Mivel első támadása tizenhárom évvel
ezelőtt a magyar falu népének fajtudatos ellenállásán tört meg s mivel
az ipari munkásság már megunta üres ígérgetéseit és már csak
töredékében áll mögötte, most, mint a közelmúlt események bizonyítják,
a magyar vidéken akar magának tömegbázist teremteni. Erre kell
ráeszmélnünk s ezt kell minden áron megakadályoznunk.
(betiltva.com)
