A neopopulizmus természetrajza

A latin-amerikai baloldal hármassága

Ignacio Walker volt chilei külügyminiszter (2004-2006) a The Dissent Magazine-ban arra vállalkozik, hogy feltárja a latin-amerikai populizmus belső ellentmondásait. Ennek kapcsán megállapítja, hogy a latin-amerikai baloldalban három vonulat van jelen: a populizmus, a marxizmus és a szociáldemokrácia. E földrész 20. századi története lényegében nem más, mint a 20-as, 30-as években megjelenő oligarchikus hatalomgyakorlás válságára adott válaszok keresése. A lehetséges válaszok közül a legszembeszökőbb éppen a populizmus. Walker szerint még mindig tart a század elején elkezdődött desoligarquización folyamata, ami magyarázatot jelent a „neopopulizmus" megjelenésére különösen Hugo Chávez Venezuelájában, Evo Morales Bolíviájában és Rafael Correa Ecuadorjában. Ettől függetlenül az utóbbi években új szociáldemokrata baloldal jelent meg, mely egyértelműen elkötelezte magát a demokratikus intézmények irányában, s amely különbözik mind a marxizmustól, mind a populizmustól.

A populizmus útjában három jelenség állt: a második világháború utáni demokratizálódási hullám, az állami irányítással végbemenő iparosítás problémái, valamint a hidegháború és a kubai forradalom körülményei. A populizmus persze nem tűnt el: Brazíliában Joao Goulart a 60-as évek elején, Peruban Juan Velasco Alvarado a 60-as évek végén, Salvador Allende pedig Chilében a 70-es évek elején populista gazdaságpolitikát folytatott. Az új bürokratikus és tekintélyuralmi rezsimek, a 70-es években elindított piaci reformok azonban végül megpecsételték a régi populizmus és a „nemzeti-népi" állam sorsát.

A neopopulizmus később négy ütemben erősödött meg.

1. Az 1982-es adósságválság nyomán Peruban Alan García, Argentínában Raul Alfonsín, Brazíliában pedig José Sarney olyan gazdaságpolitikát folytatott, melynek következtében a 80-as évek „elveszett évtizeddé" váltak. Ezt a „populista ciklust" azonban meg kell különböztetni a populista rezsimektől. A cél az volt, hogy a gazdaságot felpörgessék, a béreket pedig növeljék. Ez eleinte növelte a politikusok népszerűségét, később viszont hiperinflációt eredményezett (Peru: 5000%, Bolívia: 11 000%) a 80-as évek közepén. A gazdasági válság társadalmiba csapott át, tüntetések követték egymást, a politikusok népszerűsége pedig lehanyatlott. Alfonsín elnök idejekorán volt kénytelen átadni a helyét Carlos Menemnek. A demokratizálódás paradox módon utat nyitott a neoliberális reformoknak a 90-es években.

2. A neoliberális neopopulizmus korai változatait nem a bal-, hanem a jobboldal alkalmazta. Fernando Collor de Mello Brazíliában, Menem Argentínában, Alberto Fujimori pedig Peruban a 90-es években nem csupán az ún. „washingtoni konszenzus" szelleméhez idomuló neoliberális gazdasági reformokat hajtottak végre, hanem népszavazásokra támaszkodó „képviseleti" demokráciát is bevezettek. A rendeletekkel kormányzó és közvetlenül a tömegekre támaszkodó elnökök eleinte nagy népszerűségnek örvendtek (Menemet és Fujimorit is újraválasztották). A kísérlet végül csúfos kudarcot vallott. Argentína 2001-ben mély gazdasági válságba süllyedt, Fujimori száműzetésbe menekült, Chile nemrég adta ki Perunak, ahol korrupciós vádakkal illetik. 2003-ban Bolíviában elűzték Gonzalo Sánchez de Lozadát, La Paz utcáin az összecsapásokban több tucatnyi ember vesztette életét. A populizmus azonban a neoliberalizmus ellentéteként fennmaradt.

3. A 90-es évek végén és a 2000-es évek elején emelkedett fel a baloldali neopopulizmus, amit az tett lehetővé, hogy a hagyományos intézmények és elitek felbomlottak csapást mérve a pártrendszerre (hat kormány Bolíviában hat év alatt, hét kormány Ecuadorban tíz év alatt), valamint a társadalom különböző szektorai új szociális követeléseket fogalmaztak meg. A hangulatot jól jellemzi egy limai graffiti: No más realidades, queremos promesas! (A valóságból elegünk van, ígéreteket akarunk!) Ez a vágy juttatta hatalomra Chávezt, Moralest és Correát. Ezek a rendszerek demokratikusnak mondják magukat, ugyanakkor a vezető kiemelkedik, mintegy „felette áll" az intézményeknek, hiszen egy személyben „testesíti meg a népet". A hatalom személyessé válása tehát itt is jellemző.

4. A 90-es évek neoliberális reformjaira adott populista és nem populista válaszok elhozták a szociáldemokrata pillanatot. Chávez rezsimje egyáltalán nem tipikus Latin-Amerikában, sokkal inkább kivétel. Még a sok tekintetben hasonló Bolíviával szemben is hatalmasak a különbségek. Bolíviában például az ellenzék még most is többségben van a Szenátusban, kilenc tartományból ötnek az élén pedig ellenzéki politikus áll. Ecuadorról még korai bármit is mondani, Argentína pedig valahol az egy személyi demokrácia és az „intézmények demokráciája" között helyezkedik el. A 90-es évek neoliberális reformjaira nemcsak populista, hanem nem populista válaszokat is adtak, sőt Latin-Amerikában az ilyen országok vannak többségben. Latin-Amerikát tehát korántsem a Chávez-rezsim reprezentálja. Számos helyen jobboldali vagy jobbközép kormányok vannak hatalmon, például El Salvadorban, Kolumbiában, ahol Alvaro Uribét több mint 60%-os többséggel választották meg és választották újra, és Mexikóban, ahol Felipe Calderón jobbközépről érkezett. Két tipikus baloldali neopopulista, a mexikói Andrés Manuel López Obrador és a perui Ollanta Humala vereséget szenvedett. Mindez azt bizonyítja, hogy a neopopulizmus egyáltalán nem egyeduralkodó és mindenütt jelenlévő dolog a térségben.

A latin-amerikai baloldalon belül vannak marxisták, populisták és szociáldemokraták. A marxisták és a populisták az utóbbi időben félretették történelmi ellentéteiket, amint azt a Fidel Castro és Chávez közötti szövetség is mutatja. A szociáldemokratákról azonban nem szabad megfeledkezni. Talán kevésbé látványos, mint a Chávez-féle baloldal, de legalább annyira hatékony, különösen ha a demokratikus intézmények konszolidálásáról van szó. Ez a szociáldemokrata baloldal piacbarát, támogatja a globalizációt, mert úgy véli, lehetőségeket teremt.

A szociáldemokraták, valamint a marxisták és a populisták között éles választóvonal húzódik. A marxista baloldal képviselői között találjuk Fidel Castro Kubáját, a Chilei Kommunista Pártot, az El Salvador-i Farabundo Martí Nemzeti Felszabadítási Front egyes csoportjait, a nicaraguai Sandinista Nemzeti Felszabadítási Frontot, Brazíliában pedig a Munkáspárttól balra lévő pártokat és szervezeteket. E mozgalmak a 60-as évekhez képest óriási változásokon mentek keresztül. Chilében ugyanakkor a Pinochet-diktatúra idején széles körben felfedezték az európai baloldali gyökereket, a szociáldemokrácia „reformista" értékeit. A chilei szocialista baloldal megújulása megmutatkozott a Concertaciónban, a szocialisták és a Kereszténydemokrata Párt 90-es és 2000-es évekbeli egymásra találásában. Ricardo Lagos és Michelle Bachelet szocialista elnöksége (2000-2006, ill. 2006-) a „szociáldemokratizálódás" térnyerését igazolja.

Persze nem Chile az egyedüli példa. Fernando Henrique Cardoso (1994-2002) és Luiz Ináció Lula da Silva (2002-2010) Brazíliában ugyanezt az irányvonalat követi. Ebbe a vonulatba illeszkedik, csak a médiafőcímekben nem jelenik meg, Tabaré Vásquez Uruguayban, Lionel Fernández a Dominikai Köztársaságban (Hipolito Mejíát, a populizmus tipikus képviselőjét váltotta fel), Martín Torrijos Panamában, Oscar Arias Costa Ricában, sőt még Alan García is Peruban, aki a 80-as években még populista volt, ma azonban egész másként politizál. Guatemalában a mérsékelt balközép Alvaro Colón nemrég választási vereséget mért a keményvonalas Otto Pérez tábornokra egy olyan országban, ahol a múlt évben a politikai erőszak nyomán ötezren vesztették életüket. A karibi országok többsége szintén „munkáspárti" vagy szocdem.

Latin-Amerikában tehát a hangzatos baloldali populista nyilatkozatok mellett a szociáldemokrata pártok csendben dolgoznak a demokratikus intézmények megerősítésén. Ezen a földrészen nem a populizmus, hanem a szegénység, az egyenlőtlenség és a hagyományos politikai intézmények és elitek felbomlása jelenti a legnagyobb problémát. A térség történelméből azonban megtanulhattuk, hogy a fejlődés és a demokrácia felé az utat nem lehet lerövidíteni, azt végig kell járni. Márpedig a populizmus éppenséggel le akarja vágni ezt az utat: a szociális követelések azonnali kielégítését ígéri. Egy ennél kevésbé látványos, kevésbé hősies, ám sikeresebb út is létezik Latin-Amerika számára, a politikai demokrácia, a gazdasági növekedés és a társadalmi egyenlőség megvalósítását kereső szociáldemokrácia.