A mai kereszténység — őszintén szólva —
zavarban van. Nem tudja egyensúlyba hozni azt a tényt, hogy a
kereszténység alapítója, Jézus, zsidó származású volt és hogy az
ó-testamentumot az újnak alapjává tette, azzal a kellemetlen és egy
cseppet sem hízelgő véleménnyel, vagy mondjuk így: „hírnévvel”, mely
ezt a népet körüllengi. Ideje volna már egyszer szembenézni e kérdéssel
és feltenni becsületesen a kérdést, hogy milyen álláspontot foglaljon
el a kereszténység, mint kereszténység, a zsidósággal szemben.
Pontosabban: milyen összefüggést keressen a kereszténység azokkal a
benne levő elemekkel, amelyek a zsidó theológiából jöttek át.
Nem tévedek, ha azt mondom, hogy a kereszténység olyan fa, mely
gyökereit az ó-szövetség világába mélyeszti. Önkéntelenül — és tegyük
hozzá, jogosan, — felvetődik a kérdés a ma élő keresztény népek ajkán,
akik tanúi a zsidóság világhatalmi törekvéseinek, vajon helyes-e ez?
Indítsuk meg e kérdést és próbáljunk arra tiszta eszközökkel,
tárgyilagos feleletet adni. Ez a próbálkozás nem theológiai értekezés
akar lenni, hanem a keresztény ember részéről egy szükségszerű, tehát
őt egészében érintő kérdésnek egyszerű és világos fejtegetése olyan
természetű jelenségek és problémák érintésével, melyek minden művelt
keresztény ember előtt érthetők, anélkül, hogy a keresztény
világnézetet és hitet szétrombolnák.
Induljunk ki abból a — látszólag nem ide tartozó — meghatározásból,
hogy — a keresztény etika szerint is — mit nevezhetünk bűnnek? Bűn az a
gondolkodás vagy cselekvés, mely valakinek, a bűnt elkövető tudatában
is, kárt, szenvedést okoz. Nemcsak az egyén követhet el azonban bűnt,
hanem egy közösség is. Gyakorlatban egy közösség csak akkor követhet el
bűnt egy másik közösséggel szemben, ha mind a kettő egységes
világszemléletként jelentkezik. Elkövethetnek tehát fajok és nemzetek
is egymással szemben, de mindjárt szögezzük le a tényt, hogy a fajok
között a határvonalak nem elég élesek, aminek egyrészt fiziológiai oka
van (keveredés), másrészt, bizonyos rokon gondolkodás vagy ideológia,
mely éppen az etikában mutatkozik meg legjobban. Egyetlen egy faj van,
amely történetileg mindig egységes, homogén világnézete által tűnt ki s
ez a zsidóság. A zsidó nép egész különleges népe a világnak, tipikus és
históriai megtestesítője mindannak, amit a bűn fogalmával kapcsolatban
az egyénnek hibájául lehet felróni, nevezetesen, hogy a bűn
elkövetésekor nincs tekintettel a közösség hasznára, melyből pedig
végeredményben neki is haszna származik. A zsidó nép amellett, hogy
diaszpórában él, úgy viselkedik, mint egy nagy család, sőt, mint egy
„egyén” és ezzel a világszemlélettel a világ bűnözőjévé lett a világ
többi nemzetével szemben.
A zsidó néppel, helyesebben szólva a zsidókérdéssel is úgy vagyunk,
mint a kereszténység kérdéseivel. Kegyeletsértésnek, tévedésnek és
főleg rombolásnak veszik azt, ha valaki hozzányúl. Pedig mennyire le
kell számolni vele, mutatja az is, hogy a zsidóság köréből is sokan
kívánják, elég ha csak Herzl Tivadarra utalok, aki feltétlenül
napirendre óhajtja tűzni a zsidókérdés megoldását. Azonban ebben a
cikkben nem általában a zsidókérdéssel, hanem csak azzal akarunk
foglalkozni: hogyan értelmezze a kereszténység mindazokat a
jelenségeket, amelyek vallásában a zsidósággal összekötik?
Mielőtt kérdésünkre feleletet kapnánk, tegyük vizsgálat tárgyává azt
a kissé szokatlan kérdést, hogy mit jelent zsidónak lenni? Ez a kérdés
nem egészen hiábavaló és nem olyan, mintha azt kérdezném, hogy mit
jelent magyarnak, németnek, vagy angolnak lenni. Az olvasó itt
önkéntelenül megérzi, hogy a felvetett kérdéssel szinte két részre
osztjuk az emberiséget: ú. m. „zsidó” és „nemzsidó” fajtára. Ez a
valóságban is így van s ez a mi vitatásunk tárgyának kiindulópontja. Ha
ezt valaki vonakodik elismerni, az nem foglalkozhatik a zsidókérdéssel.
Hogy azonban mennyire igaz a mi állításunk, mutatja az is, hogy minden
nép felveti a zsidókérdést, mert nincs egyetlen nép sem, amelyiknél e
kérdés legfeltűnőbb kísérő jelensége, az antiszemitizmus, ne
mutatkozott volna. Ez pedig, mint a zsidó prozelita Weininger írja,
abban áll, hogy a zsidó bárhová megy, mindenütt gyűlölik, még
fajrokonai, az arabok is. Mi teszi a zsidót gyűlöletessé a világ népei
előtt? Egy oly vonás, mely a többi népből hiányzik. A világ összes
népei hajlandók összeolvadásra, vagy legalább is egy őszinte,
barátságos gondolatközösségre, — a nemzsidó és a zsidó nép között miért
van mégis oly nyomasztó, sokszor láthatatlan és megmagyarázhatatlan
ellentét? Akármerre megyünk, mindenhol ezt tapasztaljuk. El lehet-e azt
képzelni, hogy a világjáró zsidó népet vándorlásai közben ne fogadta
volna be valamelyik népfaj és nem védte volna, ha történetesen ezzel a
népfajjal a zsidóság gondolatvilágban, érzésben, legalább némi részben
megegyezik. Azonban a zsidóság faji sajátságai oly kizárólagos jelleget
kölcsönöznek a zsidóságnak, melyek miatt nem tud más keretek közé
beilleszkedni. Ha tehát a zsidókérdést a mi célunk szempontjából
akarjuk vizsgálni, két dologgal kell tisztában lennünk. Az egyik az,
hogy ámbár a zsidóság egy-egy nemzet kebelében, mint ugyanolyan jogú
állampolgár él, mégis mindegyik nemzet kívülállónak tekinti; a másik
pedig az, hogy maga a zsidóság is elkülönítettnek tartja magát és
ismerve vallásának az ó-testamentumban foglalt részét, nem is akar az
őt befogadó nemzetekkel eszmei közösségben élni. Hogy miért nem, ezt
alább részletesen fogjuk kifejteni, itt röviden csak két szóval
fejezzük ki, hogy az ú. n. „zsidó elv” miatt. És itt térünk rá, arra a
kérdésünkre, hogy mit jelent zsidó lenni?
A zsidó elv, amelyet judaicumnak is nevezhetünk, olyan idea, mely
csak a zsidóságnál van meg. Ezt azért szükséges hangsúlyoznunk, mert
pl. Weininger a „Geschlecht und Karakter” c. művében azt állítja, hogy
ez a nemzsidó népeknél is előfordulhat. Ez azonban azért nem helyes,
mert a judaicumot a zsidó nép vallása táplálja, sőt e kettő nem is
választható el egymástól. Történelmileg csak a zsidó nép van abban
helyzetben, hogy zsidó vallású is. Nemzsidó ember, pl. turáni, vagy
árja, nem is lehet zsidó vallású, ilyenekkel a zsidók nem is tudnának
mit kezdeni, viszont más oldalról: annak a zsidónak, aki keresztény
lett, szükségszerűen el kellett szakadnia a zsidóságtól. Ha pedig nem
szakadt el, akkor magát, de leginkább a nemzsidó népeket áltatja. Mi
tehát a judaicum? Erre megfelel a héber vallástörténet. A zsidó nép
vándorlásai közben mindig együvé tartozónak érezte magát: akárhol
voltak is a zsidók fogságban (Egyiptom, Babilónia) mert a „judaicum”
összetartotta őket, A vallását is úgy formálta, hogy az a faji
ideológiával a legszigorúbb kapcsolatban legyen. Keletkezése úgy a
vallásuknak, mint a fajnak, vagy magának a judaicumnak a homályba
nyúlik vissza. Csak azt lehet tudni, hogy ősidőktől fogva egy eszme
hatotta át őket s ez az volt, hogy minden ami teremtetett, tehát az
egész föld, az ő boldogításukra való. Ehhez képest az Isten csak őket
szereti, de más népek utálatosak az Isten előtt. Viszont e kegyért
nékik szigorú formák között tisztelni kell az Istent, hogy ki ne
essenek e jóságból. Más népek bálványimádók és szentségtörők. A zsidó
vallás eme jellemzésének bárki utána nézhet az ó-szövetségben s ebben
áll a judaicum lényege.
Azonban kicsodák a „más népek”, az idegen, a „goj”? Azok, akik nem
Ábrahámtól származtak. Ebben két alkatrész találkozik: a vallás és a
faj. Isten csak azt szereti, aki Ábrahámtól származik, így oly erős
kapcsolatot teremtett a zsidó a fajta és a vallása között, melyek el
sem választhatók egymástól, mert egyik a másik nélkül nem állhat meg.
Már magában véve csak ez az egy tulajdonság is elegendő arra, hogy
felismerjük a tényt, mennyire különbözik a zsidó más népektől, mert
minden nép hajlandó bármilyen vallást felvenni, de a zsidónál ez
lehetetlen s ez a judaicumnak legfőbb ismérve.
De mi van még tovább a judaicumban? Ugyanis, ha a judaicum csupán
„elv” volna, akkor lehetne egy fajnak, a világon egyedül álló
világnézete. De a judaicumnak gyakorlati oldala is van, amellyel kilép
a világnézeti körből. Ez a fajtának egy önként megnyilatkozó jellege,
mely a szintén vele egy theológiából szívja táplálékát. Ezáltal olyan
sajátossággá alakul, mely náluk életcél és élettartalom is. A
Genesisben olvassuk (Móz. I. 12. 7.) „A te magodnak adom ezt a földet.”
Más helyen: „Nagy nemzetté teszlek és megáldalak téged és
felmagasztalom a te nevedet és áldás leszesz.” Vagy pedig ugyancsak a
Genesisben, mikor Ábrahámnak és feleségének Sárának gyermeke van
születendőben, a zsidó theológia a következő szavakat adja az Isten
ajkára: „Megáldom őt (Sárát) és fiat is adok tőle néked és megáldom,
hogy legyen népekké, nemzetek királyai származzanak tőle.” Ugyanezt
hangoztatták a próféták is, akik keményen ostorozták népüket, ha le
mertek térni az „igaz útról”, értve alatta mindig ezt a zsidó
eszmeiséget, vagyis a judaicumot. A zsidók ez ó-testamentumi
ígéretekben fanatikusan hisznek s ma is meg vannak győződve arról, hogy
a föld az ő számukra való, a gyümölcsfák nekik teremnek és hogy nekik
adta az Isten az uralmat az egész világ és minden ember felett. Ez a
fanatizmus hevíti őket s ez az oka annak, hogy oly sokat tudnak tűrni,
mert — tagadhatatlanul — sokat kell megalázkodniok és szenvedniük az
időnként kirobbanó antiszemitizmus miatt s a folyton fenyegető pogrom
veszélyétől. E félelemnek azonban ők maguk az okai, mert ők idézik fel
a gyűlöletet a többiek köréből. Jellemző, hogy a zsidóság körében is
voltak és vannak a judaicumnak ellenzői az ilyent azonban a zsidóság
egyeteme nem hallgatja meg, vagy pedig kiközösíti s ezek maguk is
megelégszenek azzal, hogy elszakadnak a zsidóságtól.
Aki csak egyszer is olvasta az ó-szövetséget, az láthatja, hogy az
említett judaicum mennyire áthatja és hogy milyen világszemlélet szól
hozzánk lapjairól. Ez a világszemlélet teljesen más, mint a többi
népeké. Az ó-szövetségi világnézet csak magára vonatkoztatva ismer
boldogulást, de másról nem akar tudni. Ezzel csak magát ismeri el
embernek, vagyis olyannak, akinek célja és rendeltetése van a földön,
más fajnak, vagy népnek a külön sajátos élete nem lényeges, legfeljebb
annyiból jön tekintetbe, hogy elő kell mozdítania a zsidó fajnak
uralomra jutását. Ezt a helyzetképet oly tekintélyes zsidó írók is
állítják, mint Disraeli, vagy a már többször említett Weininger.
Egyébként pedig a zsidóság egyeteme ezt gondosan titkolja, nehogy
valamiképpen késleltessék, vagy megakadályozzák a világ egyéb népei e
terve keresztülvitelében. E tény nagy szakadékra mutat a többi nép és a
zsidó etikája között. A többi nép cselekvései, történései a nyíltság
jegyében folynak, mert a mi morális megítélésünk a leplezést és a
hazugságot bűnnek tartja, de a zsidó morál, ezzel ellentétben, érdemnek
tudja be a félrevezetést és a hazugságot. Akik e kijelentést kételkedve
fogadják, gondoljanak ismételten az ó-szövetségre, melyben micsoda más
hang üti meg fülünket. Ott van például Ézsau és Jákob története. Jákob
csal, becsapja becsületes testvérét és édesapját, de az Isten mégis
jobban szereti mint Ézsaut. És a zsidó nép Jákobot teszi meg egyik
ősének. Ilyesmi a mi istenfogalmunkkal és igazságérzetünkkel nem
egyeztethető össze. Mózes hazugságok árán nevelkedik a fáraó udvarában.
Dávid házasságtörést követ el, mégis a zsidó nép egyik felejthetetlen
uralkodója stb., stb.
De térjünk rá arra, hogy Jézusnak milyen szerepe van a zsidóság történetében és mit jelentsen a kereszténység számára?
Elsősorban is tisztáznunk kell, hogy mi az a zsidó messiásvárás és
egyáltalán mi a messiási fogalom, mert a kereszténység is messiásnak
mondja Jézust, bár egészen érthetetlenül.
Érthetetlenül azért, mert a messiás teljesen zsidó fogalom és más
népeknek nincs is messiásfogalmuk, azzal azért lélekben teljesen
idegenül állanak szemben, hiszen semmi sóvárgás nincsen bennük a
messiás után s így valójában nem is érzik, hogy szükségük lenne rá.
A messiás és a messiásvárás a judaicum következménye. A zsidóság
ellen mutatkozó gyűlölet a más népek részéről, csak jobban erősítette
bennük ezt. Várják azt, aki a judaicumot az egész világgal elismerteti.
Akiben benne van egymagában a zsidóság minden tulajdonsága s aki nem
lassú, kitartó munkával, sok szenvedés és megaláztatás árán, hanem
egyszerre, valami „csoda” folytán hatalomra juttatja az uralkodásra
teremtett zsidó népet. Miután a judaicum a zsidó népnek úgyszólván a
születésénél keletkezett és viszont minden zsidónak ma is a vérében
van, a messiás fogalom is legrégibb időktől fogva tartja magát. A
messiási fogalom a kereszténységbe az apostolok működése útján jutott
be, különösen Péter, János, Jakab apostolok nyomán, akik eleinte csak a
zsidók számára hirdették a kereszténységet. Pál volt az, aki a
messiásképzetet elidealizálta és azt az egész világon elterjesztette. Ő
ugyanis a zsidóságát teljesen elhagyta s valahogy úgy képzelhette, hogy
az egész világ a judaicum hálójában gyötrődik, ezért meg akarta értetni
mindenkivel, hogy a messiásvárás, még pedig a zsidók messiásvárása,
lehetetlen és bűnös dolog, mert hatalmi törekvés, zsarnokoskodni akarás
van benne. Innen van az, hogy ő a hatalmaskodást annyira korholja,
viszont Jézust, de magát is alázatosnak és szolgainak tartja, aki sokat
szenved és a „Krisztus keresztjét hordozza magában”. Az ő egész
munkálkodása nem egyéb, mint egy kiáltás kelettől nyugatig: hagyjatok
fel a zsidósággal. Szerinte nincsen messiás olyan értelemben, mint
ahogyan azt a zsidók gondolják. Jézust kell tehát a zsidóknak
elfogadniuk messiásnak, de ez a messiás voltaképpen már nem is messiás
a szó eredeti értelmében, hanem egy új magyarázatot ad neki: megváltó,
vagyis aki a hatalmi vágytól, gőgtől (vagyis a judaicumtól) váltja meg
az embert, de egyszersmind a vele járó sok szorongattatástól,
szenvedéstől, nemkülönben a vallási törvények teljesítésének
nehézségétől is, melyek, miután a judaicumot száműzni kell, teljesen
fölöslegesek is. Ezt ő minden népnek hirdette, mert meg volt győződve
arról, hogy Jézus fejtette meg helyesen az élet értelmét és megmutatta
az „igaz Istent”, nem azt a Jehovát, akit a zsidók kisajátítottak.
Ezért amit Jézus mondott, az minden népre vonatkozik. (Nála az is
észrevehető, hogy az általa felfedezett igazság annyira elragadta őt,
hogy valósággal kétségbeesik arra gondolatra, hogy ezt az igazságot a
zsidók egyszer megint elsikkasztják).
Pál apostolnak igaza volt. Mert ha összefoglaljuk Jézus életének,
helyesebben szólva tanításának jelentőségét, akkor a következőképpen
alakul a helyzet.
A zsidóság, mint mondottuk, boldogulásra vágyódik, de ezt a
boldogulást kizárólagosan értelmezi, vagyis csak magát tekinti. De már
jó korán, a zsidó eszmeiség hajnalán is akadtak a zsidók között
egyesek, akik az egyetemes emberszeretetet hirdették.
Nézetem szerint Jézusnak nem is lehetett más népek között születni,
csak a zsidóknál, mert csak a zsidó faj termelhetett ki magából egy
olyan embert, mint Jézus. A judaicumnak legfőbb jellege ugyanis az,
hogy nem érti meg az egyetemes, általános és az egész világra, minden
népre kiterjedő emberszeretetet. De más népek ezt nemcsak megértik,
hanem gyakorolják is, mert emberileg mindent megtesznek a szeretet
gyakorlásáért. Jézus tehát ezen a téren a népeknek nem mond újat és
főleg: az ő tanítása nem jelenthetett fordulópontot a népek
történetében. Hiszen mindazt, amit Jézus az emberi szeretetről mond,
azt jóval előtte a hindu, vagy Buddha tanai is hirdették és hirdetik ma
is. Ez nem azt jelenti, hogy talán Buddha magasabban áll, mint Jézus,
hanem azt, hogy a többi népek morális érzéke magától rájön pl. csak az
egyetemes emberszeretetre is. Így tehát kizárólag a zsidóság volt
rászorulva arra, hogy egy valóban nagy ember, egy magát „messiás”-nak
tartó lény is hirdesse közöttük az egyetemes emberszeretetet, amitől a
zsidó mindig távol állott. Jézus következetesen hirdette náluk a
judaicum csődjét és megjósolta, hogy a zsidóságot ez romlásba,
kárhozatba fogja vinni. (A gonosz szőlőművesekről szóló példázat. Míg
az irgalmas szamaritánusról szóló történet az egyetemes, mindenkire
kiterjedő emberszeretet soha el nem múló himnusza.) így tehát Jézus
eszményi értelemben maga is antiszemita volt s miután azt állította
magáról, hogy ő a messiás, még pedig az „igazi” messiás, a zsidók
istenkáromlót láttak benne, mert a Jézus messiás-képzete nem egyezett
meg az „ősatyák” messiás-képzetével. Ezzel egyúttal tanújelét adták
annak is, hogy nem hajlandók mindenkit szeretni és nincs kedvük zsidó
mivoltukkal felhagyni. A messiási fogalom kétféle értelmezést nyer
Jézus tanításában, de mind a kettő a zsidókra vonatkozik. Egyik messiás
a „zsidós messiás”, amelyet jellemeztünk. A másik a „jézusi messiás”,
amely célját tekintve (vagyis, hogy a zsidóság számára boldogságot
hozzon) ugyanaz, csakhogy ezt nem a judaicummal akarja elérni, hanem
egyenesen annak megsemmisítésével: a szelídséggel, egyetemes, még az
ellenségre is kiterjedő emberszeretettel. A zsidók világszemlélete
azonban ezt nem tudta befogadni; ezért mondotta Jézus, hogy az én
országom nem e világból, t. i. nem a zsidók világából való.
Jézus, mint megváltó és messiás, ha csak a zsidóságra vonatkozik is,
de tanítása mégis az egész emberiségnek szól. Mint ahogyan örökérvényű
minden igyekvés, vagy tanítás, mely az emberiség egyetemes nagy célját:
boldogabbá válását, mely egyetlen nagy célja, a szintén egyetlen egy
úton: a bűn nélküli (az individuális élet feladása), a szükségszerű
jótett, vagyis egyetemleges szeretet útján akarja elérni.
Örökérvényű tehát az a törekvés, mely az említett úton igyekszik az
emberiséget céljához juttatni. E tekintetben mindegy, hogy milyen
nemzetiségű, vagy fajtájú valaki, aki ezért dolgozik. Aki pedig kivonja
magát az egész emberiség céljának eléréséért folyó küzdelemből, az
judaicumban szenved, amelyről azonban a valóságban csak a zsidó népnél
lehet beszélni.
Ezzel magyarázatát adtuk a judaicumnak, valamint a judaicum körül
forgó jelenségeknek (megváltás, messiás), de még azt is meg kell
világítanunk, hogy az eddig tárgyaltak milyen következménnyel vannak a
kereszténységre nézve?
Azt mondottuk, hogy Jézust, mint az emberiség egyetemes céljáért
dolgozó embert, a kereszténység tanítójául természetszerűleg el kell
fogadnunk. De, mint messiástól és megváltótól, amelyek a népek
eszmevilágától idegenek, el kell tekintenünk. A mai kereszténység
azonban felkapta ezt a zsidó gondolatot és ezzel elzsidósítja a
keresztény egyházakat, mert Jézus működéséből nem a reá vonatkozó részt
ragadta ki, hanem azt, ami a zsidóságnak szól. Az én megítélésem
szerint a kereszténység ma jóformán Jézus életének folytonos elmondása.
Az ünnepek alkalmával egyebet sem hall az ember a templomokban, mint
azt, hogy mik fűződnek Jézus életéből az illető ünnephez. Így
karácsonykor például minden évben újból és újból mint csodát
hangoztatják Jézus születését, húsvétkor a feltámadását. Csakhogy
ezeket már mindenki tudja s ezek lehetnek a történet tárgyai s
tudományos kutatások esetleg foglalkozhatnak ez idők részletes
felderítésével, de semmiképpen sem lehetnek a vallás „tárgyai”, vagy
egyszóval maga a vallás.
Az a lázas törekvés uralkodik a keresztény egyházak vezetői
részéről, hogy az embereknél Jézus életének csodálatos eseményeivel
keltsen vallást vagy hitet, pedig a népek érzéke nem kívánja a csodát
ahhoz, hogy higgyen. Jézus maga nem akarta azt soha, hogy őt istenként
tiszteljék, — legalább is ez nem mutatható ki az Újszövetségben — s ha
mégis Isten fiának mondotta magát, ez onnan van, hogy alkalmazkodott a
zsidók egy korábbi képzetéhez, mely szerint csak az képes Isten
dolgairól beszélni, aki az Istentől jött, az Isten fia. Miután Jézus
látta a zsidók tévedését és megfejtette a maga lelkében az Isten
fogalmát (azt saját magán keresztül mutatta meg), szükséges volt tehát
hirdetnie, hogy megfelel a zsidóság eme várakozásának is, mert csak így
remélhette a zsidóság jobbrafordulását. (A helyes istenképet ő így
fogalmazta meg: „Isten országa ti bennetek van”.)
Még van egy következmény, melyet jó volna a kereszténységnek minél
előbb megszívlelnie. Ez a keresztény népek részéről az ó-szövetség
teljes mellőzése.
Az ó-szövetség a zsidó nép eszmeiségének codifikátuma, teljesen a
zsidóság szellemi terméke, amint erről már meggyőződtünk. Nem fogadható
el az, hogy az ó-szövetség nélkül nincsen újszövetség. Elsősorban is
nekünk igazság szerint nincs sem ó-, sem újszövetségünk, mert csak a
zsidó theológia szerint kötött az Isten szerződéseket az emberekkel, de
Jézus sohasem állított olyant, hogy Isten szerződött az emberekkel.
A zsidóra nézve áll, hogy az ó-szövetség nélkül nincs újszövetsége.
Hiszen neki fontos, hogy megértse, miként a régi felfogást sutba kell
dobnia. A kereszténységnek semmi köze sincs a zsidók történetéhez és
kiváltképpen pedig a zsidó theológiához s fölötte naiv dolog az, mikor
keresztény templomokban zsidó „ősatyákról” beszélnek. Persze az volna
jó, ha a zsidóság is felhagyna az ó-szövetséggel és belátná, hogy a
megváltás, ami után öntudatlanul is eseng, nem az uralomra jutásban,
hanem a mindenkire kiterjedő szeretetben van. Ha ezt megértenék, az
volna a zsidókérdés igazi és gyökeres megoldása.
A kereszténység számára egyenesen veszedelmes az ó-szövetség további
fenntartása. Talán legnagyobb akadálya annak, hogy a jézusi és más
hozzá hasonló altruista elvek hiány nélkül érvényesüljenek.
Tarthatatlan ma már az, hogy az ó-szövetség örökös ellenmondásain
törjük a fejünket és valami közbenső, kenetteljes megoldást eszeljünk
ki. (Jézusnál, kimutatható az újszövetségben, ellentétes viselkedést
találunk az ó-szövetséggel szemben.) Ha a kereszténység fél lemondani
az ó-szövetségről és az ezzel kapcsolatos, zsidó theológiából jött
képzeletekről, akkor ne csodálkozzék azon a hetyke zsidó közmondáson,
hogy ők a világ kovásza.
Ezért nyíltan hangoztatom, hogy a kereszténység első és legfontosabb
tennivalója, mely — kimondom merészen — létkérdése is, hogy szakadjon
el teljesen a zsidóságtól. Sőt! Forduljon szembe határozottan a
zsidósággal. Dobja ki magából azt a naiv felfogást, hogy a zsidó
„választott nép” és vallása a keresztény vallás elődje. Ha Jézus, aki a
zsidók között született s aki igazán ember volt, ellene fordult a
zsidóságnak, mennyivel inkább kell ezt megtennie a kereszténységnek,
mely ő reá esküszik. Miért kell nekünk egy ferde, ellentétekkel teli
életet élnünk s egy világtörténeti hamisítás keserveit hordoznunk
keblünkben, mikor egészséges ösztönünk mélységesen tiltakozik ellene!
Ki ne erezné ezt, ha nem is tudja szavakba foglalni?! Itt él egy nép
közöttünk, amely Jézust s vele az egyetemes emberszeretetet
megfeszítette s amely nem is gondol arra, hogy áthasonuljon hozzánk,
Jézust pedig úgyszólván mindennap megfeszíti. Mert nagyon téves az,
hogy Jézust a mi bűneink vitték és viszik keresztre s ezért ne is
sirassunk olyan bűnöket, melyeket nem cselekedtünk.
Szilárd meggyőződésem az, hogy nemcsak a ma, de az akkor élő népek
ha történetesen közöttük élt volna Jézus, nem feszítették volna őt
keresztre. De keresztre vitte őt a judaicum. Ezzel nem azt állítom,
hogy a népek világában nem fordul elő bűn, de azt már igen is merem
állítani, hogy a legjobbat is keresztre vivő bűn, a judaicum, a mi
népünknél ismeretlen fogalom, mert ami ítéletünk altruista irányú. S ez
kivétel nélkül minden népre vonatkozik, mint ahogy az ellenkezője csak
a zsidóságra.
Az elmondottakban nem terjeszkedtünk ki a zsidókérdés megoldására,
de annyit mégis mondhatunk, hogy a zsidókérdést igazán megoldani csak
úgy lehet, ahogyan azt a közülük való Jézus akarta, aki megváltójuk
lehetne valóban: adják fel a zsidóságukat s ha erre nem képesek,
feltétlenül valami új, nekik való országba kell kiköltözniök.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése