India felemelkedése és Pakisztán hanyatlása

Az afgán békéhez az út Kasmíron át vezet

London Review of Books

1948 óta gyakorlatilag permanens háború zajlik Pakisztán és India között – állapítja meg Garaham Usher a London Review of Books legutóbbi számában közölt tanulmánya. Helyi csatákat váltogatnak békésebb periódusok, de az egész folyamatot végigkísérte a kasmíri gerillatevékenység. 2004 óta óvatos közeledés mutatkozott a két fél között, és felvillant a megegyezés lehetősége is, de ahelyett, hogy a konfliktus alábbhagyott volna, az csak nyugatabbra vonult az északi indiai-pakisztáni határról a pakisztáni-afganisztáni határ törzsi területeire.

E terület a tálib és az al-Kaida csoportok „biztos menedéke”, mely ugyanakkor a legtöbb frusztrációt okozza a Nyugat számára, ugyanis a pakisztáni hadsereg és a biztonsági szervek nem az ottani tálibokat és az al-Kaidát tekintik fő ellenségüknek, hanem továbbra is Indiát. Például a Badzsaur törzsi területen ugyan a pakisztáni hadsereg komoly harcokat folytat a Baitullah Mehszud vezette tálib erőkkel, de nem azért, mert az az al-Kaida támogatója, hanem mert az Belső-Pakisztánban is aktív, több merénylet kapcsolható hozzá, egyebek mellett Benazir Bhutto meggyilkolása is. Ráadásul soraiban több olyan afgán lázadó is harcol, akiket – pakisztáni megítélés szerint – már rég beszervezett az indiai titkosszolgálat.

Míg Badzsaurban a tálibok Iszlamabad ellenségének számítanak, a másik két csoportosulás – melyeknek fő fészke Dél-, illetve Észak-Vazirisztán – kifejezetten baráti kapcsolatokat ápol a pakisztáni hatóságokkal, és nem csak elnézik nekik, hogy állandó támadás alatt tartják a kelet-afganisztáni amerikai és NATO-erőket, rendszeresen elvágva Pakisztánon áthaladó utánpótlási vonalaikat, de védelmet is nyújtanak a számukra. Ugyanilyen biztonsági garanciákat élvez a pakisztáni titkosszolgálattól, az ISI-től Omar mullah, az al-Kaida Quettában székelő kulcsembere is. A magyarázat nagyon egyszerű: ők csak Pakisztán szövetségesei, az USA és a NATO ellen harcolnak Afganisztánban, de nem ártják magukat az ország belső politikai ügyeibe, egyben távolról sem vádolhatók India-szimpátiával. Ráadásul ők lehetnek majd a helyzet urai, ha egyszer a nyugati erők elhagyni kényszerülnek Afganisztánt, sőt egyedül ők akadályozhatják meg azt, hogy az indiai befolyás e térségi területeken megerősödjön.

A 2001. novemberében, Bonnban megtartott Afganisztán jövőjével foglalkozó ENSZ-konferencia óra Pakisztán egyre nagyobb nyugtalansággal figyeli a fejleményeket. iszlamabadi politikai körök ezt a nemzetközi találkozót tekintik a Nyugat első, Pakisztánnal szembeni árulásának, ugyanis ott India garanciákat kapott arra, hogy növelje afganisztáni befolyását, miközben Pakisztánt vagy a tálib csoportosulások vezetőit meg sem hívták. Egyértelmű üzenet volt ez arra vonatkozóan, hogy a 2001. szeptember 11-e utáni afganisztáni események főszereplője Hamid Karzai lesz, ráadásul a mögötte álló – egyébként India, Irán és Oroszország által szintén támogatott – Északi Szövetség kap majd esélyt az ország vezetésére, a Pakisztánhoz húzó tálibokat pedig nem csak kiszorítják az országból, de mindent elkövetnek megsemmisítésük érdekében is.

India egyike Hamid Karzai kevés, biztos támogatóinak, egyszerűen azon oknál fogva, mert Delhi egy ideje Afganisztánra is úgy tekint, mint befolyási szférájának fontos területére. Nem véletlen, hogy 1,2 milliárd dollárral szállt be az ottani újjáépítési projektekbe, teljes egészében indiai pénzekből építették fel az új parlament épületét, illetve a kabuli kancelláriát, és indiai tisztek nagy számban vesznek részt az afgán hadsereg kiképzésében. Nagy szó ez, ha azt vesszük figyelembe, hogy mégiscsak egy 99 százalékban muszlimok által lakott országról van szó. India legambiciózusabb – és Pakisztán számára nyilvánvalóan a legnyugtalanítóbb – terve, hogy részt vállaljon a legújabb afgán nagyberuházásban is, azaz annak az autósztrádának a megépítésében, mely Kabult összekötné az iráni Chabaharral. Ennek létrejötte nem csak azt jelenti, hogy Afganisztán ezután már nem szorul rá a pakisztáni kikötőkre, de azt is, hogy India szoros szövetséget lesz képes kialakítani Iránnal a nyugat-afganisztáni területeken érvényesülő közös befolyás tekintetében, ami nyilvánvalóan semlegesítheti Pakisztán eddigi, kelet-afganisztáni befolyását. Az új út Iszlamabadból szemlélve nem más, mint egy régi háború folytatása új eszközökkel, melyben új meghatározó tényező India és Irán szövetsége, és ráadásul erre nem más, mint Pakisztán eddigi fő stratégiai szövetségese, Washington adja az áldást.

Washington térségi politikájának változása 2004 óta fokozatosan nyomon követhető; az indiai piac növekedését ugyan úgy nem hagyhatták az amerikai érdekek érvényesítésekor figyelmen kívül, mint azt a stratégiai ellensúlyt, amit India jelenthet Kínával szemben, mely viszont Pakisztán térégbeli fő támogatója. A múlt évben Washington és Delhi aláírt egy megállapodást, mely engedélyezi ez utóbbi számára, hogy civil célokat szolgáló atomtechnológiára tehessen szert, és közvetlenül amerikai forrásokból megvásárolhassa a szükséges nukleáris fűtőelemeket is, annak dacára, hogy India nem hajlandó aláírni az atomfegyverkezést tiltó nemzetközi szerződéseket. Mindeközben az Egyesült Államok állandó erőteljes kritikával illeti Pakisztánt, amiért az nem hajlandó lemondani atomprogramjáról.

A New York-i ikertornyok elleni támadást követően Washington Pakisztánt egyfajta zsoldosként használta az afgán akciókban. Évente egymilliárd dollárt juttatott a hadserege számára, egyrészt, hogy az biztosítsa a NATO-utánpótlásokat, illetve, hogy maga tegyen rendet a tálibok, illetve az al-Kaida által uralt határvidéken. Pakisztán szívesen vállalkozott a szerepre, mert úgy vélte: érdekeit majd messzemenően figyelembe veszik az inváziót követően. Ugyanakkor azt kellett tapasztalnia, hogy a kabuli kormány megalakításakor véleményére senki sem tartott igényt, szemben Indiával és Iránnal. A végső leszámolást az illúziókkal George W. Bush múlt év júliusi döntése jelentette, mellyel elrendelte a tálibok és az al-Kaida által ellenőrzött nyugat-pakisztáni területek bombázását, anélkül, hogy kérte volna ehhez Iszlamabad hozzájárulását.

Pakisztán egyértelműen Indiát – illetve az indiai befolyás növekedését – látja abban, hogy az amerikai vezetés, a hadsereg és az ISI-vel egyre kritikusabb CIA újkeletű ellenségességgel viszonyul az ország katonai és politikai vezetéséhez. De nem csak Delhinek jön jól az Észak- és Dél-Vazirisztán vidékén megerősödött tálib ellenállás és az azt követő közvetlen amerikai beavatkozás. Ezt a pástúk által lakott területet Kabul már rég magának követeli, és a pacifikálás jelszavával – illetve amerikai segédlettel – akár még meg is szállhatják azt. Egy ilyen fordulat messzemenően beleillik az indiai forgatókönyvekbe – állítják iszlamabadi hírszerzői források –, mert nyitánya lehet egy olyan folyamatnak, mely akár Pakisztán szétesését is eredményezheti.

Az nyilvánvaló, Washington rémálmainak egyike, hogy a pakisztáni atomfegyverek esetleg az al-Kaida kezébe kerülnek, és vannak információk azzal kapcsolatban, mit is tenne a Pentagon, ha az arzenált efféle veszély fenyegetné. E téren Washington és Delhi érdekei messzemenően megegyeznek, ez utóbbi tehát érdekelt abban, hogy a zavaros helyzet a washingtoni félelmeket tovább fokozza. Minden bizonnyal ez inspirálja az ISI azon állandó vádjait is, hogy az afgán-pakisztáni határvidéken tapasztal nyugtalanságért főként India a felelős.

A múlt novemberi bombayi merényletet követően, mely mögött pakisztáni al-kaidás elkövetők sejlettek fel, India már nem is csinál titkot abból az érdekeltségből, mely az afgán-pakisztáni határon zajló háborúskodásokhoz fűzi. Amerika pedig mindeközben megváltoztatta eddigi katonai stratégiáját, aminek elsődleges oka, hogy – egyes értesülések szerint – a quettai Omar mullahnak sikerült egyességet kialkudnia a három, pakisztáni területen működő tálib törzs között, közös ellenségként megnevezve Barack Obamát, Aszif Ali Zardari pakisztáni és Hamid Karzai afgán elnököt. Vagyis nagy valószínűséggel a pakisztáni belügyekbe eddig nem avatkozó tálibok is harcot hirdetnek majd a jelenlegi politikai establishment ellen.

Mindennek ellensúlyozására az amerikaiak növelni fogják a Pakisztánnak nyújtott polgári segítséget, a 21.000 fős afganisztáni amerikai csapatok tevékenységét pedig elsősorban a pakisztáni határvidékre koncentrálják, és megsokszorozzák a pakisztáni területen, immáron Beludzsisztánra, Oman mullah hátországára is kiterjedő katonai, elsősorban légi csapásokat. Ugyanennek a politikának a részeként Barack Obama nemrég kijelentette: Amerika India-politikáját – és ezen belül a pakisztáni-indiai konfliktust hetven éve megjelenítő kasmíri kérdést – elválasztják a Pakisztánnal és Afganisztánnal kapcsolatos washingtoni politika kialakításától. A kasmíri kérdés „kiemelése” az eddigi amerikai politikai érvrendszerből szintén India amerikai befolyásának növekedését szemlélteti; ezzel egybehangzó Obama elnök minapi kijelentése is, miszerint Washington azt szeretné, ha Pakisztán figyelmét nem az Indiával fennálló konfliktusa és hagyományos sérelmi politikája kötné le, hanem az a háború, mely nyugati határövezetiben zajlik.

Mindez sokkolta a pakisztáni politikai – főként katonai – elitet, bár a meghatározó tényezők négyszemközt ott is beismerik: az indiai-pakisztáni és különösen a kasmíri kérdés sokkal jobban kezelhető bilaterálisan, mintha abba harmadik felet is bevonnának. Mindazonáltal azzal is tisztában vannak – és szemrehányásként e tények gyakran hangzanak el az amerikai-pakisztáni tárgyalásokon –, hogy míg a békefolyamat keretében Iszlamabad a Kasmírral határos területeken korábban felhalmozott fegyverarzenáljának 95 százalékát leszerelte, bezárt minden ottani katonai kiképzőtábort, addig az indiai katonai jelenlét Kasmírban minden eddiginél erősebb, és az indiai fél továbbra is elutasítja, hogy tárgyaljon a kérdésről.

Az mindenesetre biztos, hogy Kasmírban ma nyugodtabb a helyzet, mint bármikor az elmúlt húsz év során, az afgán-pakisztáni határon pedig hevesebb háború zajlik, mint bármikor. Ezzel együtt, az afgán béke – mind India, mind pedig Pakisztán involváltsága okán – e két ország kapcsolatának függvénye, így az indiai-pakisztáni északi határon tapasztalható békésebb állapotok dacára az afgán normalizálódáshoz az út mégiscsak Kasmíron át vezet.

http://www.lrb.co.uk/v31/n07/ushe01_.html