Az izraeli–amerikai stratégiai kapcsolatok története
Az Egyesült Államok és Izrael szövetségesek, de - mutat rá Gérard Claude francia történész a Revue historique des armées
legfrissebb számában - ez nem volt mindig így. A két ország közeledését
a nemzetközi környezet fejleményei, a hidegháború, az enyhülés, a
közel-keleti válságok tették lehetővé.
Amikor 1948. május 15-én az amerikai kormány elismerte Izraelt, akkor
Washington legfeljebb „potenciális" szövetségest látott a zsidó
államban. Közel húsz év telt el, mire az amerikaiak stratégiát
váltottak. Az elismerés nem jelentett stratégiai döntést, Truman elnök
egyéni kezdeményezése volt és elsősorban belpolitikai okok játszottak
benne szerepet. A vezető kormánykörök eközben egyáltalán nem osztották
az elnök cionistabarát álláspontját. Úgy látták, hogy ezáltal kárt
szenvedhet az amerikai befolyás az arab országokban. Roosevelt annak
idején kényesen ügyelt az egyensúlyra, s kijelentette, semmi sem
történhet Palesztinában Szaúd-Arábia és Szíria beleegyezése nélkül.
Washingtonban attól tartottak, hogy az Izraelhez való közeledés a
hidegháború logikájából következően az arab államokat a Szovjetunió
karjai közé löki, ami ellentétes a Truman-doktrína kommunizmust
„feltartóztató" elméletével.
Ez megmagyarázza, miért maradt hűvös a viszony a két fél között 1948
után. Egészen az 50-es évek végéig az amerikaiak nem voltak hajlandók
semmilyen fegyvert sem szállítani Tel-Aviv számára. Eisenhower a
„feltartóztatás" politikáját folytatta a térségben, igyekezett minél
több arab állammal szoros kapcsolatokat kialakítani, hogy a szovjet
térhódítást megakadályozza (Bagdadi Paktum, 1955).
Eisenhower második elnöki mandátumának kezdete, 1958 fordulópontot
jelentett. Izraelt ettől kezdve nem a közel-keleti amerikai térhódítás
akadályának tekintették, hanem éppen ellenkezőleg, „segítőjének",
potenciális szövetségesnek. E fordulatot több esemény tette lehetővé.
Az első az 1956-os szuezi válság utáni geopolitikai változás volt: a
franciák és az angolok befolyása megszűnt. „Politikai vákuum" jött
létre. A szuezi háború rámutatott az izraeli katonai potenciál
nagyságára is. 1958-ban a pánarab eszme terjedése nyomán létrejött
Egyiptom és Szíria uniója (EAK), vagyis már nem a kommunizmus volt az
egyetlen fenyegető erő a térségben, hanem az arab nacionalizmus is,
amelynek az útjában Izrael jelenthette a legfőbb akadályt. A térségbeli
feszültségek (libanoni, jordániai válság, iraki forradalom)
megerősítették Washingtont abbéli meggyőződésében, hogy Izrael hatékony
partner lehet a közel-keleti fenyegetések elhárításában. Az USA új
politikát kezdett folytatni a zsidó állammal szemben. Megteremtették a
katonai és stratégiai együttműködés alapjait.
Kennedy volt az első, aki Izraelt az Egyesült Államok valódi
szövetségeseként tartotta számon és Hawk rakéták képében fegyvert is
szállított neki. A cél a katonai erőegyensúly megteremtése lett. Az
1967-i hatnapos háború konszolidálta az együttműködést. A villámháború
Izrael hatalmas győzelmét és az arab nacionalizmus vereségét hozta
magával. Új szerepet, a békeközvetítő szerepét kínálta az USA számára a
Közel-Keleten. A háború ugyanakkor Izraelt a nyugati érdekek egyetlen
védelmezőjévé tette a térségben: hozzájuthatott a szinte korlátlan
amerikai katonai és pénzügyi segítséghez. Nixon idején (1968-1974) az
amerikai segélyek ömlöttek a zsidó államba.
A hetvenes években az amerikai külügyek élén Henry Kissinger állt, aki
„kis lépésekkel" és tárgyalásokkal akarta megteremteni a térség államai
között a tartós béke feltételeit. Az amerikai cél Izrael biztonságának
garantálása volt, aminek két akadálya mutatkozott: az ellenséges arab
országok és a hazátlan palesztinok. Az amerikaiak a palesztinokat és az
izraelieket 1977 októberében Genfben megpróbálták tárgyalóasztalhoz
ültetni, sikertelenül. Egyiptom esetében viszont az amerikai diplomácia
sikerrel járt: 1979-ben Szadat és Begin különbékét kötött egymással.
1979-ben a geopolitikai helyzet a feje tetejére állt: győzött az iráni
forradalom, a Szovjetunió pedig bevonult Afganisztánba: Izrael
Washington számára még inkább felértékelődött. Az Egyesült Államok
vállalta a zsidó állam (és a Perzsa-öböl) biztonságának katonai
garantálását a szovjet fenyegetéssel szemben (Carter-doktrína).
Reagan elnöksége döntő szakaszt jelentett a kapcsolatok történetében,
Izrael helyét ugyanis intézményesítették az amerikai doktrínában.
Reagan szembe kívánt szállni Brezsnyev Szovjetuniójával, a Közel-Kelet
pedig potenciális hadszíntérnek számított. Izrael ebben a tekintetben
kiemelkedő szövetséges lehetett. 1981 végén memorandumot írtak alá a
két ország stratégiai partnerségéről, mely együttműködést írt elő a
szovjet fenyegetéssel szemben, ami meghatározta Washington magatartását
az 1982-i libanoni invázió alatt. Az invázió céljaival (a PFSZ
megsemmisítése, stabil Libanon létrehozása) egyetértett, a civil
lakosság veszteségei azonban kényes helyzetbe hozta az amerikai
adminisztrációt. Tel-Avivot hadműveletei „korlátozására" szólította fel
és a konfliktus diplomáciai megoldását kezdte erőltetni. Ennek ellenére
a Reagan-éra az együttműködés legszorosabb időszaka volt a két fél
között. Az 1983-i 111. Nemzetbiztonsági Döntés lehetővé tette Izraelben
amerikai felszerelés és katonai eszközök állomásoztatását, közös
katonai feladatok előkészítését. Aktív és szoros stratégiai
együttműködés jött létre. A két hadügyminiszter 1983-ban
kutatás-fejlesztési kooperációról is megállapodott, minek következtében
az Egyesült Államok logisztikai segítséget nyújthatott Izraelnek.
1987-ben Reagan Izraelt az Egyesült Államok legfontosabb NATO-n kívüli
„szövetségesének" nevezte.
A 80-as évek vége változást eredményezett a kapcsolatokban. A
hidegháború véget ért. A „feltartóztatás" politikája értelmét
vesztette. Izrael tehát elvesztette a stratégiai szerepét. Ezenkívül az
1991-i öbölháború a zsidó államot marginalizálta. A konfliktus
megerősítette Amerika jelenlétét az arab országokban. Az 1987-ben
kitört első palesztin intifáda nemzetközi visszhangot kapott és az
amerikai közvéleményt szembefordította a zsidó állammal. A PFSZ és
Arafat presztízse megnőtt, aki elismerte Izraelt és elvetette a
terrorizmust. Az új Clinton-adminisztráció a térség békéjének
megteremtése érdekében a palesztin kérdés megoldását elengedhetetlennek
tartotta s ilyen irányba befolyásolta Tel-Avivot is.
A következőkben a békefolyamat határozta meg az amerikai-izraeli
kapcsolatok jellegét. Clinton elkötelezte magát a békefolyamat
sikeressége mellett. Az Egyesült Államok már az 1991-i madridi
konferenciát követően sürgette a kétoldalú tárgyalások megkezdését. Az
oslói megbeszélések 1993. szeptemberében elvezettek a washingtoni
kézfogáshoz Arafat és Rabin között. A kezdeti remények a végső
rendezésre azonban hiábavalónak bizonyultak. Az amerikaiak lépésről
lépésre kívántak haladni, ami Claude szerint stratégiai hiba volt, mert
1996-tól a problémák annyira elmélyültek, hogy a bizalom csökkent, az
erőszak pedig ismét teret nyert. Netanjahu 1996-i hatalomra kerülése is
megnehezítette a tárgyalásokat, mert ellenezte a Palesztin Állam
létrejöttét. Nyílt ellentétbe került a békefolyamat iránt elkötelezett
Clintonnal. Az amerikai elnök ezért örömmel fogadta Barak
megválasztását 1999 tavaszán. Barak ismét meg akarta erősíteni az
amerikaiakkal fenntartott kapcsolatokat, s hajlott az amerikai
követelések teljesítésére. Úgy vélte, a terrorizmus ellen szükség van
az USA segítségére. Ez sem vezetett el azonban 2000 nyarán a Camp
David-i tárgyalások sikeres befejezéséhez.
A Bush-adminisztráció eleinte visszafogott volt a Közel-Kelettel. A
palesztin-izraeli konfliktus háttérbe szorult. A 2000-ben elindult
második intifáda megerősítette az amerikaiak azon szándékát, hogy
kimaradjanak ebből a „darázsfészekből". A szeptember 11-i merényletek
azonban ismét új helyzetet teremtettek a bilaterális viszonyban. A
neokonzervatívok terrorizmus elleni harca és az amerikai liberális
demokratikus modell exportja Izrael nélkül nem volt lehetséges a
térségben. A zsidó állam a „gonosz tengelye" (Irán, Irak, Szíria,
Líbia) elleni küzdelemben újfent stratégiai szövetséges lett. Ezért a
Bush-adminisztráció érdekeltté vált az Izraellel való szövetség
újjáépítésében.
2004-ben Bush a palesztin kérdés rendezését prioritásává tette. Még
2003-ban „útitervet" tett közzé a kérdés megoldására, mely demokratikus
Palesztin Állam megteremtését tűzte ki célul. A tervből azóta se lett
semmi, javarészt azért, mert Saron kormánya ellenezte. Claude úgy véli,
Washington „hallgatólagos" támogatása is kellett a konok izraeli
állásponthoz.
http://rha.revues.org/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése