A Majdan talányai-avagy összefogtak a hiénák?

Kijev főterén, a Majdanon már több hete zajlanak a tüntetések: az ukránok csikorgó hidegben követelik Janukovics elnök leváltását, új választások kiírását. Ukrajna vergődik az Európai Unió és Oroszország között, a háttérben heves alkudozások folynak. Innen, Magyarországról nehéz megítélni, kinek az oldalán áll az igazság, illetve melyik párt győzelme visz közelebb ahhoz, hogy ez a nagy, közel ötvenmilliós nép végre kilábaljon az állandósult gazdasági és politikai válságból. Afölött azonban nehéz napirendre térni, hogy Ukrajnában, ahol a legtöbb zsidót gyilkolták meg 1941 és 1944 között, egy olyan ellenzéki vezető élvezi a Nyugat, sőt személy szerint Soros György támogatását, aki jó kapcsolatot ápol a német neonáci NPD-vel, meg a francia Nemzeti Fronttal, és 2004-ben nyilvánosan kijelentette, hogy a „moszkvai zsidómaffia uralma” ellen harcol. Pedig Oleh Tjahnybok, a Szvoboda (Szabadság) párt elnöke és parlamenti képviselője ilyen ember. Megjegyzendő, hogy az Oroszországgal való teljes szakításra törekvő, a melegek és a nemzeti kisebbségek, így a kárpátaljai magyarok ellen is kirohanó ukrán nacionalista politikus Sztyepán Bandera kultuszát ápolja, akinek Lvivben (Lembergben) szobrot is állítottak. Banderát egy hónappal a Szovjetunió megtámadása után a nácik, mint „zavarkeltő szövetségest” internálták, de addig uszításával meghatározó szerepet játszott németek által megszállt területeken a holokauszt előkészítésében, abban, hogy az ukránok sorozatos pogromokat rendeztek a zsidók ellen. A jogász és orvos végzettségű Tjahnybok jó szónok, és Kijevben, a Majdan téren a tüntetők kedvence. A Politikantrop ukrán hírportál felmérése szerint annyira népszerű, hogy ha az ellenzék követelésének engedve soron kívüli választásokat tartanának Ukrajnában, egy esetleges második fordulóban legyőzné a jelenlegi elnököt, Janukovicsot is.
Az Európai Unió mellett kiálló Szvoboda párt a tavalyi parlamenti választásokon megszerezte a szavazatok több mint tíz százalékát, és bevonult a kijevi parlamentbe. Tény, hogy azóta Tjahnybok visszafogta zsidóellenességét. Most már mindennél előbbre valónak tartja „az orosz gyarmatosítás, az orosz imperializmus” elleni harcot, és ebben a küzdelemben Izraelt is a szövetségesének tartja. Másrészt az is igaz, hogy zsidóellenes hangok más ukrán pártoknál is előfordultak az elmúlt években, és Julija Timosenkó Haza nevű pártjának egyik politikusa is óvta hazáját a „cionista összeesküvéstől”.
Európában kiközösítik a politikusokat – de még az átlagembereket is -, ha ilyen és hasonló kijelentésekre ragadtatják magukat. A német nemzetiszocializmus huszadik századi európai népirtása, a holokauszt annyira emblematikussá vált, hogy napjainkban is indulatokat, irracionális dacreakciót gerjeszt, még azok körében is, akik a második világháború alatt történt eseményekről nem sokat tudnak. A náci szimbólumokkal, köszöntéssel, jelszavakkal ma is „rövid úton” lehet provokálni a társadalmat, ami ellenállhatatlan vonzerőt gyakorol az összetűzést kereső futballhuligánokra, Magyarországon és külföldön egyaránt. Legutóbb Prágában történt hasonló eset: a CSKA Moszkva szurkolói közül néhányan, miután a csapatuk kiesett, „Sieg heil!” köszöntéssel, karlendítéssel „üdvözölték” a cseh rendőröket, akik aztán – nagyon helyesen – ellátták a bajukat. A magyar futballhuligánok körülbelül ugyanannyira tekinthetők meggyőződéses náciknak, mint az oroszok, mégis, a lelátókon skandált antiszemita rigmusaik jó néhány publicistának adtak alkalmat arra itthon és külföldön, hogy megállapítsák a magyar néplélek „fasiszta fertőzöttségét”.
Hatmillió zsidó legyilkolása után tényleg elvárható, hogy legalább a szellem emberei tartsák tiszteletben a történelem erkölcsi tanulságát, és még áttételes formában se relativizálják a holokausztot. De ez a követelmény sem feltétel nélküli, hiszen más elbírálásban részesül egy magyar történész, mint egy amerikai, ha „érzékeny témát” vet fel. A mostanában kevésbé emlegetett Hayden White történetfilozófus, a posztmodern irányzat neves képviselője például A történelem terhe (Burden of History) című, Amerikában 1966-ban (!) megjelent könyvében nem kevesebbet állított, mint hogy a történészek nem ismerhetik meg a múltat. Mivel szubjektív forrásokból (narratívákból) indulnak ki, ezért a történelem nem más, mint fikciókra alapozott fikció. A teória szerint a holokauszt, melyet a történészek elsősorban a túlélők beszámolói alapján tártak fel, rekonstruálhatatlan, nem több mint szubjektív narratíva. Ezt a képtelen és visszataszító felfogást a Holocaust, elbeszélés, történelem című, 1995-ben megjelent kötetében méltatta a figyelemre méltó politikai és tudományos pályát befutó Braun Róbert, aki most épp politikai babérokra tör, és az MSZP színeiben jelöltette magát képviselőnek.
De fogadjuk el, hogy filozófusok és esztéták számára megengedhető az ideológiai tabuk kikezdése, különösen, ha Kaliforniában professzorkodnak, ahol a nácizmus még átmenetileg sem tudott gyökeret verni. Eddig azonban úgy tűnt, politikusok számára nem engedhető meg a legkisebb kétértelműség sem, mert a média pergőtüzet zúdít mindenkire, aki csak egy félreérthető mondatot is mond az „ordas eszmékkel” kapcsolatban. (Lásd Dávid Ibolya „Nem értek a focihoz.” mondatának utóéletét.) Az ukrán fejlemények viszont azt mutatják, hogy a holokauszt, bármennyire is az abszolút Gonosz megtestesülése volt, ezek szerint mégsem alkalmazható abszolút mérceként a kelet-európai pártok és közéleti személyiségek megítélésére. Az antiszemita kijelentések a kijevi EU-párti tüntetéseket szervező politikai erők részéről bocsánatos bűnnek számítanak, viszont a brüsszeli szervezettel és lobbistáival szemben fenntartásokat hangoztató, a saját érdekeit előtérbe helyező Magyarországon a legkisebb gyanús jel is okot ad a megbélyegzésre.
(HV)