Mese a két iraki háborúról

Ahogy a szereplők látják…

Zbigniew Brzezinski egykori amerikai nemzetbiztonsági főtanácsadó (1977-1981) a Foreign Affairs hasábjain Richard Haass, a Council on Foreign Relations elnöke új könyvét (War of Necessity, War of Choice) elemzi. Haass már az 1991-es Irak elleni háború megtervezésében is részt vett, és világossá teszi, hogy az idősebb Bush elnök az első perctől kezdve agresszornak tekintette Szaddám Huszeint. A könyv főszereplője egyrészt Bush, másrészt a nemzetbiztonsági főtanácsadója, Brent Scowcroft.

Ebbe a háborúba az Egyesült Államok jelentős európai, sőt arab és muszlim erőket is bevont, még Szíria is részt vett a koalícióban. Maga a hadjárat („a kényszerűség háborúja") arra irányult, hogy Huszeint kiűzzék Kuvaitból. Megjegyzendő, hogy korábban az Egyesült Államok támogatta Irakot az Irán elleni háborújában, és az általa bevetett vegyi fegyverek ellen sem emelt kifogást. Vagyis az amerikai politikát a kőkemény realizmus vezette.

Haass azt írja, a következő Irak elleni háború megindításában már csak „periférikus" szerepet játszott, hiszen a külügyminisztérium politikatervezési részlegének igazgatójaként Colin Powell mellett nem lehetett komoly beleszólása a döntésekbe. A szerző szerint az ifjabb Bush már 2002 júliusában döntött arról, hogy háborút indít Irak ellen. Condoleezza Rice nemzetbiztonsági főtanácsadó dühbe gurult, amikor Haass kétségbe vonta előtte e döntés helyességét. Teljesen világos, hogy a döntést nem gondos mérlegelés után, hanem szilárd meggyőződés alapján hozták meg. Ebben pedig Bush és környezete, Dick Cheney alelnök, Donald Rumsfeld védelmi miniszter, Paul Wolfowitz védelmiminiszter-helyettes és Paul Bremer, később a bagdadi Koalíciós Ideiglenes Hatóság vezetője (az „antihősök") vettek részt. Haass szerint a külügyet marginalizálták, nem úgy, mint James Bakert az első háború idején. 2003 elején Haass készített egy memorandumot Powellnek a háború alternatívájáról, ezt azonban nem vették figyelembe. Brzezinski szerint Haass szavahihetőségéből sokat levon az, hogy kezdetben maga is támogatta a kemény fellépést.

A két háború között az a hatalmas különbség, hogy míg az elsőt az Egyesült Államok azért indította, mert úgy látta, létfontosságú érdekei forognak kockán, addig a másodikat azért robbantotta ki, hogy megváltoztassa egy másik ország karakterét, a háborút pedig ambiciózus ideológiai és morális célokkal igazolta. Végeredményben minden háborús döntés valamilyen külső eseményre adott „kényszerű" válaszlépés. Haass azért támogatta feltétel nélkül az első háborút, mert Kuvait Huszein általi lerohanása váltotta ki a „kényszert", a másodikat pedig azért nem ellenezte igazán, mert feltételezte, hogy Iraknak valóban vannak tömegpusztító fegyverei -  állítja Brzezinski. Azaz mindkét háborút „kényszerből" indították.

A háború megindítását a „politikacsinálók" alapos mérlegelésének kell megelőznie, amiben az ideológiai megfontolásokon túl az érzelmek is szerepet kapnak. A leglényegesebb azonban az, hogy világosan meg kell határozni a háború célját: az ambiciózus ideológiai cél a második háború esetében éles ellentétben állt az első háború korlátozott geopolitikai céljával, s katasztrofális következményekkel is járt. Amint a háborús cél ismertté válik, a „kényszer" és a „választás" közötti különbség „brutálisan leegyszerűsödik". A második háború nemcsak gyors katonai győzelmet akart, hanem stabil demokrácia létrehozását is Irakban, ami utólag igazolta, még ha tömegpusztító fegyvert nem is találtak.

A két háború között a realizmus tekintetében is van különbség. Ma már világos, hogy a második háború esetében a szeptember 11-i sokk nyomán indult kampány, a félelem, a demagógia, az apokaliptikus utalások megmérgezték a légkört, így az egész nemzet a mögé a háború mögé állt, amelyet eredetileg csak néhány döntéshozó tartott szükségesnek.

Az első iraki háború nyomán a Közel-Keleten az Egyesült Államok vált a meghatározó hatalommá. Haass szerint az időseb Bush készen állt arra, hogy ezt a tekintélyt a palesztin-izraeli konfliktus lezárására használja fel (madridi konferencia, 1991): nyomást gyakorolt a PFSZ-re és Izraelre is a kölcsönös engedmények érdekében. Választási veresége megakadályozta a folytatást, Clinton pedig az elkapkodott Camp David-i tárgyalásokig semmilyen érdemi erőfeszítést sem tett. Haass úgy látja, a valódi béke az izraelieknek biztonságot, a palesztinoknak pedig méltányosságot kell, hogy hozzon. Az amerikai elnöknek ezt világosan ki kellene jelentenie. Az ifjabb Bush ezt elmulasztotta, így pedig az „útiterve" nem vezetett sehova, arról nem beszélve, hogy az arabokat elidegenítette magától. Az álláspontok megmerevedtek. Obamának tanulnia kellene ebből, de nehezíti a dolgát, hogy az elmúlt 16 évben az Egyesült Államok a tárgyalásokon nem éppen pártatlan közvetítőként lépett fel, ami a békefolyamatra rombolóan hatott.

Ráadásul az iszlám szélsőségesek népszerűbbé váltak a palesztinok körében, és az izraeli politika is egyre intranzigensebbé válik. Az új izraeli miniszterelnök az Irán elleni kemény fellépést szorgalmazza, a béke helyett pedig előbb a palesztin gazdaságot szeretné fellendíteni. A halasztás azonban megmérgezheti a kétállamos megoldáshoz vezető folyamatot. A „kényszer" és a „választás" közötti amerikai passzivitás érinteni fogja magát az amerikai érdeket, ezért az Egyesült Államoknak a Közel-Keleten végre demonstrálnia kellene a vezető szerepét.

Brzezinski írására röviden reagált Richard N. Haass. Leszögezi, hogy könyve két központi mondanivalója egyértelmű. Az első a 2003-as háborúra vonatkozik. Azt állítja, hogy ugyan nem teljesen, de 60/40 százalékbanban ellenezte, mert nem kapott választ arra a kérdésre, hogy „miért most?". A második a „kényszerűség háborújával" és a „választás háborújával" kapcsolatos. Az előbbi lényegében elkerülhetetlen, ezt kívánja a nemzeti érdek, nincs alternatívája az erő alkalmazásának és a status quo változatlanságának túl nagy az ára (pl. második világháború, koreai háború). Ezzel szemben a „választás háborúja" kevésbé fontos érdekeket érint, s ilyenkor léteznek járható alternatív utak (vietnami, boszniai, koszovói háborúk vagy a 19. század végén a spanyol-amerikai háború).

Ebben a felosztásban természetesen elkerülhetetlen a szubjektivitás. Itt nem jó és rossz, sikeres vagy sikertelen háborúkról van szó. Az 1991-es öbölháború egyértelműen szükséges volt, még akkor is, ha „drágábban fizettünk volna érte, vagy kevésbé lett volna sikeres". Ezzel szemben a 2003-as háború választás eredménye volt, még akkor is, ha jóval kevesebb emberi és anyagi áldozattal járt volna. Nem arról van szó, hogy az ilyen típusú háborúkat teljesen meg kell szüntetni, hanem arról, hogy a lehető legritkábban szabad csak elindítani. Azért, hogy a kényszerű háborúkhoz mindig meglegyen az adekvát akarat és képesség.

http://www.foreignaffairs.com/articles/64970/zbigniew-brzezinski/a-tale-of-two-wars