2013. október 29., kedd

A Homokhátság, avagy a magyar sivatag (?)

Futóhomok_ Ez a fotó nem Afrikában hanem a Duna–Tisza közi homokhátságon készült_ Futóhomok

…”A Homokhátság éghajlati viszonyaira a kevés csapadék jellemző (átlagban 500-550 mm/év), a nyári félévben a párolgás mértéke meghaladhatja a lehulló csapadék mennyiségét, ami tovább fokozza a szárazodás mértékét… Vízháztartási helyzete az utóbbi 4-5 évtizedben folyamatosan romlik, a vízhiány mértéke olyan nagy, hogy csupán vízvisszatartással nem lehetne az aszályosodást megállítani…

Körülbelül 1000 kisebb-nagyobb tó száradt ki a Duna–Tisza közén az elmúlt 100 évben…

A szegényedő Homokhátságról fokozódik az elvándorlás, elsősorban a nagyobb városok és vonzáskörzeteik felé. A XIX.-XX. század fordulóján, több mint másfél száz tanyán gazdálkodtak a területen, mára csupán néhány tanyát laknak…

Az okok a FAO szerint is egyrészt természetes (globális éghajlatváltozás), másrészt emberi eredetűek (nem megfelelő tájhasználat)… Az emberi tevékenység káros hatásait eddig valamennyi vizsgálat kimutatta… A Homokhátságot az ember és a természet észszerű kapcsolata több évszázad alatt alakította kultúrtájjá, de néhány évtized is elég egy száraz sztyepp, félsivatag vagy sivatag kialakulásához…”

***
A Duna–Tisza közén elterülő Homokhátság (Duna–Tisza közi homokhátság) egy komplex kultúrtáj. Három középtáj együtteséből áll: Duna–Tisza közi Hátság, Duna menti síkság, és az Alsó-Tisza-vidék alkotják. Területe körülbelül 10 000 km2 (tehát hazánk területének durván 1/10-e).
Felszínének kialakulása (a Duna–Tisza közi homok eredete)
Felszínét deflációs formák uralják: lepelhomok-síkságok, tagolt homokbucka vonulatok, az eróziós-deflációs mélyedésekben egykor számos szikes tó és mocsár foglalt helyet. A homokbucka vonulatok több tíz (30-50 m) méterrel magasodnak a szomszédos ártéri síkságok fölé (főként a táj nyugati részén: Bugaci-homokhát, Kiskunsági-homokhát). A táj felszínét (csakúgy, mint hazánk felszínének mintegy 80%-át) negyedidőszaki képződmények borítják. A hátság homokja az Ős-Duna hordalékkúpjának maradványa. Az Ős-Duna hordalékfeltöltő tevékenységét a felső-pliocén-pleisztocén határán kezdte kifejteni e tájon. A hordalékfelhalmozás a pleisztocén végén, a würmben szűnt meg, a folyó ekkor vette útját a ma is jellemző észak-déli irányba. Miután a Duna elhagyta a tájat eolikus akkumuláció vette kezdetét (főként homok, löszös homok és lösz üledékekkel) a kiszáradó területeken a folyó irányváltásával párhuzamosan fiatalodó üledékösszlettel.
Megkezdődött a hátság jellegzetes formakincsének kialakulása, amelyben döntő szerepe volt a futóhomokmozgásnak. Ez gyakorlatilag 3 fázisban ment végbe.
A futóhomokmozgás legjelentősebb szakasza 27000-20000 év közé tehető (ez az utolsó eljegesedés, a würm felső-pleniglaciálisa), majd a holocén boreális/mogyoró fázisában 9000-8000 éve érintette jelentősebb futóhomokmozgás a táj felszínét. A harmadik homokmozgási periódus már antropogén eredetű volt, ekkor érte először jelentős emberi eredetű kár a tájat. A török időkben a lakosság elvándorlása, a felbomló településhálózat a szántóföldi művelés jelentőségének csökkenését eredményezte. Viszont ekkoriban élte virágkorát a szarvasmarhatartás, ami a legelőterületek növelésével járt együtt. Ez azonban erdőégetéseket, irtásokat eredményezett, így a sérülékeny, intenzíven igénybe vett homoki legelők talaján ismét kezdetét vette a futóhomokmozgás. Ez a harmadik homokmozgási periódus főleg a terület nyugati és déli részeit érintette, valamint kialakultak a szoloncsák (a talaj felső szintjében sós) szikesek is. A futóhomokmozgás részben még ma is tart, pl. a fülöpházi buckavidéken. Tehát a homokos-löszös üledékösszletű tájon mintegy 400-500 éve már elindultak dezertifikációs folyamatok. A futóhomok megkötését a XIX. században a tájidegen akácosok, a XX. században feketefenyő telepítésével próbálták megoldani, illetve a homoki szőlőtelepítésekkel, amelyeknek a hegyvidéki filoxéravész (XIX. sz. vége) csak újabb lendületet adott.
Szikes táj a Duna–Tisza közi homokhátság_ Egyre nagyobb érték a víz
Növekvő ariditás – összetett okok
A Homokhátság éghajlati viszonyaira a kevés csapadék jellemző (átlagban 500-550 mm/év), a nyári félévben a párolgás mértéke meghaladhatja a lehulló csapadék mennyiségét, ami tovább fokozza a szárazodás mértékét. Az Alföldön a párolgás éves mértéke a 700 mm-t is elérheti, tehát akár 200 mm is lehet a két érték közötti negatív különbség. Ráadásul a homok rossz víztartó, az özönvízszerű esőzések (a klímaváltozás hatásaként gyakoribbá váltak a nagy intenzitású csapadékhullások) „többletvizét” nem képes befogadni. A kultúrtáj jelentős része Magyarország erősen aszályos területei közé tartozik. A szakemberek szerint az országban a Kecskeméttől délre eső területeken érhető tetten leginkább az éghajlatváltozás.
A Homokhátság vízháztartási helyzete az utóbbi 4-5 évtizedben folyamatosan romlik, a vízhiány mértéke olyan nagy, hogy csupán vízvisszatartással nem lehetne az aszályosodást megállítani. A talajvízszint süllyedése a ’60-as évek szintjéhez mérten a táj nagy részén 2-3 méteres, vagy azt meghaladó szintű. A hiányzó talajvíz mennyisége északon 1950 millió m3, a déli területen 2050 millió m3. A szakemberek szerint csak vízpótlással lehetne a helyzeten javítani ( a víz visszatartása mellett). Hazai szakértők szerint félsivatagról még túlzás beszélni, de a sztyeppesedés jelei már mutatkoznak. Az aszályos periódusok egyre hosszabbra nyúlnak, alacsony a levegő relatív nedvességtartalma, erős az ingadozás a vízszállításban, általános jelenség a termőtalaj fokozatos pusztulása, a talajvízszint süllyedés és az ezzel járó nitrátosodás. Az okok a FAO szerint is egyrészt természetes (globális éghajlatváltozás), másrészt emberi eredetűek (nem megfelelő tájhasználat). A globális klímaváltozás mellett a csatornázás, a belvízelvezetés és a szénhidrogének utáni kutatások közben átszakított vízzáró rétegek járultak hozzá a dezertifikációs folyamatokhoz. Az emberi tevékenység káros hatásait eddig valamennyi vizsgálat kimutatta.
Ezt támasztja alá a „Duna-Tisza közi hátság területén bekövetkezett kedvezőtlen változások hatásainak mérsékléséről” szóló 2095/2004. (IV. 27.) kormányhatározat is.
Gazdasági károk, ökológiai következmények
A Homokhátság homokos termőterületei 4-5 aranykorona értékűek csupán, kedvező esetben is hektáronként csak 10-12 mázsa búza terem, igaz a búza hagyományosan nem képvisel túl nagy részt a vetésterületben. A gabonanövények közül a rozs fontosabb, viszont ebből is csak 17 mázsa terem hektáronként. Az elszegényedő homokhátsági gazdáknak nincs elegendő anyagi eszközük komolyabb öntözési technológiák alkalmazására. Az egyszerűbb, csőkutas öntözés is drága a ráfordított energiamennyiség miatt. A hagyományosnak tekinthető szőlő, zöldség és gyümölcstermelés is visszaszorulóban van a magas öntözési költségek / az aszálykárok miatt. Az agrárszektor az itteni foglalkoztatás fontos szeletét adja, ezért is jelent nagy kihívást az elsivatagosodás az itt élő több mint félmillió ember számára…, bár a kedvezőtlen hatás nem marad meg lokális szinten…
A szárazság a Kiskunsági Nemzeti Park értékes növénytársulásait és állatfajait is veszélyezteti. Az egyre gyorsuló ütemben kiszáradó területről növényfajok tűnnek el, vízi- és gázlómadarak vándorolnak más vidékre. A szikes élőhelyek számának csökkenése tetten érhető és a Homokhátság polgármestereinek becslése szerint körülbelül 1000 kisebb-nagyobb tó száradt ki a Duna–Tisza közén az elmúlt 100 évben. Ritkulnak az őshonos növény- és állatfajok, csökken a biodiverzitás, fokozódik a behurcolt gyomnövények tájromboló hatása (pl. medvekaktusz megjelenése). A száraz időszakokban fellobbanó erdőtüzek kárelhárítása, a fák újratelepítése is nehézkes – előfordul, hogy az újratelepített facsemeték csupán 60%-a marad meg.
A szegényedő Homokhátságról fokozódik az elvándorlás, elsősorban a nagyobb városok és vonzáskörzeteik felé. A XIX.-XX. század fordulóján, több mint másfél száz tanyán gazdálkodtak a területen, mára csupán néhány tanyát laknak.
Az elsivatagosodás nem jár majd a növényövek északra tolódásával, nem fogják a kukoricát és a rozst felváltani mediterrán növények. A szakemberek a szárazodáshoz való alkalmazkodást pl. új búzafajták nemesítésében és a vízigényes kukorica helyett cirok termesztésében, valamint új talajművelési formák bevezetésében látják.
Aszályos területek Magyarországon a XXI-században 2012
A vízellátás javítása és fenntarthatóbb tájhasználat
Hidrológiai szakemberek szerint a táj vízgazdálkodásának fenntartható fejlesztéséhez a hiányzó vízmennyiség visszapótlása és a vízhiány klímaváltozásból adódó folyamatos pótlása szükséges.
Ennek megvalósítására többféle javaslat is született. Pl. a Sajó-völgye felől egy ún. Homokhátsági tápcsatornán való vízátvezetés a Homokhátság északi részébe, délre pedig a Duna-völgy tározóiból való vízvezetés. Vagy ilyen a Duna–Tisza csatorna terve, amelyet még 1715-ben terjesztettek be. Az építkezés viszont csak 1947-ben indult meg, a csatorna a Ráckevei-Dunából ágazik ki, de csak Dunaharasztitól Dabasig épült meg 22 km hosszan.
A terület vízfogyasztásának mértéke meghaladja a fenntarthatóság szintjét. Ezért is volna szükségszerű vízvisszatartó tározó és csatornarendszerek kiépítése és a víz újrahasznosítás is.
A csatornahálózat, tárolórendszerek kiépítése, vízpótlás, vízvisszatartás a magas beruházási és fenntartási költségeket figyelembe véve is csak tüneti kezelést jelentenének. Mindezek mellé fenntartható, a megváltozott környezeti feltételekhez alkalmazkodó tájhasználati módokra lenne szükség.
A Homokhátságot az ember és a természet észszerű kapcsolata több évszázad alatt alakította kultúrtájjá, de néhány évtized is elég egy száraz sztyepp, félsivatag vagy sivatag kialakulásához…
Hajdú Roland blogja – Felsőfokon.hu

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése