A kapitalizmus kimúlása?

Wallerstein: „A kilábalás a korábbi modellek alapján már nem lehetséges”

A Tokióban megjelenő The Asia-Pacific Journal terjedelmes interjút közöl Immanuel Wallersteinnel, a világrendszerek híres történészével, aki a gazdaságpolitika és a kapitalizmus jövőjének átgondolására szólít föl. Wallerstein először a válság jellegzetességeit határozza meg. Szerinte a jelenlegi krízis nagyon ritka a történelemben. 1945 után mintegy 25 évig az Egyesült Államok megkérdőjelezhetetlen hatalommal bírt, ami hatalmas gazdasági expanzióval járt együtt. A világgazdaság történetében ilyen méretű gazdasági növekedésre korábban nem volt példa. 1970 körül azonban mind az amerikai dominancia, mind a globális növekedés megszűnt. Az amerikai hegemónia azóta folyamatosan hanyatlik. Ezekben az években a világ belépett a Kondratyev-féle B ciklusba, a világgazdaság 30 éven keresztül viszonylagos stagnálást mutatott. Ennek a ciklusnak a legfontosabb jellemzője az volt, hogy az ipari monopóliumok profitjai a korábbiakhoz képest visszaestek.

Ennek két következménye lett. Az egyik az, hogy a feldolgozóipar olyan területekre költözött, ahol az alacsonyabb munkabérköltségek növelhették a profitot, ami a fejlődő országok iparának fellendülését eredményezte. A másik következmény pedig az, hogy a tőke az alacsony profitot ígérő termelésből a nagyobb profitot nyújtó pénzügyi szférába áramlott át, mindenekelőtt a különböző spekulációs ügyletekbe. Mindez a foglalkoztatás csökkenését eredményezte, amit persze mindenki igyekezett elkerülni és máshová exportálni. A pénzügyi spekuláció azonban szükségképpen összeomlott, a B ciklus pedig véget ért. Ma itt tartunk.

Ezzel együtt az Egyesült Államok dominanciája is megszűnt, ma már multipoláris világban élünk, ez a folyamat pedig visszafordíthatatlan. A pénzügyi összeomlás teljes, depresszió van, s komoly defláció várható. A folyamatok teljes mértékben illeszkednek a Kondratyev-féle B ciklus jellegzetességei közé.

Kérdésre válaszolva Wallerstein kifejti, hogy a tőkés világgazdaság alapvető válságon megy keresztül, a rendszer át fog alakulni, sőt el fog tűnni és egy másfajta rendszer fogja átvenni a helyét. Az egyensúly annyira megbomlott, hogy helyreállítani még időlegesen sem lehetséges. Vagyis kaotikus helyzetben vagyunk. Két lehetőség van: vagy jobb, vagy rosszabb rendszer fog létrejönni, mint a jelenlegi kapitalizmus.

Az amerikai fogyasztók az 1990-es és 2000-es években nagyon eladósodtak, ahogy maga az állam is. Utóbbi szimbiózisjellegű kapcsolatba került Kínával és egy sor másik országgal, melyek amerikai államkötvényekbe fektették valutatartalékaikat. Az Egyesült Államok teljesen függővé vált ezektől a kölcsönöktől, amelyeket újabb hitelekből fizettek vissza. Mivel pedig a dollár az utóbbi években folyamatosan veszített az értékéből, a kínaiak stb. által befektetett és dollárba átváltott pénz is elértéktelenedett. Az amerikai világhegemónia egyik pillére, a dollár tehát megrogyott, de ugyanez történt a másik pillérrel, a katonai erővel, mely teljesen le van kötve. Az Egyesült Államok ma Afganisztán és Irak miatt más válságövezetekbe egyetlen katonát sem lenne képes küldeni, legfeljebb bombázókat, vadászrepülőgépeket és modern technikát. Amerikának tehát ma nincs katonai ereje. Ezzel pedig mások is tisztában vannak vagy lesznek.

Az amerikai pénzügyi válság ráadásul minden eddiginél súlyosabb. A dollár már csak egy a sok valuta közül. Amerikai szemszögből rossz a helyzet, ezért is választották meg Obamát. Csakhogy ő sem varázsló. A legtöbb, amit tehet, hogy némi szociáldemokráciát honosít meg Amerikában. Ez enyhítheti, de meg nem szünteti a bajokat, s nem lehet képes az amerikai világhegemónia helyreállítására.

Azért vagyunk a kapitalizmus végső válságában, mert az ebből való kilábalás a korábbi modellek alapján már nem fog sikerülni. Gazdasági válságok, B ciklusok sokszor előfordultak az elmúlt ötszáz évben és megvoltak a belőlük való kilábaláshoz a módszerek. A mostani krízisre azonban ezek nem alkalmazhatók, mert ez „túlságosan kemény" válság.

Wallerstein szerint az Obama-adminisztráció képtelen lesz megoldani mindazokat a gigantikus feladatokat, amelyek előtte tornyosulnak, mert a nemzetközi színtéren nem lesz hozzá elég ereje. A világban nyolc-tíz hatalmi központ formálódik, így az amerikai törekvések korlátokba ütköznek. A Rio Csoport brazíliai találkozója volt 200 év óta az első olyan tárgyalás, amelyen minden egyes latin-amerikai és karibi ország részt vett, miközben az Egyesült Államokat, Kanadát és az európai államokat nem hívták meg. Csak a kolumbiai és a perui államfő nem jött el, akik tudvalévőleg Amerika-barát politikát folytatnak, de még ők sem bojkottálták a rendezvényt. Obama semmit sem tehet az ilyen kezdeményezések ellen. Immár az Európai Unió is egyenrangú félként szeretné az Amerikával való barátságát megújítani.

A kép tehát „nagyon egyértelmű". Nemrég Kína, Japán és Dél-Korea vezetői tartottak csúcstalálkozót a válság kapcsán, ami felér a politikai együttműködésükkel. Obama ezen sem változtathat. Végeredményben semmit sem tehet az ellen, hogy az Egyesült Államok már nem a világ egyedüli vezetője. A világ már nem akarja, hogy Amerika vezető legyen, azt akarja, hogy lehetséges partner váljon belőle. Világgazdasági értelemben tehát a keze meg van kötve. Amit tehet, az az, hogy odahaza szociáldemokrata intézkedéseket vezet be megakadályozandó egy „országos felkelést". Építhet hidakat a munkahelyteremtés érdekében, új egészségügyi programot indíthat a lakosság minél szélesebb körű ellátása érdekében, amik jó dolgok, de csak országos, helyi dolgok. Csak annyit tehet, amennyit más vezetők a saját országaikban tesznek. Ha felismeri a korlátait, nagy sikert arathat, ha nem, kudarcot vall. A világpolitika ügyeiben sem kellene nagy célokat kitűznie, mert ezek meghaladják az erejét (Pakisztán, Afganisztán, palesztin-izraeli békefolyamat). Visszább kellene fognia magát a nyilatkozatok, a retorika szintjén is.

Wallerstein úgy látja, a nyolc-tíz felemelkedő világhatalmi centrum túl sok. E centrumoknak meg kell állapodniuk egymással. Az együttműködések, „hatalmi játszmák" kora következik. Az interjúalany már 1980-ban leírta, hogy a legoptimálisabb megoldás az lenne, ha az Egyesült Államok a Távol-Kelettel, Európa Oroszországgal szövetkezne szorosabban, India pedig választhatnak közülük.

Politikai ellentét feszül a Davosi Fórum és a Porto Allegre-i Szociális Világfórum törekvései között. A válságra a két tanácskozás különböző válaszokat kíván adni. A davosiak meg sem próbálják helyreállítani a kapitalizmust, helyette alternatívát keresnek, mely a jelenlegi egyenlőtlenséget, hierarchiát fenntartja. Porto Allegre viszont relatíve demokratikus, egalitárius rendszert szeretne. Ám egyik oldalnak sincs világos víziója arról, hogy mindez milyen strukturális változásokat igényelne. Ráadásul egyik oldal sem egységes. Arról is zajlik a vita, hogy mit jelent egyáltalán az, hogy egalitárius világ. 200 éve vitatkoznak a jakobinizmuson. Ez eredetileg azt a célt tűzte ki maga elé, hogy az emberek egyenlők legyenek. A jakobinusok a francia forradalom alatt ezt meg is próbálták megvalósítani. Ugyanezt tették az orosz és a kínai forradalmárok. Ma sokan a virágzó multikulturális világ mellett teszik le a garast, de nem tudni, ez pontosan mit takar. Kétágú stratégiára volna szükség: az egyik ág a közeljövővel foglalkozna, hiszen az emberek képtelenek 10, 20 évnél messzebbre tekinteni, a másik ág pedig az új világrend kialakulásával törődne, ami állandó vitát, tárgyalást, párbeszédet és a nézőpontok integrációját követeli meg.

http://www.japanfocus.org/-I-Wallerstein/3005