„A régi rítus az új evangelizáció eszköze”: „latin mise” magyarul?

Ha az ókori kereszténységet tartjuk az egyedül követendő formának, akkor ezzel azt állítjuk, hogy a középkorban valahogy elhagyta a Szentlélek az egyházat, és nem vezette többé – mondja Kovács Ervin Gellért atya.

Mindig kutattam, hogy van-e valami a katolikus egyházban, ami az ortodox liturgiához fogható. Kispapként már egyértelmű volt számomra, hogy a hagyományos római rítus az az ideál számomra, amit követni, ápolni szeretnék – mondta az Igennek adott interjújában Kovács Ervin Gellért premontrei szerzetes, aki Délvidékről érkezett Magyarországra, és a Szent Mihály Laikus Káptalan által szervezett régi római („tridenti”) rítusú miséket celebrálja a pesti belvárosi templomban, minden vasárnap délben.

Újvidéken születtem, 1973-ban. A család nem volt hívő, de a nagymamák azért igyekeztek – egyébként édesanyám ortodox, édesapám katolikus volt hivatalosan, és hát a keresztelés esetében a katolikus nagymama gyorsabb volt – mondja Ervin atya, hozzátéve:  „a Miatyánkot például először ószlávul tanultam meg, és az első liturgikus élményeim is a bizánci szertartáshoz kötődnek”. Innen hát a keleti liturgia iránt való érdeklődés. 

Ervin atyát 1998-ban szentelték fel Szabadkán. „Négy év jött székesegyházi káplánként, három évig voltam Bajmokon káplán, azután pedig Rómában tanultam a Pápai Liturgikus Intézetben. Itt kerültem szorosabb kapcsolatba a Szent Péter Papi Testvérülettel (FSSP), amibe püspöki engedéllyel én is beléptem.” Végül aztán, miután Budapestre jött, belépett a premontrei rend gödöllői közösségébe, „mivel egyházmegyés papként hiányzott a közösség, a rendnek pedig már kispapként is közelebbi kapcsolatban álltam, ráadásul a liturgikus irányultságuk is számomra szimpatikus volt”. 

Elmondása szerint Ervin atya legkevésbé a hívek részéről találkozik értetlenséggel a régi rítusú misékkel kapcsolatban. Hozzáteszi: Budapesten inkább a fiatalabbakat érinti meg a tridenti mise, „ahogy a papság körében is a fiatalabbak nyitottak és érdeklődők”. Azzal kapcsolatban, hogy nem a múltba fordulás-e a régi rítus szerint misézni, az Igennek kifejti: „bajos volna a fiatalokat nosztalgiával vádolni, mivel a nosztalgia az egykor már megtapasztaltba való visszavágyást jelenti. A fiatalok márpedig a reform szerinti liturgián nőttek fel, és én sem emlékszem a még a régi rítus szerinti keresztelésemre.”

Minden évben van néhány felnőtt megtérőm vagy áttérőm (legtöbbször reformátusból), akik felveszik valamelyik szentséget, és a hagyományos római rítusban tapasztalják meg a katolikus identitás sajátosságát. Így én a régi rítust kifejezetten az új evangelizáció eszközének is tartom – nyilatkozza Ervin atya, megjegyezve, hogy azért nem „csodaszer” a régi rítus. 

S hogy nem misztifikál-e az „érthetetlen” latin? „Sokszor tapasztalom, hogy az ember nem biztos, hogy azt érti meg, aminek minden szavát pontosan le tudja fordítani.” Ervin atya ugyanakkor leszögezi: „a nyelv kérdése huszadrangú, hiába kedvelem én is nagyon a latint. A régi rítusnak nem a latin a lényege, például Kínában vagy Dalmáciában egykoron végezték népnyelven is, ahogy a szentségeket ma is lehet nemzeti nyelven kiszolgáltatni a régi rítusban is. Sőt, annak is örülnék, ha misézhetnék magyarul a régi rítusban! Ami a lényeg, az a rítus belső tartalma, gesztusai. Azonban ha valamit látszólag megértünk, abban semmi újdonság nincs, nem foglalkozunk vele. Aminek az értelme nem azonnal férhető hozzá, abban jobban el kell mélyedni. Ki kell lépni a hétköznapokból!” Ugyanakkor „ha nem egyszerűsítjük le a Bibliát, Isten szavát és erőfeszítéseket teszünk, hogy pontosan értsük, akkor miért nem tesszük meg ugyanezt a megváltás művének a folytatásával, a liturgiával?”

S hogy miért liberalizálta 2007-es Summorum Pontificum motu propriójával XVI. Benedek pápa a régi rítus bemutatásának lehetőségét? Ervin atya rámutat: „ez nem csupán szakadár és nosztalgiázó csodabogár csoportok számára tett gesztus volt, hanem a májusi instrukció címével élve Univarsae Ecclesiae, az egész egyháznak szól. A Szentatya azt kívánja, hogy minden nagyobb plébánián legyen lehetőség a régi rítussal kapcsolatba kerülni. Azért, hogy legyen egy mérce, amihez hozzá mérjük az újat, és így kiküszöbölhetjük a torzulásokat, félreértelmezéseket. Emellett a pápa még bíborosként hangsúlyozta, hogy a liturgia nem csináld magad mozgalom, nem lehet összebarkácsolni, amiben jogosan turkálnának bizottságok és szakemberek.”

A riporter felvetésére, miszerint a „régi forma is változott, tehát valaki belenyúlt”, Kovács Ervin Gellért azt válaszolja: ez „organikus változás volt, azaz olyan apró dolgok változtak, amelyeket csak utólag veszünk észre.” De hol a határ organikus fejlődés és törés, illetve a hagyomány továbbélése és befagyasztása között? Ervin atya szerint ennek is vannak objektív mércéi. „Megdőlt például az a nézet, hogy az első századokban mindenütt a néppel szemben mutatták be a szentmisét, és éppen az ellenkezője igazolódott be; az a nézet is megdőlt, hogy a középkorig kézbe fogadták volna az oltáriszentséget.” „Másik kérdés, hogy a mai körülményekre miként alkalmazzuk mindezt. Itt van a helye az adaptációnak: a mindennapi élet hozza a maga megválaszolandó problémáit. Így születik az organikus változás.”

XII. Piusz pápa idején „komoly változtatások történtek a liturgiában. Bevezetett például a több évszázados Vulgáta helyett egy új Biblia-fordítást, ami lehet, hogy hitelesebben adta vissza az eredeti hébert és görögöt, viszont szakított az addigi hagyománnyal. A probléma az volt, hogy amikor az egyházatyák kommentálják a zsoltárokat, akkor ők a Vulgátát kommentálják, és számos utalás, szókapcsolat csak úgy érthető meg, ha a Vulgátát olvassuk hozzá. XXIII. Jánosnak első dolga volt, hogy visszahozta a Vulgátát. Rájött, hogy elődje ezen lépése nem volt organikus, volt bátorsága, hogy visszaállítsa a korábbi helyzetet, és senki sem értékelte ezt visszalépésként. Ma is meg lehetne csinálni, hogy egyes olyan változtatásokat, amelyek nem organikusak és nem szolgálták a hívek javát, eltörlünk.”

Ervin atya rámutat arra is: „ha az ókori kereszténységet tartjuk az egyedül követendő formának, akkor ezzel azt állítjuk, hogy a középkorban valahogy elhagyta a Szentlélek az egyházat, és nem vezette többé. Számos szektaalapító is állítja, hogy talán Nagy Konstantinig rendben volt a dolog, de utána a Szentlélek szabadságot vett ki, egészen az ő működéséig. Ezzel szemben a középkorban is a Szentlélek vezette az egyházat.” 

S vajon a liturgiáról szóló vita nem az egyház megosztását segíti elő? Ervin atya ezzel kapcsolatban kifejti: „nem csak római rítus létezik, hanem jópár másik, nem csak keleten, hanem nyugaton is, például az ambrozián vagy a mozarab. Volt olyan korszak, hogy Róma városában is egyszerre négy rítust használtak.” A pluralitás mindig is jellemző volt az egyházra. „Miért lenne megosztó egy más liturgikus forma? Szerintem inkább gazdagít.” „Veszélyes, ha erőszakkal próbálunk uniformizálni, központosítani. A régi rítus kedvelőjeként sem tartanám jó ötletnek azt, ha rákényszerítenénk bárkire is ezt a liturgikus formát.”

A teljes interjú az Igen.hu-n olvasható.

Magyar Kurír