A romlás iráni virágai

Száz év keserű tanulságai

Asharq Al-Awsat

A nagyhatalmak úgynevezett 5+1 csoportja arra készül, hogy következő találkozójukon megújítsa az Iránnal folytatandó tárgyalásokat, és kierőszakoljon valamilyen elmozdulást az eddigi pozíciókból. Amir Taheri, a neves Irán-szakértő az Asharq Al-Awsat-nak írt hosszú elemzésében figyelmezet arra, hogy jó lesz, ha az érintettek figyelembe veszik azt a belső kórt, ami az elmúlt évszázad során megakadályozta az országot abban, hogy pozitív válaszokat találjon a modernitás kihívásaira.

Tudni kell azt, és egyben komolyan is kell venni, hogy egy olyan Perzsia, mely nem békélt meg önmagával, a világgal sem fog megbékélni – figyelmeztet a szerző. És az sem vitás, hogy ha az idei júniusi választásokon másfajta végeredmény is született volna, vagyis nem Mahmud Ahmadinezsád lett volna a nyertes, az ország ugyanott tartana, mint most, mert  a társadalom végzetes megosztottsága a belső feszültség alapvető oka. Mindez, azok számára, akik ismerik Irán újkori történetét, a legkevésbé sem meglepő.

Nem ez az első alkalom – írja Taheri –, amikor is az iráni társadalom úgymond „kinövi” politikai rendszerét. Az idei konfliktusokhoz hasonló válság zajlott 1905-ben, amikor heves összetűzések alakultak ki, melyeknek célja az abszolutizmus felszámolása volt. Hasonló évnek számít 1921 is, amikor ismét a félelem, a változtatás akarata és a remény ragadta magával a teherániakat. Az 1979-es iszlám forradalom  végképp e forgatókönyv, a valós problémák és a vakmerő és téveteg remények alapján próbálta az ország történelmét eltéríteni.

Ezeket az eseményeket komoly intellektuális aktivitás előzte meg és részben követte, melyek tisztázták a lehetséges reformstratégiák valószerűségét, de az is minduntalanul kiderült, hogy efféle reformok végig vitelére semmilyen remény sincs az adott körülmények között. Nem csoda, hogy mindig a kiábrándultság és a magatehetetlenség kerekedett  felül a társadalmon, a reformálni akaró, de reformokat – a társadalommal összefogva – végigvinni képtelen elit pedig mindannyiszor felmorzsolódott, a céltalanság pedig gyorsan populizmust, a kielégíthetetlen vágyak pedig erőszakosságot szültek.

Csak az elmúlt száz évet tekintve: Irán hat uralkodója közül egyet megöltek, négy pedig száműzetésben halt meg. Csak egyetlen egynek sikerült – többé kevésbé nyugodt körülmények között – Perzsiában meghalnia.

A miniszterelnökök sem jártak jobban. Ugyanebben az időszakban közülük négyet meggyilkoltak, egyet kivégeztek, egyet – élete végéig – házi őrizetben tartottak, hármat pedig száműzetésbe küldtek. Egyetlen egy él még mindig Iránban, Mir-Hosszein Muszavi, az Ahmadinezsáddal szemben vesztes idei elnökjelölt, az ellenzék jelenlegi vezetője.

Az elmúlt kevesebb, mint száz esztendőben Iránban két forradalom zajlott le, egy polgárháború, háromszor döntötték meg a rendszert, a köztes időszakokat pedig krónikus instabilitás és erőszak uralta. Legkevesebb egymillió iráni halt meg a szomszédokkal folytatott háborúkban, több millió járta meg az egymást követő rezsimek börtöneit, több millióan menekültek el az országból és élnek ma is, immáron véglegesnek tűnő száműzetésben. Az IMF egyik kimutatása szerint az elmúlt harminc év során Iránból áramlott ki messze a legtöbb „szürkeállomány”; Kanadában például ma több iráni orvos működik, mint otthon, Iránban.

Mindennek számos oka van, de a „perzsa kór” végül mégis három fő okra vezethető vissza – állapítja meg Taheri.

(1) Az első a szabadságdeficit, a szabadságé, melyet az iráni nép még hírből sem ismer.

(2) A másik az az olthatatlan vágy, hogy az irániak végre találják meg saját helyüket a modern nemzetek közösségében. Ezt sem sikerült még soha elérni.

(3) A harmadik egy modern gazdasági rendszer hiánya, egy olyan rendszeré, mely a lakosság többségének elviselhető életkörülményeket tudna garantálni.

Az, hogy Irán végre magára találjon, elemi érdeke az érintett nagyhatalmaknak, Amerikának, az Európai Uniónak és Oroszországnak is, de leginkább magának Iránnak. Arra a kérdésre egyelőre nincs válasz, hogy a jelenlegi krízis hova vezet. Ha az elmúlt száz élvet vesszük alapul, akkor újabb erőszak és a remények szétporladása következik. Ám Amir Taheri szerint lehetséges más forgatókönyv is, ehhez azonban a világ vezető erőinek az együttműködésére is szükség van. Mert egy teljesen elszigetelt Irán csak önnön sorsrontó tradícióihoz terhet vissza.

http://www.asharq-e.com/news.asp?section=2&id=18236