Amerikai rakétavédelmi rendszer Európában

Miért nem működik?
Ethics & International Affairs

Az amerikai katonai gondolkodásban hosszú ideje kiemelt szerep jut a ballisztikus rakéták elleni védelmi rendszer kiépítésének, mint azt a nemrég aláírt lengyel-amerikai rakétavédelmi megállapodás is jelzi. Philip Coyle és Victoria Samson az Ethics & International Affairs című folyairatban alaposan bonckés alá veszi a rendszerrel kapcsolatos nézeteket.

Ronald Reagan elnök 1983-as elhíresült csillagháborús beszéde óta az Egyesült Államok több mint 110 milliárd (!) dollárt költött ezekre a fejlesztésekre, mind ez ideig azonban nem sikerült megbízhatóan működő rendszert kiépíteni.

Az amerikai célkitűzés szerint olyan védelmi rendszert kellene létrehozni, amely nemcsak az Egyesült Államok saját területét és külföldön állomásozó csapatait, hanem a szövetséges államok területét is képes megvédeni egy korlátozott méretű (bővebben lásd később) ballisztikus rakétákkal végrehajtott támadással szemben. Amerikai érvelés szerint a ballisztikus rakéták elleni védelem ugyanis a tömegpusztító fegyverek jelentette fenyegetés elhárításának legfőbb eszköze. Hiába birtokolna a feltételezett ellenség tömegpusztító fegyvereket, legyen szó akár nukleáris, vegyi vagy biológiai fegyverekről, ha a célba juttatás legfőbb eszközének tekintett rakétákkal szemben megbízható védelmet sikerül kiépíteni, akkor az a tömegpusztító fegyverektől is megoltalmaz.

Technikai nehézségek

Az elképzelés megvalósításának legfőbb akadályát a technikai nehézségek okozzák. A ballisztikus rakéták ugyanis rendkívül nagy sebességgel, rendkívül nagy magasságban haladnak, és a védekező félnek igen kevés idő áll csak a rendelkezésre. A ballisztikus rakéták útjának három szakaszát szokás megkülöböztetni. Az első az indítási fázis, ekkor gyorsul fel a rakéta és éri el a ballisztikus pályát. Ebben az igen rövid, mintegy öt perces időszakban a védekező fél legfontosabb feladata az indítás minél korábbi érzékelése, és a rakéta pályájának meghatározása, amire elsősorban nagy hatótávolságú radarok és műholdak révén van lehetősége. Jelenleg fejlesztés alatt állnak olyan fegyverrendszerek is, amelyekkel a rakéta már az indítási fázisban támadható volna, például repülőgépre telepített lézerek, ezek azonban még nem működőképesek.

A rakéta útjának második, középső fázisa a leghosszabb, akár 20-25 perces is lehet. Ekkor már a gyorsítást végző rakétarészek leváltak, csak a tényleges harci fej halad a világűrben a célpont felé. Elvileg ez a legideálisabb időszak az ellentámadásra, a középső szakaszban azonban a fejlettebb rakéták akár tucatnyi megtévesztő célpontot is képesek magukból kibocsátani, ami nagyon megnehezíti a védekezést.

A harmadik, célba érési fázis akkor kezdődik, amikor a harci fej visszatér a légkörbe, és addig tart, amíg eléri a célpontot. Ez az időszak a legrövidebb, körülbelül egy perces. Ekkor a harci fej már óriási sebességgel halad - ráadásul még ha a védekező fél el is tudja találni, a lehulló roncsok valószínűleg a saját területén okoznak kárt.

A tervezett amerikai védelmi rendszer több lépcsőből áll majd, és a szándékok szerint képes lesz az elleséges rakétákat az indítástól kezdve folyamatosan figyelemmel kísérni, s azokat mindhárom fázisban hatékonyan támadni. Mindezt azonban csak akkor, ha az elhárítani szándékozott támadás korlátozott méretű, azaz egyidejűleg legfeljebb 5-7 rakétát indít az ellenség. A rendszert nem is kívánják tömeges csapás elhárítására alkalmassá tenni, különösen mivel a jelenlegi korlátozott célok megvalósítása is komoly nehézségeket okoz.

Szemléletes példával élve egy ballisztikus rakéta lelövése körülbelül annak felel meg, mintha egy 28 000 km/h sebességgel mozgó lyukba szeretnénk beletalálni egy golflabdával. Ha az ellenség megtévesztő célpontokat és más ellenintézkedéseket is alkalmaz, akkor a feladat annyival válik bonyolultabbá, hogy a pázsit tele lesz a megcélzott lyukhoz hasonló színű és átmérőjű, ugyancsak 28 000 km/h sebességgel mozgó körökkel. Mindezen nehézségek fényében nem meglepő, hogy a 25 éve zajló fejlesztés és a rakétavédelemre fordított óriási összegek ellenére is az eddigi tizenhárom kísérleti lövészetből csak hétben skerült eltalálni a célpontot - és ezekben az esetekben is csak egyetlen célpontra kellett lőni, ellenőrzött körülmények között!

Ki az ellenfél?

A rakétavédelmi rendszer szükségességét hagyományosan azzal szokták indokolni, hogy a világban egyre több állam birtokol ballisztikus rakétákat, ezek pedig veszélyt jelenthetnek az Egyesült Államokra és szövetségeseire, így Európára is. A hivatalos amerikai közlemények 20-27 olyan államról szoktak beszélni, amelyik ballisztikus rakétákkal rendelkezik, „és ezek között olyan ellenséges államok is vannak, amelyek terroristákkal tartanak fenn kapcsolatot" - amint azt a Fehér Ház egy 2007. októberi közleménye állítja. A retorika tendenciózusan figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy az említett államok nagy része az Egyesült Államok szövetségese, és a többi sem jelent valódi veszélyt, többnyire azért, mert nincsenek tömegpusztító fegyvereik.

Az említett ballisztikus rakétákkal rendelkező országok közül is ki szokták emelni Iránt és Észak-Koreát, mint a két leginkább fenyegető rezsimet, amelyek nemcsak ballisztikus rakétákkal, de tömegpusztító fegyverekkel is rendelkeznek, így tehát elsődleges veszélyforrást jelentenek. Észak-Korea ugyan 2006 októberében valóban végrehajtott egy sikeres nukleáris robbantást, és rendelkezik nagy hatótávolságú ballisztikus rakétákkal is, azonban a Christopher Hill nevével fémjelzett, jelenleg zajló hatoldalú tárgyalások abba az irányba mutatnak, hogy Phenjan hajlandó lesz leállítani nemcsak nukleáris, de rakétafejlesztési programját is. Ha ez sikerül, az észak-koreai fenyegetés megszűnésével okafogyottá válnak a rakétavédelmi rendszer Alaszkába, Kaliforniába és Japánba telepített elemei. (Nem mellesleg egyébként annak hatására, hogy noha a Clinton-adminisztráció idején William Perry volt védelmi miniszter 1999-ben meggyőzte Phenjant a rakétakísérletek felfüggesztéséről, a Bush-kormányzat nem ösztönözte Észak-Koreát a megegyezés betartására, hanem folyanatosan fenyegette a rendszert, elég itt Bush elnök emlékezetes, „a Gonosz tengelyéről" szóló beszédére utalni.)

 

Kétséges az iráni fenyegetés valódisága is. A titkosítás alól 2007 decemberében feloldott NIE-jelentés szerint Teherán már 2003-ban leállította az atomfegyver megszerzésre irányuló kutatásokat, a polgári atomprogram pedig nagy valószínűséggel 2015 előtt nem lesz képes atomfegyverhez elegendő mennyiségű dúsított uránium előállítására. Ráadásul Irán legfejlettebb rakétái is csak mintegy 2000 km hatótávolságúak, így tehát nem jelentenek érdemi fenyetetést Európa számára. Emellett sem Irán, sem Észak-Korea nem kockáztatna meg egy ballisztikus rakétákkal végrehajtott támadást, hiszen tisztában vannak a szükségszerű amerikai válaszcsapás kockázatával.

Azonban amíg a tényleges fenyegetés léte legalábbis kérdéses, nem kerülhető meg a tervezett amerikai rakétavédelmi rendszer hatása a másik két globális hatalomra, Oroszországra és Kínára. Éppen az elemzett technikai nehézségek miatt azt természetesen senki sem ambicionálja, hogy a kiépítendő rendszernek védelmet kellene nyújtania Oroszroszág nukleáris potenciáljával szemben - a tömeges csapás elhárítása nem is szerepel a deklarált célok között. Ennek ellenére Moszkva komoly aggodalommal szemléli a rakétavédelmi rendszer kiépítésére irányuló amerikai lépéseket, különösen pedig azokat, amelyek Oroszország határainak közvetlen közelében szándékoznának telepíteni a rendszer egyes elemeit. Ráadásul Washington elutasította Moszkva kompromisszumos - és az iráni fenyegetés szempontjából igen racionális - ajánlatát, amely az azerbajdzsáni Gabalában működő, korai előrejelző orosz radarállomás közös használatát javasolta. Alapvetően ennek a merev amerikai magatartásnak tudható be, hogy az orosz-amerikai viszony a hidegháború óta nem tapasztalt mélypontra süllyedt.

Kína jelenleg körülbelül két tucat olyan ballisztikus rakétával rendelkezik, amely elérné az Egyesült Államok területét. A kínai vezetés egyelőre nem kezeli prioritásként az interkontinentális ballisztikus rakéták fejlesztését. Nem zárható ki azonban, hogy ha Peking úgy érzékeli, hogy a folytatódó amerikai fejlesztések veszélyt jelentenek rá nézve, akkor ez a helyzet megváltozik, és Kína rövid idő alatt az oroszhoz hasonló nukleáris potenciált épít ki. Ha ez bekövetkezik, akkor az amerikai rakétavédelmi rendszer végső soron a rakétafenyegetettség növekedéséhez járulna hozzá, annak csökkentése helyett.

A rakétavédelmi rendszer létrehozására irányuló amerikai lépések már eddig is sokat ártottak a nemzetközi biztonság egyik alappillérnek tartott non-proliferációs [GL1] szerződéseknek. Az Egyesült Államok 2001-ben hat hónapos határidővel felmondta az 1972-es ABM-szerződést, éppen a rakétavédelmi rendszerre való hivatkozással. Oroszország pedig éppen a rakétavédelmi rendszer egyes elemeinek Európába való telepítésével indokolta, hogy 2007. december 12-én felmondta a CFE-szerződést - amivel egyben megszabadult a Grúziából és Moldovából való kivonulásra szóló kötelezettségeitől is, amelyeket még 1999-ben vállalt.

Európa szerepe és kilátásai

Éppen az iráni fenyegetésre hivatkozva szándékozik az Egyesült Államok a meglévő két nagy bázis, az alaszkai Fort Greely és a kaliforniai Vandenberg légitámaszpont mellé harmadikként Kelet-Európába telepíteni a rendszer egyes elemeit. A tervek szerint a csehországi Brydybe nagyhatótávolságú radarállomás, míg a lengyelországi Koszalinba ellenrakéták kerülnének.

Mind a cseh, mind a lengyel vezetés nehéz helyzetben van. A lakosság álláspontja mindkét országban alapvetően elutasító. A cseh kormány a rakétavédelmi rendszer kérdését az Egyesült Államokhoz fűződő viszony elmélyítésére próbálja felhasználni - a nemrégiben garantált vízummegállapodás e stratégia komoly sikerének tekinthető. Prága azonban ragaszkodik a cseh lakosság támogatásának megnyeréséhez is, ez azonban egyre kevésbé tűnik kivitelezhetőnek. A Donald Tusk vezette új lengyel kormány, elődjével ellentétben már sokkal kevésbé elutasító, viszont Varsó - a vízummentesség mellett - közvetlen biztonsági garanciákat szeretne kapni Washingtontól, cserébe a bázis befogadásáért.

A szándék érthető, hiszen noha korábban sem Lengyelország, sem Csehország nem tekintette magát semmiféle terrorista fenyegetés célpontjának, ez a helyzet az amerikai bázisok befogadásával megváltozhat. Mindkét helység elsődleges célpontjává válhat ugyanis azoknak, akik az Egyesült Államok ellen kívánnának rakétatámadást indítani - jelentsen ez akár terrorista csoportokat, akár egy bármilyen okból kiszámíthatatlanná váló Oroszországot. Tágabban értelmezve tehát a rakétavédelmi rendszer Európába való telepítése paradox módon éppenhogy növelné Európa fenyegetettségét.

Az is kétséges továbbá, hogy kire hárulna a cseh és lengyel területen létrehozandó bázisok építési költsége, az amerikai vezetés ugyanis érzékelhetően szívesen venné, ha európai szövetségesei átvállalnák legalább a költségek egy részét.

Összességében tehát Európa számára a rakétavédelmi rendszer sokkal inkább jelentené a fenyegetettség növekedését, mintsem tényleges védelmet vagy akár biztonsági garanciát. Egyrészt azért, mert a fenyegetettség pontos természete sem tisztázott, a hagyományos, Iránra és Észak-Koreára történő hivatkozások egyre kevésbé tűnnek megalapozottnak. Másrészt a rendszer műszakilag nem megbízható, ugyanakkor rendkívül drága. Harmadrészt pedig már az európai telepítés szándéka is meggyengítette a nemzetközi atomcsend- [GL2] és fegyverzetkorlátozási szerződéseket, és jelentősen rontotta a viszonyt Oroszországgal. Az amerikai rakétavédelmi rendszer európai befogadása tehát olyan kötelezettségek és kockázatok vállalását jelentené, amelyek jelenleg semmiféle módon nem látszanak megtérülni.

http://www.cceia.org/resources/journal/22_1/special_report/001.html