Daniel Vernet az orosz hatalmi politikáról
Daniel Vernet, neves külpolitikai elemző, a párizsi Le Monde egyik
igazgatója, a nemzetközi politikai rovat vezetője hamisnak tartja a
hidegháborús párhuzamot a grúziai és hasonló jellegű konfliktusok
esetében.
A hidegháború visszatérésének kísértetével Vlagyimir Putyin példálózott
a müncheni biztonsági konferencián 2007 februárjában, és azóta
valahányszor kiéleződik a nemzetközi feszültség, előkerül ez kép. A
grúziai háború ismét alkalmat nyújt erre, holott a berlini fal 1989-ben
bekövetkezett leomlásával, a vasfüggöny megszűnésével 1990-ben és a
Szovjetunió 1991-ben történt felbomlásával azt lehetett hinni, hogy
örökre eltűnt.
Persze a hasonlat csábító. Látszólag ismét két tábor jött létre, az
egyik oldalon Moszkva, a másik oldalon pedig ha nem is a Nyugat, de
egyik zászlóvivője, egy kis ország, amely csatlakozni szeretne az
euro-atlanti közösséghez.
Valójában azonban a kaukázusi háború visszalépés ugyan, de nem a
hidegháború idejébe, hanem az azt megelőző korokba. A hidegháborúban
két egymástól ideológiai, politikai és katonai síkon elválasztott tábor
állt globálisan szemben egymással, de fő elve a „containment”, a
visszatartás volt.
George Kennan amerikai diplomata jellemezte e szóval 1947-ben
Washington szovjetpolitikáját. Annak nem az volt a fő célja, hogy a
szovjeteket kiűzze új közép-európai hódításaikból, hanem az, hogy
meggátolja további zsákmányszerzésüket. Ezt mutatta, hogy a szovjet
tankok leverhették az 1953-as kelet-berlini, az 1956-os budapesti és az
1968-as prágai felkeléseket, miközben a Nyugat beérte felháborodott
tiltakozásokkal, s még a berlini fal felhúzását is eltűrte, noha az
megsértette a második világháború utáni egyezményeket. A status quót a
félelem egyensúlya támasztotta alá, mint arról az 1962-es kubai válság
tanúskodott, amely a Szovjetuniót és az Egyesült Államokat az
atomkonfliktus peremére sodorta.
A kölcsönös elrettentés azonban nem akadályozta meg egyik felet sem
abban, hogy szövetségesei révén mérje össze erejét, gazdasági, területi
vagy más téren próbálja meg a maga javára módosítani a nemzetközi
stratégiai egyensúlyt. A Szovjetunió először 1979-es afganisztáni
inváziójával sértette meg ezt a szabályt, de még ekkor sem közvetlenül
a nyugati érdekszférába hatolt be. Afganisztán többé-kevésbé semleges
ütközőövezet volt a szovjet Közép-Ázsia és a szubkontinens többi része
között. A nyugati megfigyelők akkor mégis úgy értékelték, hogy a
Szovjetunió átlépett egy határvonalat.
A hidegháború korszaka véget ért, amikor a Szovjetunió utolsó elnöke,
Mihail Gorbacsov lemondott arról, hogy az erő alkalmazásával tartsa meg
a közép- és kelet-európai országokat a szovjet birodalomban és a
szövetséges köztársaságokat a Szovjetunióban. 1991-ben a három balti
állam, Grúzia, Ukrajna és a többi elszakadó egykori szovjet köztársaság
kikiálthatta függetlenségét. A baltiaknak sikerült csatlakozniuk a
NATO-hoz és az EU-hoz, igaz, egy olyan időben, amikor Oroszország még
nagyon gyenge volt. Most Grúzia fizeti meg a Szovjetuniónak az 1990-es
években történt felbomlását. Putyin, aki a Szovjetunió megszűnését „a
20. század legnagyobb katasztrófájának” tekinti, most a nyugatiakat, és
főleg az amerikaiakat a hidegháborúhoz való visszatéréssel vádolja, de
e feltételezett veszéllyel szemben a hidegháborút megelőző idők
eszközeit alkalmazza.
A múlt század végén már nem az erőegyensúly és a status quo megőrzése
volt a két tömb kapcsolatainak alapja, hanem az ágyúnaszád-diplomácia,
amelyet egy kis szomszéddal szemben azért alkalmaztak, hogy alávesse
magát egy erősebb szomszéd akaratának – írja Daniel Vernet. Az elemző
szerint bármennyire meggondolatlan is volt Szaakasvili grúz elnök, tény
marad, hogy Oroszország katonai beavatkozást hajtott végre egy
független országban azért, hogy a maga érdekében befolyásolon egy
demokratikusan megválasztott hatalmat – márpedig ezt a politikát
imperializmusnak nevezik. Miután ez nem hangzik jól, a hidegháború
emlegetése az orosz célokat szolgálja.
A Kaukázusban azonban most nem a két tábor – Oroszország és az
egyébként igencsak megosztott Nyugat – közötti egyensúly a tét, hanem a
népeknek az a joga, hogy akkor is rendelkezhessenek a sorsuk felett, ha
balszerencséjükre éppen egy hatalmas ország szomszédai – zárja
gondolatmenetét Daniel Vernet.
http://www.lemonde.fr/cgi-bin/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése