Veszedelmes viszonyok

Az iráni–orosz kapcsolatok évszázadai

Asharq Alawsat

Épp harminc éve, hogy a Khomeini ajatollah által feltüzelt tömeg Teherán utcáin amerikai zászlókat kezdett égetni, és halált kiáltott Amerikára. Most, e szánalmas „évfordulón” viszont Teheránban orosz zászlókat égetnek, és az oroszokat gyalázzák országszerte – írja Amir Taheri elemzésében, mely a befolyásos Asharq Alawsat című lapban látott napvilágot. Az okok ma legalább annyira egyértelműek, mint harminc évvel korábban: Oroszországot most azzal vádolja nagyon sok iráni, hogy segített „ellopni” – azaz elcsalni – az elnökválasztást. Ám ha valaki azt hiszi, hogy ezek az antipátiák újkeletűek, nagyon téved. Irán és Oroszország kapcsolatát több száz évnyi ellenségeskedés terheli.

Már Nagy Péter cár és Nagy Katalin cárnő arról álmodozott, hogy az országot bekebelezi, és ezzel kijáratot szerez az Indiai-óceán meleg vizeire. A törekvés geopolitikai szempontból érthető volt, megvalósítása azonban mindkét részről óriási energiákat és még több emberéletet emésztett fel. A 18. század közepétől azonban az orosz támadások egyre sikeresebbek lettek, és 1830-ig Moszkvának sikerült – Teherán rovására – átrendeznie a viszonyokat a Kaukázusban és Közép-Ázsiában.

Negyven éven át tartó időszakos háborúk eredményeként ekkor veszítette el Irán Dagesztánt, Oszétiát, Abháziát, Grúziát, Adzsáriát, Arant (vagyis a mai Azerbajdzsánt), valamint Örményországot. És ugyancsak ennek eredményeként kerültek orosz uralom után olyan meghatározó kulturális központok, mint Buhara, Szamarkand és Merv. Az események jelentős mértékben fellazították az iráni belső egyensúlyt, heves tüntetésekre került sor, 1829-ben a tömeg megtámadta az orosz képviseletet, és gyakorlatilag mindenkit lemészárolt, beleértve a nagykövetet, Alekszander Gribojedovot is.

A 19. században az oroszok gyakorlatilag rátették a kezüket a Kaspi-tenger térségére, Irántól megtagadták a tenger használatát, kitiltva onnan még kereskedelmi hajóit is. Ezzel Teherán elesett az addig nagy hasznot hajtó kaviár exporttól, és csak 1951-ben szerezte vissza ebbéli jogait, azt követően, hogy általános államosítást hajtott végre a kormány, így ez az iparág is állami monopóliummá vált.

1919-ben Oroszország és – Irán másik térségi ellenfele – Nagy-Britannia megállapodást írt alá a befolyási övezetekről, ezzel gyakorlatilag kettészakítva Iránt, ám az ekkor hatalomra került, alkotmányos alapokon álló kormányzatnak sikerült mozgósítania a lakosságot, így megakadályozták a két nagyhatalom terveit. Időközben viszont Moszkva a háttérből továbbra is jelentős segítséget nyújtott a mullahoknak és a helyi törzsi vezetőknek (hercegeknek), hogy fellázadjanak a kormány ellen, de a puccskísérleteket sikerült leverni.

Az orosz csapatok az első világháború zűrzavarát használták fel arra, hogy ismét megszállják az országot, de a bolsevik forradalom (1917) idején kivonultak. Miután Oroszországban megszilárdították hatalmukat a kommunisták, a veszély ismét jelentkezett. Katonai instruktorokat küldtek az országba, és jelentős kommunista agitáció is folyt. A nyomásnak a kormány csak részben tudott ellenállni, így 1921-ben arra kényszerült, hogy megállapodást írjon alá Moszkvával, melyben elismerte ez utóbbi jogát, hogy újra csapatokat állomásoztasson Irán területén.

A második világháború alatt a Szovjetunió és Nagy-Britannia az iráni politika meghatározó tényezőivé váltak, az orosz csapatok jelentős területeken rendezkedtek be, ám a háborút követően az atommonopóliummal rendelkező Amerikának sikerült Sztálint mégis kiszorítania onnan, így a ’60-as években a Szovjetunió csak mellékes szerepet játszott az iráni  történelemben. Mindazonáltal állandó titkos segítséget nyújtott ugyanazoknak a nacionalista erőknek, melyek az egész arab világban a Nyugat ellenségeinek számítottak, sőt mobilizálni tudták Egyiptomban, Szíriában, Líbiában és Irakban a sahhal szembeni érzelmeket. Viszont Reza Pahlevi sahnak sikerült elfogadtatnia az 1921-es egyezmény felmondását Moszkvával, mely lépést aztán 1979-ben Khomeini is szentesített.

Ekként érkezünk el a máig, amikor is sorra derül fény arra, hogy Mahmud Ahmadinezsád elnök miként játssza ki az orosz kártyát ismét a maga személyes dzsihadja számára egy olyan Közel-Keletért, ahol Amerikának már nem osztanak szerepet. Ahmadinezsád szeme előtt egy olyan világ lebeg, melynek tengelyében Kína, Oroszország, Irán, Észak-Korea, Szíria, Szudán és Venezuela áll, ám nem biztos, hogy ez a világkép a felsoroltak mindegyékének megfelel. Mindazonáltal:

•    2005-ben kijelentette, hogy Irán ismét jogerőre emeli a sah, majd Khomeini által is felmondott, 1921-es iráni-orosz szerződést. Ez nyilvánvalóan az oroszok katonai beavatkozásának lehetőségét villantja fel, ha Iránt közvetlen amerikai katonai támadás érné.

•    2006 óta Irán következetesen megtagadja a menekült státust azoktól a kaukázusi gerilláktól, akik – az orosz tisztogatások elől menekülve – ott keresnek menedéket. Addig a menedékjog megadása természetes politikai gesztusnak számított, illetve az is, hogy csendben tovább engedjék a gerillákat egy harmadik muszlim államba. Értesülések szerint legalább 100 gerillát szolgáltattak ki így 2006 és 2007 folyamán, akiket aztán az oroszok agyonlőttek.

•    2007-ben feltűnést keltett az iszlám világban, hogy Irán feladta Koszovó függetlenségének támogatását, annak dacára, hogy az ottani lakosság 98 százaléka muszlim, és az egész muzulmán világ támogatását élvezi.

•    Ahmadinezsád támogatta a Grúzia elleni 2008. augusztusi orosz inváziót, illetve Dél-Oszétia és Abházia függetlenségének a kikiáltását. Ez abba a politikába illik bele, melyet Oroszország és Örményország közösen folytat az amerikai érdekek transzkaukázusi felszámolása érdekében.

•    Ahmadinezsád elítélte az Egyesült Államok azon tervét is, hogy rakéta-elhárító rendszereket állítsanak fel Csehországban és Lengyelországban.

•    Tagságért folyamodott az úgynevezett Sanghaj Csoportba, mely Moszkva, Peking és a közép-ázsiai országok védelmi szövetségének számít.

•    A belső és nemzetközi tiltakozások dacára belement, hogy 22 nukleáris erőmű megépítésére kapjon Oroszország felkérést iráni részről. Ennek következtében, tiltakozásul távozott posztjáról az iráni atomprogram atyjaként számon tartott Gholam-Reza Aghazadeh.

•    Ahmadinezsád szorgalmazta, majd kötötte meg Oroszországgal az eddigi legnagyobb fegyverszállítási üzletet, melyben – egyebek mellett – Moszkva S300-as légelhárító eszközök leszállítását vállalta. Igaz, eddig az oroszok, különböző kifogásokkal élve, elszabotálták a rendszerek leszállítását.

•    Amióta Ahmadinezsád az elnök, megsokszorozódott azon iráni katonák, rendőrök és titkosszolgálati-biztonsági tisztek száma, akik Oroszországban kapnak kiképzést. Az elnökválasztást követő tömegmegmozdulások egyebek mellett azért is bírálták Moszkvát, mert az emberekre brutálisan rátörő rendőrök nagy része az oroszoktól tanulta mesterségét.

Ugyanakkor sokan úgy vélik – és főként az ellenzék ad ennek hangot –, hogy az orosz irányzat az iráni politikában valójában a „legfőbb spirituális vezető”, Ali Hamenei ajatollah nevéhez köthető, aki már évekkel korábban együttműködött az orosz biztonsági szervekkel, a KGB utódjával, az FSB-vel. Ahmadinezsád csak az ajatollah ebbéli iránymutatásainak gyakorlati kivitelezője.

Muhammad Muhszin Szazgara, a Forradalmi Gárda fegyveres erőinek (IRGC) egyik korábbi tagja, aki Amerikába menekült, az ottani biztonsági szerveknek írt elemzésében rámutatott: a khomeinista rezsim mindig is abban reménykedett, hogy a Szovjetuniót használja majd fel az amerikai közel-keleti befolyás felszámolására. Hamenei és Ahmadinezsád, bár tisztában vannak azzal, hogy a mai Oroszország csak árnyéka az egykori Szovjetuniónak, de még mindig elég erős ahhoz, hogy legalább Iránban segítsen felszámolni a nyugati életforma és befolyás megmaradt elemeit.

A nemrég Teherán utcáin égetett orosz zászlók azonban Hameneinek és Ahmadinezsádnak, de főként Moszkvának kellő figyelmeztetésként kell szolgáljanak – állapítja meg a szerző.


http://www.asharq-e.com/news.asp?section=2&id=17611