„1917-ben kevesebb bolsevik volt Oroszországban, mint iszlamista a mai Európában…”
A liberális Európa egyre több muszlim nőt ragad ki megszokott régi bezártságából, a földrészt a muszlimok „gyarmatosítása" fenyegeti - érvel számos, nagy népszerűségnek örvendő könyv. Miért nem próbálja meg senki ezt a hisztériát lecsendesíteni? - teszi fel a kérdést Pankaj Mishra a The Guardianben.
Vajon
tényleg elözönlik a muszlimok Európát? Számos prominens európai és
amerikai politikus és újságíró ezt gondolja. Egyesek az „elöregedő"
európai lakosság „fiatal" muszlimok általi gyarmatosításáról
értekeznek, mások azt állítják, a muszlimok „utcáról utcára" foglalják
el az európai városokat. A 493 milliós európai lakosság 3-4%-át adó
kisebbség szerintük igenis meghódíthatja a kontinenst: „1917-ben
valószínűleg kevesebb bolsevik volt Oroszországban, mint iszlamista a
mai Európában..."
Láthatólag nemcsak az iszlamista forradalmárok,
hanem a gyorsan szaporodó muszlimok azok, akik Európát „Eurábiává"
alakítják át. Jóllehet a bevándorló muszlimok születési rátája
csökkenőben van és közelít a nemzeti átlagokhoz, Caldwell brit szerző
mégis úgy véli, hogy „a fejlett kultúrákról már sokszor
bebizonyosodott, alábecsülik a primitívek felől rájuk leselkedő
veszélyeket". Szerinte Nagy-Britannia és az Európai Unió nem vesz
tudomást a „demográfiai időzített bombáról". Jasszer Arafatot idézi,
aki egyszer a palesztin nők méhét az ügy „titkos fegyverének" nevezte
Izraellel szemben...
Vannak, akik úgy vélik, korlátozni kellene a
születések számát, csakhogy ezt a demokrácia korában nem lehet
megtenni, kivéve a polgárháborút (ld. szerbek). Egy másik olvasott
szerző, Bruce Bawer azt sugallja, hogy a politikusoknak „már holnap"
meg kellene kezdeniük a kiutasításokat. Ez a stílus annyira elterjedt,
hogy ma már a politikusok is kimondanak korábban „kimondhatatlannak"
tűnő dolgokat. A muszlimok kiűzését követelő szélsőjobboldali erők
jelentősen előretörtek. Egyre több vezető értelmiségi és újságíró ítéli
el a liberális gondolkodókat, akiknek a multikulturalizmusa az „iszlám
fasizmusnak" kedvez. Mindez értelemszerűen kihat Törökország uniós
csatlakozási terveire.
Egyetlen muszlim ország sem tett olyan
sokat, mint Törökország azért, hogy egy európai nemzetállam képét
sugározza magáról; a nyugatos elit brutális szekularizációt hajtott
végre, ami a jámbor falusi lakosságra is kiterjedt. Annak dacára, hogy
szinte mindent megtett a nyugati típusú modernizáció érdekében, Európa
mégsem fogadja be. Az osztrák szélsőjobboldali Szabadságpárt szerint „a
kereszténység ősi ellenségét nem szabad befogadni Európába, mert nála
nem ment végbe a felvilágosodás és a reneszánsz, az egyik legfontosabb
európai érték, a tolerancia pedig Törökországra nem jellemző".
Tony
Judt történész felhívja a figyelmet arra, hogy Európa modern gondolata
(demokrácia, emberi jogok, nemek közötti egyenlőség stb.)
elhomályosítja mindazon brutális bűnök kollektív emlékezetét,
amelyekben minden európai állam cinkos volt. A második világháborús
genocídium és az etnikai tisztogatás végeredményben megoldotta Európa
régi kisebbségi „problémáját". Európa legnagyobb menekültmigrációja
annak a 13 millió németnek az elüldözése következtében keletkezett,
akik a világháború után kénytelenek voltak elhagyni Lengyelországot,
Csehszlovákiát, Magyarországot és Romániát. Más etnikai csoportok
elűzése több országot is közelebb vitt a nemzeti homogenitás
kiteljesítésének versailles-i ideáljához.
A kontinens azonban
hamarosan újabb idegen populációt fogadott be. A háború utáni
Nyugat-Európa fejlődő gazdasága olcsó munkaerőt igényelt, amit a
legkönnyebben a volt gyarmatokról, Ázsiából és Afrikából lehetett
beszerezni. Franciaország, amely az első világháború idején már több
tízezer észak-afrikai vendégmunkást importált, ismét a Magrebhez és
Nyugat-Afrikához folyamodott. Anglia volt gyarmataihoz, Indiához és
Pakisztánhoz fordult. Hollandia muszlimjai Törökországból és Marokkóból
jöttek, valamint egykori gyarmatairól, Indonéziából és Suriname-ből. A
munkaerőhiány az NSZK-t az 1960-as évek elején arra kényszerítette,
hogy török vendégmunkásokat fogadjon be. Az 1970-es években még
Spanyolország is nagyszámú muszlimot hívott be, először a rekonkviszta
óta.
Akkor azt gondolták, ezek a bevándorlók keményen dolgoznak
majd, aztán visszatérnek hazájukba. A városi gettókban éltek, csak
kevesen jutottak közülük teljes állampolgársághoz. Az 1973-i olajválság
után több európai ország kemény korlátozásokat vezetett be a
bevándorlás terén. Csakhogy akkorra már muszlimok milliói döntöttek
úgy, hogy letelepednek Nyugat-Európában, amelynek a szociális
szegregációja és rasszizmusa még mindig kedvezőbbnek tűnt számukra,
mint az otthoni politikai és gazdasági káosz. Az 1970-es években
megszületett a muszlimok második nemzedéke, amelynek azonban a
munkavállalási kilátásai sokkal rosszabbak voltak, mint a szüleikéi.
Napjainkban 15-16 millió muszlim él az EU-ban, elsősorban a városokban.
A
felmérések megerősítik, hogy az európai muszlimok szegények,
társadalmilag konzervatív felfogásúak, szenvednek a diszkriminációtól,
de általában elégedettek, boldogok a gyermekeikkel, akik nem vallásos
iskolákba járnak, s lelkesebbek, mint nem muszlim társaik. A műveltség
terjedésével folyamatosan csökken a muszlimok körében a születési ráta,
de a vallásgyakorlás is hanyatlóban van: Franciaországban a
muszlimoknak csak az 5%-a látogatja rendszeresen a mecsetet.
A
bevándorlást korlátozó törvények bebizonyítják, hogy a demokrácia képes
minden erejét bevetni annak érdekében, hogy az idegeneket a határokon
kívül tartsa (dán , német példák). A szélsőjobboldal a nacionalizmusra
építve a muszlim veszéllyel való riogatással igyekszik szavazatokat
szerezni. A gyanakvásnak és gyűlöletnek kitett átlagos európai muszlim
azonban saját magát politikailag tehetetlennek érzi, a közössége nem
tart össze, s egyáltalán nem beszél Európa meghódításáról. Erről a
jobboldali, neokonzervatív szerzők megfeledkeznek, akik között egy
sincs, aki komolyabb ismeretekkel rendelkezne a muszlim társadalmakról,
gondolkodásukra a „blokkszemlélet" jellemző. „Monolitikus európai
iszlámról" csak az beszél, akinek fogalma sincs arról, hogy milyen
változatos az itteni muszlimok nemzeti származása, nyelve, törvényi
háttere, kulturális és vallási szokásrendszere. A szekularizált
törököket vagy a szinkretizmusban élő szindhiket és jávaiakat
Szaúd-Arábiában eretnekeknek nyilvánítanák.
A munkanélküli,
diszkriminált és pszichológiai dezorientáltságtól szenvedő másod- és
harmadgenerációs bevándorlók ugyanakkor fogékonyak a politikai iszlám
globalizált formáira. Az azonban csak „törpe kisebbség", mely vonzódik
az erőszakhoz, a terrorizmushoz. Az európai titkosszolgálatok és
biztonsági erők sokkal hatékonyabbak az iszlamista csoportok elleni
küzdelemben, mint a hazai militáns szervezetek felszámolásában: a 2004.
márciusi madridi és a 2005. júliusi londoni támadások nem vethetők
össze az IRA vagy az ETA múltban elkövetett tetteivel. Az Irakban,
Afganisztánban, Libanonban és Gázában elpusztuló muszlimok százai,
ezrei viszont kevés figyelmet kapnak, miközben a dániai karikatúrák
ügye világméretűvé dagadt. Szeptember 11. óta általános paranoia köti
össze a muszlimokat a szélsőségességgel. Szerencsére Európában a civil
társadalom hatékonyabban tudja kezelni ezt a problémát, mint az állam,
mely igyekszik fenntartani a békességet a politikailag különböző
közösségek között.
A Caldwell-félék súlyos tévedéseket írnak le
(pl. „Olaszországnak nem jelentős a gyarmati múltja"), történelmi
ismereteik hézagosak és tendenciózusak. Nézeteik rendkívül egyoldalúak
(„férfiasság, faji tisztaság" stb.). „Azok az európai országok, amelyek
nem támogatták Bush Irak-politikáját, egyenesen arra bátorították a
muszlimokat, hogy Amerika-ellenesek legyenek." A megfontoltabb
konzervatív gondolkodók már értékesebb vizsgálatokat végeztek arról,
hogy a neoliberális kapitalizmus hogyan számolja fel a vén kontinens
régi kultúráit és szolidaritásait. A globalizáció, ahogy Indiában és
Kínában is, félelmet keltett az egyenlőtlenséggel és a
munkanélküliséggel szemben, ami táptalaja a xenofób nacionalizmusnak és
az etnikai, vallási kisebbségek elleni gyűlöletnek. Mindez
megmagyarázza, az állam miért reagál oly hevesen a fejkendőt viselő nők
magatartására, miközben maguk a fejkendős lányok és asszonyok
gyakorlatilag nem vesznek részt az értelmiségiek és politikusok által
folytatott vitában.
Egyre többen teszik fel a kérdést,
összeegyeztethető-e az iszlám és az európai értékek. Az európai
muszlimok mindennapi döntéseit már sokkal inkább a globalizált gazdaság
és kultúra, semmint a Korán vagy a saría határozzák meg. A gyakorlatban
muszlimok milliói inkább választják a demokráciát, a vallásszabadságot
és a törvény előtti egyenlőséget, semmint hazájuk autoriter
államhatalmát.
A fő kérdés az, hogy az európai nemzetállamok régi
stílusú liberalizmusa, amely hagyományosan a kulturális homogenitásra
épül, együtt tud-e élni a kisebbségi identitással, a többségi európai
társadalom mennyire fogja tudni tolerálni a kulturális és vallási
különbségek megnyilvánulásait. 2004-ben Franciaországban mindenesetre
bebizonyosodott, hogy a muszlim közösség hajlandó lemondani vallási
jelképei viseléséről, ha cserébe teljes értékű franciának ismerik el.
Hasonló
problémákkal küzdöttek a 19. században a zsidók is, akiket ugyancsak
nem vagy nagyon nehezen fogadtak be. Alfred Dreyfus elítélése Theodor
Herzlt, a modern cionizmus egyik meghatározó alakját arról győzte meg,
hogy a beilleszkedni vágyó zsidót a szekuláris Nyugat továbbra is
„áruló idegennek" tekinti. Az 1920-as években egyesek már „veszélyes
illúziónak" tartották az asszimilációt.
A fátylat öltő muszlim
diáklányok nem ritkán azért veszik fel ezt a ruhadarabot, hogy
közszereplőkké váljanak, felfigyeljenek rájuk. Ezzel voltaképpen
nemcsak az állammal, de az iszlám tradíciókkal is szembeszálltak.
Minden azon múlik, a befogadó állam lehetőséget teremt-e a muszlimok
számára arra, hogy otthon érezzék magukat.
http://www.guardian.co.uk/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése